Kétrészes cikksorozatunkban Kréta középkori történelmét kívánjuk bemutatni. A sziget érdekes és meglepő történelme sajnálatos módon nem annyira ismert hazánkban, pedig sokrétűségéből adódóan a történelem számos korszakában igen jelentős szerepet töltött be a levantei térség és az Égei-tenger kapujában. A ma inkább a turizmusáról és meseszép tengerpartjairól elhíresült Kréta a történelem súlyos és gyakran igen szemkápráztató lenyomatait hordozza magán. A sziget felosztása a középkortól eredendően változatlan, mindig is négy nagy régióra volt felosztva: nyugaton Chania és Rethymno, keleten pedig Heraklion és Lassithi régiókra. Ugyanakkor a szigeten egy meglehetős kettősség is jelen van, hiszen máig az északi rész a közismertebb és kedveltebb, míg a déli, a Líbiai-tenger felé eső hegyes-völgyes területeken sokkal nyugodtabb, apróbb települések találhatóak. A sziget DK-i része Kréta egyik legfontosabb éléskamrája, ahol az év minden időszakában termesztenek zöldségeket és gyümölcsöket.

Jelentőségét mutatja, hogy a görögök „Megáloniszosznak”, azaz Nagyszigetnek becézik Krétát, hiszen a népszerű minószi civilizáció virágkorát testesíti meg, amely a görög hagyományokra és mitológiára is nagy hatással volt. Gondoljunk csak a knósszoszi labirintusra, a Minotauruszra, Théseus mondájára és Ariadné fonalára, vagy éppen Daidalosz és Ikarosz történetére. Elméletileg a görög istenek is innen származtak kezdetben, illetve maga a főisten, Zeusz is e szigeten látta meg a napvilágot – egészen pontosan a sziget keleti, Lassithi régiójában.

Abraham Ortelius 1584-es térképe Kréta szigetéről. Forrás: sfakia-crete.com

Ókori előzmények – a minószi kortól a római időkig

Kréta történelme esetében nem lehet említés nélkül hagyni a több ezer évet felölelő ókori történelmét, így rövid áttekintés keretén belül emlékezünk meg róla. Az első időszak, amely mindenképpen említést érdemel, az a minószi civilizáció (Kr. e. 3500/3000 – Kr. e. 1000), amelynek felfedezése hatalmas szenzációnak számított a 19. század végén. A civilizáció leghíresebb emlékhelyének Knósszosz számít, de érdemes még megemlíteni más városokat is rajta kívül, amik ekkor élték virágkorukat. Ide tartozik Gortys, vagy éppen Fesztosz, amelynek pusztulását a másik város katonái okozták, míg Gortys földrengésben pusztult el a 8. században. Kiemelendő, hogy a minósziaké volt az első olyan kultúra a Földközi-tengeren, amely gazdaságát a kereskedelmi flottára alapozta.

Érdemes azonban kiemelni ezzel kapcsolatban, hogy mára összeforrott a korszakhoz tartozó knósszoszi palota a jeles brit régész, Sir Arthur Evans (1851–1941) nevével, noha az első eredményeket nem ő, hanem egy helyi amatőr régész, Minos Kalokairinos (1843–1907) érte el. Az első romok felszínre kerülését követően vásárolta meg a területet Evans, aki közel harminc éven keresztül rengeteg tárgyi leletre és új felfedezésre bukkant a föld alatt. A régészeti feltárások azért is voltak olyan nagy horderejűek, mert Evans felfedezései ráébresztették a tudósokat arra, hogy a palota a mükénéi korszak előtti időből, a minószi érából származik, amelyről addig nem volt tudomásuk.

A knósszoszi palota romjai. Forrás: costacroisieres.fr

A Kr. e. 1300-as években elkövetkezett a minószi kultúra hanyatlásának időszaka, amelyet csak tovább nehezített a gyakori földrengések és szökőárak sorozata. Fokozatos módon több görög törzs is felfedezte magának Krétát, végül a mükénéiek (Kr. e. 1000 – Kr. e. 69) szállták meg a szigetet. A jól felszerelt paloták viszont még akár évszázadokig is kitarthattak – köztük Knósszosz is. Érdemes azonban kiemelni, hogy ezzel párhuzamosan még sokáig fennmaradt a minószi civilizáció, hiszen a beáramló mükénéiek a sziget keleti részébe száműzték őket. A mükénéiek tartományokra osztották fel a szigetet, független városállamokra, ami gyakorta polgárháborúhoz és zavargásokhoz vezetett, ugyanakkor külső ellenség támadása esetén egymással összefogva verték vissza a támadásokat.

A Kr. e. 7. századra Kréta rövid időre visszanyerte kulturális és központi pozícióját Athén és Spárta ellenfeleként, amihez hozzá járult az is, hogy az olyan súlyos csapások, mint a görög-perzsa háborúk egyáltalán nem érintették negatívan a szigetjellegéből adódóan. Később a hellenizmus idején a sziget ellenőrzése alá tartoztak az Égei-tenger jelentős kereskedelmi útvonalai. A római időkben kalózok bújtak meg a szigeten, onnan zaklatva a birodalmi flottát. Kr. e. 74-ben Marcus Antonius hadjáratot indított a sziget elfoglalásáért, ami azonban ekkor még sikertelennek bizonyult. Kr. e. 69-ben Quintus Caecilius Metellus római hadvezér sikeresen partra szállt a sziget nyugati csücskében, s hozzákezdett a szisztematikus hódításhoz, s hamarosan Gortynát is elfoglalta, ahol katonai támaszpontot hozott létre.

A római uralom befolyásolta ugyan a szigetet, de görög jellegét nem sikerült jelentős mértékben megváltoztatnia, ugyanis a lakosság hagyományai, szokásai és vallása megmaradtak, míg ebben az időszakban soha nem látott népességnövekedés és fejlődés következett be. Ezen időben érte el a szigetet a kereszténység, amely Pál apostol térítőútjainak köszönhetően új vallásként gyorsan elterjedt. Számos korai keresztény templom épült Krétán, amelyet jól reprezentál, hogy Gortynában közel negyven templomot a mai napig meg lehet tekinteni. A katasztrofális földrengések sorozata sem tudta megakadályozni a szigetet abban, hogy a Keletrómai Birodalom fontos részévé legyen, Nagy Theodosius (345–397) császár közigazgatási felosztása révén. Később a Bizánci Birodalom 64 független provinciájának egyike lett viszonylagos autonómiát élvezve földrajzi adottságai és elhelyezkedése okán.

Az arab időszak (9–10. sz.) és a második bizánci periódus (961–1204)

A közel másfél évszázados arab uralom a 7. századi arab betörésekkel vette kezdetét. A Córdobai Kalifátus területéről kiszakadó arab hódítók tisztában voltak a sziget elhelyezkedésének jelentőségével, így mindent megtettek annak megszerzése érdekében. Az Ibériai-félszigetről érkező arabok eredetileg földműveléssel foglalkoztak otthonukban, azonban az ott kirobbant belső konfliktus következtében a kalózkodás jegyében először Szicíliában, majd Egyiptomban székeltek. Rövidesen azonban – kihasználva a bizánci belharcok következményeként megcsappant katonai erőket – 12 ezer emberrel megszállták a szigetet. A bizánciak természetesen nem hagyták annyiban a történteket, több expedíciót is indítottak az arab kalózok kiűzésére, azonban Abu Hafs arab hadvezér győzelmei révén ezen vállalkozások sikertelennek bizonyultak. Az arabok megszilárdították hatalmukat, s a sziget véglegesen arab uralom alá került.

Arabok és bizánciak harcának korabeli ábrázolása. Forrás: ballandalus.wordpress.com

Kréta az arab hódítást követően a kalózkodás központja lett, hiszen innét könnyedén zargathatták a Bizánci Birodalomhoz tartozó égei-tengeri területeket, amelynek következtében szabotálták a fontosabb szállítási és kereskedelmi útvonalakat. Korabeli lejegyzésből ismeretes, hogy a kalózkodás következtében Párosz szigete kopár vadonná vált, ahol csak a vadkecskék és a szarvasok maradtak, mivel lakói a maguk és jószágaik biztonsága érdekében átköltöztek a Peloponnészoszi-félszigetre. A bizánci renegátokat is alkalmazó arab kalózok sikerét bizonyítja, hogy Dalmáciáig és a Márvány-tengerig is eljutottak, illetve a 9. század közepére Athént és Thesszalonikét is elfoglalták. Az ókori főváros, Gortyna elpusztítását követően új fővárost hoztak létre, Rabdl al Khandhak, azaz „A csatorna erődje” néven, amelyet később Heraklion néven ismertek, s máig ez a fővárosa Krétának Iráklion néven. Az új főváros nevét az arabok által ásott árkokról kapta, amelyek a hosszan elnyúló városfal körül helyezkedtek el.

A bizánci kereskedelmi utak blokkolása komoly döntésre sarkallta a császárokat. 949-ben VII. Konstantin (913–959) császár nagy erőkkel támadta meg a szigetet, de ő még kudarcot vallott. Fia, II. Romanosz (959–963) azonban Niképhorosz Phókasz tábornok [később II. Niképhorosz néven bizánci császár (963–969)] vezetése által sikerrel járt. 961 márciusában ostrom alá vette El Khandhakot és közel négy hónapnyi ostromot követően véget vetett az arab uralomnak. Egy arab történetíró jelentése alapján közel 200 ezer lelket mészároltak le és ugyanennyit fogtak el a bizánciak. A volt kalózfészek hatalmas vagyona és kereskedelmi hálózata jelentős előnyökkel és tartalékokkal látta el a bizánci kincstárat.

II. Niképhorosz bizánci császár ábrázolása. Forrás: wikipedia.org

Niképhorosz Temenos néven emeltetett egy várat, s azt kívánta a sziget új fővárosává is tenni, azonban a helyiek visszasereglettek a hajdani arab főváros romjai közé, s ismét felvirágoztatták a települést. Az így újjáépült főváros a sziget egyházi központjává lett, immár „Kastro”, azaz Vár néven emlegették, s a kereszténység legfőbb bázisává vált a szigeten. Az arab időszak alatti kereszténység tevékenységéről és létszámáról megoszlanak a vélemények, azonban egyes feltételezések szerint igen sokan nem vették fel a muzulmán hitet, s a hegyekben bujdostak üldözőik elől – ők alkották az újjáéledő kereszténység fő magvát. Bizánc, hogy gyorsítsa és erősítse a konszolidációt s a keresztény jelenlétet a szigeten, 12 előkelő családot küldött ide letelepedés céljából – ezen családnevek ma már elsősorban helynévként ismeretesek Krétán (pl. Kallergis, Pateros, Fokas, stb).

A velencei uralom hajnala

A negyedik keresztes hadjárat (1202–1204) során a velencei katonák 1204. április 12-én elfoglalták Konstantinápoly városát. A Keletrómai Birodalom sorsáról a nyugati keresztesek döntöttek, akik szétszaggatták az egykori Róma örökségét. Ennek következtében Kréta szigete a keresztes hadak vezetőjének, Montferrati Bonifácnak a birtokába került. Érdekesség, hogy Bonifác gróf második felesége Magyarországi Margit özvegy bizánci hercegnő volt, aki III. Béla (1172–1196) magyar király és Chatillon Ágnes leánygyermekeként látta meg a napvilágot. Bonifác megalapította a megalakuló Latin Császárság egyik hűbéres államát, a Thesszalonikéi Királyságot, amelynek következtében azonban Kréta érdektelenné vált a számára, s pár hónappal később, 1204. augusztus 12-én 1000 ezüstdénárért cserébe eladta a Velencei Köztársaságnak.

Montferrati Bonifác koronázásáról készült képi feldolgozás. Forrás: wikipedia.org

Velence számára éppen kapóra jött a vétel, hiszen a sziget birtoklása által jobban megerősíthették pozíciójukat a térségben. A sziget áruba bocsátásáról a városállam legfőbb vetélytársa, a Genovai Köztársaság is tudomást szerzett, s igyekeztek kihasználni a helyzetet annak érdekében, hogy saját maguk szerezzék meg Krétát. Enrico Pescatore genovai kapitány, máltai gróf feladata lett, hogy minden áron akadályozza meg a sziget velencei kézbe kerülését. Tevékenységének jelentőségét mutatja, hogy Velence csak hét év háborúskodás árán tudta ténylegesen elfoglalni a szigetet – az utolsó években Pescatore már csak Chania városát (ma Hanía) birtokolta, amit végül lerombolva hagyott maga mögött.

A szigeten beköszöntött a Velencei Köztársaság uralma, amely az egyik legfényesebb időszaknak tekinthető a sziget középkori történelmében. Velence hozta létre a máig fennmaradó közigazgatását a szigetnek. Kezdetben hat, majd később négy tartományra lett felosztva – kivételt képez ez alól Sfakia városa, amely ekkortól félautonóm státuszt kapott. A sziget uralkodója a Velence által kinevezett kormányzó lett, akit a hercegi cím illetett meg. Az így létrehozott államalakulat neve pedig Candiai Köztársaság lett a velenceiek által Candiának nevezett Iráklion révén. Kréta jelentőségét jól mutatja, hogy a városállam „Kelet Velencéjévé” kívánta alakítani a szigetet, hogy a Serenissima dicsőségét és hatalmát hirdesse a térségben.

Bibliográfia

• Balogh László: „Niképhoros Phókas és a szkíták.” In Kiss. P. Attila – Piti Ferenc – Szabados György (szerk.): Középkortörténeti tanulmányok 7., Szegedi Középkorász Műhely, 2012. 281–289.
• Cristoforo Buondelmonti: Description of the Aegean and Other Islands. Italica Press, 2018.
• Theocharis E. Detorakis: History of Crete, Heraklion, 1991.
• Charalambos Gasparis: „Venetian Crete: The Historical Context.” In Hell in the Byzantine World. A History of Art and Religion in Venetion Crete and the Eastern Mediterranean, Volume 1: Essays, Cambridge University Press, 2020. 60–116.
• D. A. Harvey: „Local and Regional Cartography in Medieval Europe.” In The History of Cartography, Volume 1., Cicago, 1987. 464–501.
• Johanna D. Heinrichs: „The Topography of Antiquity in Descriptions of Venetian Crete.” In Nebahat Avcıoğlu – Emma Jones eds.: Architecture, Art and Identity in Venice and its Territories. (Farnham, Surrey and Burlington, VT: Ashgate, 2013), 205–218.
• Sinclair Hood: A minószi Kréta. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.
• Nikolaos A. Papadakis: History of Crete Througout Centuries & Highlights of Minoan Civilization (”A Brief Journey into the History of Crete From the Minoan Civilization to Modern Times”), Aquila-Atlantis Hotel, Heraklion, 2017.
• Geoffroy de Villehardouin: Bizánc megvétele. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985.