A Kréta középkori történelmét bemutató cikksorozatunk első részében röviden kitértünk a sziget nagymúltú ókori civilizációira, így jutva el a római időkön keresztül a koraközépkor világába, ahol másfél évszázadig arab kalózok központjaként funkcionált a sziget. A kiterjedt kalózhálózat a megerősödő bizánci császárok által került felszámolásra, akik ismét a birodalmukhoz csatolták Krétát. A negyedik keresztes hadjárat következtében egy jól sikerült vétel során a Velencei Köztársasághoz került, akiknek első fontos feladatuk az volt, hogy kiűzzék a szigeten lábukat megvető genovai katonákat több évnyi háborúskodás árán. Amikor ez sikerült, Kréta merőben megváltozott és átalakult, mivel az új hatalom felzárkóztatta a többi gyarmatként uralt szigethez hasonlóan.

Kréta jelentősége

Kréta a levantei térség és az Égei-tenger kapujában helyezkedett el, így különösen fontos támaszpontul szolgált a velencei kereskedelem számára. Ez a pozíció a 13. századot követően kiemelten fontos lett a térségben bekövetkező változások következtében – pl. oszmán előretörés a 14-15. században. Kréta középkori és koraújkori történelmét ugyanis a velencei uralom határozta meg – a későbbi oszmán fennhatóság csak akkor érte el a szigetet, amikor az oszmánok helyzete már megtorpant és visszaszorult északon, lásd például a felszabadító háborúkat Magyarország esetében. A közel félezer éves velencei uralom alatt (1211–1669) a sziget hatalmas fejlődésen esett át, miközben folyamatosan belső stabilitást élvezett.

Velence ezen időszak során folyamatosan nagyobb fennakadások nélkül tudott kereskedni az égei-tengeri szigetvilágban. Azontúl, hogy Krétán jelentős gabona termőhelyek álltak rendelkezésre, a sziget nyersanyagban is igen gazdag volt, amely fellendítette a velencei fémkereskedelmet az itteni bányák révén. Sőt, a krétai borok is igen nagy felvevőpiacra tettek szert Európában – példának okáért az itt termesztett malvasia az angol és a németalföldi területekre is eljutott. Fontos stratégiai szempontjaik is motiválták a velenceieket, hiszen a szigetről közel 25-30 nap alatt értek a kereskedelmi hajók Velencébe. Ezen kívül értelemszerűen fontos kereskedelmi csomópontként is szolgált, hiszen sok kereskedelmi útvonal érintette, illetve a sziget a velencei rabszolgakereskedelem fontos központjává is vált. Itt érdemes kiemelni, hogy az első ismert oszmán fogságba került magyar rabszolgalány, Himfi Margit is a szigeten töltötte rabszolgaságának jelentős idejét Giorgio Darvasio velencei kereskedő ágyasaként.

A Velence által a 16. században emeltetett Rocca al Mare erőd Herakleionban. Forrás: wondergreece.gr

Hétköznapok a velencei Krétán

A velencei uralom a fentiekben leírt pozitív hozadékokon kívül a kezdeti időkben meglehetősen negatív érzelmeket váltott ki a krétai népesség köreiből. Maguk az őshonos szigetlakók ugyanis hátrányos helyzetbe kerültek az uralomváltáskor, hiszen a velencei nemesség súlyos adókat és a magántulajdonok elkobzását rendelt el, amely folyamatos lázadásokat indukált a városállam képviselői ellen. Sok krétai lakos a saját tulajdonát elveszítve a velencei birtokokon, kisbirtokokra kényszerült.

Az ellentétek egyik legfőbb feszültségforrása azonban mégsem ez, hanem a vallás volt. A korábban Bizánci Birodalom uralma alá tartozó sziget lakossága ugyanis kizárólag ortodoxokból állt, míg Velence értelemszerűen a római katolikus vallást erősítette kizárólagosan. Nem is véletlen, hogy a velencei megszállást követően a krétai érsek elsőként hagyta el a szigetet, s költözött át a Nikaiai Birodalomba – példáját több főpap is követte a későbbiekben. Herakleion (a velencei uralom alatt Candia, amely név alatt gyakran az egész szigetet értették – lásd Candiai Köztársaság) lett a szigeten a katolikus vallás központja, s a katolikus egyházi apparátust a környező velencei területekről szervezték meg. Az velencei uralom első századában összesen négy olyan ortodox püspökről tudunk, akik elfogadták és később híven gyakorolták a katolikus liturgiát, ugyanakkor azt érdemes hozzátenni, hogy a forrásokból nincs adat arra vonatkozóan, hogy a velenceiek önkényesen elbocsátottak volna ortodox papokat a hivatalukból. Mindenesetre az egész velencei uralom alatt a görög ortodox lakosság maradt többségben, így a keresztény istentiszteletek fő helyszínei során osztozni kényszerültek a helyi ortodoxokkal. A problémát jelzi, hogy Velence uralma az első századokban nem volt kizárólagos, mivel folyamatosan tartania kellett a konstantinápolyi pátriárka szigetre gyakorolt hatásától. Emellett az ortodox papok a helyiek bizalmát élvezték, sőt gyakran támogatták is őket a velencei uralom elleni fellépéseik során.

A velencei uralom első két évszázadából összesen 18 lázadásról van adatunk. Az első ilyen nagyobb felkelés Alexios Kallergis nevéhez köthető, aki helyi lakosként a velenceiekkel igen jó kapcsolatot ápolt – ez a felkelés közel 18 évig át tartott (1282–1299). Eredménye egy olyan szerződés lett, amely megerősítette a helyi lakosság önállóságát és helyzetét, valamint egyházi jogait. A másik ilyen hatalmas felkelés 1363 és 1366 között ment végbe és Szent Titusz hitehagyása néven híresült el – Szent Titusz apostol Kréta első érseke volt eredetileg. Érdekesség, hogy a felkelésben a szigeten letelepedő igaz velencei polgárok a helyi lakosokkal karöltve szálltak szembe Velencével a sziget érdekeit képviselve. A felkelés végül elbukott és a győztes velenceiek kegyetlenül vérbe fojtották a lázadást. Ettől függetlenül mind a városállam, mint a krétai kormányzó új szemléletmóddal és politikai eszközökkel közeledett a krétai nép megnyerésére, amelynek értelmében kiszélesítették a lakosság jogait, akik ezt követően szabadabb önrendelkezést élvezhettek.

Herakleion kikötője napjainkban. Forrás: utazol.hu

Mindezek megértéséhez érdemes áttekinteni a velencei uralom alatti krétai népességet, annak összetételét és szintjeit. A krétai nemességnek két szintje volt. Voltak a velencei nemesek, akik csak tiszta velenceiek lehettek (burgensis) és akik velencei nőkkel is házasodtak. Ezzel szemben a krétai nemeseknek (feudati) két csoportját lehet elkülöníteni. Egyrészt olyanok, akik nem velenceiek voltak, de krétai nemeseknek számítottak őseik révén, másrészt pedig az olyan tiszta velenceiek tartoztak ide, akik krétai nőkkel kötötték össze az életüket. Az egyetlen olyan krétai nemes, aki megszerezte a velencei nemességet is, a már említett Alexios Kallergis volt, aki a lázadását követően maga és családja számára – honfitársai elárulásával – megnyerte a velenceiek kegyeit. A nemességen kívül helyezkedett el a cittadinik csoportja, akik olyan szabadok voltak, akik a szakmájukból éltek meg. Ezen kívül helyezkedtek el a falusiak és a rabszolgák, akiket semmilyen jog nem illetett meg, s gazdájuk döntött a sorsuk felől.

Kréta művészete

A velenceik és a krétai nép közötti ellentétek következtében végbemenő szemléletváltások egy új korszak megszületésének lehetőségét hordozták magukban. A bizonytalan és viharos 13. és 14. századot követően elérkezett annak a gazdasági jólétnek és stabilitásnak az az időszaka, amely kulturális és művészeti központként határozta meg Krétát. Ebben olyan fontos körülmények is közrejátszottak, mint Konstantinápoly 1453-as bukása, mivel a bizánci tudósok java része mind a szigeten keresett és talált is menedéket. Az ún. „krétai reneszánsz” időszaka a 15. században vette kezdetét és egészen az oszmánok uralmáig bezárólag jelen volt Krétán.

Művészek, festők, irodalmárok érkeztek és telepedtek le a szigeten, amely ezáltal heves tudományos viták helyszínéül is szolgált. Csak hogy néhány nevet említsünk a művészek közül: Giorgos Chortatzis, akinek a leghíresebb műve az Erofili című tragédia volt, vagy éppen Marcos Antonios Foskolos, aki a Fortunatos című komédiát jegyezte, de megfordult itt Vitsentzios Kornaros is, aki Erotokritos című romantikus költeményével járult hozzá a sziget művészetéhez. Festők közül Nikolaos Philanthropinost érdemes megemlíteni, illetve Domenikos Theotokopoulost(1541–1614), aki El Greco néven híresült el. A festő a szigeten látta meg a napvilágot, s két nagy stílus köthető művészetéhez származásának köszönhetően, hiszen művei az itáliai nyugati stíluson kívül a bizánci keleties stílus jegyét is magukon hordozták, hogy aztán később a spanyol manierizmus egyik legnagyobb mestereként ismerje meg a világ.

Említést érdemel még Christoforo Buondelmonti (1385 k. – 1430) neve is, aki híres világutazóként kalandos úton 1415-ben érkezett Krétára Niccoló Niccolival egyetemben, hogy útleírásai között feljegyezze a sziget velencei uralom alatti kincseit és varázsát. Élményeit 1417-ben megjelenő Descriptio insuale Cretae címen összegezte. Érdemes még kiemelni Buondelmonti egyik másik munkáját is, ami 1420-ban Liber insularum Archipelagi néven jelent meg és az Égei-tenger, valamint Konstantinápoly leírását tartalmazza, s egyben itt található a város legrégebben fennmaradt egyetlen olyan térképe is, amely még az oszmán uralom előtti állapotokat rögzíti.

Buondelmonti említett 1422-es térképe, amely Konstantinápolyt ábrázolja az oszmán hódítás előtt. Forrás: sfakia-crete.com

Az oszmán uralom (1669–1898)

Az 1571. október 7-i lepantói csatában a keresztény erők a Szent Liga keretein belül hatalmas vereséget mértek az oszmánokra, amely a flottájuk pusztulását eredményezte. Bár a veszteségek súlyosak voltak, azonban az oszmán flotta rövidesen újjá alakult, holott az oszmán hatalom és kiterjedés már nem tudta visszaszerezni ténylegesen egykori hatalmát. Jól szemlélteti azonban ez az időszak az oszmánok politikáját, miszerint a 16. század második felében mindent megtettek annak érdekében, hogy megtörjék a Velencei Köztársaság hatalmát a térségben. 1570-ben elfoglalták a 15. század közepén a velenceiek kezére kerülő Ciprust, amely előrevetítette Kréta helyzetét is. Erre jó bizonyítékul szolgál az, hogy szintén 1571-ben az oszmán flotta megpróbálkozott a krétai város, Rethimno ostromával, azonban ekkor még kudarcot vallottak. Közel egy évszázaddal később, 1645-ben azonban sikeresen elfoglalták Chaniát, majd a következő évben pedig a már emlegetett Rethimno városát is. 1647-ben már az egész sziget az uralmuk alatt állt – egyedül Kréta fővárosa tartotta még magát. Candia ostromát az egyetemes történelem egyik legnagyobb ostromának tekintik, amely több mint húsz évig tartott (1647–1669).

Az ostrom során mindkét fél minden erejét bevetve harcolt. A keresztény nemzetközösségből szinte kivétel nélkül minden jelentős állam kivette a részét a pápától kezdve az angolokon és a franciákon keresztül egészen a német tartományokig. Ezzel szemben az oszmánok is minden tőlük telhetőt megtettek az ostrom sikeréért, s minden létező katonájukat az ostromhoz rendelték. Az ostrom során mindkét fél több százezer katonát veszített el, miközben a legjobb katonákat és hadvezéreket vonultatták fel az ostrom során. A változást az elhúzódó ostromban az hozta meg, amikor IV. Mohamed (1648–1687) szultán az elhúzódó háborút megelégelve lefejeztette a hadsereg vezetőjét, s Ahmet Kioprulis hadvezért nevezte ki a sereg élére, akit a katonai körök Fazilnak, azaz Erényesnek neveztek. Kioprulis 700 ezer aranyat osztott szét, hogy információkat szerezzenek az erődített város gyenge pontjairól. Erre egy krétai születésű velencei, bizonyos Andreas Barotsis ezredes hajlandónak is mutatkozott, s elárulta, hogy a Sabionara-öböl és a Szent András bástya felől tudnak könnyedén bejutni a városba. Az erőfölényre szert tevő oszmánokkal szemben Velence végül 1669. szeptember 6-án adta fel Kréta fővárosát, 21 évnyi ostromot követően. A forrásokból jól tudjuk, hogy mindösszesen 10 nap jutott a lakosoknak – függetlenül attól, hogy velenceiek, vagy igaz krétaiak voltak-e –, hogy összepakoljanak és hajóra szálljanak. A városban csak egy idős görög asszony, néhány zsidó és örmény kereskedő maradt, amikor beözönlöttek a város utcáira a diadalmenetben vágtató oszmán katonák…

Candia ostromát megörökítő kortárs ábrázolás. Forrás: wikipedia.org

Az oszmán uralom beköszöntét a romok újjáépítésével kellett kezdeniük. A szigeten belüli kereskedést egy az egyben megszüntették, mindenre súlyos adókat vetettek ki. Nem szervezték újjá a velenceiek által felállított hierarchiát sem, mivel konkrétan minden szigetlakóra rabszolgaként tekintettek. A szigetet az Oszmán Birodalom külön területévé szervezték, oszmán vilájet lett. Nagyszámú katonaság állomásozott folyamatosan a szigeten – egyes vélemények szerint Kréta lett a birodalom legjobban őrzött helye, ahol minden három polgárra jutott egy katona. A lakosságot tekintve sokan áttértek a muzulmán hitre, s visszaköltöztek az immár Kandiye névre átkeresztelt fővárosba, vagy a hegyekben megbújva gerillahadviselést folytattak az idegen megszállók ellen. Ebből következik, hogy sok lázadás és összetűzés akadt az őslakosok és az oszmánok között. Az első és egyben legjelentősebb ilyen lázadás volt az 1770-es években a Daskalogiannis-lázadás, amit egy külső hatalom, Oroszország támogatott, legfőképpen geopolitikai céljainak elérése érdekében – jelesül az oszmánok meggyengítése végett abból a szándékból, hogy melegtengeri kikötőt szerezzen magának az így felszabaduló területeken.

A 19. században több felkelés is kirobbant, azonban ekkor már azzal az egységes céllal, hogy a többi görög területhez csatlakozhassanak. Ebből a legfontosabb a nagy krétai forradalom (1866–1869) lehet számunkra, ahol a lázadók által támogatott arkadiai kolostor ostroma során az ostromlottak inkább felrobbantották magukat minthogy az oszmánok kezére kerüljenek. Az 1895-ös felkelésük során már az európai nagyhatalmak is támogatták a szigetlakosok törekvéseit, így az 1898. augusztus 25-én a főváros utcáin elkövetett tömeges mészárlást követően a szultán külső nyomásra megadta az autonómiát a sziget számára. Így megszületett a rövid életű Krétai Köztársaság (1898–1913), amely egyfajta felkészülésül szolgált a sziget számára a Görögországgal történő egyesülésre. Ebből az időszakból Eleftherios Venzielosz nevét érdemes kiemelni, aki igazságügyi miniszter volt, majd később fegyvert fogott a Görögország képviselőjeként érkező György herceg ellen [I. György (1863–1913) görög király fia], amelynek következtében megszerezte a sziget miniszterelnöki pozícióját és felzárkóztatta  országát a 20. század kívánalmainak megfelelően. 1908-ban a krétai képviselők egyoldalú döntésével egyesültek Görögországgal, amely nemzetközi szinten 1913. december 1-én lett ténylegesen elismerve. Kréta 20. századi történelméhez tartozik még a II. világháborúban a krétai csata (1941. máj. 20 – június 1.), amely során a Náci Németország ejtőernyős támadással igyekezett birtokba venni a szigetet.

Konklúzió

A mai Kréta főként a turizmusáról és a mediterrán látnivalóiról lehet ismert és népszerű a nyaralók körében. Az addig jobbára a mezőgazdaságból élő lakosság foglalkoztatása is fokozatosan átalakult, s mára a turizmus lett a legfőbb jövedelmező forrás a szigeten. Kétrészes cikksorozatunkban Kréta érdekes és sokrétű történelmével igyekeztünk megismertetni Olvasóinkat, ugyanis úgy gondoljuk, hogy Kréta szigetére a történelem minden egyes jelentős periódusa rányomta a maga bélyegét a maga jellegzetességeivel, sajátosságaival és világlátásával együtt – jól reprezentálva ezáltal nagy korok nagy birodalmainak emlékezetét.

Bibliográfia

• Benedetta Bessi: „Cristoforo Boundelmonti: Greek Antiquities in Florentine Humanism.” In The Historical Review / La Revue Historique, 2012:9. 63–76.
• Charalambos Gasparis: „Venetian Crete: The Historical Context.” In Hell in the Byzantine World. A History of Art and Religion in Venetion Crete and the Eastern Mediterranean, Volume 1: Essays, Cambridge University Press, 2020. 60–116.
• Cristoforo Buondelmonti: Description of the Aegean and Other Islands. Italica Press, 2018.
• Csukovits Enikő: „Csodás szabadulások a török rabságból.” In Aetas 2005/20:4. 78–90.
• Kovács Péter: „Egy magyar rabszolganő Krétán a 15. században.” In Neumann Tibor – Rácz György (szerk.): Honorius causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 40. Analecta Medievalia III. Budapest–Piliscsaba, 2009. 105–124.
• Nikolaos A. Papadakis: History of Crete Througout Centuries & Highlights of Minoan Civilization (”A Brief Journey into the History of Crete From the Minoan Civilization to Modern Times”), Aquila-Atlantis Hotel, Heraklion, 2017.
• D. A. Harvey: „Local and Regional Cartography in Medieval Europe.” In The History of Cartography, Volume 1., Cicago, 1987. 464–501.
• Theocharis E. Detorakis: History of Crete, Heraklion, 1991.
• Vlasics Bálint: „Himfi Margit »kalandos« sorsa. Egy magyar rabszolganő története a 14–15. században.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2022/04/14/himfi_margit_kalandos_sorsa
• Zimányi Vera: Lepanto, 1571. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1983.