Az előző írásomban már kifejtettem, hogy I. Mánuel császár halála után a Bizánci Birodalom ereje és ambiciózus térnyerése a Földközi-tenger térségében, a Balkánon, illetve Anatóliában lényegében megállt. Az a tekintély, amit Mánuel legfőképpen hódításokkal szerzett meg halála után szinte egyből szertefoszlott. I. Andronikosz Komnénosz zsarnoki uralma csak tovább rontotta az amúgy sem éppen kedvező helyzetet. A normann invázió, amely rengeteg jelentős várost, többek között Dyrrachiont és Thesszalonikét is elfoglalt, valamint a nyugati hatalmakkal való kedvezőtlen diplomáciai kapcsolatok ütötték be az utolsó szögeket Mánuel művének koporsójába. II. Iszaakiosz és az utána következő III. Alexiosz nem tudták érdemben megakadályozni a folyamatot, ami végül Konstantinápoly 1204-es keresztes hadak által történő elfoglalásáig és kifosztásáig vezetett. Ám, ahogy egy birodalom lehanyatlik más népek és államok új erőre kapnak. Szó lesz írásomban két népről, a bolgárokról és a szerbekről, akik a Balkán-félsziget zivataros századaiban edződtek és megragadták a kínálkozó lehetőséget, hogy levessék magukról Bizánc igáját és önálló államokként folytassák útjukat.

Trónra jutás és harc a normannokkal

Amikor Iszaakioszt Konstantinápoly pátriárkája császárrá koronázta (1182), akkor az elődje alatt sanyargatott nemesség végre fellélegezhetett. Ugyanis Andronikosz egalitárius politikájával homlokegyenest szembe menve Iszaakiosz nagyban támaszkodott az őt támogató nemességre. Ennek az az egyik, ha nem a legfőbb indítéka, hogy az Angelosz család maga is szembe szállt a zsarnoki hatalmat gyakorló Andronikosszal a bizánci nemesség nagyobb részével a háta mögött. Érdemes megjegyezni Iszaakioszról, hogy érdektelen, jelentéktelen emberként tartották számon egészen uralkodásának kezdetéig. Az Angelosz családról talán hasznos lehet az az információ, hogy Mánuel császár uralkodása alatt igen fontos pozíciókat kaptak a császári udvarban, a császár bizalmasainak számítottak, tehát mondhatjuk, hogy a bizánci nemesség „krémjéhez” tartoztak. Mindezt Andronikosz Angelosz egy előnyösen megkötött házasság révén érte el.

Európa és a Bizánci Birodalom a III. keresztes hadjárat idején

Iszaakiosz első számú feladata volt, hogy országából kiűzze a normann megszállókat. Ám az ehhez szükséges, megfelelő erejű hadsereg felállítására megfelelő gazdasággal kellett volna rendelkeznie a birodalomnak, ami korántsem állt a császár rendelkezésére. Röviden szólva a császár bel- és gazdaságpolitikája csapnivaló volt. A korabeli tudósítások alapján uralkodása alatt virágzott a korrupció a birodalomban. A nemesség fékeveszetten olvaszthatta magába a kisbirtokokat és megkezdődhetett a birodalom felaprózódásának elkerülhetetlen folyamata. Iszaakiosz nem sajnálta indokolatlanul költeni a pénzt, gyakran rendezett – különösen a házasságkötések alkalmával – pazar ünnepségeket, lakodalmakat, kedvelte a fényűzést.

Eme hátráltató tényezők ellenére sikerült erélyesen fellépnie a betolakodókkal szemben. Megszervezte a hadsereg felfegyverzését és csapatait az ütközetek során gyakran saját maga vezette. Ezzel némileg rácáfolt a róla keringő, mellesleg korántsem alaptalan rágalmakra. A normann támadás szélsebes lendülete megtört és a támadó sereg egysége felbomlott. A normann katonák fegyelme lazult, így fosztogatni kezdtek. Nehézzé vált a sereg egyben tartása, a hatékonyság jelentősen csökkent. Ez jelentős előnyhöz juttatta Iszaakiosz seregét, elérkezett a bizánci ellencsapás ideje. Ennek első állomása volt az 1185. november 7-én lezajlott Dimitrika/Dimitritszi melletti ütközet, amely bizánci győzelmet hozott. A győztes csapatokat Alexiosz Branasz vezette.  A normann sereg – amely jelentősen szétzilálódott és a harci morálja is megtört – megkezdte a visszavonulást. Az elfoglalt városokat kiürítették, többek között Thesszalonikét, Dyrrachiont, és az Adriai-tenger kulcsfontosságú szigetét, Korfut is. Ezzel a birodalom megszüntette az egyik közvetlen veszélyforrást. Ám, amint megszűnt az egyik probléma egyből két másik lépett a helyébe, azonban most nem idegen invázióval kellett szembenéznie Bizáncnak, hanem belső lázadással a Balkánon.

II. Iszaakiosz Angelosz császár ábrázolása

Az Aszen testvérek bolgár pásztorlázadása és a Nemanja-féle szerb szeparatizmus

A normann fenyegetés elhárítása után sem következett békés időszak a birodalom életében. A gyengülő államszervezet és kormányzat egyre nehezebben tudta biztosítani a birodalom stabilitását és meggátolni a fennhatósága alatt álló balkáni szláv népek elszakadási kísérleteit. Ezt tovább fokozta III. Béla magyar király balkáni politikája is, aki nyíltan támogatta a szerb zsupánt, Nemanja Istvánt, hogy Bizánc rovására kiterjessze területeit. Béla ilyesfajta politikát folytatott már Andronikosz Komnénosz uralkodása alatt is.  Iszaakiosz ügyes diplomáciai húzással egyfajta megnemtámadási szerződést kötött a magyar királlyal, méghozzá olyan módon, hogy elvette annak lányát, Margitot. A menyegző Iszaakioszra jellemzően rengeteg pénzt emésztett fel a már így is az összeomlás szélén álló kincstár kárára, ezért annak érdekében, hogy fedezni tudják az egekbe szökő költségeket rengeteg különadót vetettek ki, ami igen erős ellenszenvet váltott ki több helyütt a birodalomban.

Aszen Péter és Iván bojárok bolgár pásztorok voltak. Mint a legtöbb lakosa a birodalomnak, ők is sínylődtek az adóterhek alatt. A bolgár pásztoroknak például nyájaik jelentős részét kellett adóként beszolgáltatniuk. Ez értelemszerűen lázadásokhoz vezetett, aminek a vezetését Péter és Iván felkaroltak és nyíltan felkeltek a császár ellen. A lázadás gyorsan táptalajra talált és az egész dunai Bolgárországra átterjedt. Ezt már Iszaakiosz sem hagyhatta szó nélkül, elérkezett a katonai beavatkozás ideje. A felkelés központja Tirnovo/Tarnovo városa lett, ahol Szent Demeter tiszteletére templomot emeltek és Aszen Péter felvette a cári címet. 1186-1187 között Bizánc négy hadjáratot indított a felkelés elfojtására. Érdekesség, hogy ezek közül kettőt maga a császár vezetett, ezzel igyekezett presztízst szerezni és rácáfolni életképtelenségére, ám teljes sikert korántsem sikerült aratnia. A lázadás terjedését ugyan sikerült megállítani katonai beavatkozásokkal, ám a Dinári-hegységrendszer kiváló védelmi pozíciókat nyújtott a lázadóknak a bujkálásra és a gerillahadviselésre. Ráadásul a lázadók Nemanja István szerb zsupán támogatását is élvezték. Így a lázadás központját a bizánci csapatok nem tudták elfoglalni és a bolgár lázadók a későbbiekben még igen sok nehézséget okoztak Iszaakiosz uralkodása alatt. Több, mint száz év után megalakult a Második Bolgár Cárság, amelynek céljai között voltak a Bizánci Birodalom alóli teljes felszabadulás és egy új nagyhatalom létrehozása a Dunától délre, egészen az Égei-tengerig.

Iszaakiosz a bolgár hadjáratok sikertelensége ellenére további hadjáratokat is vezetett. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Ciprus ellen indított tengeri expedíció volt, a szigetet uraló Iszaakiosz Komnénosz – Mánuel császár rokona – ugyanis zavaró tényező volt és Iszaakiosz szerette volna Ciprus szigetét visszacsatolni a birodalomhoz, ám a normann flotta, amely még mindig a környező vizeken ólálkodott összecsapott az invázióra készülő bizánci hajóhaddal. Az eredmény totális vereség lett és a bizánci flotta nagy része megsemmisült, ezzel még szerencsétlenebb és kiszolgáltatottabb lett Iszaakiosz országa.

II. Iván Aszen bolgár cár

További nehézségek jelentkeztek, amikor Alexiosz Branasz, a normannok elleni sikeres ellentámadást vezető tábornok úgy gondolta rendelkezik akkora támogatottsággal, hogy csapatai segítségével magához ragadja a hatalmat és császárrá kiáltotta ki magát 1187-ben. Iszaakiosz kénytelen volt latin zsoldosokkal kiegészíteni a seregét, akiket Montferrati Konrád vezetett. A felkelőket a latin csapatokkal kiegészült sereg legyőzte, Alexiosz Branasz a csatában Konrád keze által halt meg. A zendülő csapatok nagy része vagy átállt a Iszaakiosz oldalára, vagy szétszóródott.

Bizánc hegemóniája a Balkán-félszigeten megszűnt, ezzel lehetőséget adva a bolgároknak és a szerbeknek is a felemelkedésre. Lázadások törtek ki Kis-Ázsiában, amiknek a leverése még több erőfeszítést vett igénybe, de a legnagyobb probléma még csak most szabadult rá Bizáncra. Ez a probléma pedig nem volt más, mint egy újabb nyugati keresztes hadjárat.

Barbarossa Frigyes és a nyugati problémák

Tekintsünk egy kicsit Keletre, a keresztes hadjáratok és az állandó harcok színterére. Az ott történő események igen jelentős hatással voltak egész Európára nézve. Kifejezetten baljós jel volt a Nyugat számára Szaladin szultán palesztinai hadjárata és a tragikus vereséggel végződött hattini csata (1187) okot adott arra, hogy egy egész Európára kiterjedő újabb keresztes hadjárat induljon meg. A Nyugat legtekintélyesebb uralkodóit, II. Fülöp Ágost francia királyt, III. (Oroszlánszívű) Richárd angol királyt és Barbarossa Frigyest, a Szent Római Birodalom (Sacrum Imperium Romanum) császárát is arra bíztatta a helyzet, hogy vegyék fel a keresztet és induljanak el a Szentföldre.  Frigyes császár úgy döntött, hogy a szárazföldi utat választja a Duna mentén. Üzent Iszaakiosznak, hogy szeretne áthaladni a Boszporuszon, hogy Kis-Ázsián keresztül eljusson a Szentföldre. 1188-ban Nürnbergben egyességet kötöttek, melynek értelmében Iszaakiosznak engedélyezni kellett volna a német keresztes hadak átvonulását országán, amennyiben nem kezdenek el az átvonuló csapatok fosztogatni és vegzálni a civil lakosságot. A háttérben azonban a bizánci császár korántsem szerette volna elfogadni, hogy egy számára rivális hatalom átvonul az ingatag birodalmának területén. Potenciális veszélyforrás volt a szemében ez a hadjárat, és meg is kondult a vészharang.

A frissen függetlenedett balkáni szláv államok egyfajta támogató, védelmező erőt véltek felfedezni Barbarossa személyében, aki segíthet nekik kibújni Bizánc igája alól. Bizáncra, mint a keresztes hadjáratok hátráltatójára viszonylag ellenségesen tekintett Frigyes császár, így fel is vette a kapcsolatot mind a szerbekkel, mind a vlach-bolgárokkal. Nis városában Nemanja István örömmel, szövetségesként fogadta a Szentföldre vonuló német keresztes hadakat, majd tárgyalásba kezdtek. Frigyes császár támogatásáról biztosította a két balkáni népet, ezáltal szövetségre léptek. Iszaakiosz észlelte a problémát és megpróbálta megakadályozni a német császár tervét. A keresztesek legnagyobb ellenségével vette fel a kapcsolatot, ugyanis elkezdett levelezni Szaladinnal. Mivel mind a két tárgyaló fél hatalmára egyaránt veszélyt jelentett a Nyugat keresztes missziója, így egyfajta támogatásról biztosították egymást. Továbbá terveket szőttek arra nézve is, hogy Ciprus szigetét visszafoglalják Iszaakiosz Komnénosztól, hogy ellenőrzés alá vegyék a Szentföldre vezető tengeri utakat, hogy a Földközi-tengeren közeledő angol és francia keresztes seregek ne tudjanak partra szállni Antiókhiában, vagy akár Júdea környékén.

A német csapatok útját elzárták a bizánci csapatok, a Balkán-hegység hágóit elbarikádozták. Legalábbis Frigyes császár ezt tapasztalta, amikor 1189 júniusában eljutott a birodalom határáig. Valamint értesült arról is, hogy követeit, akiket Konstantinápolyba küldött Iszaakioszhoz tárgyalás céljából, bebörtönözték. Frigyes válaszul elkezdte felprédálni Trákiát. Várakat vett be és pusztította a helyőrségéket, valamint több kisebb-nagyobb csatában vereséget mért az ellenük küldött bizánci csapatokra. Iszaakiosz levelekben azzal vádolta meg Frigyest, hogy valódi célja korántsem a Szentföld felszabadítása és a hitetlenek elleni harc, hanem hogy megbuktassa Bizáncot és elfoglalja Konstantinápolyt. Továbbá olaj volt a tűzre, hogy a Frigyesnek küldött levelekben a bizánci császár a „Németország királya” megnevezést használta az uralkodóra, akit ez különösen sértett, így ez a presztízskérdés még jobban hátráltatta a béketárgyalásokat. Nikétasz Khoniátész történetíró, aki az események alatt Philippopolisz kormányzója volt Konstantinápolyba ment és összefoglaló jelentést tett a császárnak a kialakult helyzetről. Ennek, valamint többszöri levélváltások hatására Iszaakiosz meggondolta magát és elrendelte, hogy engedjék szabadon a német követeket. A követeket elbocsátották, ám amint Frigyes császár katonáinak táborába érkeztek, elpanaszolták, hogy milyen kegyetlen bánásmódban részesültek konstantinápolyi fogságuk alatt, valamint beszámoltak az Iszaakiosz és Szaladin közötti titkos együttműködésről, valamint a pátriárka gyűlölködő beszédeiről, amiket a német keresztesek ellen mondott.

A helyzet pattanásig feszült. Frigyes elhatározta, hogy erővel kényszeríti térdre a bizánci császárt. Buzdította a bolgárokat és a szerbeket, hogy segítsenek megostromolni Konstantinápolyt. Iszaakiosz császár úgy látta, hogy nincs esélye, és értelmetlen a további ellenállás. Ugyan egy ideig húzta-halasztotta a tárgyalásokat, de végül be kellett adnia a derekát. Alá kellett írnia az adrianopoliszi szerződést, amely azt foglalta magába, hogy Kallipolisz (Gallipoli) és Szétosz között a bizánci uralkodó biztosítja a keresztesek Boszporuszon való átkelését. Emellett kötelezte magát, hogy a hadjáratokhoz ellátást biztosít, továbbá kártérítést fizet Frigyesnek. Frigyes és csapatai át is keltek a tengerszoroson, ám Iszaakiosz értesítette Szaladint, hogy a német császár és serege már Kis-Ázsia útjait róják. A német keresztes sereg felborzolta az arab világ kedélyeit, ám kisebb-nagyobb szeldzsukok felett aratott győzelmeken kívül sajnos mást már nem tudott elérni, ugyanis 1190. június 10-én Frigyes belefulladt a Kalikadnosz folyóba és csapatai szétszóródtak.  Frigyes végleg lerántotta a leplet Bizánc mesterkedéseiről és a keresztes hadjáratokat akadályozó politikájáról, illetve végleg megalapozta egy Konstantinápoly elleni nyugati hadjárat eszmei alapját és célkitűzéseit. Bizánc már nyílt ellenségként volt számontartva a nyugati világban.

II. Iszaakiosz Angelosz bukása, avagy a birodalom közelgő veszte

Frigyes császár tragikus halálával Iszaakiosz úgy gondolta, hogy elhárította a birodalmára legveszélyesebb tényezőt, de ez, mint tudjuk igencsak valótlan gondolat volt, ugyanis a német császár halálával nem állt meg a keresztes hadjárat, az angolok és a franciák továbbra is a Szentföldre tartottak. Ám ez a hadjárat nem járt maradandó sikerrel és Jeruzsálem Szaladin kezén maradt. Fontos eseményként említendő meg a fentiek kapcsán, hogy III. (Oroszlánszívű) Richárd és csapatai elfoglalták Ciprus szigetét 1192-ben. Ezzel a keresztes csapatok egy igen fontos tengeri útvonal csomópontját szerezték meg. A későbbiekben a sziget a templomosok, majd a Szaladin által megbuktatott Lusignani Guido volt jeruzsálemi király birtokába került.

Iszaakiosz császár uralkodásának utolsó fejezetét 1190-től hadjáratok sora jellemzi. Igyekezett visszaszerezni a birodalom számára a frissen önállósodott szerbeket és bolgárokat. Nemanja István csapataival a Morava folyónál ütközött meg és győzelmet aratott a szerbek felett. Ezt a diadalt a korabeli írások és tudósítások igen nagyra becsülik, pedig korántsem tudott vele sok mindent kezdeni Bizánc. A békeszerződésben ugyanis a császár elismerte Szerbiát, mint önálló államot és Nemanja István második fia feleségül vette a császár lányát, Eudokiát, valamint ezzel párhuzamosan a szebasztokratór címet is birtokolhatta, amellyel kifejezetten nagy presztízsre tett szert. A bolgárok elleni, szintén 1190-ben indult nagyszabású katonai akció azonban még ilyen jellegű semleges eredményt sem tudott kicsikarni. A bizánci csapatok Tirnovót, a frissen alakult bolgár állam fővárosát sikertelenül ostromolták. Visszavonulás közben a Balkán-hegység hágói között az ellentámadásba lendült bolgárok súlyos vereséget mértek a császári hadra. Ezután négy évig váltakozó sikerrel folyt a harc, nagyobb ütközetre csak 1194-ben Arkadiopolisznál került sok, ami szintén jelentős bolgár diadalt hozott. Ám Iszaakiosz császár ennek ellenére is ambiciózus maradt és igyekezett visszaszerezni elvesztett területeit. A magyar királlyal, III. Bélával együttműködve egy újabb nagyszabású hadjárat megszervezésébe fogott, ám szerencsétlenségére 1195. április 8-án Alexiosz Angelosz – a császár bátyja – egy összeesküvés segítségével letaszította a trónról és megvakíttatta, ezzel véget vetve uralmának.

Hadjáratok a frissen alakult bolgár állam ellen bizánci részről

Felhasznált irodalom

• Brand, Charles M.: Byzantium confronts the West 1180-1204, Harvard University Press, Cambridge (MA), 1968.
• Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999.
• Kerrinckx, Hans: The Eastern Roman Empire and the Crusades (1050-1204), 2016. (publikálatlan, lásd: https://www.academia.edu/23499869/The_Eastern_Roman_Empire_and_the_Crusades_1050_1204_draft_version_)
• Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története, Osiris, 2003.

Írta: galambákos