A magyar reformellenzék munkáját, küzdelmét nem csak a nemzetiségek, hanem Bécs is igyekezett visszaszorítani, fellépni ellenük a centralizáció érdekében. Az Udvar felfigyelt arra, hogy Magyarországon sok „népiség” van, és ezt a magyar reformok ellenében alkalmazta is ezt a tudást. Magyarországon erre a horvátokat és a szerbeket, míg Erdélyben leginkább a románokat használta fel.

A horvát-magyar rendi szövetség egészen az 1790-es évekig fennállt a Habsburgok centralizációja ellen, azonban amikor a magyarok be akarták vezetni a horvát közigazgatásba a magyar nyelvet, a horvát uralkodó osztály inkább Bécs felé kezdett közeledni. Metternich látta ezt és úgy gondolta, hogy a magyar nemzeti mozgalom ellen a legstabilabb támasz a horvát nemesség és polgárság lehet. A horvát Danica című újságban így fogalmazta meg ezt egy horvát újságíró: „Az osztrák sas kiterjeszti szárnyait, hogy megóvjon bennünket minden zsarnokságtól. Rajtunk áll, hogy megmutassuk méltók vagyunk-e erre az oltalomra, s megérjük-e a jobb sorsot.” A horvát nemesség szövetsége az udvarral azért sem meglepő, mert a magyar reformkövetelések a feudális intézmények lebontására törekedő nézetei, és cselekedetei sértették a horvát nemesség jogait. A liberálisabb, reformpárti horvát polgárság szintúgy szövetségre lépett Béccsel, mivel úgy látták, hogy a horvát nemzeti célokat a magyar nyelvi és nemzeti mozgalom akadályozza. A Habsburg udvar felbujtásának volt köszönhető Jellasics támadása is.

Erdélyben a románok magukat az erdélyi országgyűlésben el akarták ismertetni, mint negyedik nemzet, erre a célra készült a Supplex libellus Valachorum, amit nem az országgyűlésnek, hanem egyenesen a királynak nyújtották be (1790). A király az erdélyi országgyűlésnek küldte, ahol elutasították. Ennek a szellemét követte az 1834-ben, és 1837-ben benyújtott másik két kérvény is. A román nemzet fejlődése tökéletes összhangban volt az Udvar terveivel, hiszen tökéletesen feltudták használni ezt az erdélyi liberális ellenzék leszerelésére. Az erdélyi szászokat is sikeresen maga mellé állította az udvar. Az erdélyi, és magyar nemesség Erdély hivatalos nyelvének a magyart szerette volna, azonban a szászok privilégiumaikra hivatkozva ezzel szembefordultak.

A szerbek már betelepülésük óta (17.század vége) rendelkeztek területi autonómiával a Határőrvidéken, Karlócán pedig a letelepült ortodox pátriárka révén. A szerbek egy Szerb Vajdaság felállítását kérték az uralkodótól. Ez tökéletesen beleillet II. Lipót „oszd meg és uralkodj” politikájába, de a Szerb Vajdaság helyett csupán egy Illír Kancelláriát állított fel, amit később az 1792:10. törvénycikk töröl majd el. A szerbeknél a papság vitte a fáklyát, ha a nyelvről, kultúráról volt szó. A papság egzisztenciálisan függött az Udvartól, így hát nem meglepő, hogy Bécset támogatták mind politikailag, mind -1848-ban- katonailag a magyarok ellen.

A magyarellenes hangulat kialakulását támogatandó II. Lipót titkos megbízást adott Alois Hoffmann Pest egyetemi német tanárnak, hogy rágalmazza, és járassa le a magyarokat. Ez jelentősen hozzájárult a magyar nemzetről kialakult torz kép kialakulásához. A magyarellenes tervek a bécsi udvarban meglepő módon nem nemzetiségi, hanem magyar politikusok tervei alapján valósultak meg, akik megvetették a magyar nyelv térnyerését, és elítélték a reformokat.

Tisztán látható tehát, hogy az Udvar minden helyzetben igyekezett kihasználni a nemzetiségi ütőkártyát, ha a magyarok nem akarták beadni a derekukat egy megegyezésnek. Fontos azonban megjegyezni, hogy abban az esetben, ha egy-egy törekvés a Birodalom centralizációs politikájával szembement, azt az Udvar nem támogatta -pl: Supplex libellus Valachorum-.

Ezzel lezárjuk a nemzetiségi harc egy nem ismert részének. Köszönöm, hogy velem együtt ti is körüljártátok a kérdést!

Források:

• Csorba László: A tizenkilencedik század története, Pannonica kiadó, Budapest, 2000.
• Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam; Helikon kiadó, 2020
• Keresztény Magvető 2004/1.szám, Hermán M. János: Herder (1744-1803)
• Új látóhatár 1982/2.szám Ölvedi János: A ,,történelmi mítoszok” útvesztőjében
• Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története 1.rész Gergely R.R.-T kiadása Budapest 1946
• Magyarország története 1790-1848, Akadémia Kiadó Budapest 2.kötet 1980., Főszerkesztő: Mérei Gyula
• Magyarország története 1790-1848, Akadémiai Kiadó, Budapest 1980 I. kötet
• Szalaly József- Baróti Lajos: A magyar nemzet története: IV Magyarország a Habsburg-Lotharingiai házból származott örökös királyok korából
• Magyarország története a 19.században szöveggyűjtemény: (szerk. Pajkossy Gábor), Osiris Kiadóm, Budapest, 2006.