1273 szeptemberében a Szent Római Birodalom választófejedelmei nagy kihagyás után azzal az egyértelmű szándékkal gyűltek össze Frankfurtba, hogy hosszú évek interregnuma után végre tényleges uralkodót válasszanak. A törekvést szinte mindenki támogatta, ámbár eleinte a fejedelmek többségének a leendő uralkodó személyét illetően csupán homályos elképzelései voltak. Végső soron megfelelt nekik bárki, aki náluk valamivel kisebb birtokkal és hatalommal rendelkezik. E kritériumoknak tökéletesen megfelelve végül Zollern Frigyes (a későbbi Hohenzollern család őse) és Werner mainzi érsek ajánlására az immáron meglett korú svábföldi birtokost, Habsburg Rudolfot jelöltették. Ugyan Rudolf egykor híve volt a viszonylag erős császári hatalommal rendelkező Hohenstaufoknak, ámde viszonylag (fontos ezt a szót kiemelni, hiszen még így is Svábföld egyik leggazdagabb ura volt) kis méretű területeire támaszkodva ilyenfajta hatalmi gondolatokkal még álmában sem játszadozhatott el. Nem túl hosszas győzködés után a Rudolfot támogatóknak különböző ígéretekkel sikerült meggyőzniük a gyűlésen megjelent hat elektort, akik – az akkori Európa egyik leghatalmasabb királya, a császári címre szintén pályázó cseh Ottokár távollétében – egyhangúlag meg is választották az ekkora már igen korosnak számító, 55 éves Habsburgot.

Rudolf az elesett Ottokár holtteste felett a dürnkruti csata után (Anton Romako festménye)

Idős Habsburg a Hohenstaufok korábbi trónján

A választással végső soron egy 1250-es évek óta tartó interregnumnak vetettek véget. A helyzet már olyannyira elfajult, hogy maga a pápa, X. Gergely is komoly lépéseket tett egy törvényes király megválasztása érdekében, már csak a pápa elképzelései között szereplő szentföldi keresztes hadjárat miatt is – a különböző fejedelmek folyamatos harcának megszüntetése érdekében – muszáj volt végre a Német-római Birodalomnak egy vezetőt találni. Természetesen Ottokár személye az ő fejében sem fordult meg, mint potenciális jelölt már csak a korabeli Európában hihetetlen méretű hatalma miatt sem, melynek segítségével akár még a pápasággal is szembe szállhatott volna. Ottokár ebben az időben már nem csak az örökségként kapott cseh területek felett uralkodott, hanem egyszerre bírta ezek mellett a magyarok elleni csatározásban kihalt Babenberg-dinasztia egykori ausztriai földjeit, valamint Sziléziát is, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Azonban, ha ő nem akkor mégis ki? Erre a kérdésre a fentebb vázolt gyűlésig bizony senki sem tudott megnyugtató választ adni. Ugyan kisebb-nagyobb táborral rendelkező trónkövetelők akadtak, mint például Kasztíliai Alfonz, ám ők aligha gyakoroltak tényleges hatalmat, inkább egyfajta díszként viselték a címet, így hát tényleges jelöltek után kellett kutatni.

Habsburg Rudolf és II.Ottokár síremlékeiken szereplő ábrázolásokon, most már egymással békében

Miután Rudolfot sikeresen meg is koronázták Nagy Károly állítólagos koronájával és a nevében tett – főként házassági – ígéreteket teljesítette is, gondolhatná a kedves olvasó – amennyiben nem olvasta el figyelmesen írásom címét –, hogy hozzá is kezdhetett a Birodalmon belüli rendcsináláshoz. Ahogy azonban sejteni lehetett, Ottokár nem törődött bele vereségébe. Mivel úgy gondolta, hogy Rudolf sem tudja majd sokáig betölteni tisztjét, ezért csak egy jelentősebb fáziskéséssel jelentette be, hogy nem ismeri el királynak az öreg Habsburgot. Ezt a – hozzá képest – szegény öregembert mégis hogy állíthatták a helyébe? – tehette fel a kérdést Ottokár és első körben – mai szóval élve – széles körű propagandakampányt indított Rudolf ellen. Természetesen Rudolfot a cseh uralkodó ezen lépése csöppet sem lepte meg. Tudhatta, hogy amennyiben sikeresen trónra kerül, szinte biztosan meg kell majd küzdenie Ottokárral. Ennek megfelelően meg is kezdte az előkészületeket szinte egyből trónralépte után. Legfontosabb feladatának a pápával való jó kapcsolatok kiépítését – mily ironikus ez az előző századok császári politikájának tudatában – tekintette. Már-már kínosan – elnézést a szóhasználatért – talpnyaló stílusban megírt leveleket váltott X. Gergellyel, melynek meg is lett a várt hatása. A pápa teljes mértékben Rudolf mellé állt, még egy jövendőbeni császári koronázás ötletét sem vetette el, azonban erre az idős Habsburg pénz hiányában maximum csak legszebb álmaiban gondolhatott.

X.Gergely pápának levele érkezett, igaz az ábrázoláson Kubiláj kántól (Le livre des Merveilles du Monde)

Emellett igyekezett már ekkor jó kapcsolatokat kiépíteni a Birodalom hatalmasságaival és a környező jelentősebb államokkal, elsődlegesen a Magyar Királysággal (erre majd később még visszatérünk!). Mindezek ellenére a frissen megkoronázott király nem lett volna teljesen tiszta az ország ,,közvéleménye” előtt, amennyiben nem próbálkozik meg mégis az Ottokárral való béküléssel. Három levélben próbálta meg felszólítani a cseh királyt az uralkodó megválasztásakor szokásos hűbéreskü letételére, azonban ezekre egyszer sem kapott igenlő választ. Elsőre ráadásul Ottokár még csak nem is hivatalos rangján nevezte meg, hanem következetesen ,,Habsburg hercegének” szólította. A másodikra a cseh király nem is reagált, míg a harmadik felszólításra csak követe útján válaszolt az augsburgi birodalmi gyűlésen, természetesen elutasítóan és vérig sértően. A „gőgös” cseh királyt ennek megfelelően ottani ellenzéke – még a gyűlésen kiadott – rendeletben szólította fel az általa elfoglalt tartományok (elsődlegesen a néhai ausztriai területek) visszaadására. Mint ahogy azt várható volt, Ottokár részéről még elutasító válasz sem érkezett, így Rudolf birodalmi átokkal sújtotta és elkezdte a felkészülést egy leendő hadjáratra. 1276 őszének legelején már össze is állította a cseh erők megosztásán alapuló haditervet, mikor Ottokár megneszelte az előkészületeket és megerősítette a határok, valamint Bécs védelmét. Válaszul Rudolf először nem a cseh király, hanem annak birodalombeli híve, Henrik bajor herceg ellen vonult, akit – természetesen némi erőszak alkalmazásával – a maga oldalára állított és immáron vele együtt indult meg Bajoroszág felől az Ottokár által birtokolt/bitorolt Ausztriába. A Babenbergek egykori tartományain keresztül az útja viszonylag simának bizonyult, mivel Bécsig szinte nem is kellett semmilyen összecsapást vállalnia. Az ország nemessége ugyanis felszabadítóként üdvözölte és segítette „Róma” királyát. Hosszasabb ellenállást egyedül Bécs tanúsított, melyet néhány hét elteltével mégis – bár viszonylag nagy veszteségek árán – sikerült bevenni. Ausztria nagy része Rudolf kezére került. A Habsburg annak rendje és módja szerint már meg is kezdte az előkészületeket a háború csehországi folytatására, mikor Ottokár mégis engedett és hajlandó volt békét kötni.

Fontos megemlíteni, hogy a cseh királyt nem csak Rudolf csapatai szorongatták nyugatról, hanem keletről – megneszelve a már jóideje Ottokár kezén lévő nyugat-magyarországi várak visszavételére kívánkozó tökéletes alkalmat – nagyszámú magyar sereg is megindult sorra hódoltatva Ottokár magyarországi birtokait. Ekkor ugyanis éppen csehellenes, németbarát erők – kik az ország nemességének nagyobb részét kiették, néhány Kőszegin kívül – tartották inkább befolyásuk alatt az ifjú IV. Lászlót, aki így inkább hajlott Rudolf, mintsem Ottokár támogatására.

A békének készült rövid fegyvernyugvás

A béke 1276. november 22-én meg is köttetett. Teljes mértékben Rudolf és a magyar nemesek akarata érvényesült. Ottokárnak vissza kellett adnia mind a magyarországi várakat, mind a Babenberg-örökséget, ráadásul hűségesküjét is le kellett tennie, amit – feltehetően Rudolf táborában – meg is tett. A békét állítólag két házassági szerződés is szavatolni kívántatott, ám végső soron a béke megkötésének pillanataiban is szinte biztos volt egy későbbi háború kitörése. Foch marsall híres szavai ( „Ez nem béke, csak fegyverszünet 20 évre.”) sem igazán lettek volna helytállóak, mivel ez esetben még a 20 éves időtartam is hatalmas nagyságrendbeli ugrás lett volna. Ugyan még egy fél évig a felmerült konfliktusokat tárgyalások útján sikerült rendezni, de ahogy közeledett az Úr 1278. esztendejének nyara, a helyzet egyre forróbb lett, mondhatni „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”.

Ottokár hűbéresküje – a rendkívül fiatalnak ábrázolt – Rudolf előtt, ahogy Hermann Pludemann elképzelete

A „hideg” háború újra felforrósodik

Ottokár a Rudolf fiának szánt lányát inkább kolostorba záratta, mintsem hogy Alberthez, a német uralkodó fiához hozzáadja. Ráadásul újra szitkozódó levéllel próbálta Rudolfot hadra bírni, ám az öreg király erre újra méltóságteljesen felelt. Természetesen Habsburg Rudolf is tudta már ekkor, hogy a háborút nem odázhatja el sokáig. Igyekezett mindenhonnan szövetségeseket gyűjteni ügyének, ám szembesülnie kellett vele, hogy Ottokár – leginkább pénz- és birtokbeli – ajánlatai a német és főként a szláv fejedelmek részére kecsegtetőbbnek bizonyultak. A Birodalom főurai közül csupán párat, elsődlegesen a salzburgi érseket – aki nagyméretű had kiállítására is képes volt – és régi szövetségesét, az őt még annak idején királynak ajánló Zollern Frigyest tudhatta maga mellett. Külföldön sem tudta sokáig számolgatni a potenciálisan hadba hívható feleket. Leginkább a korábban már fiává fogadott IV. Lászlóban bízhatott, akit a béke évei alatt is igyekezett lekötelezni. Mind szavakban, mind tettekben Kun László kegyeiben járt, ha másért nem is, de érdekből bizonyosan. Ráadásul a magyarok nagy része is fogékonynak mutatkozott a csehellenes szövetségre. Ugyan Ottokár igyekezett összefogni egy nemesi csoportosulást a királyságban, e nemesek ereje végső soron eltörpült a Rudolfot támogatók mellett. Mikor pedig Ottokár június 27-én egy ünnepélyes prágai körmenetet követően végül maga indult meg Ausztria ellen, Rudolf egyik első dolga volt a magyar királynak levelet írni. László pedig:

,,Megindulván azért Fejérvár városából mint Mars fia, kinek csillagzata fogantatása és születése napjától fogva neki bátorság és más természeti erények dolgában erőt s gyarapodást szolgáltat, a legfelségesebb isten hatalmában és ősei tudniillik szent István, Imre és László királyok és szentek fogadásaiban híve s közbenjárásaikba bizakodva”

- írja László udvari papja, Kézai Simon.

A hangzatos dicsőítő frázisok ellenére – mint a későbbi oklevelekből megtudjuk – László egyáltalán nem vitte magával az ország egész haderejét. Sem a kunok, sem a magyar nemesség nem jelent meg teljes számban, ráadásul az utóbbiak közül elsődlegesen a cseh és osztrák határ menti vármegyékből jelentek meg. Szó sem volt – az egyes régebbi történészek szerinti – egész országos mozgósításról, ám a magyar segédhad még így is jelentősnek bizonyult, főleg úgy, hogy Rudolf ugyan eleinte még reménykedett más segítségben is, például úgy gondolta, hogy fia, Albert egy ígért segélyhad élén meg fog majd érkezni ám e várakozásában is csalódnia kellett. Sem Albert, sem más – Zollern Frigyeséken kívül – nem csatlakozott Rudolfhoz. Ráadásul Ausztria hűségével kapcsolatban is lehettek kételyei. Ezekben a napokban Bécs városának polgárai egyenesen arra kérik az uralkodót, engedje, hogy helyette mást válasszanak maguknak fejedelmükül. Rudolf szerencséjére azonban ez a bécsieknél tapasztalt hűtlenség nem számított általánosnak a többi várban. Ráadásul kapóra jött neki az is, hogy Ottokár ahelyett, hogy egyből Bécs ellen vonult volna, inkább határmenti várakat kívánt ostromolni, elsőként Drosserdorfot, majd annak két hetes (!) ostromát követően, július végén/augusztus elején Laa-t.

Rudolf és IV. (Kun) László találkozója Than Mór festményén

Amíg pedig Ottokár – máig tisztázatlan okokból, talán a saját hadseregébe vetett túlzott hite, vagy Rudolf erőinek túlzott lebecsülése miatt  – a jelentéktelen határmenti várakat vívta, Rudolf pénzt és erőt gyűjtött, valamint bevárta legfőbb szövetségesét, a magyar királyt, akit Kézai már-már elcsépeltnek számító mondata szerint ,,mint az istenét, úgy várja vala.”

Dürnkrut

Egy rövidebb ideig tartó kettéválasztottság után, augusztus 23-án Marcheggnél végül egyesült a két sereg. Rudolf és László elsődlegesen német nehézlovas és magyar nemesi csapatokból álló serege a kunokkal kiegészülve ötvözte a kor különféle csapattípusainak előnyeit. Mind mozgékonyságban, mind támadóerőben egy viszonylag jó hadseregnek tűnt. Az egyesülést nem titkoltan azzal a szándékkal hajtották végre, hogy Ottokárt döntő csatára bírják és legyőzzék. A cseh király a felderítő nagyszámú kun csapatok látványára egyből abbahagyta a határmenti ostromokat és egyenest a német-magyar sereg ellen vonult. A két had valahol Drösing és Dürnkrut körül a Waidenbach folyó mocsaras vizétől elválasztva vert tábort és várta az összecsapást. Elsőként azonban a különböző előkészületekre kellett sort keríteni. Ezek során ráadásul a kunok újra jó szolgálatot tettek a német királynak. Ezúttal ráadásul nem csak kikémlelték Ottokár táborát, hanem kissé meg is támadták, ráadásul ezzel egyidőben bebizonyították, hogy a folyó vize alkalmas az átkelésre. A levágott fejek mellett (amelyektől Rudolf ugyan undorodott, de mégis megköszönte őket) még foglyokat is sikerült gyűjteniük, melyeknek Rudolf tényleg örülhetett, hiszen később komoly váltságdíjat is kérhetett értük.

Úgy gondolom itt érdemes pár szót ejteni a két sereg erőviszonyairól is. Bár pontos számokat a középkori csatákat illetően igen nehezen adhatunk meg, de a forrásokból bizonyos szinten ki tudunk bogarászni valamiféle arányosságot. E szerint Ottokár serege általánosságban minimum 1:2 arányban, mások szerint 1:3 arányban volt nagyobb Rudolfénál.  Ráadásul a nehézlovasság aránya még ennél is nagyobb eltéréseket mutathatott, nem is beszélve arról, hogy az Ottokár-féle erők sokkalta harcedzettebb katonákból, német zsoldosokból és nemesekből, cseh, lengyel és egyéb szláv, kiválóan kiképzett katonákból álltak. Talán egyedül a könnyűlovasság tekintetében lehetett előnyben Rudolf, ám ez sem létszám-, sokkal inkább minőségbeli előny volt, mivel a kunok Európa nyugati hadszínterein párjukat ritkították. Igaz, nagy részben pogány hitük és – mai mércével mérve is – barbár harcmodoruk miatt nem is igazán kedvelték őket, ám szükségben mindig jól jönnek a jó katonák.

A két sereg felállása

A kunok adatainak tudatában az ifjú László és Rudolf királyok által tartott megbeszélésen végül a hadsereg felállításáról következőképpen határoztak: a sereget egy jobboldali, (Csák nembeli Trencséni) Máté nádor és (Gutkeled nembeli) István országbíró vezette magyar és egy baloldali, Rudolf parancsnoksága alá tartozó német részre osztják, valamint létrehoznak egy segélyhadat is Kapeller Ulrik vezetésével.  A csatát IV. László fiatal kora miatt az egyik közeli magaslatról nézi majd végig. A haditerv pedig a következőképpen nézett ki: elsőként a magyar had támadja meg az ellenség balszárnyát, ami – mint sejtehető – Dedics Milota, Ottokár egykori stájer helytartója által vezetett stájer, cseh és lengyel csapatokból állt. Majd ezután csatlakozik Rudolf is a támadáshoz abban a reményben, hogy addigra a magyarok már-már végeznek és egy idő után oldalba tudnák támadni az Ottokár által vezetett, szintén rendkívül vegyes összetételű, német-szláv csapatokból álló jobbszárnyat. Ottokár ezzel szemben inkább a kivárásra apellált és inkább a magasabb szintű kiképzést kapott, ráadásul létszámban is jelentős többségben lévő csapatai erejére kívánt hagyatkozni.

Augusztus 26-án Rudolfék haditerve szerint meg is indult a támadás. Az első, ,,Róma!” és „Krisztus!” csatakiáltások után, miután átkeltek a Waidenbachon, a jobbszárnyon már a kunok – a magyar taktikában szokásosnak számító – kezdő rohama után rendkívül heves küzdelem alakult ki az egyébként „Prága!” nevét kiáltozó stájer-cseh-lengyel csapatok és a magyar és kun egységek között, melyben sok magyar vitéz ki is tüntette magát bátorságával és képességeivel. Egyes nyugati krónikák – főképpen a stájer rímes krónika – egyenesen homéroszi hősöket kreál a magyar had egyes vezetőiből, akik úgy forgatták kardjaikat ,,mintha Francziaországban tanulták volna”. Bár közel sem volt egyszerű feladat, de a magyar csapatok végül sikeresen győzelmet arattak és visszavonulásra kényszerítették a valószínűleg Milota által vezetett csapatokat. Igen, ám de a szövetséges had jobbszárnyán a helyzet közel sem festett ennyire rózsásan. Rudolf hadseregeit egészen a Waidenbach mocsaras vizéig szorították. Ottokár rohama közben ráadásul az idős Habsburg leesett a lováról és csak a feje fölé tartott pajzs mentette meg az életét. No meg a szemfüles Kapeller Ulrik, aki kiváló érzékkel avatkozott be a csatába. Elsőként utat vágott csapatával uralkodójához és kimentette a csata sűrűjéből, majd immáron a tartalékhad segítségével megindult az ellentámadás. Rudolf szerencséjére eddigre a magyar had már véglegesen megfutamította Milotát, ezért oldalba tudta támadni Ottokár seregét. Így viszont kisvártatva Rudolfék kerültek fölénybe és Ottokár számára a csata elveszett. A folyamatos visszavonulás közepette ráadásul a had vezetője, Rudolf legfőbb ellenfele is életét vesztette. Ottokár sorsáról eltérő információink vannak, annyi azonban szinte biztosnak tűnik, hogy a szebb napokat is megélt cseh király végső elkeseredettségében egy rohamot próbált vezetni az előrenyomuló szövetséges hadak ellen. Maréknyi csapatával azonban kudarcot vallott. Egyes verziók szerint a cseh király ekkor megadta magát, azonban a lovagok – a lovagi kódex szabályait megszégyenítő módon – halálra szurkálták oly módon, hogy Ottokár testén több mint 13 vágásnyom tátongott. Más verziók szerint Ottokár utolsó lehelletéig küzdött és csak utána szégyenítették meg holttestét. Annyi mindenesetre biztos, hogy Rudolf szörnyülködve szerzett tudomást az esetről és megparancsolta, hogy ellenségét, akivel eddig élet-halál harcot vívott, tisztességgel szállítsák Prágába és ott temessék el.

Kettejük harcának így lett Dürnkrut utolsó színhelye. Az európai hegemóniáért küzdő nyugati szláv aspirációknak ezennel teljesen leáldozott, míg a Habsburgok csillagának felemelkedése igazán csak ekkor kezdődött el.

Ottokár holtteste Prágába érkezik Anton Petter festményén

Források

• Bánlaky (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténelme VI. A tatárjárás utáni hadjáratok az Árpád-ház kihaltáig (1242-1300), Grill Károly Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1930.
• Coxe, William: History of the House of Austria Vol 1., Ed. 3rd, Henry G. Boh, London, 1847.
• Erdélyi László: Krónikáink magyarul, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1943.
• Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok, Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.
• Hidán Csaba: Hadi események az Árpád-korban In Királyok és szentek: az Árpádok kora, Magyarságkutató Intézet, Budapest-Székesfehérvár, 2022.
• Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók, IPM, Budapest, 1988.
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1300, Osiris, Budapest, 1998.
• Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301) (A magyar nemzet története 2.; szerk. Szilágyi Sándor), Athaneum, Budapest, 1896.
• Ottokar aus der Gaal: Stájer rímes krónika (ford.: Bagi Dániel), Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2023.
• Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, Athaneum, Budapest, 1899.
• Veszprémy László, B. Szabó János: Az Árpád-kor hadtörténete In Magyarország hadtörténete (Szerk. Veszprémy László) I. A kezdetektől 1526-ig, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017.

A cikkben szereplő idézetek fordítói:

• Kézai: Gesta Hungarorum: Szabó Károly
• Sterirsche Reimchronik: Marczali Henrik