Jelen cikkünk Dencs Bálint vendégszerzőnk blogunknál közölt második írása. Jelen cikk a Galamb Ákos kollégánk által indított "A Latin Császárság évtizedei" rovat részeként jelenik meg, ennek első és második részeit itt és itt találhatjátok meg. Dencs Bálint a Pécsi Tudományegyetemen végzett történelem-könyvtár szakos tanárként. Legfőbb kutatási területei közé tartozik a Kijevi Rusz és a Moszkvai Nagyfejedelemség, de más témákkal is foglalkozik, mint a földrajzi felfedezések vagy az Oszmán Birodalom.

Bevezetés

A keresztes hadjáratok a középkori Európában és Közel-Keleten zajló jelentős történelmi események voltak, melyek a 11. század végén kezdődtek meg és több évszázadon keresztül tartottak. Az első ilyen próbálkozást II. Orbán pápa hirdette meg 1095-ben a franciaországi clermont-i zsinaton, kinek célja az volt, hogy összefogja a keresztény Európát és segítse a keleti keresztényeket, akik az iszlám terjeszkedése miatt veszélyben érezték magukat.[1] A hadjáratok végcélja Jeruzsálem és a Szentföld visszafoglalása volt a muzulmánoktól.A harcok elsősorban a latin keresztények és a muszlimok közötti területi és vallási konfliktusok eredményei voltak, melynek megindítója nemmás volt, mint az, hogy muzulmánoknak sikerült elfoglalniuk Jeruzsálemet az 1070-es években, és ez felkeltette a keresztény világ harci kedvét a terület visszahódítása érdekében.

Az első keresztes hadjárat 1096-ban kezdődött, és több különböző hadjáratból állt, amelyek különböző időpontokban és különböző utakon indultak el Európából a Szentföldre. A hadjáratokat vezető vezérek között olyan nevek találhatók, mint Bouillon Gottfried, Tarantói Bohemund, Boulogne-i Balduin és IV. Rajmund, Toulouse grófja.[2] A keresztes hadjáratok során a keresztény haderők több fontos várost elfoglaltak, beleértve Niceát, Antiochiát és Jeruzsálemet is. A hosszú és küzdelmes út során azonban számos nehézséggel szembesültek, beleértve a táplálékhiányt, betegségeket és a néha ellenséges európai uralkodók közötti politikai rivalizálást. A keresztes hadjáratok hosszú távon nem hozták meg a várt eredményeket. Bár sikerült megalapítani a latin királyságokat a Szentföldön, ezek a területek folyamatosan veszélyeztetve voltak a muzulmánok és más környező hatalmak által. Ezen hadjáratoknak azonban hatalmas hatása volt az európai és a keleti keresztény kultúrák közötti kapcsolatokra, valamint az európai feudalizmus és keresztény egyház fejlődésére.

Az első három keresztes hadjárathoz képest a negyedik hadjárat egy váratlan politikai fordulatot hozott, amit a Bizánci Birodalom iránti aggodalom és a keresztesek közötti belső konfliktusok határoztak meg. A hadjáratot eredetileg Jeruzsálem visszahódítására hirdették meg, de az út során a hadjárat elterelődött Konstantinápoly felé. 1204-ben, a negyedik keresztes hadjárat csúcspontján a keresztesek elfoglalták és lerombolták Konstantinápolyt, az egykori Bizánci Birodalom fővárosát. Ez a váratlan és drasztikus fordulat vezetett a Latin Császárság megalapításához, amely a Bizánci Birodalom területének jelentős részét uralta egészen 1261-ig.[3]A Latin Császárság megalakulása nem csupán geopolitikai változásokat hozott magával, hanem kulturális és társadalmi hatásokat is kiváltott a keleti és a nyugati kereszténység között. A negyedik keresztes hadjárat és annak következményei kiemelkedő példája a történelem olyan pillanatainak, amikor a politika és a vallás összefonódva kovácsolnak sorsfordító eseményeket.

David Aubert: Konstantinápoly meghódítása (15. század) (www.historycrunch.com)

III. Ince regnálása és a keresztesek megindulása

III. Ince pápa, azaz Lothario Conti di Segni 1198 és 1216 közötti regnálása alatt a katolikus egyház és Európa egyik legbefolyásosabb és legtekintélyesebb vezetőjévé vált. Ince pápává választása előtt számos különböző tisztséget töltött be, így már korán szoros kapcsolatba került az egyházi hierarchiával. Pápasága alatt kiemelkedő erélyesség és ambíció jellemezte, számos reformot hajtott végre az egyházban, illetve felismerte a pápák egyre erősödő szerepét az egyházi és világi ügyekben. Komolyan vette a keresztes hadjáratokat és támogatta azokat, különféle zsinatokon és dekrétumokon keresztül hirdette a keresztes hadjáratok fontosságát, és felszólította a keresztény uralkodókat a Szentföld védelmére és visszahódítására. Az ő idejében zajlott a negyedik keresztes hadjárat előkészítése és lebonyolítása is, mely 1202-ben vette kezdetét.

Az események gyökerei a harmadik keresztes hadjárat illetve az azt megelőző, Szaladin-féle szentföldi hadjárat idejére mennek vissza, utóbbi 1187-ben a keresztesek csúfos hattíni vereségéhez és Jeruzsálem elestéhez vezetett.. A keresztény államok folyamatosan küzdöttek a szomszédos muzulmán ellenfelekkel, és a belső konfliktusok is széleskörűvé váltak. A negyedik keresztes hadjárat megindulását követően a velencei kereskedők megállapodást kötöttek a keresztes seregek vezetőivel, hogy immár vízi úton indítják meg hadaikat.[4] Ennek következtében III. Ince leginkább a tengerparti városokat szólította fel a csatlakozásra.[5] A keresztes hadjáratok során a résztvevők profilja szignifikánsan megváltozott, hiszen már nem a királyok, hanem főként nemesek vállalkoztak ilyen küldetésekre. Különösen a francia területekről érkező nemesek jelentették a hadseregek gerincét, melyek vezetője Montferrati Bonifác őrgróf lett.[6] Ez a folyamat a feudális rendszer átalakulásának és az egyéni ambíciók előtérbe kerülésének egyik megnyilvánulása volt.

III. Ince ábrázolása (www.findagrave.com)

A nemesek motivációját leginkább a vagyonszerzés hajtotta, mely a keresztes hadjáratok során különösen hangsúlyossá vált. Az előnyös földrajzi pozíciók elfoglalására való törekvés és a megszerzett területek gazdasági kizsákmányolása egyaránt szerepet játszott a nemesek ambícióiban. Ebben az időszakban a hadjáratok tehát nem csupán vallási indítékokon alapultak, hanem szorosan összefonódtak a gazdasági érdekekkel is. A keresztes seregek összetétele és a résztvevők társadalmi státusza így az individualizmus és az anyagi elvárások irányába tolódott el, megteremtve ezzel a középkori társadalom dinamikájának újabb rétegződését. A keresztes hadjáratoknak tehát nem csupán vallási és kulturális, hanem a gazdasági tényezői is meghatározóak voltak a résztvevők szemszögéből nézve. A keresztes hadjárat során igen csekély létszámú (kb. 10.000 fő) katonai erő gyűlt össze a velencei kikötőkben, miközben a többi sereg más kikötőket választott a tengeri útjuk kiindulópontjaként. Bár legfőbb céljuk Egyiptom elfoglalása volt, de a pénzügyi problémák miatt a keresztesek nem tudták kifizetni a velencei hajóflotta számára kijelölt összeget. A velencei vezetés egy konstruktív javaslattal állt elő, tárgyalásokat folytattak a sereg vezetőivel, miszerint a keresztesek foglalják el Zára várát Velence számára, mely ekkor a Magyar Királyság ellenőrzése alatt állt. A hosszú tárgyalások eredményeként a keresztes fejedelmek beleegyeztek a Zára elleni hadjáratba, bár ez III. Ince nemtetszését és a keresztes hadak ellenállását váltotta ki, mivel a magyar király keresztény uralkodó volt, aki ellen éppen emiatt a keresztes seregnek nincs joga hadat viselni.[7] A politikai színfalak mögött azonban már kirajzolódott Konstantinápoly elfoglalásának és Velence partvidéki befolyása kiterjesztésének stratégiai szándéka. Ezen események megértése során elengedhetetlen figyelembe venni a geopolitikai és gazdasági tényezőket, melyek egyaránt befolyásolták a keresztesek döntéseit és a térség történelmi folyamatait. A Zára elleni hadjárat így nem csupán a szentföldi küldetés szolgálatában állt, hanem szerves része volt egy bonyolultabb politikai és gazdasági folyamatnak, melynek következtében a középkori Európa számos hatalmi egyensúlya átalakult és új irányokba mozdult el.

Zára ostroma és a keleti terjeszkedés

1202 októberében a hadsereg felszállt a velencei hajókra, csupán azért, mert nem kívánták kockáztatni a vállalkozás sikerét. Ebben az időszakban a velencei hajók képviselték a technológiai és stratégiai kifinomultság csúcsát, így a hadsereg számára azok igénybevétele nem csupán az erődemonstráció, hanem a projekt stabilitásának és fenntarthatóságának záloga is volt. E választás mögött tehát nem csupán a kényelem vagy gazdasági érdekek húzódtak meg, hanem a tudatos és racionális tervezés vágya is, amely a kockázatok minimalizálását célozta meg a vállalkozás sikerének érdekében. A keresztesek és a velencei flotta rövidesen elfoglalta Triesztet és Mugliát, majd Zára ostromához kezdtek, melynek eredményeként november 24-én sikeresen elfoglalták a várost.

„Szent Márton napjának előestéjén a szlavóniai Zára alá érkeztek, es megpillantották a magas falakkal es bástyákkal körülvett várost, melynél szebbet, erősebbet és gazdagabbat el sem tudtak képzelni. S midőn a keresztesek szemügyre vettek Zárát, csodálkozva mondogatták egymásnak: „Isten segítsége nélkül képtelenség egy ilyen erős várost bevenni!””

(Villehardouin: A keresztesek elhagyják Velencét, és Zára ostromára indulnak[8])

A területi hódítások és a zsákmányszerzés azonban feszültséget okozott a keresztesek és velenceiek között, melyek véres összecsapásokhoz vezettek. Zára elfoglalását követően, a téli hónapok beköszöntével a keresztesek kénytelenek voltak Zára városát téli szálláshelyként használni. Mindezek mögött azonban mélyebben gyökerező okok álltak, a Konstantinápoly elleni tervezett háború részeként. Ennek hátterében múltbeli sérelmek és politikai rivalizálások álltak, a helyzeten pedig a velenceiek és bizánciak közötti feszült viszony sem segített. Ezen rövid helyzetjelentés alapján is látható, hogy a konfliktusok nem csupán az aktuális területi hódítások következményei voltak, hanem mélyebben gyökereztek a politikai és gazdasági viszályokban, előrevetítve a későbbi események alakulását a térségben.

A keresztesek elfoglalják Zára várát (www.history.info)

Mindeközben keleten, a Bizánci Birodalom területén belpolitikai zavarok jelentkeztek. II. Iszaakioszt a trónért versengő III. Alexiosz börtönbe záratta, majd fiát, Alexiosz Angeloszt is elfogatta, azonban az rövidesen megszökött fogságából és nyugatra szökött, Fülöp német királyhoz.[9] A trónt megszerző III. Alexiosz tettével olyan politikai instabilitást teremtett, ami kedvezett az ellenséges erőknek. A birodalmat ekkor több irányból számos csapás érte: Anatólia irányából a szeldzsukok, az európai területeken pedig a bolgárok, magyarok és vlachok szorongatták.[10]

Alexiosz Angelosz sógorától, Fülöp német királytól a németországi események miatt nem kapott megfelelő segítséget. Ugyanakkor Alexiosz ügyét képviselendő követek érkeztek a keresztesek táborába. A küldöttek Zárában jelentek meg a keresztes fejedelmek előtt, és a velencei dózse, Dandolo izgatottan várta érkezésüket. Alexiosz fő célja az volt, hogy a keresztesek támogatásával visszahelyezzék őt a császári trónra, emellett fenyegetőzött azzal, hogy amennyiben a keresztesek nem tartanak Konstantinápoly irányába, akkor Velence érvényt fog szerezni a vállalt fizetési követeléseinek. A keresztes hadjárat előkészületei során létrejött egy megállapodás Alexiosz Angelosz és a keresztesek között, melyben Alexiosz jelentős kötelezettségeket vállalt. Ezen kötelezettségek közé tartozott a Szentszék fennhatóságának elismerése, a keresztes sereg ellátásának biztosítása, 200.000 márka ezüst kifizetése, valamint a velencei kártérítés vállalása. Emellett Alexiosz ígéretet tett egy Egyiptom elleni hadjáratban való részvételre, vagy legalább egy évig saját költségén 10.000 fegyveressel való támogatására.[11] III. Ince hozzáállása az eseményekhez lényegében ambivalens. Egyrészt nem lehetett ellenére a római egyházi joghatóság kiterjesztése a Bizánci Birodalom területének egy része fölé, ugyanakkor kétségtelen, hogy nem nézte jó szemmel az általa indított keresztes hadjárat céltévesztését az eredeti tervekhez képest. Azt is tudjuk, hogy több levelében felszólította a kereszteseket, hogy ne támadjanak keresztény területeket, sőt, végső elkeseredésében ki is átkozta a keresztes sereg vezetőit, akik azonban nem nagyon törődtek ezzel.

„Először is, ha Isten is így akarja, és visszahelyezitek őt javaiba, az egész bizánci birodalmat Róma fennhatósága alá fogja helyezni, melytől hajdan elszakadt. Ezután, jól tudván, hogy pénzszűkében vagytok, kész kétszázezer ezüstmárkát adni nektek, es élelemmel ellátni a sereg minden tagját, a lovagokat es a közvitézeket egyaránt. Végül személyesen is elkísér benneteket Babilon földjére, vagy ha inkább ezt kívánjátok, saját költségére tizezer vitézt fog odaküldeni, és egy teljes évig rendelkezésetekre bocsátja őket. S ezenkívül ötszáz lovagot életé végéig a tengeren túli országban fog állomásoztatni.”

(Villehardouin: Milyen feltételekkel kéri Alexiosz a keresztesek segítségét Bizánc meghódításához?[12])

Az egyezményt követően, 1203 áprilisában Alexiosz személyesen is Zárába érkezett és csatlakozott a keresztes sereghez. Miután elfoglalták Korfut és körbehajózták a Peloponnészoszi-félszigetet, rövidesen – 1203 júniusának végén – elérték Konstantinápolyt is.[13]

A mesés város kifosztása

Montferrati Bonifác csapatai július elején kezdték meg Konstantinápoly hatalmas falainak ostromát. Az ostrom során a sereg több fronton is támadta a várost, illetve a keresztes flotta blokád alá vonta a kikötőt és magát Konstantinápolyt a tenger felől, megakadályozva az élelmiszerek és egyéb segítség bejutását. A bizánciaknak súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük az ostrom alatt, beleértve az élelmiszerhiányt és a belső politikai instabilitást is. A város védelmét vezető bizánci császár, III. Alexiosz képtelen volt hatékonyan szembenézni a kialakult helyzettel, így rövidesen vagyona egy részével elhagyta a várost.[14]

„Ekkor a bárok lóra ültek, es boldogan kísérték az ifjú herceget atyához Konstantinápolyba. A bizánciak nagy örömmel nyitották meg a herceg előtt a város kapuját, és hatalmas ünneplésben részesítették. Apa es fia boldogsága határtalan volt, mivel hosszú ideje nem látták egymást, s mivel oly nagy nyomorúságból es veszélyből Isten es a zarándokok segítségével ily nagy magasságba emelkedtek. Egész Konstantinápolyban, s a városon kívül is, a keresztesek táborában, igencsak örvendeztek ama sikernek és dicsőségnek, melyben Isten részesítette őket.”

(Villehardouin: A keresztesek bevonulnak Konstantinápolyba[15])

 A 1203-as konstantinápolyi események során történt politikai válság után a trónra visszaültetett Alexiosz (IV. Alexiosz néven) apjával együtt nem tudta hatékonyan kezelni a Bizánci Birodalom válságát. A politikai instabilitás, a gazdasági nehézségek és a városban kialakult vallási feszültségek komplex szituációt teremtettek a birodalom vezetése számára. A két restaurált császár kezéből kicsúszott az irányítás, és a városban feszültségek alakultak ki a keresztesek és a helyi muszlim, valamint görögkeleti lakosság között. Ezen túlmenően a Bizánci Birodalom gazdasági helyzete válságos volt, tovább súlyosbítva a már amúgy is instabil politikai klímát. A válság tetőpontjaként 1203 augusztusában, Konstantinápolyban pusztító tűzvész tört ki, melynek következtében a várost súlyos károk érték. A trónon ülő IV. Alexioszt és Iszaakioszt vádolták meg azzal, hogy a katasztrófát nem tudták elhárítani, és őket tették felelőssé a város tragikus állapotáért.

IV. Alexiosz Angelosz (www.hellenicaworld.com)

A város katasztrofális helyzetében a két császárt végül kivégezték és a trónra V. Alexioszt ültették. Vezetése alatt sikerült kiűzni a kereszteseket Konstantinápolyból, akik immár másodszor kísérelték meg bevenni a várost. Az 1204. április 13-i események mély nyomot hagytak a történelemben, amikor Montferrati Bonifác serege másodszor is sikeresen elfoglalta Konstantinápolyt. Ezen alkalommal azonban a keresztesek feldúlták, kifosztották a várost és megkezdődtek a vérengzések. A kegyetlenkedések mellet számos műtárgy, ikon és szobor elrablása következett be, a városlakókra pedig a pusztulás várt.[16] Ez a tragikus fordulat hosszú távú következményekkel járt és jelentősen megrendítette a birodalom egykori fényét és befolyását. A keresztesek létrehozták a Latin Császárságot, mely ötvenhét évig állt fenn, első uralkodója pedig I. Balduin volt. Míg a francia keresztesek görög területeken létrehozták saját fejedelemségeiket, addig a császári udvar tagjai Nikaiába szorultak vissza, ahol 1261-ig ideiglenes fővárost hoztak létre a Laszkarisz-, majd a Palaiologosz-ház vezetésével.[17]

,,Nemesurak! Istennek hála, egyetértésre jutottunk a császár személyét illetően. Mindannyian megesküdtetek, hogy akit mi császárrá választunk, azt ti is császárotokként tisztelitek, és ha valaki a leendő uralkodó ellen szegülne, akkor segítségére siettek. Ebben az órában, mikor Krisztus urunk született, megnevezzük tehát e személyt: Balduin, Flandria és Hainaut grófja.”

(Villehardouin: Balduint, Flandria grófját császárrá választják[18])

A negyedik keresztes hadjárat fő célkitűzése, azaz Jeruzsálem visszahódítása sosem valósult meg. Ehelyett a Bizánci Birodalom megingott, valamint az ortodox kereszténység és a latin kereszténység közötti szakadék tovább mélyült. A negyedik keresztes hadjáratot sokan a keresztes hadjáratok történetének egyik legtragikusabb fejezeteként értékelik, mivel nem csak a Szentföld visszahódításában vallottak kudarcot, hanem egy hatalmas keresztény várost is leromboltak és kifosztottak.

Konstantinápoly elfoglalása (1204) (www.hist-europe.com)

Epilógus

A negyedik keresztes hadjárat (1202-1204) egy rendkívül jelentős esemény a Latin Császárság történetében (1204-1261), melynek során a keresztesek eredeti céljuktól eltérve elfoglalták Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát. Az eseményeket megelőzte a harmadik keresztes hadjárat kudarca, valamint a nyugati egyház és a Bizánci Birodalom közötti feszültségek. Az elsődleges célja a negyedik keresztes hadjáratnak Egyiptom elfoglalása volt, de a pénzügyi nehézségek és a politikai rivalizálás miatt a keresztes seregek eldöntötték, hogy megpróbálják elfoglalni a gazdagabb Bizánci Birodalmat. Az expedíciót a Velencei Köztársaság is támogatta, azzal a feltétellel, hogy a keresztesek segítségével visszaszerezheti a Velencei Köztársaság által elvesztett területeket és gazdasági befolyást a Földközi-tenger keleti medencéjében és a tengerszorosoknál.

A keresztesek 1203-ban elindultak Konstantinápoly felé. A város lakói között azonban felmerült a kérdés, hogy hogyan fizessék ki a keresztesek költségeit a Velencei Köztársaságnak. Mivel a Bizánci Birodalom nem rendelkezett elegendő pénzzel, a város gazdag egyházi és középosztálybeli személyiségei kölcsönadták az értékeiket. Ez a lépés azonban további feszültséget és elégedetlenséget váltott ki. A keresztesek végül elfoglalták Konstantinápolyt 1204-ben, és a város hosszú ideig tartó fosztogatásnak lett kitéve. A Bizánci Birodalom ebben az időszakban jelentős területeket veszített, a keresztesek pedig megalapították a Latin Császárságot (a fentebb már említett I. Balduin lett az első latin császár), amely azonban sosem ért el olyan stabilitást és hosszú fennállást, mint az előző bizánci uralom.

A negyedik keresztes hadjárat jelentős hatással volt a keleti és a nyugati keresztény világra. A Bizánci Birodalom sosem érte el ezután régi fényét, a keresztény egyház pedig továbbra is súlyos szakadásokkal küzdött. A negyedik keresztes hadjárat emléke örökre beépült a történelembe, mint egy tragikus esemény, amely megváltoztatta a keleti és a nyugati keresztény közösségek kapcsolatát és Európa politikai térképét.

I. Balduin, a Latin Császárság első uralkodója (www.wikiwand.com)

Források

• De Villehardouin, Geoffroy: Bizánc megvétele. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2005.

Felhasznált irodalom

• Áldásy Antal: A keresztes hadjáratok története. Máriabesenyő – Gödöllő. Attraktor, 2009.
• Bartlett, B.: Az utolsó keresztes hadjárat. A hetedik keresztes hadjárat és a Szentföldért vívott utolsó ütközet. Debrecen. Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2008.
• Benke József: Az arabok története. Budapest. Kossuth Könyvkiadó, 1987.
• Charpentier, Louis: A templomos lovagok titkai. Holnap Kiadó, 1992.
• Crowley, Roger: Az elátkozott torony. Akkó eleste és a keresztes háborúk vége. Park Könyvkiadó, 2020.
• Crowley, Roger: Kalmárköztársaság. Hogyan hozta létre és veszítette el tengeri uralmát Velence? Park Könyvkiadó, 2018.
• Howarth, Stephen: A templomosok titka. Kossuth Könyvkiadó, 1986.
• Jones, Dan: A keresztesek. A Szentföldért vívott háborúk története. Kossuth Kiadó, 2020.
• Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Európa Könyvkiadó, 2015.
• Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Budapest. Osiris Kiadó, 2003.
• Zöllner, Walter: A keresztes háborúk története. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

[1] Zöllner 1980, 7.

[2] Uo. 58-60.

[3] Áldásy 2009, 73. A Latin Császárság bukása után a Palaeolog-dinasztia restituálása következett be.

[4] Tanulva Barbarossa Frigyes korábbi hibájából, miszerint szárazföldön indultak útnak a keresztes seregek.

[5] Zöllner 1980, 144.

[6] De Villehardouin 1985, 18.

[7] Áldásy 2009, 67.

[8] De Villehardouin 1985, 28-29.

[9] Jones 2020, 327.

[10] Uo. 327.

[11] Áldásy 2009, 70-71.

[12] De Villehardouin 1985, 33-34.

[13] Jones 2020, 329.

[14] Áldásy 2009, 70.

[15] De Villehardouin 1985, 68-69.

[16] Maalouf 2015. 369.

[17] Uo. 370.

[18] De Villehardouin 1985, 68-69.