Az oszmánok terjeszkedésével foglalkozó cikksorozatunk harmadik, egyben utolsó írásához érkeztünk. Az eddigiekben végigvettük az oszmán hódítás sarkalatos pontjait, eredményeit, valamint kiemelkedő – gyakran meglehetősen sorsdöntő – eseményeit. Az Oszmán Birodalom megalakulásától kezdve megvizsgáltuk a Bizánc árnyékéból való kiválás során Gallipoli elfoglalásán keresztül az oszmánok útját az új kontinens fokozatos hódoltatásáig, egészen a birodalom csúcspontját jelentő időszakig. Ezt követően a vesztes ankarai csata és a szultán fogságba esése által betekintést nyerhettünk az oszmán interregnum időszakába és a négy szultánfi egymás elleni harcába, valamint I. Mohamed (1413–1421) felemelkedésébe, amint az anatóliai részek uraként jelentős hatalomra szert téve ismételten megerősítette és egységbe vonta a birodalmat – felszámolva ezzel a közel egy évtizedes interregnumot. Az ő fiának, II. Murádnak (1421–1451) a trónra léptével pedig kezdetét vette az oszmán konszolidáció időszaka, amely kétségtelenül megteremtette azokat az alapokat a birodalom számára, amelyek nélkülözhetetlenek voltak Konstantinápoly elfoglalásának érdekében. A cikksorozat záró részében a konstantinápolyi ostrom eseményeibe és annak következményeibe nyerünk betekintést, részben a Magyar Királyság oszmánellenes politikai helyzetének és szerepének áttekintése révén.

Konstantinápoly tornyai. Forrás: theconservation.com

Az Oszmán Birodalmon belüli változások

Egyes vélemények szerint az oszmánok birodalmát kétszer alapították meg. Az első megalapításra a 13. század elején került sor Oszmán (1288 k.–1326) által, akinek iránymutatásai révén az ázsiai nagyhatalmi alapokra támaszkodó birodalom a Bizánci Birodalom alapjain elindulva közel száz év alatt meglehetősen hasonlítani kezdett a hajdani Keletrómai Birodalomhoz. Ezzel szemben a második megalapításra I. Mohamed által került sor, aki uralmával véget vetett a egy évtizedes anarchikus állapotoknak, s rövid idő alatt kiküszöbölte az ankarai csatavesztés által kialakult csorbát. Az oszmán nagyhatalmiság megalapozása a 15. században azonban kétségtelenül II. Murádnak tulajdonítható főként, hiszen az ő uralma során nemcsak, hogy politikai és területi konszolidáció valósult meg, hanem kulturálisan és szellemileg is megalapozta a birodalom elkövetkező, immár fia, II. Mohamed (1451–1481) eredményeihez köthető klasszikus korszakát.

Erre a korszakra egyaránt jellemző az Oszmán Birodalom külső és belső expanziója. A külső expanzió alatt nem csak a hatalom folyamatos kiterjesztését és az új területek meghódítását érthetjük, hanem a főbb területeken felszámolt és bekebelezett autonóm, vagy éppen félautonóm rendszerek megszűnését is (pl. határbégségek), amely által a vazallus államok is sokkalta szorosabban kötődtek az oszmán hatalomhoz, mint előtte. A belső expanzió ezzel ellentétben az államhatalom fokozatos megerősödését jelenti, amelynek következtében az oszmán dinasztia ellenőrzése alá került a társadalom, a gazdaság, valamint a tulajdon, amelyre számos külső tényező is hatással volt (pl. rabszolgaelit létrejötte és jelentőségének növekedése). Mindezen eredmények megvalósításának egyik legfőbb kiindulópontja és állomása Konstantinápoly 1453-as elfoglalása volt…

II. Mohamed bevonulása a meghódított Konstantinápolyba. Forrás: wikimedia

A Magyar Királyság oszmánellenes harcai a konszolidáció során

Luxemburgi Zsigmond keserű tapasztalatokat szerzett az 1396-os nikápolyi vereség által, melynek következtében felhagyott addigi oszmánellenes offenzív, azaz támadó jellegű politikájával, s a védekező (defenzív) politika mellett határozta el magát, miközben bekapcsolódott családja révén – édesapja IV. Luxemburgi Károly (1355–1378) német-római császár volt – a nemzetközi politikába. Az oszmán interregnum lehetőséget teremtett ezek megvalósítására, ugyanakkor Zsigmond számára megfogalmazódott a déli végvárrendszer kiépítésének gondolata is, amelynek során elsőként létre kívánta hozni a déli ütközőállamok rendszerét a bosnyák, a szerb, a havasalföldi, valamint a moldvai területeken. Ennek okán Szerbiába és Boszniába is több hadjáratott vezetett az ottani fejedelmek megnyeréséért. Ide köthető az 1408-as Doboj vára alatti győzelem, ahol Zsigmond vereséget mért az oszmánok által támogatott II. Tvrtko (1404–1409/1421–1443) bosnyák királyra, s hívei között hatalmas mészárlást vitt véghez. Ez egyrészt elrettentő hatással bírt, másrészt nyilvánvalóvá tette a kényszerpályára kerülő balkáni államok számára, hogy politikájuk során az erőviszonyok figyelembevételével mind az oszmánok, mind pedig a magyarok érdekeit kénytelenek kiszolgálni. Ennek következtében Hervoja herceg a bosnyák nagyurak közül elsőként hódolt be Zsigmond előtt, azonban kettős politikáját és a vérengzés feletti bosszúját bizonyítandó 1415-ben Zsigmond oldalán részt vett az újabb boszniai hadjáratban, ahol Doboj vára alatt cselt eszelt ki, s a csata fordulópontján átállt a sereget megtámadó oszmánokhoz, így mérve vereséget a magyar seregekre – fő ellenlábasát, Csupor Pált kegyetlen módon ki is végeztette.

Az európai politika eközben kedvezően alakult Zsigmond számára, ugyanis 1410-ben német királlyá választották, valamint a Csehországban elharapódzó eretnekmozgalmak révén meggyilkolt testvére, Vencel helyét is Zsigmond vette át a cseh trónon, így Zsigmond a magyar, a német és a cseh korona által a térség egyik legjelentősebb uralkodójává vált. Hatalmi ambícióit azonban kétségtelenül az 1433-as német-római császárrá koronázása tetőzte be. Közben azonban az I. Mohamed, majd később II. Murád által megerősített Oszmán Birodalom folyamatosan apróbb betörésekkel zavarta a kiépülő déli védvonal mentén elhelyezkedő államokat. A délvidéki helyzet rendezését Zsigmond egy olasz származású hívére, Ozorai Pipóra (Filippo Scolari) bízta, aki közel húsz csatában aratott győzelmet a betörő oszmán hordák felett. Az 1420-as években az oszmánok megerősödését követően évenként újabb és újabb támadás érte a déli végeket, amelyek gyakran a Magyar Királyság területére is elértek, mivel ekkor még nem volt befejezett a védvonal kiépítése. 1423 és 1426 között Pipo folyamatosan hadjáratokat vezetett az oszmánok ellen, amelyekkel azonban csak ideiglenes eredményeket érhetett el.

Ozorai Pipó, a délvidéki oszmánellenes küzdelmek hőse. Forrás: wikimedia

1426-ban Ozorai halálával súlyos csapás érte a déli végvárrendszert, amelynek okán Zsigmond döntő elhatározásra jutott. Tatán szerződésre lépett Lazarevics István (1389–1427) szerb despotával 17 Duna menti erősség megszerzése érdekében (köztük Nándorfehérvár is), amelyért cserébe a despotának magyarországi birtokokat adományozott (pl. Debrecen). A szerződés értelmében oszmán támadás esetén a despota egész országával köteles volt a Magyar Királyságot szolgálni, illetve a szerződésnek volt egy olyan záradéka, miszerint Lazarevics halála esetében egész Szerbia a magyar koronát illeti – ezen záradék a következő évben, Lazarevics halálával nyert tényleges értelmet. Egyedül Galambócra nem sikerült a Magyar Királyság fennhatóságát kiterjeszteni, mivel a vár kapitánya Lazarevics halálát követően az oszmánok számára nyitotta meg a vár kapuit. Ennek következtében került sor Galambóc 1428-as ostromára, ahol Zsigmond havasalföldi és litván hadakkal ostromoltatta az erősséget, hasztalan. Ekkor azonban Zsigmond a nyugati politikája végett kénytelen volt békeszerződést aláírni az oszmánokkal, de a biztonság érdekében a Német Lovagrendre bízta a Délvidék biztosítását, akik azonban az 1432-es oszmán betörés során hatalmas veszteségeket szenvedtek el az oszmánoktól és végül kivonultak az országból.

Luxemburgi Zsigmond öröksége és a fokozódó oszmán betörések

Zsigmond 1437. december 18-án bekövetkező halálával jelentős változások következtek be a Magyar Királyságban. Egyrészt eltűnt a király személyében az a központosító hatalom, ami eleddig a nemesség előretörésének legfőbb megfékezője volt. A trónralépő Habsburg Albert (1437–1439) ugyan kiváló uralkodói tapasztalatokkal és ambíciókkal rendelkezett, de a rendiség előretörésének nem tudta útját állni. 1438-ban míg a király Sziléziában a Jagelló uralkodó ellen viselt hadat, addig az oszmánok minden eddiginél nagyobb erővel nyomultak be Erdély területére. Az Evrenosz fia Ali bég és Vlad Dracul (1435–1447) vezette oszmán hadak három hétig szabadon raboltak, fosztogattak a területen – több várat is megostromoltak, s lakóikat legyilkolták. Szászsebes ostromát követően esett oszmán fogságba későbbi nevén Magyarországi György, aki naplót írt a fogságban töltött idejéről, s története később – párhuzamosan az oszmán hódítással – egész Európát bejárta. Egyes források szerint az oszmánok összesen 70 ezer foglyot ejtettek ebben a hadjáratukban.

A következő évben a magabiztos oszmán hadak nem Magyarországra, hanem Szerbiára támadtak, s a megmaradt államalakulatra mértek végzetes csapást. Egyes feltételezések szerint a Szerbia központját jelentő Szendrő ostromáról hírt szerezve annak felmentésére szervezett Albert hadjáratot, azonban mára bebizonyosodott, hogy nem így történt. Az 1439-es hadjárat nem érte el célját, a magyar sereg nem lépte át a szerb-magyar határt, s még a végkifejlet előtt voltaképpen feloszlott a nyári meleg és a terjedő vérhasjárvány okán. Ma már  tudjuk, hogy Albert sokat jelentő hadjárata nem a szerbek felmentésére irányult, hanem éppen ellenkezőleg, az oszmánok távoltartását és a magyar határok megóvását tűzte ki célul, hiszen az uralkodó és a főurak tisztában voltak vele, hogy a Brankovics fiai által védelmezett Szendrő elestével szabaddá válik az oszmánok számára az út a Tiszántúl felé. Egy szeptemberi oklevélből tudjuk, hogy Albert a jövő évben újabb hadjáratot kívánt vezetni az oszmánok ellen, azonban ez már nem valósult meg. Szerbia elestét követően 1439. október 27-én Albert király Neszmélyen elhunyt – feltehetőleg a vérhasjárvány következtében, amelyben apja, IV. Albert (1395–1402) herceg is halálát lelte korábban.

A következő évben Albert özvegy felesége fiúgyermeknek adott életet V. László (1440–1457) személyében, akit azonban a rendek nagy része nem fogadott el az oszmán veszélyre hivatkozva, így a lengyel I. (Jagelló) Ulászlót (1440–1444) hívták meg a trónra, amellyel kezdetét vette a közel három évig tartó polgárháború időszaka. A belpolitikai zűrzavart látva II. Murád megindította hadait, hogy Szerbiát követően elfoglalja a Magyar Királyság kulcspontját jelentő Nándorfehérvár várát, terve  azonban Tallóci Jován hősiességének köszönhetően meghiúsult. Ezt követően 1441-ben egy kisebb oszmán portya történt a vár közelében, majd 1442-ben egy minden eddiginél hatalmasabb oszmán haderő (16 ezer fő) tört be Erdély területére Mezid bég vezetésével, s brutális vereséget mért Marosszentimrénél az erdélyi vajda seregére. Az oszmánok végtelen tombolását a polgárháború időszakában jelentős hírnévre szert tevő (l. bátaszéki ütközet) Hunyadi János erdélyi vajda és nándorfehérvári főkapitány végezte be, aki 1442. március 22-én Gyulafehérvár közelében szétverte az oszmán hadakat. Ugyanezen év őszén pedig egy újabb oszmán támadást is sikerült visszavernie. Hunyadi győzelmei reményt adtak a balkáni népek számára azt illetőleg, hogy az oszmánok nem legyőzhetetlen ellenfelek, s hadvezéri tehetséggel igenis le lehet őket győzni.

Hunyadi János ábrázolása a Thuróczi-krónikában. Forrás: wikimedia

Hunyadi János hadjáratai

Hunyadi hadjáratairól már volt szerencsém külön cikksorozatban beszámolni a blog felületén, így nem kívánom részletekbe menően ismertetni ezen hadi vállalkozásokat. Összességében nézve Hunyadinak három nagyobb átfogó hadjáratáról beszélhetünk. Ezek a hosszú – másnéven téli –, a várnai, valamint a rigómezei hadjáratok voltak, illetve egy stratégiai hadjárat, gondolok itt az 1445-ös aldunai hadjáratra. Érdemes kiemelni, hogy ezen támadóhadjáratok esetében kettő az oszmán főváros, Drinápoly elfoglalását célozta meg, míg az utolsó, a rigómezei hadjárat Thesszaloniki elfoglalását tűzte ki célul annak érdekében, hogy ott áttelelve a velencei–genovai–burgundiai flottával együtt támadhassanak az oszmánokra és felszabadíthassák Konstantinápolyt.

Hunyadi kétségkívül legsikeresebb hadjárataként a hosszú hadjárat könyvelhető el, ami egyrészt adódik a téli időjárásból, másrészt pedig abból, hogy csak kisebb oszmán helyőrségek álltak az útjukban egészen a Zlaticai-hágóig, ahol a szultáni had mellett a zord balkáni hegyek is visszafordulásra kényszerítették a keresztes sereget. Ennek a hadjáratnak a legfőbb eredménye Szerbia felszabadítása volt, amelyet az 1444-es drinápolyi békében rögzítettek. Hunyadi talán legnagyobb sereget megmozgató hadjárata a várnai hadjárat volt, már csak amiatt is, mert a pápa hívó szavára keresztes seregek csatlakoztak Hunyadihoz, így az egyik legnagyobb nemzetközi hadjáratnak könyvelhető el. Hiába volt minden alaposan előkészítve, a célját nem teljesíthette be a keresztes sereg, ugyanis megannyi ármány és nem várt esemény következtében a Devinai-síkon az egész szultáni haderő nézett szembe Hunyadival. Kétségtelen, hogy az uralkodó, I. Ulászló halálával ez a hadjárat mérte a legnagyobb csapást a Magyar Királyságra, ugyanakkor elő is készítette Hunyadi politikai karrierjét, valamint jelentős mértékben kisebbik fia, I. (Hunyadi) Mátyás (1458–1490) uralmát is.

Az 1448-as rigómezei hadjárat egy megkésett hadjáratnak volt mondható, hiszen több európai uralkodó, illetve maga a pápa is jelezte Hunyadinak, hogy nem érdemes egy újabb keresztes hadjáratot vezetni az oszmánok ellen. Külső támogatás híján Hunyadi egymaga, saját embereivel vágott neki a hadjáratnak, így talán ez mondható Hunyadi legszemélyesebb hadjáratának. A közel három napos csata, illetve Szkander bég Velencével való háborújának sikertelensége miatt a rigómezei ütközet legalább annyira volt súlyos veszteség, mint a várnai, azonban sem az uralkodó, sem pedig a kormányzó Hunyadi nem veszett oda benne, így az ország belügyeit nem érte nagy változás. Ugyanakkor ez a csata egyben Hunyadi számára valószínűleg igen tanulságos is volt, mivel valószínűleg ennek nyomán látta be igazán – ahogy elődje, Luxemburgi Zsigmond is korábban – az offenzív külpolitika külpolitika tarthatatlanságát és innentől kezdve a defenzív politikára alapozott, miközben természetesen pontosan tisztában volt az oszmánok jelentette veszéllyel.

Ulászló király végezetes rohama a várnai ütközetben. Forrás: wikimedia

Konstantinápoly meghódítása

Hiába volt II. Mánuel (1391–1425) bizánci császár a diplomácia mestere, aki mindent megtett azért, hogy az oszmánokra hol nyomást gyakoroljon, hol a szövetségesük legyen, hol pedig az európai hatalmakkal és a pápával szövetkezve kérjen segítséget birodalma számára az oszmán elnyomás ellen. Hiába jött végül létre VIII. Jóanész (1425–1448) császár alatt 1439-ben a firenzei unió, amely az utolsó mentsvára volt a hanyatló Bizánci Birodalomnak. Hiába volt XI. Konstantin (1448–1453) életerős, határozott császár és hadvezér, hiába vezetett trónra kerülése előtt már több hadjáratot is az oszmánok ellen – Konstantinápoly bukása nem váratott magára tovább. Az 1451-ben másodszor trónra kerülő II. Mohamed, miután Hunyadi támadó hadjáratai véget értek, végleg leszámolt a Balkán népeivel – pl. Szerbia lerohanása, Albánia elleni hadjárat –, majd minden erejét összegyűjtve rárontott a Keletrómai Birodalom utolsó bástyájára. A város bukása az egész keresztény világot alapjaiban rengette meg, ugyanakkor az Oszmán Birodalom csak egy hatalmas gócpontot számolt fel tulajdon területének közepén.

Számos feltételezés kelt szárnyra az ostrom során, miszerint Európa Hunyadi vezetésével kívánta felmenteni Konstantinápolyt, azonban ezek mind alaptalannak bizonyultak, a Magyar Királyság helyzete ezt nem tette lehetővé – egyedül csak Genova támogatta anyagilag és katonailag is Konstantinápolyt az ostrom során. Mindenesetre Hunyadi is tisztában volt a helyzet súlyosságával, amelynek révén a következő évben támadást indított a szerb területekre törő oszmánok ellen, azonban ennek a hadjáratnak az egyik fő sajátossága, hogy a hatalma csúcsán lévő szultáni haddal Hunyadi nem kívánta felvenni a harcot, ugyanis a hadjáratai révén tisztában volt vele, hogy milyen nagy veszteségbe kerülne az oszmán főerőkkel való ütközet vállalása. 1455-ben az oszmánok ennek következtében kifosztották Szerbia déli részét és a nyersanyagok szempontjából jelentős Novo Brdo bányáit. A Magyar Királyság számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fénykorát élő Oszmán Birodalom következő állomása a Magyar Királyság meghódítása lesz. Éppen ezért is olyan jelentős az 1456-os nándorfehérvári ostrom és diadal, mivel ott és akkor nem pusztán az Oszmán Birodalom szenvedett vereséget a magyar és európai keresztesektől, hanem az az oszmán fősereg, ami három évvel korábban elfoglalta a keleti kereszténység központját. Ez a győzelem pedig közel fél évszázaddal megnövelte a Magyar Királyság létét és Európa konkrét szembesülését az oszmán uralom jelentette veszéllyel.

Konstantinápoly 1453-as ostroma. Forrás: moszkvater.hu

Konklúzió

Cikksorozatunkban végigtekintettük tehát az oszmán hódítás mérföldköveit a főbb események mentén a birodalom megalakulásától kezdve egészen Konstantinápoly 1453-as elfoglalásáig. Az oszmánok megalakulásukat követően mindössze fél évszázadot követően egy új kontinens, Európa meghódítására tették fel életüket és minden erejükkel ezen cél elérésén fáradoztak. Kezdetben csak egy nagy álomnak tűnt számukra a Balkán-félsziget meghódítása, míg végül kerek egy évszázad alatt a térség legerősebb hatalmává váltak és hozzákezdtek Európa tényleges meghódításához, többek között a Magyar Királyság területeinek zaklatásával. Ezt követően egy hatalmas veszteséghullám söpört végig a birodalmon, amely megkérdőjelezte területeinek szilárdságát, azonban ez voltaképpen csak egy évtizedes átmeneti időszakot eredményezett, amelyből nehéz volt ismét felépíteni a birodalmat az addigi eredményeihez mérten, azonban amikor ez megtörtént, egy megállíthatatlan államalakulat született, amely készen állt eredeti célját beteljesíteni. Ennek következménye lett Bizánc 1453-as elfoglalása is.

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „Az európai hadügyi forradalom és az oszmánok.” In Történelmi Szemle 1995/37:4. 465–485.
• Ágoston Gábor: „The Ottomans: From Frontier Principality to Empire”. In John Andreas Olsen – Colin S. Gray (eds.): The Practice of Strategy: From Alexander the Great to the Present, Oxford University Press, Oxford, New York, 2011., 105–131.
• Ágoston Gábor: „Az 1444. évi török követjárás – Adalék az 1444. évi török-magyar békekötés történetéhez”In Történelmi Szemle, 1986/29:1. 261–276.
• Ágoston Gábor: „Az Oszmán Birodalom stratégiája és hadügye 1300–1700 között.”In Ágoston Gábor: Európa és az Oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014. 15–42.
• Alexandru Simon: „Hunyadi János törökellenes politikájának keleti határai és lehetőségei”In Hadtörténelmi Közlemények, 2010/123:1–2. 112–136.
• Angyal Dávid: „Murád útja Várna felé 1444”In Hadtörténelmi Közlemények, 1910/11:11. 252–253.
• Balla Lóránt: „Az albánok harca a törökök ellen a 15. században” In Világtörténet, 1991. 47–55.
• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelmeBudapest, 1928. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html – Letöltés: 05.21.)
• Bárány Attila – B. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387–1490)In: Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig, (Főszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017. 224–273.
• Barbarics-Hermanik Zsuzsa: „Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép-Európában, 1389–1800” In Sashalmi Endre (szerk.): Kelet-Európa és a Balkán, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók?(Kelet-Európa és Balkán tanulmányok 4.) Pécs, 2007. 331–393.
• Bisztra Cvetkova: A várnai csata (Ford.: Bödey József) Gondolat, Budapest, 1988.
• Cseh Valentin: „Hunyadi János katonai pályája 1442-ig”In Fejezetek a hadtörténelemből – válogatás a Hadtörténeti esték 2006 és 2010 között elhangzott előadásaiból (Sorozatszerk.: Dávid Ferenc), Magyar Hadtudományi Társaság, Pécs, 2011. 55–67.
• Csernus Sándor: „Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban”In: Századok, 1998/132:1. 47–128.
• Csukovits Enikő: „Csodás szabadulások a török rabságból.”In Aetas 2005/20:4. 78–90.
• Kovács Péter: „Magyarország »törökképe« a 15. század elején.”In Hadtörténelmi Közlemények 2009/122:1. 111–126.
• Elekes Lajos:„A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban” In Századok, 1952/86:1. 93–117.
• Elekes Lajos: „Hunyadi hadserege”In Századok, 1950/84:1–4. 85–120.
• Engel Pál: „Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437)”In Századok, 1994/128:1. 273–287.
• Engel Pál: A szegedi eskü és a váradi béke – adalék az 1444. évi eseménytörténethezIn Engel Pál: Honor, vár, ispánság – válogatott tanulmányok (Szerk.: Csukovits Enikő), Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 198–224.
• Fodor Pál: „Állandóság és változás az oszmán történelemben” In Benda Kálmán – R. Várkonyi Ágnes: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Budapest, 1988., 128–153.
• Fodor Pál: „Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben” In Történelmi Szemle1997/39:1. 21–49.
• Fodor Pál: „Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század)” In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 2012. 13–39.
• Fodor Pál: „Három civilizáció ütközése, 1456.: Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység.”In História 2007/29:1. 3–10.
• Fodor Pál:A szimurg és a sárkány. Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1553). In Zombori István (szerk.): Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Budapest, 2004. 9–35.
• Fraknói Vilmos: „A várnai csata előzményei. A velencei állami levéltár irományainak felhasználásával”In Hadtörténelmi Közlemények, 1889/2:2. 337–388.
• Fügedi Erik (szerk.):Kimondhatatlan nyomorúság. Két emlékirat a 15–16. századi oszmán fogságról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976.
• Hegyi Klára – Zimányi Vera:Az Oszmán Birodalom Európában. Corvina, Budapest, 1986.
• Imber, Colin: The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power, Red Globe Press, London, 2019.
• Jelavich, Barbara: A Balkán történetekötet. 18. és 19. század (ford. Balabán Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 35–71.
• Kiss Lajos: „A rigómezei hadjárat” In Hadtörténelmi Közlemények, 1895/8:8. 1–42. 158–177. 339–349. 454–486.
• Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció(ford. Dobrás Zsófia), Gondolat, Budapest, 1981.
• Mályusz Elemér: „A magyar rendi állam Hunyadi korában”In Századok, 1957/91:1–4. 46–123.
• Matuz József:Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
• Miskolczi Gyula: „Hunyadi János törökhadjáratai”In Hadtörténelmi Közlemények, 1913/14:14. 545–583.
• Pálosfalvi Tamás:„Az 1442. márciusi török hadjárat. Adalékok Hunyadi János első törökellenes harcaihoz – Engel Pál emlékére”. In Történelmi Szemle, 2001/43:1–2. 43–54.
• Pálosfalvi Tamás:Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták (Sorozatszerk. Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
• Rázsó Gyula: „A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437)”In Hadtörténelmi Közlemények, 1973/20. 403–431.
• Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykoraIn Magyarország hadtörténete I. – A honfoglalástól a kiegyezésig (Szerk.: Borus József), Zrínyi kiadó, Budapest, 1984. 74–110. 59–132.
• Steven Runciman: Konstantinápoly eleste 1453(Ford.: Bánki Vera) Osiris Kiadó, 2000. 15–189.
• Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526)In Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.
• Tardy Lajos (szerk.):Rabok, követek, kalmárok az Oszmán Birodalomról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.
• Teke Zsuzsa: „A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században”In: Történelmi Szemle, 1968/11:1–2. 209–224.
• Teke Zsuzsa: „Zsigmond és Raguza” Honorius causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. (Szerk. Neumann Tibor és Rácz György) MTA Történettudományi Intézete Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Piliscsaba, 2009. 411–446.
• Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Gondolat, Budapest, 1980.
• Vlasics Bálint: „»A csatasorban ismerszik meg, ki mit ér.« Hunyadi János törökellenes harcai III. – A második rigómezei csata (1448. október 17–19.)” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2022/01/14/_a_csatasorban_ismerszik_meg_ki_mit_er (letöltés: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „»A szökés lehetetlen, a megadás pedig számomra elképzelhetetlen. Harcoljunk bátorsággal és becsülettel!«. Hunyadi János törökellenes harcai II. – A várnai csata (1444. november 10.)” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2021/12/27/_a_szokes_lehetetlen_a_megadas_pedig_szamomra_elkepzelhetetlen_harcoljunk_batorsaggal_es_becsulettel (letöltés: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „»Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról«. Magyarországi György művének keletkezéstörténete és hatása a középkori és kora újkori keresztény világra.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2022/12/30/_ertekezes_a_torokok_szokasairol_viszonyairol_es_gonoszsagarol (letöltve: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „»Néktök emléközöm – ha meghallgatjátok – jó Hunyadi Jánosról«. Hunyadi János törökellenes harcai I. – A hosszú hadjárat (1443–1444).” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2021/12/17/_nektok_emlekozom_ha_meghallgatjatok_jo_hunyadi_janosrol (letöltve: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „A Magyar Királyság külpolitikája (1445–1448).” https://ujkor.hu/content/magyar-kiralysag-kulpolitikaja-1445-1448 (letöltés: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „Az első Habsburg Magyarországon – I. Albert élete és uralkodása.” https://ujkor.hu/content/az-elso-habsburg-magyarorszagon-i-albert-elete-es-uralkodasa (letöltve: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „Az első Jagelló a magyar trónon – I. Ulászló uralkodása.” https://ujkor.hu/content/az-elso-jagello-a-magyar-tronon-i-ulaszlo-uralkodasa (letöltés: 05.21.)
• Vlasics Bálint: „Szkander bég és az albán ellenállás.” https://ujkor.hu/content/szkander-beg-es-az-alban-ellenallas (letöltve: 2023.05.21.)