Himfi Margit "kalandos" sorsa

Egy magyar rabszolganő története a 14-15. században

Facebook

2022. április 14. - Vlasics Bálint

A 14. század során a Balkánt elfoglaló Oszmán Birodalom elsődleges célja a területgyarapítás volt. Mindezek mellett a sorozatos portyák éppen ellenkezőleg, a meghódítandó terület lakosságának megfélemlítését és a zsákmányszerzést jelentették. A zsákmányszerzésbe tartozott a fogolyszerzés is, hiszen a foglyokkal lehetett kereskedni a különböző rabszolgapiacokon, vagy éppen nemesi származás esetén váltságdíjként profitálni belőlük. Éppen ezért is olyan jelentős Himfi Margit sorsa, ugyanis ő az első ismert magyar nemesi származású személy, akit az oszmánok fogságba vetve elhurcoltak hazájából. A magyar nemesi családok ekkor szembesülhettek először azzal, hogy örökre elveszíthetik szeretteiket, rokonaikat, amelyre különösen jó példát ad az 1396-os nikápolyi ütközet és annak következményei.

Az 1389-es első rigómezei ütközet jelentős mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat a Balkán népei és az Oszmán Birodalom között. Szerbia bekebelezését követően ugyanis a Magyar Királyság számára közvetlen határszakasz jött létre a terjeszkedő oszmánokkal, amely következtében állandósultak az oszmán támadások és zsákmányszerző portyák a déli területeken. 1390 után minden évben történtek kölcsönös támadások mindkét fél javáról, amelyek ütközőpontjai a szerémségi területeken, a Temesközben, vagy éppen az Al-Duna területén történtek. Ennek következtében az itt élő délvidéki lakosság mindennapjaivá váltak a harcok, rablások és oszmán portyák – voltaképpen a Magyar Királyság a tatárjárás óta nem szembesült azzal, hogy az oszmánokhoz hasonló méretes haderő törjön be az ország területére.

A Himfi família és Margit fogságba kerülése

A Himfi család nevét kétségtelenül Himfi Benedek, Himfi Margit édesapja alapozta meg, aki Nagy Lajos udvari lovagjaként kezdte pályafutását, majd később több megye ispáni tisztjét is elnyerte. A 14. század legnevesebb bárói közé emelkedett, amikor az uralkodó által meghódított bolgár területek báni méltóságát töltötte be (1366–1369). Tisztségei révén jelentősen gyarapodtak birtokai is, amelyek jelentős része az ország közepén helyezkedtek el, másik részük viszont éppen a későbbi oszmán betörések által fenyegetett Temes vármegyében voltak, mivel az 1370-es években Temes megye ispánjaként tevékenykedett. Nem is lehet véletlen, hogy Margitot a Temes megyei Egerszeg faluból rabolták el az oszmán portyázók.

Rabszolgák és ágyasok ábrázolása. (Forrás: wordpress.com)

Himfi Benedek és felesége, Lőrentei Essegvári Dorottya gyermekeiről csak feltételezéseink lehetnek, mivel az Engel Pál jegyezte Genealógia című művében egyetlen egy fiút jelöl a házaspár gyermekeként, mégpedig Himfi Miklós udvari lovagot. Sem más gyermeket, sem pedig Margitot nem jelöli a rokonsági táblán, holott adatunk van arról, hogy Himfi Margitnak volt egy lánytestvére, Anna, akiről Benedek meg is emlékezik halálakor végrendeletében, mint özvegyről.

Itt érdemes kitérni Himfi Margit elrablásának körülményeire, ugyanis sem erről, sem pedig Margit Krétára érkezéséről nincsenek konkrét adataink. Elrablásának idejét Kumorovitz L. Bernát Nagy Lajos király 1375-ös havasalföldi hadjáratához igazította, amikor is – véleménye szerint – a magyarok első ízben ütköztek meg az oszmánokkal. Ezt a meglátását arra alapozta, hogy az ezt követő évben, 1376-ban Himfi Benedek Lackfi István erdélyi vajdával egyetemben szentföldi zarándoklatot tett. A szentföldi zarándoklat valóban hiteles adat, ténylegesen megtörtént, noha Kumorovitz úgy sejtette, hogy ennek a zarándokútnak valójában Himfi Margit felkutatása volt a fő célja, amelybe Benedek még a ciprusi johannitákat is bevonta. Engel Pál azonban jól rámutat arra a tényezőre, hogy ha eltekintünk attól a pontatlanságtól, miszerint nem 1375-ben került sor az oszmánokkal való első harcra – hanem csak jóval később, a fentebb is vázolt 1390-es évek legelején –, akkor is fontos számításba vennünk azt, hogy ebben az esetben közel 30 évet töltött volna el Margit rabszolgaként. Ebben az esetben nehéz lehetett volna a rokonaival egy emberöltővel később bármilyen összeköttetést is találnia, ugyanis 1408-ban már Budán él két rabszolgaságban született kislányával, viszonylag hosszabb idő óta.

Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy valószínűleg az 1390-es évek első hadjáratai, portyái során esett fogságba Himfi Margit, ám ekkor viszont Himfi Benedek már nem élt, ugyanis ő 1380 novemberében elhalálozott. Ezen adat tisztázása ugyanakkor jó kiindulási alapot teremthet számunkra arra vonatkozóan, hogy meghatározhassuk Himfi Margit korát a fogságba kerülésekor. Ha az 1391/92-es hadjárat valamelyikét tekintjük, akkor ebben az esetben Margitnak minimum 11 évesnek kellett lennie – ezt támaszthatná alá, hogy Benedek végrendeletében ő nincs megemlítve, mert még túl kicsi ahhoz, hogy bármit is örököljön jogilag –, maximum pedig 20-25 évesnek, mivel egy, a családon belül létrejött birtokviszály következtében Farkasfalva és Miklósfalva települését Himfi Margit kapja meg 15 jobbággyal együtt, s az erről tudósító, 1389-ben keletkezett oklevélben hajadonként (!) van megemlítve. Ugyanebben az évben egyik rokona, Himfi Pál halála következtében pedig három malmot kapott a Pogáncs vize mentén. Ezen tények figyelembevételével pedig mindenképpen az 1390-es évek elejére tehetjük a Himfi lány elrablását, ugyanakkor a témáról részletes tanulmányt közlő E. Kovács Péter egy olyan érdekes megjegyzést tesz munkájában, miszerint nem feltétlen kell, hogy egy hadjárathoz kössük mindenképpen az elrablását, mivel egy betörő oszmán martalóccsapat bármikor elrabolhatta egyébként Himfi Margitot.

A Himfi család egyik leszármazottjának pecsétje a 15. századból. (Forrás: wikibooks.org)

Kréta szigete és Giorgio Darvasio

Kréta ebben az időszakban Velence területéhez tartozott. A velenceiek a 13. század elején, a negyedik keresztes hadjárat (1202–1204) során szerezték meg a sziget feletti fennhatóságot az ekkor átmenetileg „megsemmisülő” Bizánci Birodalomtól. A sziget jelentőségét jól mutatja, hogy 24-34 nap távolságra fekszik Velencétől, ezért kiemelendő stratégiai fontossága – főként, hogy Genova is mindent megtett később, hogy magáénak tudhassa a szigetet. Ezenkívül fontos szerepet töltött be a szentföldi zarándoklatok során, valamint igazi kereskedelmi csomópontnak számított minden téren. A sziget jelentős volt a nagy mennyiségű gabonájáról és a jellegzetes borairól, amik különösképpen kedveltek voltak Itáliában. Ezenfelül jelentős volt a fémkereskedelem, és itt történt az Európából érkező ólom és réz elosztása is. Mindemellett a vizsgált időszakban kezdett megindulni a cukornádtermelés is a helyiek számára.

Ugyanakkor a sziget jelentős bevételiforrását a rabszolga-kereskedelem tette ki, a sziget ugyanis a velencei emberkereskedelem legfontosabb piacának számított már a 14. század óta! A rabszolgatartás, vagy rabszolgavétel igazán mindennapos volt a krétai polgárok számára, hiszen szinte minden jelentős végrendeletben tesznek róluk említést. Legtöbbjüket dajkaként, vagy éppen ágyasként alkalmazták, de gyakran volt példa arra, hogy szolgálataik leteltét követően felszabadították őket, vagy éppen egy-egy gazda anyagilag támogatta a házasságukat. Természetesen nem csak magánszemélyek alkalmaztak a középkori Krétán rabszolgákat, hanem maguk az egyházi intézményekben is bevett szokásnak számítottak. Mindezek révén érdemes kiemelni, hogy a sziget bizonyos részei folyamatosan ki voltak téve a kalózok támadásainak, akik elsősorban rabszolgákat igyekeztek zsákmányolni a területről.

Ki is volt Giorgio Darvasio, Himfi Margit krétai rabszolgatartója? Nagyon kevés dolgot tudunk róla, annyit viszont igen, hogy velencei polgár volt, aki a szigeten lakott, feltételezhetően ott is születhetett. Apja, Marco Darvasio szintén velencei polgárként érkezhetett a szigetre jóval korábban, ahol aztán kereskedőként (burgenses) valamilyen vállalkozásba kezdett, amiből nagyon meggazdagodott. Sajnos sem az apa, sem a fia esetében nem tudjuk, hogy mivel foglalkozhattak, ugyanakkor Kréta helyzetéből két opcióra gondolhatunk: vagy kereskedtek bizonyos árukkal, vagy rabszolgatartásból éltek – ugyanis mindkét foglalkozás jelentősen jövedelmezett a korszakban. Feltételezhetjük, hogy Marco jelentős vagyont hagyott halála révén fiára, amely alapján E. Kovács Péter azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy Giorgio nem tett mást egész életében, minthogy felélte atyja örökségét. Mindenesetre végrendeletét 1413. február 20-án jegyezték le Velencében, ahol már ágyban fekvő betegként olaszul mondta el végakaratát. Nincs adatunk arról, hogy valaha is megházasodott volna, így feltételezhetően a rabszolgáit ténylegesen ágyasként használhatta. Ezt a kijelentést azzal is alá lehet támasztani, hogy végrendeletében vagyonát rabszolganői között osztja fel (sic!), a maradék vagyonából pedig az egyházat támogatta, őket kérte meg, hogy méltó módon temessék el, a szigeten pedig bizonyos összeget szánt a Santa Barbara de Candia templom renoválására, illetve külön kérte, hogy temetése után minden héten két misét is mondjanak a lelki üdvéért, a templomnak ajándékozott kegytárgyak használatával. A végrendeletének ezen passzusai talán azt bizonyítják, hogy élete hátralevő részében felhagyott a pazarló, féktelen életmódjával és bűneit megbánva mélyen vallásos emberré vált.

A velencei uralom nyomai Krétán. (Forrás: odeon-lloyd.hu)

Hogyan került mégis Himfi Margit Giorgio Darvasiohoz? Sajnos nincsenek pontos adataink arra vonatkozóan, hogy Margitot mikor is rabolhatták el pontosan, illetve, hogy mikor és hogyan került Kréta szigetére – voltaképpen az egész rabszolgaságának egyedül a Darvasioval töltött idejét ismerhetjük csak a későbbi oklevelekből. Mivel Kréta ekkor egy igazi csomópont volt a rabszolga-kereskedelem számára, azért E. Kovács Péter véleménye alapján feltételezhetjük, hogy noha a szigeten vehette Darvasio az egyik rabszolgapiacon, attól még valószínű, hogy nem közvetlenül a törököktől, hanem más, úgyszintén velencei polgártól. Elképzelhető, hogy Margitot egymás után több rabszolgakereskedő is birtokolta. Mindazonáltal a 15. század legelején Margitnak már Krétán kellett lennie, hiszen a felszabadulásáról ismert 1405-ös oklevél két lányáról kiemeli, hogy már nem csecsemők. A két lánynak ismerjük a nevét is: Marieta és Iacoba. Feltételezhetően nagyjából azonos korban lehettek, és az apa kiléte nem lehet más, mint Darvasio, akinek későbbi leveleiből kitűnik, hogy őszinte, tiszta szeretettel, szerelemmel viseltetett Margit iránt, s neki is köszönheti a nő a szabadságát. Az említett oklevélben az is kiderül, hogy Darvasio először csak az egyik kislányt kívánta elengedni Margittal együtt, ezért feltehetően a kisebb, fiatalabb Iacobához szorosabb kapcsolat fűzhette. Feltételezhető ezek alapján, hogy Margitot előző tartói is elsősorban ágyasként használták, így kétséges lehet, hogy az idősebb leány, Marieta valóban Darvasio gyermeke-e, vagy sem.

Himfi Margit szabadulása és hazaérkezése

1405. július 1-én állítottak ki egy oklevelet Zsigmond magyar király számára Darvasio ügyében, aláírás nélkül. A levéből kiderül, hogy az év folyamán Marcali Miklós volt erdélyi vajda személyesen jött a szigetre, hogy kiszabadítsa Himfi Margitot a fogságból. A levél alapján láthatjuk, hogy Darvasio végül beleegyezett abba, hogy Margit és lányai hazatérjenek otthonukba, ahonnét már több mint tíz éve elrabolták – azaz ebben az esetben egy magyar nemes lánya ingyen, váltságdíj nélkül kapta vissza a szabadságát! A levélben az is szerepel, hogy Marcali valamilyen fontos ügyben, talán szintén egy szentföldi zarándoklat ürügyén van úton, ezért dolgait elintézve, csak a vissza út során tudná hazakísérni Margitékat, tehát nem azonnal, éppen ezért gondoskodik róla, hogy akár halála esetén is biztonságban visszatérhessenek a Magyar Királyságba. Marcali az oklevél végén ígéretet tesz Darvasionak, hogy ha ő, vagy egyik embere szeretné őket meglátogatni majd Magyarországon, annak nem lesz semmi akadálya – ez a passzus jól szemlélteti a felek békés viszonyát, illetőleg Darvasio érzéseit Margit irányában.

Feltételezhetjük, hogy Marcalit a Himfi család küldhette azzal a céllal, hogy felkutassa Himfi Margitot, aki valószínűleg valahogyan életjelet tudott küldeni magáról az otthoniaknak. Mindenesetre az sem kizárható, hogy Marcali Zsigmond király diplomatájaként járt ekkor a szigeten, hiszen közvetlen adatunk van arról, hogy 1411-ben azok között van, akik királyi felhatalmazással a magyar-lengyel viszályokat próbálták megállítani, valamint a következő évben pedig társaival együtt Aquileiában intézkedett Zsigmond érdekében. Ezek ismeretében azonban még mindig nem kaptunk választ azon kérdésünkre, hogy miért pont Marcali az, aki a családot képviseli. Sok munkában Marcalira, mint Himfi Margit távoli rokonára hivatkoznak, ugyanakkor E. Kovács Péter rávilágít arra, hogy Engel Genealógiája szerint egyáltalán nincs semmilyen rokoni kapcsolat a Himfiek és Marcali Miklós között – noha itt érdemes lehet újra kiemelni azt is, hogy a genealógiai táblában Himfi Margit nem is került feltüntetésre!

Marcali Miklós vörösmárványból készült sírköve. Ma a székesfehérvári Szent István Király Múzeum kőtárában található. (Forrás: wikibooks.org)

Tudomásunk van arról, hogy Darvasio Velencébe vitte át Margitékat, hogy onnét egyszerűbben juthassanak el Magyarországra. Valószínű, hogy Darvasio ezután fog felhagyni krétai életvitelével és végül Velencében telepszik le, ahol aztán 1413-ban már súlyos betegen végrendelkezik. Velencében Margitékat átvette egy néhai Dénes bán fia, Redel-i János, aki elméletileg a sógora lett volna Margitnak, aki viszont a Darvasiotól az útiköltségek fedezésére kapott pénzt elvette és megszökött, sorsára hagyva Margitékat útjuk közepén. Nem tudjuk, ebből mennyi lehet igaz, bár mivel Redel-i János személye sem tisztázott, ezért lehet, hogy az egész meg sem történt, csak valami oklevéli hibáról lehet szó. Vagy éppen kitalációról, mivel ez a fejlemény csak akkor válik ismertté, amikor már Margit visszatért Magyarországra, így feltételezhető, hogy ezt az oklevélírók akkor találták ki, amikor Darvasio az útikölcsönt kívánta levelezései során visszakapni Margitéktól. Sajnálatos módon nincs konkrét adatunk arról, hogy Margit mikor hagyta el a szigetet, ahogyan Magyarországra érkezésének időpontjáról sincs, sem pedig az útjáról.

Himfi Margit hazaérkezése utáni életéről Francesco Bernardi leveléből értesülünk, amit egy meg nem nevezett barátjához írt, és aki közvetett kapcsolatban állt Margittal. Bernardi eredetileg firenzei kereskedő volt, aki 1373-ban már Budán tartózkodott és jól ismerte Benedek bánt. Emellett történetünk idején is Budán lakott, jelentős tisztségek birtokában volt és nagyon sok befolyásos embert ismert az országban, mivel több arisztokratának is adott már kölcsönt. Nem tudjuk, hogy Margit megtalálásában mennyire játszhatott szerepet, ugyanakkor tény, hogy a későbbiekben őtőle kaphatott információt Darvasio Margit budai életéről, ahol kiemeli, hogy az asszonyról csak jót hallott és Margit mindig dicsérettel és tisztelettel beszél a férfiról, illetve biztosítja Darvasiot abban, hogy ha bármi nehézség adódna, lányait ő maga venné pártfogásába. Bernardi azt is megjegyzi, hogy amióta Margit hazatért, Marcali még egyszer sem látogatta meg, ugyanakkor tudhatjuk, hogy kellő távolságtartásból, de folyamatosan figyelemmel kísérte Himfi Margit sorsát.

Másfelől nem hanyagolható el az a tény sem, amit Bernardi is megjegyez leveleiben: a Himfi család nem érdeklődik Margit iránt, megvetik őt, mivel a középkori erkölcsrendszerbe nem fért bele az, ha valaki a pogányok között ágyas rabszolgaként szolgált, és hogy szabadulása után két rabszolgaságban született gyermekével élt együtt. A Himfiek népes rokonsága közül senki nem tett semmit annak érdekében, hogy támogassák Margitot, de még a kapcsolatfelvétellel sem próbálkoztak. A középkori emberek gondolkodásába nem fért bele az, ami Margittal megtörtént, holott Himfi Margit élete egyáltalán nem számított egyedinek a korszakban.

Bibliográfia

Csukovits Enikő: „“Cum capsa… cum bacillo” Középkori magyar zarándokok”. In Aetas 1994/9:1. 5–27.
Csukovits Enikő: „Csodás szabadulások a török rabságból”. In Aetas 2005/20:4. 78–90.
Kovács Péter: „Egy magyar rabszolganő Krétán a 15. században.” In Neumann Tibor és Rácz György (szerk.): Honorius causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 40. Analecta Medievalia III. Budapest – Piliscsaba, 2009. 105–124.
Kovács Péter: „Magyarország „törökképe” a 15. század elején”. In Hadtörténelmi Közlemények 2009/122:1. 111–126.
Kovács Péter: Zsigmond király és Velence (1387–1437). Az oroszlán ugrani készül (1387–1411). Tarsoly Kiadó, Budapest, 2017.
Engel Pál: „A török-magyar háborúk első évei (1389–1392)”. In Hadtörténelmi Közlemények 1988/111:1. 561–577.
Engel Pál: Magyar középkori adattár. (Elektronikus dokumentum), Arcanum Adatbázis, Budapest, 2001.
Engel Pál: „Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437)”. In Századok 1994/128:1. 273–287.
Holub József: „Himfi Benedek halálának éve”. In Turul 1922-23. 37–38.
Horváth Richárd: „Bigámista volt-e Himfi Benedek bolgár bán? Adalékok a Döbrentei Himfiek családi történetéhez”. In Turul 2010/4:2. 2010. 116–118.
István Petrovics: „From Slavery to Freedom: the Fate of Margaret Himfi.” In Transylvanian Review 2017/26. 105–118.
Kardos Tibor: „Magyar tárgyú fejezetek Giovanni da Ravenna emlékirataiban”. In Egyetemes Philologiai Közlöny 1936/60. 284–296.
Kumorovitz L. Bernát: „I. Lajos királyunk 1375. évi havasalföldi hadjárata (és „török”) háborúja”. In Századok 1983/117:1. 919–982.
Milleker Bódog: Délmagyarország középkori földrajza – Krassó vármegye. In Történelmi és Régészeti Értesítő 1913.
Tardy Lajos (szerk.): Rabok, követek, kalmárok az Oszmán Birodalomból. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.
Szakály Ferenc: „A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526)”. In Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc (szerk.): Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.
Zolnay László: Kincses Magyarország. Középkori művelődésünk történetéből. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977.