A középkori Magyar Királyság támadó hadjáratainak jelentős része Hunyadi János hadvezéri pályafutásához köthető. Oszmán forrásokban a „Hadak Villáma”, vagy a „Föld Félelme” néven emlegetett hadvezér jelentős katonai expedíciókkal, hadjáratokkal, csatákkal alapozta meg katonai hírnevét az Oszmán Birodalom és Európa szemében. Hunyadi János, Európa rettenthetetlen „Fehér Lovagja” három átfogó, nagyszabású hadjáratot vezetett a Magyar Királyság irányába erőszakosan terjeszkedő oszmán hadak ellen. Ezek a hadjáratok döntő többségben vereséggel végződtek, ugyanakkor hatásaik és következményeik kihatottak a Balkánra, ill. jelentős mértékben befolyásolták a terület hatalmi viszonyait is.

Részlet egy, a csatáról készített kisfilmből (Csataterek - Hosszú hadjárat)

Hunyadi János saját maga védelmezte a sokat szenvedett országot az oszmánok elleni harcok során. Átfogó, offenzív politikájának az volt az egyik fő lényege, hogy hadjáratai ügyének megnyerje és összefogja az oszmánok elleni harcokban szenvedő sanyarú sorsú balkáni népeket. Az 1443 telén vezetett hosszú, vagy másképpen téli hadjáratként elhíresült offenzíva meglepetésként érte az oszmán katonai erőket, mivel ilyen létszámú szervezett hadsereget a vesztes nikápolyi hadjárat óta nem láttak a Balkán hegyláncai között.

Hunyadi János hadjáratai. Forrás: Pinterest

A magyar–oszmán háborúk szüntelen sorozata 1390-ben kezdődött, mikor az oszmán hordák először léptek az ország területére – ezt követően folyamatos háborúk dúltak a két fél között. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodása kezdetén szembe helyezkedett az oszmánok hódítómechanizmusával, és az offenzív politika mellett kötelezte el magát. Ennek lett a következménye az európai nyilvánosság előtt is hatalmas veszteségekkel járó 1396-os nikápolyi hadjárat, amely közel fél évszázadra visszavetette az oszmánok elleni hadjáratokat. Ennek következtében a Magyar Királyság is a védekező, defenzív politika mellett szállt síkra – ezt jól szemlélteti a Zsigmond király által kiépített déli végvárrendszer példája.

Az oszmán uralkodó, II. Murád szultán (1421–1451) célja a balkáni államok behódoltatását követően egyértelműen a Magyar Királyság meghódítása volt. 1437-ben Tallóci Frank egy rövid hadjárat erejével még meg tudta akadályozni Szerbia bekebelezését, azonban 1439-ben a szultán elfoglalta Szendrő várát, ezzel pedig Szerbia egésze a szultán fennhatósága alá került. Ekkor, a török harcok során ismerte meg az egész ország a feltehetően oláh, vagy kun származású Hunyadi János nevét, aki hadvezéri képességei és a nép segítsége révén képes volt győzelmet aratni az országba betörő oszmánok felett, ezzel jelentősen megakasztva azok támadásait. 1441-ben Nándorfehérvár környékén vert szét egy oszmán portyázó csapatot, 1442-ben pedig az Erdélyre törő Mezid bég fosztogató hadát győzte le (1442. március 22, Gyulafehérvár). A döntő elhatározást azonban a Kárpátokban (Jalomica folyó felső folyásának mentén) Szead-ed Din ruméliai beglerbég egyesített hadai felett aratott teljes győzelem hozta meg a törökverő hadvezérben, miszerint az oszmánokra a saját területükön kell döntő vereséget mérni.

Hunyadi János ábrázolása a Thuróczi-krónikában. Forrás: wikimedia

A Hunyadi vezette offenzíva megindulását több tényező is hátráltatta. Egyrészt, az európai hatalmak – okulva az nikápolyi hadjárat kudarcaiból – a pápa kérésére sem voltak hajlandóak támogatni a hadjáratot. Másrészről pedig az országban ekkor polgárháborús állapotok uralkodtak a trónutódlás okán. 1437. december 9-én ugyanis meghalt Luxemburgi Zsigmond cseh-német-magyar király, német-római császár, utódja pedig leányának, Luxemburgi Erzsébetnek a férje, Habsburg Albert (1437–1439) lett. Albert rövid regnálása egy oszmánellenes hadjáratnak volt köszönhető, ugyanis a hadjárat voltaképpen még alig vette kezdetét, amikor a titelrévi haditáborban elszabaduló vérhasjárvány következtében az összegyűlt sereget szélnek eresztették. Habsburg Albert is ennek a járványnak köszönhette a halálát, mindössze két gyermeket hagyott maga után, Annát és Erzsébetet, illetve várandós feleségét, akinek megszületendő kisfiát mindössze pár hónaposan koronázták meg V. László néven. Az 1440-es esztendőben azonban történt egy másik koronázás is, ugyanis a rendek egy része nem kért a Habsburg fennhatóságból, illetve egy olyan uralkodót kívántak a trónon látni, aki jelentős katonai erővel is bír az oszmán támadások kivédésére – így esett a választás I. Jagelló Ulászló (1440–1444) lengyel királyra. Immár két koronázott királya is lett az országnak, melynek következtében a két különböző királyt támogató pártok egymás ellen vezényelték hadaikat.

Mindezek alapján a hadjárat csak megkésve, október közepén indulhatott meg. A támadás mellett szólt azonban, hogy a karamán emír fellázadt Murád ellen, ami a ruméliai seregtestek kivonását, valamint az oszmán seregek lefoglalását jelentette a messzi Anatólia területén. A cél az oszmán főváros, Drinápoly (Edirne) elfoglalása volt, amely kulcspozíciónak számított volna az oszmánok kiűzésében az európai területekről. Mivel azonban a Velencei Köztársaságnak nem sikerült felszerelnie a megígért gályákat, így a hadjárat ténylegesen a szárazföldön indulhatott csak meg – a hazáját elvesztő szerb despota, Brankovics György vezetése és támogatása által.

A hosszú hadjáratban a magyar résztvevők 15 ezer főt képviseltek, ez még kiegészült a despota 8 ezer szerb harcosával, így összesen a sereg létszáma 35 ezer fő körül járhatott – ehhez jött még hozzá a huszita harcmodort ötvöző 600 harciszekér is. Ez a hadjárat volt az utolsó olyan katonai megmozdulás, ahol a Balkán népei együtt, s ilyen nagy létszámban harcoltak az oszmán uralom ellen.

I. Ulászló lengyel–magyar király (1440–1444). Forrás: wikipedia

A keresztes had október közepén indult útnak, szerb területre érve azonban kettéválasztották a sereget. Az egyik része Hunyadi és Brankovics vezetése alá tartozott, a másik pedig Ulászló király alá. Kezdetben csak apró rajtaütések történtek, majd pedig Krusevácnál kerültek szembe először jelentős oszmán hadtesttel, amelyet sikeresen vissza tudtak verni – a várost később fel is gyújtották. Ezt követte Nis gyors és egyszerű elfoglalása, itt azonban az oszmán seregek csapdát állítottak Hunyadinak, ugyanis Kászim pasa és Turhán bég egyesített hadai úton voltak, hogy megsemmisítő vereséget mérjenek a törökverő hadvezérre. Hunyadi 1443. november 2-án, egy nap alatt három győzelmet aratott a Nis város környéki harcokban. Az itt lezajló ütközeteknek nagy jelentősége volt a hadjárat szempontjából, ugyanis felkavarta az ott élő balkáni népeket, s példát véve a magyar hadak bátorságáról, az egész lakosság támogatta őket az oszmánok ellen fegyverrel, ill. élelemszállítással is. Ekkor vetette le magáról az oszmán felügyeletet a már gyerekkora óta oszmán udvarban nevelkedő Gjergj Castrioti, avagy Kasztrióta György, aki 300 lovasával a csata döntő pillanatában kivált az oszmánok közül, s hazatért a hegyvidéki albán területekre, ahol aztán csellel elfoglalta az ősei fészkeként számon tartott Kruja várát, átvette a nép feletti uralmat, s felkelést szervezett az oszmánok ellen. A történetírás később Szkander bég néven jegyezte fel az albán hadvezért.

Ezt követően megnyílt az út a keresztes hadak számára a Balkán szívébe, s egy haditanácsot követően jelentős akadály nélkül folytatták az útjukat Szófia felé. Közben Hunyadi az elővéd élén egynapi járófölddel a király serege előtt haladt, hogy biztosíthassa a sereg akadálytalan vonulását, és hogy elsőkézből értesülhessen az oszmán csapatok szervezkedéséről. A szófiai bevonuláskor csatlakozott a sereghez Újlaki Miklós macsói bán, Hunyadi erdélyi társvajdája és nándorfehérvári társkapitánya is. Ekkor jutott a sereg tudomására, hogy az oszmán szultán visszatért Anatóliából, ill. hogy az oszmán seregek elzárták a Balkán-hegység minden jelentős átjáróját. A keresztes sereg súlyos döntés meghozatalára kényszerült a továbbvonulást illetően. Hunyadiék felhagytak Drinápoly elfoglalásának tervével, s inkább a Balkán hegyei felé vették az irányt, módosítva ezáltal a hadjárat irányát, ahol azonban súlyos veszteségek érték őket. A sereg fokozatosan gyengült, a huszita szekerek jelentős részét fel kellett égetni, mert nem tudták átverekedni magukat a Balkán hegycsúcsain, a csatamének körében pedig felütötte fejét a lópestis.

Huszita szekerek ábrázolása. Forrás: tortenelemutravalo.hu

Ezek révén ért a támadó sereg a Zlatica-szoroshoz, ahol képtelenek voltak áttörni. A keresztes sereg átjutását a szultáni had 80 ezres létszáma is akadályozta, valamint az a tény, hogy az oszmánok minden jelentős hegyi útvonalat elzártak, ellehetetlenítve ezáltal a továbbhaladást. Hunyadinak döntenie kellett, néhány roham erejéig bízott a sikeres áttörésben, azonban az eredmények végül nehéz döntés meghozatalára kényszerítették.

A haditanács végül a visszavonulás mellett döntött. Khászim pasa és Turhán bég – a Nisnél vereséget szenvedő hadvezérek – vezetésével az oszmán seregek folyamatosan zaklatták a visszafelé vonuló keresztes hadakat. Az üldöző sereget azonban Hunyadi rendre meg tudta verni. 1443. december 24-én Melsticánál aratott győzelmet, majd pedig már a következő évben, 1444. január 2-án a Kunovica-szoroson való átkelés közben rajtuk ütő Kászim pasa hadait verte szét. Ekkor kerülhetett a magyarok fogságába egy bizonyos Mahmud Cselebi magas rangú oszmán főúr, aki vélhetőleg Halil pasa testvéreként a szultán sógora is volt.

A sereg 1444 január végén tért vissza a Magyar Királyság területére. A hadjáratról szinte veretlenül hazatérő sereg egy talpalatnyi földet sem tudott elfoglalni, azonban ettől függetlenül óriási volt a lelkesedés Európa-szerte. A pápa újabb keresztes hadjáratra buzdította a magyar vezetőséget, melynek révén Velence és Genova is bejelentette az ígérkező hadjáratban való részvételét. Hatására sorra keltek fel a Balkán oszmán elnyomástól szenvedő népei, s Hunyadi hadvezéri tehetségét egész Európa megismerhette. Az országon belüli polgárháború is lecsendesedett, hiszen a hadjárat sikere nagyban hozzájárult Ulászló király pozíciójának a megszilárdulásához. Ennek köszönhetően került sor a várnai hadjáratra, amit a cikksorozat következő részében fogunk részletesebben taglalni.

Bibliográfia

• Balla Lóránt: „Az albánok harca a törökök ellen a 15. században” In Világtörténet, 1991. 47–55.
• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme Budapest, 1928. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html – Letöltés: 2021.11.27.)
• Bárány Attila – B. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387–1490) In Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig, (Főszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017. 224–273.
• Bisztra Cvetkova: A várnai csata (Ford.: Bödey József) Gondolat, Budapest, 1988.
• Cseh Valentin: „Hunyadi János katonai pályája 1442-ig” In Fejezetek a hadtörténelemből – válogatás a Hadtörténeti esték 2006 és 2010 között elhangzott előadásaiból (Sorozatszerk.: Dávid Ferenc), Magyar Hadtudományi Társaság, Pécs, 2011. 55–67.
• Csernus Sándor: „Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban” In: Századok, 1998/132:1. 47–128.
• Elekes Lajos: „A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban” In Századok, 1952/86:1. 93–117.
• Elekes Lajos: „Hunyadi hadserege” In Századok, 1950/84:1–4. 85–120.
• Engel Pál: „Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437)” In Századok, 1994/128:1. 273–287.
• Mályusz Elemér: „A magyar rendi állam Hunyadi korában” In Századok, 1957/91:1–4. 46–123.
• Miskolczi Gyula: „Hunyadi János török-hadjáratai” In Hadtörténelmi Közlemények, 1913/14:14. 545–583.
• Pálosfalvi Tamás: „Az 1442. márciusi török hadjárat. Adalékok Hunyadi János első törökellenes harcaihoz – Engel Pál emlékére”. In Történelmi Szemle, 2001/43:1–2. 43–54.
• Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták (Sorozatszerk. Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
• Rázsó Gyula: „A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437)” In Hadtörténelmi Közlemények, 1973/20. 403–431.
• Székely Ottokár: „Hunyadi János első török hadjáratai. (1441–1444)” In Hadtörténelmi Közlemények, 1919–1921/20–22. 1–54 / 60–63.
• Teke Zsuzsanna: „A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században” In: Történelmi Szemle, 1968/11:1–2. 209–224.
• https://ujkor.hu/content/az-elso-jagello-a-magyar-tronon-i-ulaszlo-uralkodasa [Letöltés: 2021.12.10.]