Béla története személy szerint mindig is nagy érdeklődéssel töltött el. Annak a kis, ártatlan csecsemőnek az életútja, akit a nagypolitika nyomorított meg. Gondolta-e akkor valaki, hogy valaha királyi koronát fog hordani, illetve hogy az ő leszármazottja lesz dinasztiája minden további uralkodója, mikor Kálmán parancsára állítólag még ki is akarták herélni? Úgy hiszem, hogy még legnagyobb párthívei is maximum csak reménykedtek benne. De a remény, a gondviselés és a kedvező szerencse „megszerezte” Bélának a trónt, igaz, gyermekkori traumájának nyomait egész életében hordoznia kellett, nem csupán testében, hanem lélekben is…

A vak herceg útja a fényes koronázásig

Életének kezdete - mint a század többi magyar hercegi gyermekének is - homályba vész. Csak néha tűnik föl a gondosan vizsgálódó szem számára egy-két esemény körvonala, ám amennyiben jobban próbálja szemügyre venni azokat, a végén rájön, hogy valójában kivehetetlenek a pontos történések. Béla élete valamikor 1108 körül vehette kezdetét. Apja, Álmos ekkora már minden bizonnyal sokéves házasságban élt együtt Predszlavával, Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem lányával. Frigyüket ekkora már minden bizonnyal megkoronázta legalább egy leány, Adelhaid születése, aki feltételezhetően pár évvel előzte meg történetünk főszereplőjét. Ahogy az már korábbi cikkeinkből is kiderült Béla egyáltalán nem élhette a gazdag Árpád-fi gondtalan gyermekkorát, még járni sem tud, mikor szeme világától már megfosztják. Ráadásul szinte folyamatosan el kellett szenvednie apja és Kálmán, majd II. István folyamatos, hatalomért való torzsalkodását. Előbbi uralkodásának végén ráadásul apját még börtönbe is vetette volna, amennyiben a dömösi magánegyház papjai - kik valószínűleg gondját viselték a herceg családjának is- meg nem védelmezik ettől.

Vak Béla az Országház homlokzatán

Talán már maga a kis Béla is azt hihette, hogy beköszöntött Géza ivadékainak megbékélése, mikor II. István, Álmos nagyobbik leányának Szobjeszláv cseh herceggel való házasságából következtetve békülékenyebbnek mutatkozott Álmosék felé. Ha így is tett, reménye hiú ábránd volt csupán. A korábbi hercegi családnak szervezkedésük miatt az 1120-as évek fele újra menekülnie kellett. Ráadásul a családfő a futásban meg sem állt egészen a Boszporusz partjáig. Hogy Béla kezdetben vele tartott-e, vagy eleve el sem hagyta Magyarországot, nem tudjuk. Annyi viszont biztos, hogy kb. 1126-tól 1128-ig neki és kíséretének a pécsváradi bencés apátság adott otthont. Gondosan rejtegették a világ elől, míg II. Istvánt Ottmár ispán és Pál püspök nem tájékoztatták ottlétéről és a király valamilyen okból kifolyólag a végső leszámolás helyett, Tolnán nem biztosított neki és az időközben I. Uros szerb nagyzsupántól megkért feleségének, Ilonának uradalmat. A feltételezhetően már az ő ágának uralma alatt írt krónikarészletek ehhez még azt is hozzáteszik, hogy István utódjának is kinevezte, ez azonban sántítani látszik, tudniillik az országnak ekkora már volt egy trónörököse, Kálmán leányági unokájának, Saulnak a személyében, kinek nevén kívül többet nem jegyzett fel semelyik írástudó. Ennek tudatában kétféle megoldás lehetséges: Saul vagy csak egyes főurak jelöltje volt, vagy a krónikás kívánta szépíteni az eseményeket. Minden rosszindulat nélkül az utóbbi már csak azért is valószínűbbnek tűnik, mert István a többi vele szemben állított trónkövetelővel leszámolt, így nem tudunk rá magyarázatot találni, hogy ezúttal miért nem járt volna el hasonlóan.

A pécsváradi vár templomának belseje napjainkban, mely feltételezhetően már Béla ott-tartózkodása alatt is hasonlóan nézett ki

Mindenesetre Béla - István lemondása, vagy már halála után - valahogyan 1131 áprilisának végén király lett. Az ehhez vezető út mibenlétében nem lehetünk biztosak, elképzelhető a trónviszály, de Saul időközbeni halála is, melyet egy kései török forrás, a Tarih-i Üngürüsz is megerősíteni látszik. Annyi azonban biztos, hogy István kolostorba vonulása és Béla trónra kerülése között minden bizonnyal hónapok teltek el, így kizárhatjuk, hogy ebben az időszakban semmi nem történt.

A megkoronázott báb

Úgy vélem afelől azonban meggyőződhetünk, hogy koronázása után nem akadt kihívója az országon belül. Bizonyítja ezt az is, ami még trónra jutásának évében az Aradon összehívott országos tanácskozáson történt. A XIV. századi krónikakompozíció így ír erről:

Uralkodása alatt Ilona királyné, a király és a bárók (a krónika gyakran használ anakronisztikus szavakat a korszakra vonatkozóan, hazánkban ekkor bárói rétegről még nem beszélhetünk, így cikkünkben is következetesen a „főúr” kifejezést használjuk; MD megj.) határozatából, országos gyűlést tartott Arad mellett. Amikor a gyűlés napján a király trónszékében ült, eljött a királyné fiaival, és a király mellé ült, azután így szólt az egész néphez: "Minden híveim, nemesek, vének, ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el urunk, a király látását, és kiknek tanácsára történt ez? Tárjátok ezt fel nekem, álljatok rajtuk híven bosszút ezen a helyen, végezzetek felőlük miérettünk.  Íme, Isten a mi királyunknak két szem helyett négyet adott." Miután így beszélt, felzúdult a nép azokra a bárókra, akiknek tanácsából a királyt megvakították; egyeseket megkötöztek, másokat megcsonkítottak. Hatvannyolc hitszegőt öltek meg ott kegyetlenül, és minden maradékukat ama napon lajstromba szedték, maradékaikat, fiaikat és a nőket egyaránt. Ezenfelül minden jószágukat szétosztották a székesegyházaknak; ezért mondanak Magyarországon minden szabados falut királyi adománynak.

Ahogy ebből a rövid részletből is kiderül, a király, habár papíron szuverén volt, mégsem maga döntött a fontos kérdésekben, sokkal inkább felesége és a mögötte álló főúri csoportosulás szava bizonyult mérvadónak. Alátámasztja ezt egy 1137-ben kiadott oklevél is, melyben egyenesen társuralkodónak tekintik a délszláv asszonyt.

Az aradi gyűlés a Képes Krónika ábrázolásán

Azonban ugorjunk még vissza pár esztendőt az időben. Béla trónja az aradi gyűlés után ugyan biztosítottnak tűnhetett saját párthívei számára, de a valóságban közel sem ez volt a helyzet. A korábbi Kálmán- és II. István-hű főurak Béla elleni ellenszenve találkozott a magyar történelem egyik legkitartóbb trónkövetelőjének szándékával. Ez a trónkövetelő nem volt más, mint Borisz, aki - első hallásra Magyarországon idegenes hangzású neve ellenére - Kálmán fiának tekintette magát. Az ő édesanyja a könyves király által - a krónikáshagyomány szerint hűtlenségért - elűzött Eufémia volt és fejedelmi rokona, Vlagyimir Monomakhosz kijevi udvarában királyfihoz méltó nevelést kapott. Föltételezhetően gyermekkorától kezdve azt súlykolták belé, hogy ő a magyar trón jogos tulajdonosa és az éppen aktuálisan regnáló király azt tőle csupán bitorolja. Nem csoda hát, hogy 1127 táján, nagyjából 16 évesen korára jellemző vállalkozókedvvel elhagyta az akkor már Msztyiszlav vezette kijevi udvart, hogy az akkor még II. Istvánnal hadban álló Ióannész bizánci császárnál próbáljon valamiféle támogatást kieszközölni. Bár a baszileosz kedélyesen fogadta, egyik rokonát pedig még hozzá is adta feleségül, de egyéb külpolitikai teendői miatt esze ágában sem volt segíteni a tisztázatlan származású ifjúnak, aki így Lengyelország felé vette az irányt. III. Boleslawnál már több megértésre talált. Vagy csupán a lengyel uralkodó esetleges jövőbeni szövetségest látott benne? Bármelyik is legyen igaz, a Borisz által várva várt katonai segítséget megadta. Ráadásul ezzel nagyjából egyidőben érkeztek meg lengyel földre egyes magyar főemberek követei, akik kifejezetten bíztatták a - származását bizonyítandó - Kalamanosz nevet is fölvett ifjút, hogy vonuljon be az országba. Szerintük ráadásul még seregre sem lesz szüksége, hiszen a Bélával elégedetlenkedők tábora olyan hatalmas, hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy föllázadjon. Hát nem tűntek ezek ideális körülményeknek? Borisz is így gondolkodott és - a biztonság kedvéért - egy lengyel-kijevi sereggel az oldalán valamikor 1132-ben meg is indult Magyarhon felé.

Közeledéséről természetesen Béla és hívei is kaptak információkat, így igyekeztek ők is nemzetközi támogatókat szerezni. Nem kellett sokáig keresgélniük. A jelenlegi Ausztria területének egy részén uralkodó szentéletű III. Lipót rokon fiában, Albertben meg is találták támogatójukat, aki szintén egy jelentős csapatot biztosított A két sereg valahol a Sajó mentén közeledett egymáshoz. Ekkor sokan pártolhattak el Bélától, akinek szűkebb köre szükségesnek érezhetett egy újabb leszámolást.

A magyar főembereket tanácsba hívták a királyhoz; a király azt kérdezte tőlük, tudják-e, hogy Borics fattyú, avagy Kálmán király gyermeke. A király hívei azt felelték: kétségkívül tudják, hogy Borics fattyú, és semmiképpen sem méltó a királyi koronára. A hűtlenek és ellentmondók azonban bizonytalanul suttogtak, és tétovázva kétfelé sántikáltak. Amennyire a király és tanácsosai tudták, elkülönítették a juhokat a bakoktól, és keményen elhatározták, hogy azon nyomban leölik az árulókat, mert ha késnek, azok még történetesen átmehetnének Boricshoz, és veszedelembe döntik az országot. Zendülés támadt, nyomban megfogták Lampért ispánt, és amikor kivonszolták a királytól, édestestvére székkel hasította szét a fejét, úgyhogy agyveleje kiloccsant. Fiát, Miklós ispánt, ugyanott fejezték le. Megölték ott az Ákos nembeli Majnoltot és másokat. A megmaradt árulók félrevonultak, és egyesült erővel akartak a királyra támadni; a hívek azonban elébük vágtak. Simánd nembeli Tivadar volt az árulók feje, meg Folkus és Titus, de kiváltképpen Sámson. Tamás és Torda ispánok apja, Sámson azt javallotta, hogy menjenek a királyi gyűlésbe, és ott szidják meg a királyt sokak színe előtt. Mind javallották ezt, akik hallották. Boricsot is hívságos remény fogta el, nagyon hálálkodott neki; amit kezdett, nyilván véghez is akarta vinni, és azt gondolta, hogy mert szidják a királyt, megszerezheti az országot.  A király a Sajó folyó közelében telepedett meg, és amikor főembereivel, vitézeivel a sátorban ült, íme belép Sámson, és így szól a királyhoz: "Mit művelsz az országgal, te hitvány eb! Jobb lenne, ha uradnak, Boricsnak hagynád a királyságot, és monostorban élnél, ahogyan az apád élt." Ekkor a király főemberei hirtelen felugráltak, és Ottó fia, János sümegi prépost, a király jegyzője, így szólt Bod ispánhoz: "Mire várunk? Miért nem fogjuk el?" Mikor azonban el akarták fogni, amaz gyorsan lóra pattant és elmenekült. A többieknek nem volt ott a lovuk, mert közelből gyalogszerrel jöttek a királyi tanácsba; de a lárma nagy volt. Bod ispán szolgája meghallotta a lármát, nyergeletlen lóra pattant, és lándzsájával a Sajóig üldözte Sámsont. Tivadar és többi társai sajkába akartak szállni, hogy hamar általhozzák, de nem juthattak el odáig. Sámson ugyanis lovastul a folyóba zuhant, és üldözője a vízben elérte lándzsájával. Sámson köntöse alatt páncél volt, és a nehéz páncél miatt nem tudott úszni.

Ráadásul a vérengzés java még hátra volt. Bár forrásaink nem túl bő szavúak a csata menetéről, annyit azonba megjegyeznek, hogy rendkívül sok áldozatot követelt. Az ezek szerint hatalmas vérengzésből végül Béla seregei kerültek ki győztesen, így Borisz Kalamanosz szervezkedését Béla hívei elfojtottnak ítélhették. Azt ekkora távolságból már nem tudjuk megállapítani, hogy volt-e egyáltalán köztük olyan, aki gondolta volna, hogy nem most hallottak utoljára Boriszról. Ennek ellenére Béla trónja a csata után már bebiztosítottnak tekinthető. Nemzetközileg elismerte őt mindenki, egyedüli kivételt sokáig a Boriszt leginkább támogató III. Boleslaw jelentett, azonban ügyes külpolitikával őt is sikerült Bélának jobban tetsző belátásra bírni. Az uralkodói ragadványnevén ferdeszájúnak nevezett királynak gyakorlatilag alig teltek el nyugalmasan hónapai, mivel hol a Béla rokonának számító Szobjeszláv nyugtalanította betöréseivel, hol pedig az ekkora már szintén magyar szövetséges Kijevi Rusz felől érkező támadások által volt zaklatva. Ráadásul ehhez a szövetségesi körhöz 1134-ben csatlakozott Lothár császár is, aki előtt 1135-ben Boleslaw - Lengyelország egyházi szuverenitásának megerősítéséért és a Pomeránia feletti uralma elismeréséért cserébe - hűbéresküt tett. Ezáltal Béla egyetlen komolyabb külpolitikai problémája is megoldódott.

Európa a 12. században

Mielőtt ezen komoly sikereken felbuzdúlva Bélának nagy szerepet tulajdonítanánk, tegyük hozzá, hogy a vak királynak túl sok hozzájárulása nem volt, megoldásuk leginkább Ilona és a főúrak érdeme. Béla a politika helyett idejét másnak szentelte, elsősorban - ahogy az elfogulatlansággal egyáltalán nem vádolható krónikakompozíció is megjegyzi - a bor mámorító hatása élvezetének és - ha hihetünk ugyanennek a forrásnak - az imádkozásnak. Részegsége idején ráadásul felelőtlen döntéseket is hozott, melyeket józanon már nem tudott jóvá tenni. Még jó, hogy az országnak ekkor nem is volt szüksége nagyformátumú királyra. Az események így is minden téren kedveztek a Béla-pártiaknak. A nyugati császárral való jó kapcsolatok mellett a keletivel sem történt különösebb összeütközés. Ráadásul az ügyes politika manőverezés következtében a már korábban is magyar kézen lévő Spalato 1136-os visszaszerzése mellett 1137-ben a jelenlegi Bosznia területét is nagyjából sikerült a királysághoz csatolni. Utóbbinak élére a király legfiatalabb fia, László került Bosznia hercegeként. Béla pedig ezzel párhuzamosan hivatalosan is használni kezdte a "Ráma királya" címet, mely hol tényleges uralmat jelentve, hol igénycímként 1918-ig megmarad a magyar királyok titulatúrájában. A foglalásokat ráadásul II. Ince pápával is sikerült elismertetni, cserébe azért, hogy a Magyar Királyság hivatalosan őt és nem normannok által kinevezett ellenpápát ismerte el az az egyház vezetőjének. Ince a foglalások elfogadása mellett ráadásul nem emelte fel szavát az ellen sem, hogy Béla uralkodásának idején végig gyakorolta az invesztitúra jogát. Még a spalatói érseket is esztergomi feljebbvalója szentelte fel.

Szent Ottó ábrázolása egy freskón, a Prüffening apátságban

A király és köre a pápa mellett jó kapcsolatokat ápolt a hazai klérus tagjaival is. Béláék bőkezűsége messze földön híressé vált, még a később szentté avatott Ottó bambergi püspök is a vak királytól kért anyagi segítséget a pomeránok megtérítéséhez. A magyar egyház irányában tapasztalható hasonló adakozóvágyát a papság fontos diplomáciai és adminisztrációs feladatok ellátásával hálálta meg.

Leginkább gáláns természetesen mégiscsak a „saját” dömösi egyháza irányában volt. A Szent Margit prépostságot apja - már önmagukban igen jelentős - adományai mellett további járadékokkal és birtokokkal gazdagította. A prépost több mint 100, feladataikait tekintve is igen széles spektrumú település felett rendelkezett, valamint még ennél is nagyobb területek tartoztak járadékokkal a számára. A Dömösön élők mondhatni semmiben nem szűkölködtek, de nem csupán azért, mert pásztoruk az Úr volt, hanem mert "besegített" a király is. Az alájuk tartozó falvak egész évre ellátták őket gabonával, hússal, hallal, borral és még méhsörrel is. Birtokuk nagyobb volt bármely más előkelőénél.

A király vallásossága meglehet, hogy ténylegesen őszinte volt, legalábbis erre utalhat az a magatartása is, amit akkor mutatott, mikor 1139-ben egyetlen lányát, Zsófiát a frissen trónra került III. Konrád udvarába vitték, hogy Konrád akkor még kisgyermek fiának felesége legyen:

Istenem, égnek és földnek ura, te mindent látsz, én meg semmit. Te akartad, uram, hogy világtalan legyek, de te mindent meglátsz, belátsz az emberek szivébe, látod a jelent, multat és a jövőt egyaránt

-jegyzi fel a német krónikás.

A székesfehérvári bazilika feltételezett belseje a Pazirik Informatikai kft. rekonstrukcióján

Bár eleinte fájdalmas lehetett a szerető apának, de ez a diplomáciai bravúr tette fel a koronát a vak király teljes uralkodására. Hátralévő két évében különösebb történés már nem volt, 1141 elején pedig végül Béla is újra találkozhatott apjával. Élettelen testét Álmos mellé, Székesfehérvárra helyezték.

Források

• Erdélyi László: Krónikáink magyarul, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1943.
• Font Márta: Könyves Kálmán (Sorsfordítók a magyar történelemben VI.), Kossuth Kiadó, Budapest, 2018.
• Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet I.kötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939.
• Kádár Tamás: "Saul herceg, Bors ispán és Iván úr" In Századok 2017/ 4. szám 784-808.
• Kristó Gyula: "A Kálmán-ág" In Rubicon 2011/ 1. különszám, 40-43.
• Kristó Gyula: "Az Álmos-ág" In Rubicon 2011/1. különszám,  44-53.
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1300, Osiris, Budapest, 1998.
• Kristó Gyula-Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók, IPM, Budapest, 1988.
• Makk Ferenc: A tizenkettedik század története, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.
• Makk Ferenc: "Megjegyzések II. Béla történetéhez In Acta Universitatis Szegediensis:acta historica, 40. (1972), 31-49.
• Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301) (A magyar nemzet története 2.; szerk. Szilágyi Sándor), Athaneum, Budapest, 1896.
• Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, Athaneum, Budapest, 1899.
• Thoroczkay Gábor: "A dömösi prépostság története alapításától I. Károly uralkodásának végéig" In FONS 2012/4. szám, 409-433.

Idézetek forrásai

• https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm
• Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301) (A magyar nemzet története 2.; szerk. Szilágyi Sándor), Athaneum, Budapest, 1896. 147.o.