Hunyadi János a hosszú, vagy más néven téli hadjáratnak nevezett támadása során jelentős oszmán területekre hatolt be, ideiglenesen felszabadítva ezzel Szerbia és Bulgária északi részét. A magyar katonákat győztesként ünnepelték országszerte. Azonban fontos tény, hogy a hosszú hadjárat ugyan győzelemként híresült el a történetírásban, de jelentős eredményeket nem lehet közvetlenül társítani hozzá. Mindezen körülmények jó alapot szolgáltattak egy új keresztes vállalkozáshoz, azonban ettől függetlenül a várnai hadjárat már a kezdetekor kudarcra volt ítélve.

Ulászló király ikonikus rohama a várnai csatatéren. Forrás: mult-kor

A hosszú hadjárat sikerei nem katonai, hanem inkább erkölcsi győzelmet jelentettek, így érkezhettek haza 1444 január végén a seregek veretlenül, ugyanakkor egy talpalatnyi földet sem foglaltak el. A pápa egész Európát hadra hívta, Ulászló számára még díszkardot is küldetett, és kérésére Velence és Genova is bejelentette részvételét az elkövetkező hadjáratban. A nemzetközi helyzet is egyre csak fokozódott az újabb hadjárat érdekében, ugyanis a karamán emír ismét támadást indított az oszmánok ellen, s egyre több balkáni nép mert szembeszegülni az oszmán karhatalommal (pl. albánok).

Hunyadi János szobra a budapesti Hősök terén. Forrás: wikimedia

Mindezek eredményeként az Oszmán Birodalom megroppant. Példanélkülinek számított a magyarok ellenállása és támadó hadjárata, amivel az oszmánok képtelenek voltak számolni. Az oszmánoknak csak egyetlen esélyük maradt a fennmaradás és a megszilárdulás érdekében, így a béke eszközéhez nyúltak. Az oszmán ideológia tiltja a muzulmánok részéről a keresztények irányába való békekövetségeket, ezért kivételesen egy görög szerzetest küldtek, ám nem a Magyar Királyságba, hanem elsődlegesen Brankovics György szerb despotához. Brankovics érdeke ugyanis abban állott, hogy először is hazája, az 1439-ben elfoglalt Szerbia ismét független lehessen az oszmánoktól. Ezért is támogatta Hunyadi hosszú hadjáratát, ennek okán viszont a szultáni vezetés tudta, ha Brankovics legfőbb követelését, tehát az önálló és független Szerbiát kilátásba helyezik, akkor megnyerhetik a despotát szövetségesüknek. Ez sajnos sikerült is, s a hadjárat szervezése és a tényleges hadműveletek során Brankovics mindent megtett a keresztes had ellehetetlenítéséért.

Április 24-én, Szent György napján országgyűlést hirdettek Budán a pápa által ösztönzött hadjárat okán. Az ország vezetői ezen országgyűlésen elhatározták magukat a hadjáratra, nekikezdtek az előkészületeknek, sorra vették a hadjáratban résztvevő európai hatalmakat, katonai kontingenseket. Közben azonban Brankovics is aktivizálta magát, hogy meghiúsítsa az 1444-es hadjáratot, amelynek következtében a szerb követek június 12-én Drinápolyban megállapodtak a szultánnal kötendő békében. A béke pontjai 10 évre köttettek, ahol a szultán 24 vár visszaadására tett ígéretet, a magyar királynak 100 ezer arany hadisarcot ígért, és elvileg más ellenfél elleni háborúkban pedig katonailag támogatta volna. Ennek a békének a legfontosabb záloga azonban Brankovicsra nézve kétségtelenül Szerbia függetlensége volt. Ezt követően Murád Kis-Ázsiába ment, hogy felszámolja a karamán felkelést, miközben feltehetőleg már ekkor a fővárosban fiát, a későbbi II. (Fetih/Hódító) Mohamedet ideiglenesen szultánná avatta.

II. Murád szultán. Forrás: wikipedia

Július 3-án került sor homályos körülmények közepette Hunyadi és Brankovics különbékéjére. A szerb despota az aradi káptalan előtt magyarországi birtokait Hunyadi nevére íratta, melyeket elődje, Lazarevics István révén birtokolt még az 1427-es tatai szerződés értelmében, amikor is Zsigmond és Lazarevics megállapodtak abban, hogy a szerb fejedelem halála esetén a Duna mentén fekvő szerb várak magyar fennhatóság alá kerülnek – így került hosszú idő után ismét magyar kézbe Nándorfehérvár is, viszont Galambóc várának őrsége a várat az oszmánoknak adta át. Brankovics adománya nem ingyen történt, azt kívánta elérni vele, hogy Hunyadi vegye rá a királyt arra, hogy elhalasszák a hadjáratot. Csakhogy ezt a hadjáratot már az égvilágon semmi sem tudta megakadályozni, ugyanis június 22-én elindult a Boszporusz és a Dardanellák irányába a burgundi–pápai egyesített hajóflotta.

Augusztus 1-én szultáni követek érkeztek Szeged városába Balta-oglu Szülejmán vezetésével, ahol a béke jóváhagyására kérték Ulászlót (szegedi eskü). Itt a magyarok taktikai megfontolásból beleegyeztek a békébe, noha a pápa kívánságát közvetítve Cesarini ki is jelentette a magyar urak előtt, hogy a pogánynak tett eskü eleve érvénytelen, de fontos hozzátenni, hogy az oszmánok még 20 nap múltán sem voltak hajlandóak átadni a békében foglalt várakat. Engel Pál véleménye alapján pedig kijelenthetjük, hogy a béke aláírására ténylegesen Váradon került sor, ahol Hunyadi a király nevében esküdött meg a békére – arra a békére, amit egyik fél sem szándékozott betartani. Hogy valóban árulónak minősül ezek után az ifjú Ulászló király? Inkább csak a diplomáciai események és kezdeményezések elszenvedője, valamint az oszmánok egyértelmű áldozata volt.

Brankovics György szerb despota ábrázolása. Forrás: wikipedia

A hadjárat célja ugyanakkor nem változott, ezúttal is az oszmán főváros, Drinápoly (Edirne) elérése volt a kívánt eredmény. Felmerült az is, hogy a téli hadjárat útvonalát követve vonuljanak végig a Balkánon, ugyanakkor az ott elszenvedett nélkülözések és áthatolhatatlan hegygerincek az útvonal megváltoztatását eredményezték. Tény, hogy a hadjáratban már az induláskor benne volt a katasztrófa lehetősége. Hunyadi ugyanis érezte, hogy az ország még nem elég erős egy újabb hadjárathoz, éppen ezért csak vonakodva ment a sereggel, miközben stratégiai meggondolásairól Cesarini pápai legátus egyáltalán nem vett tudomást. Másik ilyen rossz előjelnek számított az is, hogy Brankovics a szultáni elégtétellel megelégedve kivonta csapatait a hadjáratból, emellett pedig minden erejével azon volt, hogy ellehetetlenítse Szkander bég albán fejedelem csatlakozását a hadjárathoz. Egyes történetírók ugyanis már ebben a hadjáratban is kiemelkedő szerepet juttatnak az albán népvezérnek, azonban fontos leszögezni azt, hogy ekkor az albán ellenállás még nem állt olyan magas fokon, hogy távoli területeken küzdhessenek az oszmánok ellen. Mindenesetre az erőviszonyokat jól szemlélteti, hogy az oszmán sereg háromszor volt nagyobb a magyar keresztes hadnál.

A hadjárat szeptember végén vette kezdetét végül. A tervek szerint a sereg a Vidin–Szófia–Filippopolis–Drinápoly–Gallipoli útvonalon ment volna végig, hogy a beharangozott pápai–burgundi flottával megvalósulhasson az összeköttetés. Közben azonban a sereg haditanácsán máshogy döntöttek, mivel tudták jól, hogy a kései évszak mennyire el tudja lehetetleníteni a Balkán-hegységen való átkelést és a sereg élelmezését, így a hadjárat során a Balkán-hegység megkerülése mellett döntöttek, ezért esett a választás Várna városára, ahol a tervek szerint csatlakoztak volna az említett flottához, amivel elérhették volna Konstantinápolyt, ahonnan a következő évben folytatták volna közös erővel a keresztes vállalkozást.

A sereg lassan tudott csak haladni, hiszen a főként Cesarini révén megvalósuló pápai inkvizíció felhergelte a lakosságot, akik ezúttal mindent kihasználtak, hogy megnehezítsék a keresztes sereg útját. Október 16-án értek Nikápoly falai alá, ahol csak annak külvárosát foglalták el. Itt érkezett meg az ígért havasalföldi seregrész is Vlad Dracul vajda vezetésével, aki a sereg csekély létszámát látva figyelmeztette a királyt a hadjárat esetleges megszakítására. A király azonban a külpolitikai nyomás miatt nem akarta félbeszakítani a hadjáratot, így a vajda, fiára bízva a havasalföldi seregtesteket, elhagyta a tábort. Feltehetőleg ekkor értesült a vezetés Szkander bég csatlakozásának lehetetlenségéről. Ennél a pontnál határozták el a hadjárat vezetői, hogy a haditervük az lesz, hogy mielőbb kiérhessenek a szárazföld belsejéből a tengerpartra. Mindent meg is tettek ennek érdekében: Sumla erődjét mindössze háromnapi ostromot követően vették be, emellett Provádiát, Galatát, Macropolist, Kavarnát, és Petrecet is sikeresen ostromolták. November 9-én este értek Várna városához, útjuk során Mohammed nikápolyi beglerbég végig követte a gyors iramban menetelő sereget, illetve Provadiánál vált a keresztesek számára egyértelművé, hogy Murád 40 ezer hitharcosával – genovai segítség révén – átkelt a szoroson és egyenesen feléjük tart, hogy ütközetre kényszeríthesse őket.

Cesarini pápai legátus. Forrás: wikipedia

A kialakult helyzetben a vezetők haditanácsot tartottak, ahol Cesarini bíboros a szekérvárba való bezárkózás mellett szállt síkra, azonban a jelentős tapasztalatokkal rendelkező Hunyadi jól tudta, hogy jelen helyzetükben csak úgy győzhetnek, ha kihasználják a lovasság mozgékonyságát. Szent Márton előestéjén, november 10-én az oszmán sereg már felsorakozva várta a csata kezdetét. A várnai csata a kora reggeli órákban vette kezdetét, s egészen napnyugtáig tartott. A létszámokat tekintve jelentős ellentmondásokat fedezhetünk fel. Valószínűleg egy 19-20 ezres sereg indult el a hadjáratra – amely csak a fele volt az előző évi hosszú hadjáratban felsorakozó seregeknek. Ehhez a sereghez csatlakozott Nikápolynál a havasalföldi vajda 4000 fős katonasága is, így megközelítően 25 ezres sereg sorakozott fel Várna mezején. Vele szemben vélhetőleg többszörös túlerőben lévő európai és ázsiai török csapatok álltak hadrendben – becsült létszámuk 40 és 100 ezer fő közé tehető.

Várna városa a Várnai-öböl partján és a város nevét viselő Devnai-tó között helyezkedett el, mocsarakkal körülhatárolva. Tőle északra egy körülbelül 1,5 km-es síkság terült el, ahol a magyar hadak sorakoztak. Északról és nyugatról meredek dombok övezték a tájat, amely egyaránt az oszmánoknak kedvezett a magyar sereg ellenében – a dombos vidék lehetővé tette a török könnyűlovasság számára, hogy a magyarok mögött könnyűszerrel vonulhassanak fel. A jelentős hadászati tapasztalatokkal rendelkező Hunyadi rögtön felmérte a terepviszonyok nyújtotta lehetőségeket és hátrányokat, így nem kerülhette el a figyelmét az a tény sem, hogy az északnyugati magaslatról a török helyzeti előnyből támadhat a síkságon felsorakozott magyar hadakra, így hadainak arcvonalát északkelet felé ívelő alakban állította fel, megóvva ezzel a jobbszárnyat a bekerítés veszélyétől. Ennek a szárnynak a hátuljába állította fel a szekérvárat is. Mindkét harcvonal derékhadát a király tartaléklovassága szolgáltatta. Öt zászlóaljból, valamint Hunyadi és a magyar urak embereiből tevődött össze a Devnai-tóra támaszkodó balszárny.

A várnai csata hadműveletei. Forrás: mult-kor

A török sereg ezzel szemben a nyugati úton szélesen elterülve foglalta el állásait. Három harcvonalban helyezkedtek el, az első vonalat a török európai, illetve ázsiai hadtestei foglalták el, a másodikat a janicsárokkal megerősített szultáni tábor, míg a harmadikat pedig a szpáhi lovasság. A támadást reggel kilenc óra tájban a török sereg balszárnya indította meg. Karadzsa pasa anatóliai serege a hegyeken keresztül egyenesen a keresztesek jobbszárnyára rohant rá – ahogyan arra Hunyadi is számított.

Először a 15 ezres akindzsi sereg támadt a magyarokra az íjas aszabokkal kiegészülve. Alighogy elkezdődött volna a közelharc, az oszmán könnyűfegyveresek visszafordultak, hogy maguk után vonják az ellenfelet a síkság cserjés, mocsaras vidékeire. Tallóci Frank horvát bán kivételével sikerült ezáltal kicsalniuk Rafael boszniai és De Domins váradi püspök dandárjait. Hunyadi átlátott az oszmán cselen, s azonnal a tartalék hadtest élén a krízishelyen termett – Hunyadinak nem volt szilárd helyzete a csatatéren annak érdekében, hogy mindig a válságos pontokon tudjon jelen lenni. Hunyadi ekkor feltételezhetően a táborig űzte vissza az oszmánok balszárnyát. A sereg fővezére csapatait eredeti helyükre vonta vissza, azonban a havasalföldi katonák megtagadták a parancsot, s nyomban a szultáni poggyászokat kezdték el fosztogatni. Mindezek közepette a magyar balszárnyon is megindultak a harcok – itt azonban sokáig egyensúly állt be. Végül a magyarok elkezdték visszaszorítani a ruméliai jobbszárnyat, azonban a szultán szpáhikkal segítette ki az oszmán harcosokat, így végül a magyar sereg hátrálni volt kénytelen. Ekkor érkezett meg Hunyadi felmentő serege, amely sikerrel verte vissza a török jobbszárnyat. Ezek után már csak a szultán előtti janicsár sorfalak álltak…

Előfordulnak olyan feltételezések, ahol Ulászló király lovasrohamát összekötik azzal, hogy a király a szorongatott balszárnyon kívánt segíteni, amikor 4-5 ezer fős seregével elindult a janicsár négyszög ellen. Ilyen megvilágításban már korántsem tűnik olyan meggondolatlan lépésnek a roham az ifjú király részéről, mint ahogyan azt sokan gondolják. Tény ugyanis, hogy az oszmán szultán ekkor már a menekülést tervezte a csatatérről, s közvetlen híveinek kellett marasztalnia őt. Tény, hogy a főként lengyel lovagokból álló rohamban résztvevők nem rendelkeztek kellő tapasztalatokkal az oszmán hadászati technikákkal kapcsolatban, így nem alkalmazhatták megfelelően a janicsár bekerítő hadműveletek ellen a védekező ékalakzatot. A király lovagjai és a janicsárok között egy rövid közelharc következtében egy bizonyos janicsár tiszt, Kodzsa Chizr levágta és lándzsára tűzte az ifjú uralkodó, Ulászló király fejét.

Hunyadi személyiségére vall, hogy ezek után a győztes mámorba kerülő török sereg elől menekülő kereszteseket megállította, hogy újrarendezhesse hadseregét – erre azonban már nem kerülhetett sor, mert az időközben könnyen megfutamodó oszmán jobbszárny harcosai visszatértek a csatatérre. Az ütközet ezzel végleg el lett döntve. Másnap, a szekérvár ostromakor vesztette életét feltehetőleg Cesarini pápai legátus és Báthory István is. Ezt követően a hazafelé igyekvő katonáknak rengeteg nélkülözést kellett elszenvedniük. Sokakra fogság, vagy halál várt – példának okáért, Hunyadi János is a „szövetséges” havaselvi fejedelem, Vlad Dracul fogságába került. A számadatokat vizsgálva megállapítható, hogy a hadjárat során körülbelül 4000 keresztes lelte halálát, s nagyjából ugyanennyi került Hunyadihoz hasonlóan fogságba. A várnai csata veszteségeit akár 10–12 ezerre is becsülhetjük. A török veszteségei ennél jóval nagyobbak, közel 30 ezer körüliek voltak.

A vereséget követve a király nélküli országban elszabadult az anarchia. A vereség hatásai még évekkel később is érzékelhetőek voltak. Ekkor kezdett tudatosulni az európai uralkodók fejében, hogy az oszmánokat európai hadak képtelenek megállítani nyíltszíni ütközetben. Mindezek dacára Hunyadi a kiszabadulását követően nem késlekedett, s készen állt arra, hogy megmutassa, a Magyar Királyság képes felülemelkedni súlyos veszteségein. Rövidesen az ország vezetőjévé választották (gubernator–kormányzó), s immár semmi sem akadályozta meg abban, hogy keserű tapasztalataiból levonva a tanulságot, ismét folytathassa keresztény kötelességét, az Oszmán Birodalom elleni kitartó küzdelmet.

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „Az 1444. évi török követjárás – Adalék az 1444. évi török-magyar békekötés történetéhez” In Történelmi Szemle, 1986/29:1. 261–276.
• Alexandru Simon: „Hunyadi János törökellenes politikájának keleti határai és lehetőségei” In Hadtörténelmi Közlemények, 2010/123:1–2. 112–136.
• Angyal Dávid: „Murád útja Várna felé 1444” In Hadtörténelmi Közlemények, 1910/11:11. 252–253.
• Bánlaky József: „A magyar nemzet hadtörténelme” Budapest, 1928. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html – Letöltés: 2021.11.27.)
• Bárány Attila – B. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387–1490) In: Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig, (Főszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017. 224–273.
• Cseh Valentin: „Hunyadi János katonai pályája 1442-ig” In Fejezetek a hadtörténelemből – válogatás a Hadtörténeti esték 2006 és 2010 között elhangzott előadásaiból (Sorozatszerk.: Dávid Ferenc), Magyar Hadtudományi Társaság, Pécs, 2011. 55–67.
• Csernus Sándor: „Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban” In: Századok, 1998/132:1. 47–128.
• Bisztra Cvetkova: A várnai csata (Ford.: Bödey József) Gondolat, Budapest, 1988.
• Elekes Lajos: „A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban” In Századok, 1952/86:1. 93–117.
• Elekes Lajos: „Hunyadi hadserege” In Századok, 1950/84:1–4. 85–120.
• Engel Pál: A szegedi eskü és a váradi béke – adalék az 1444. évi eseménytörténethez In Engel Pál: Honor, vár, ispánság – válogatott tanulmányok (Szerk.: Csukovits Enikő), Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 198–224.
• Engel Pál: „Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437)” In Századok, 1994/128:1. 273–287.
• Fraknói Vilmos: „A várnai csata előzményei. A velencei állami levéltár irományainak felhasználásával” In Hadtörténelmi Közlemények, 1889/2:2. 337–388.
• Mályusz Elemér: „A magyar rendi állam Hunyadi korában” In Századok, 1957/91:1–4. 46–123.
• Miskolczi Gyula: „Hunyadi János törökhadjáratai” In Hadtörténelmi Közlemények, 1913/14:14. 545–583.
• Niederhauser Emil: A balkáni államok, az oszmán terjeszkedés és az orosz állam újjászületése In Európa ezer éve. A középkor II. kötet. (Szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 243–257.
• Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526 Nagy csaták (Sorozatszerk. Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
• Pecz Vilmos: „Hierax a várnai csatáról” In Századok, 1894/28. 409–413.
• Pecz Vilmos: „Zotikus költeménye a várnai csatáról” In Századok, 1894/28. 315–337.
• Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora In Magyarország hadtörténete I. – A honfoglalástól a kiegyezésig (Szerk.: Borus József), Zrínyi kiadó, Budapest, 1984. 74–110. 59–132.
• Rázsó Gyula: „A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437)” In Hadtörténelmi Közlemények, 1973/20. 403–431.
• Rónai Horváth Jenő: „A várnai csata” – első-második rész In Hadtörténelmi Közlemények, 1888/1:1. 104–142.; 268–305.
• Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika I. – A honfoglalástól a mohácsi vészig. III. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895. 201–289.
• Steven Runciman: Konstantinápoly eleste 1453 (Ford.: Bánki Vera) Osiris Kiadó, 2000. 15–189.
• Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526) In Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.
• Székely Ottokár: Hunyadi János első török hadjáratai (1441–1444) In Hadtörténelmi Közlemények, 1919–1921/20–22. 1–66.
• Teke Zsuzsanna: „A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században” In Történelmi Szemle, 1968/11:1–2. 209–224.
• Thury József: „A várnai csatáról (1444)” In Hadtörténelmi Közlemények, 1892/5:5. 636–654.
• https://ujkor.hu/content/az-elso-jagello-a-magyar-tronon-i-ulaszlo-uralkodasa [Letöltés: 2021. 12. 10.]
• https://ujkor.hu/content/szkander-beg-es-az-alban-ellenallas [Letöltés: 2021. 12. 10.]