Hunyadi János második offenzív támadóhadjárata vereséggel végződött a Fekete-tenger partján található Várna városa mellett. Hunyadi János keresztesvállalkozása elbukott, az oszmán seregek pedig hatalmas veszteség árán, de győztesen kerültek ki az ütközetből. Hunyadi János csak nagy nehézségek közepette tudott kikerülni a várnai csata forgatagából, azonban visszafelé tartó útja során az eddig szövetséges havasalföldi fejedelem, II. Vlad Dracul (1436–1442/1443–1447 k.) fogságba vetette. Az európai nagyhatalmak megrendültek a csatavesztés hírére, a Magyar Királyságban pedig belső zavargások révén anarchia ütötte fel a fejét.

A vereséggel végződő várnai csata. A kép a csatát követő nap (nov. 11.) egyik ikonikus pillanatát jeleníti meg, miután a keresztények utolsó mentsvára, a szekértábor is összeomlott és a túlélők feladták a harcot. Forrás: mult-kor.hu

A havasalföldi fogságból Hédervári Lőrinc nádor segítségével kiszabaduló Hunyadi János személyiségére vall, hogy minden áron folytatni akarta az oszmánokkal szembeni háborút. Ennek fényében be szerette volna bizonyítani az oszmánok számára, hogy az ország képes felállni a csatavesztést követően is, ezzel küszöbölve ki egy esetleges nagyobb oszmán támadást. Egy Zsarnó vára melletti kisebb rajtaütést követően neki is kezdett egy újabb hadjárat szervezésének 1445-ben, ami azonban egy sokkalta kisebb hadivállalkozásnak volt mondható a várnai vereséget követően. A hadjárat irányát nagyban meghatározta a hadműveletekhez kapcsolódó, az előző évi hadjárat óta a Fekete-tengeren veszteglő burgundi flotta, ami felhajózva a Dunán Nikápoly környékén csatlakozott Hunyadi csekély hadseregéhez. A burgundi gályák szerepe elsősorban a kitelelés révén lett volna jelentős, hogy a következő évben ezen stratégiai ponttól tudják majd folytatni a hadjáratot. Ezáltal került sor Kis-Nikápoly ostromára, valamint a nikápolyi csata során elnéptelenedő Rachova romjai mellett egy nyíltszíni ütközetre is. Hunyadi azonban a szerény anyagi erőforrásokra hivatkozva berekesztette a hadjáratot.

Az országban uralkodó anarchia miatt az országgyűlés 1446 márciusában megbízta Hunyadit a Cillei grófok ellen indítandó hadjárattal. A Cillei család ugyanis a zűrzavaros állapotokat kihasználva elfoglalta Szlavóniát és a zágrábi püspökség élére pedig saját hívüket, Zólyomi Benedeket nevezték ki. Hunyadi 15 ezres serege élén indult meg, s egyenesen a család stájerországi birtokaira vetette magát. Szétverte a Cilleiek védekező seregét, elfoglalta Kaproncát, majd pedig Csáktornyánál vereséget mért a cseh Jan Vittovecz (a Cilleiek egyik familiárisa) seregére. A Cilleiek végül békére kényszerültek, névlegesen kivonták csapataikat Szlavóniából, miközben továbbra is megtartották a báni titulust – végül Hunyadi kénytelen lett elismerni hatalmukat a térségben.

Cillei Ulrik ábrázolása. Forrás: wikimedia

Ezt követte a III. (Habsburg) Frigyes elleni hadjárat 1446 őszén. Erre azért volt szükség, mert Frigyes továbbra sem akarta kiadni gyámsága alól V. László gyermek királyt, Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet közös gyermekét, a Magyar Királyság törvényes uralkodóját. Emellett érdemes lehet kiemelni Frigyes hatalmaskodását a nyugati vármegyékben, ugyanis az V. László örökségét firtató polgárháború során Frigyes megszállta Győr és Sopron városát, illetve a várnai hadjáratot követő anarchia időszakát kihasználva elfoglalta Kismarton és Kőszeg városát is. Az osztrák herceg a nyugati országrészeken elkövetett hatalmaskodásait és túlkapásait összefoglalóan Fehdének nevezzük. Hunyadi november közepén – immár az ország kormányzójaként – hadseregével benyomult Karinthiába és Stájerországba, s hadaival már Bécset fenyegette. Németújhely elfoglalását követően Frigyes hajlandóvá vált a béketárgyalásokra, ennek nyomatékául Hunyadi Bécsújhelyet és környékét dúlta fel. 1447. jún. 1-én kötötték meg hivatalosan a regedei békét, amelynek értelmében Frigyes kénytelen volt Győrt visszaszolgáltatni a magyarok számára, de V. Lászlót illetően továbbra sem engedett a magyar rendeknek.

Kormányzói tisztsége által rárótt kötelezettségeit letudva, Hunyadi hosszú időre biztosította szilárd belpolitikai helyzetét az ország életében. Egyedül még a felvidéki cseh huszita Jan Jiškra maradt megzabolázatlan, de erre Hunyadinak már nem maradt erőforrása, mivel minden erejével azon volt, hogy újabb hadjáratot indíthasson az oszmánok ellen. Ennek fényében miután Hunyadi biztosította a hátát nyugaton, szerette volna, ha Havasalföld szilárd részét tudja képezni az oszmánellenes harcoknak, ezért 1447-ben támadást intézett a terület ellen, hogy saját hívét, III. Dan vajdát emelhesse a trónra – feltételezhetően ekkor került sor II. Vlad Dracul kegyetlen kivégzésére is. Ezt követően Hunyadi elérkezettnek láthatta az idejét a keresztes vállalkozás megindítására, azonban nem érkeztek jó hírek Nyugat-Európából. Hunyadi legfőbb hadászati vállalkozásainak támogatója, IV Jenő pápa elhunyt, s a helyébe kerülő V. Miklós nem látta elérkezettnek a hadjárat idejét. Hunyadi ugyanakkor igyekezett a nyugati hatalmaktól is támogatást kérni. Követeket küldött Fülöp burgundi herceghez, illetve VII. Károly francia királyhoz is. Mindeközben az albánok ellenállását támogató I. Aragóniai Alfonz nápolyi király is késznek mutatkozott a támogatásra, melynek következtében találhatunk utalást arra vonatkozólag, hogy Hunyadi kész lett volna az országot Alfonz uralma alá hajtani az ígért 100 ezer arany segélypénz fejében. Ezek a kísérletek azonban rendre eredménytelenül záródtak, egyedül csak a Raguzai Köztársaság volt hajlandó tényleges anyagi támogatásra.

Alfonz nápolyi király. Forrás: wikimedia

A kormányzó magára maradt, nem érkezett segítség az európai fejedelmek udvaraiból. Hunyadi Jánosnak mégis sikerült önerejéből kiállítania hadvezéri pályafutásának egyik legnagyobb seregét, amely körülbelül 30-40 ezres nagyságrendű volt. A kieső főúri bandériumokat sajátjaival, a királyi bandériumokkal, valamint zsoldosokkal volt kénytelen pótolni, ugyanis a bárók nagy részét nem kötelezhette az ország határain túli katonai szolgálatra, így főként csak a „katonafőurak”, tehát legbelsőbb hívei követték őt az offenzíva során. Ők csakúgy, mint maga Hunyadi János is, a hadvezéri pályafutásuk, katonai rátermettségük és elhivatottságuk által emelkedtek egyre feljebb és feljebb a ranglétrán. Ide tartozott többek között Tallóci Ferenc dalmát-szlavón bán, Marcalli Imre királyi főajtónálló mester, Rozgonyi Rajnald, valamint Székely János horvát bán is, aki a kormányzó unokaöccse volt. A résztvevő magyar főpapok sorai közül azonban egyet sem ismerünk biztosan. Hunyadi tanult korábbi veszteségeiből és kudarcaiból, ezért jelentős újításnak tudható be gyalogsága, amely közel 4000 főből állt (ebből 2000 tüzér és 2000 pajzsos volt). A gyalogosok főként a hadjáratban használt harci szekerekre lettek beosztva. Hunyadi jelentős figyelmet szentelt a könnyűlovasságnak, ami részint erdélyi, székely, horvát és főúri bandériumokból állt. Érdemes még megemlíteni a 8000 havasalföldi könnyűlovast, akik III. Dan vezetésével vettek részt a hadjáratban, és akiknek pálfordulása voltaképpen eldöntötte a csata kimenetelét. A hadjárat európai segélyezés és támogatás nélkül indult meg. A hadjárat alapját az albán fejedelemmel, Szkander béggel való szövetség és diplomáciai kapcsolat képezte, ugyanis a tervek szerint a magyar sereg az albán hadakkal kiegészülve egészen Thesszalonikiig vonult volna végig a Balkánon, ahol egy kitelelést követően innen továbbhajózva mentették volna fel Konstantinápoly városát. Éppen ezért volt kulcsfontosságú az albánokkal való seregösszevonás végrehajtása a hadjárat szempontjából, csakhogy közben a hadjárat során passzivitást mutató Brankovics György szerb despota azon túl, hogy folyamatosan informálta a szultánt a magyar sereg helyzetéről, egyben az albán sereg útját is igyekezett megnehezíteni. II. Murád szultán célja pedig az volt, hogy Hunyadi Jánosra döntő csapást mérjen még a seregegyesítés előtt.

Szkander bég lovasszobra. Forrás: ujkor.hu

Ennek lett következménye a rigómezei ütközet. Erre a csatára Rigómezőn, azaz Kosovo Polje hegyekkel övezett síkságán került sor, ami körülbelül 10 kilométerre helyezkedett el Pristinától. A területet két vízfolyás határolja, az egyik a Sitnica, a másik pedig a Lab-patak, amely például a magyar hadak itatójául szolgálhatott. Ezen a területen zajlott az első rigómezei csata 1389-ben, amelyet többek között az is bizonyít, hogy a magyar tábor I. Murád szultán sírhelye körül, vagyis a Plementina dombon helyezkedett el. A tervek szerint ezen a helyen kellett volna a seregnek kiegészülnie az albán hadakkal, akik azonban nem tehettek már eleget ígéretüknek, és helyettük az oszmán seregek törtek be a területre Hunyadi megérkezését követően. Ekkor került sor az első összecsapásra is, ami főként a Plementina domb elfoglalására irányult, mivel a domb kulcsfontosságú jelentőséggel bírt a későbbi hadműveletekre vonatkozóan. Az ütközet ezen részét szokás a modern történetírás szempontjából a csata első napjának hadieseményeként is számon tartani, holott a régi történetírás csak ez után számolja a tényleges, több napon át tartó katonai hadműveletek sorozatát. Éppen ezért nem lehet tudni, hogy a fentebb említett események október 16-án, vagy éppen 17-én történetek-e – mindenesetre a következő napokban a harcoké volt a főszerep. Hunyadi a domb tetején felállította a 2000 szekérből álló szekérvárát, de a lovasságot azon kívül állíttatta fel, hogy szükség esetén készek lehessenek a támadásra. Ez a tábor egyben védvonalat is jelentett a számukra egy gyors visszavonulással végződő csatározás során is. Ezenfelül érdemes megvizsgálni az oszmán seregtestek felállítását, ugyanis a felállított kettős harcvonal belső részét a szultán megerősített tábora tette ki, amely szokásos módon sánccal volt körülövezve, előtte janicsárok és aszabok védték egy esetleges páncélos roham elől, míg kívül egy poggyásztábort hoztak létre, amely azt a célt szolgálta, hogy felfogja a magyarok esetlegesen mélyre hatoló támadását. Nem véletlenül tettek ide szekereket, igavonó állatokat, valamint tevéket is, akiket az oszmánok a csata nehéz pillanatában meggyújtottak, hogy hatalmas zűrzavart kelthessenek a támadó magyar hadrend sorai között. Ide tartozik még az is, hogy a janicsárok ekkor használtak először puskákat a magyarok ellen – nem véletlen, hogy egyes vélemények szerint a második rigómezei csata volt az újkor első jelentős ütközete.

A rigómezei ütközet ábrázolása (Bánlaky szerint). Forrás: mek.oszk.hu

Az első támadás a magyarok kezdeményezésére indult el, akik a dombtetőről rohamoztak, rávetve magukat az oszmánok két szárnyára, azon belül is elsőként a ruméliai seregtestre. A török túlerő azonban hamar megakasztotta Hunyadi támadását, így a visszavonulás során az oszmánok mindent megtettek, hogy az ellenséges sereg útját elállják. Ennek következtében a magyar szekértábor felől több ágyút is elsütöttek ekkor a feltételezések szerint az oszmánok feltartóztatására. Az első nap nem hozott jelentős eredményt a magyarok számára, így egy éjszakai haditanácsra került sor, ahol az ismételt támadás mellett döntöttek, s a roham célja a szultánt övező janicsársorfalak megtörése volt. Ez is keresztény kudarcba fordult, a magyar támadást az oszmánok még éjjel is könnyűszerrel visszaverték. Az éjszakai rajtaütést megbosszulva Murád másnap támadást intézett a szekérvár ellen, amelynek során a magyar hadak ismét vállalták az emberfeletti erővel járó harcot. Csakhogy Murád cselt eszelt ki a magyarok ellen, a szárnyakon harcoló hitharcosok ugyanis menekülést színlelve végül körbefogták a sereget. Ekkor kerülhetett sor a havasalföldiek árulására is, akik átálltak az oszmánok oldalára a csata ezen válságos pillanatában. Az ütközet eme pontján halhatott hősi halált Tallóci Ferenc és Székely János is.

Ezt követően nagyon sok ellentmondás létezik, amik máig megnehezítik az események pontos rekonstruálását. Tény, hogy a magyarok ellenállása összeomlott, néhányan vissza tudtak menekülni a szekértáborba, azonban a magyar tábor órái meg voltak számlálva. Vagy még aznap este, vagy már másnap kora hajnalban (okt. 19.) megindultak a támadások a szekérvár ellen, amelynek során teljesen felszámolták a sereg maradékait a táborban rendezett véres küzdelem során. Nem tudhatjuk, hogy Hunyadi az utolsó napon még a szekérvárban tartózkodott-e, vagy már harcostársai példáját követve elhagyta volna a csatateret. Annyi bizonyos, hogy Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály oszmán fogságba került – szabadulásának idejéről azonban nem rendelkezünk semmilyen pontos információval –, illetve az, hogy az albán csapatok ekkor mindössze 30 km-re voltak a csatatérről, de már csak a menekülő magyar seregtestekkel találkozhattak.

A rigómezei ütközet korabeli ábrázolása. Forrás: ujkor.hu

A csata sorsa eldőlt, Hunyadi János ezen hadjárata is vereséggel végződött az oszmán túlerővel szemben. Fontos lehet megjegyezni, hogy az általam felvázolt verzió elsősorban a régebbi történetírásra, azon belül is Kiss Lajos megállapításaira támaszkodik főként, mivel a modernebb felfogás szerint nem bizonyított, hogy a rigómezei ütközet három teljes napon keresztül tarthatott volna. Ezeket a napokat ugyanis egy elő-, illetve utócsatározásként tartják számon, miszerint a köztes nap, tehát október 18-a volt az a nap, ahol lezajlott egy tényleges nyíltszíni összecsapás a magyarok és az oszmánok között, ami egyből eldöntötte a csata sorsát. A várnai csata tanulságai ezt látszanak igazolni, az pedig már egy másik kérdés, hogy Hunyadi vajon képes lett volna három napon keresztül egyfolytában hadrendben állni és tartani a csapatait, saját tulajdon seregét. Mindenesetre tény, hogy a magyar sereg maradéka Raguza közbenjárásával és támogatásával tért haza a Magyar Királyságba, miközben Brankovics a hazafelé menekülő Hunyadit fogságba vetette szendrői várába. A szerb despota csak tetemes váltságdíj fejében engedte szabadon a magyar kormányzót, valamint azzal a feltétellel, hogy létrejön az ő és a Hunyadi família között egy eljegyzés unokája, Cillei Erzsébet és valamelyik Hunyadi fiú között. Máig nem tisztázott ugyanis megfelelőképpen, hogy Hunyadi Lászlót, vagy éppen Mátyást lehet-e itt megemlíteni, ugyanis tudjuk, hogy mindkét Hunyadi fiú jegyese volt Cillei Erzsébet, azonban a leány fiatal kora és fiatalon bekövetkező halála miatt nem jöhetett létre tényleges házasság a két család között.

Az 1448. december 24-én a fogságából szabaduló Hunyadi Szegedre érkezve kénytelen volt a magyar bárók nyomására jelentősen átgondolni jövőbeli politikáját. Nyilvánvalóvá vált, hogy az európai hadviselés képtelen oszmán területen nyíltszíni csatában döntő győzelmet aratni a két hadtestből álló oszmán sereg felett. Hunyadi ekkor levonva tapasztalatai keserű tanulságait, kénytelen volt módosítani politikáján, azaz a támadó, offenzív stratégiát felváltotta a védekező beállítottságú, defenzív hozzáállás. Ez egy szükségszerű döntés volt, ugyanis a belpolitika sem engedte Hunyadi számára az újabb hadjáratok megindítását. Az ország kormányzása immár végleg lekötötte Hunyadi erejét, amit jól szemléltet a Felvidék huszita megszállása, valamint annak kisöprésére tett próbálkozások és közben az oszmánokkal létrejövő béke is.

Bibliográfia

• Balla Lóránt: „Az albánok harca a törökök ellen a 15. században” In Világtörténet, 1991. 47–55.
• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme Budapest, 1928. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html – Letöltés: 2021.12.30.)
• Bárány Attila – B. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387–1490) In Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig, (Főszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017. 224–273.
• Bisztra Cvetkova: A várnai csata (Ford.: Bödey József) Gondolat, Budapest, 1988.
• Cseh Valentin: „Hunyadi János katonai pályája 1442-ig” In Fejezetek a hadtörténelemből – válogatás a Hadtörténeti esték 2006 és 2010 között elhangzott előadásaiból (Sorozatszerk.: Dávid Ferenc), Magyar Hadtudományi Társaság, Pécs, 2011. 55–67.
• Csernus Sándor: „Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban” In: Századok, 1998/132:1. 47–128.
• Elekes Lajos: „A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban” In Századok, 1952/86:1. 93–117.
• Elekes Lajos: „Hunyadi hadserege” In Századok, 1950/84:1–4. 85–120.
• Engel Pál: „Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437)” In Századok, 1994/128:1. 273–287.
• Kiss Lajos: „A rigómezei hadjárat” In Hadtörténelmi Közlemények, 1895/8:8. 1–42. 158–177. 339–349. 454–486.
• Mályusz Elemér: „A magyar rendi állam Hunyadi korában” In Századok, 1957/91:1–4. 46–123.
• Miskolczi Gyula: „Hunyadi János török-hadjáratai” In Hadtörténelmi Közlemények, 1913/14:14. 545–583.
• Niederhauser Emil: A balkáni államok, az oszmán terjeszkedés és az orosz állam újjászületése In Európa ezer éve. A középkor II. kötet. (Szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 243–257.
• Pálosfalvi Tamás: „Az 1442. márciusi török hadjárat. Adalékok Hunyadi János első törökellenes harcaihoz – Engel Pál emlékére”. In Történelmi Szemle, 2001/43:1–2. 43–54.
• Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták (Sorozatszerk. Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
• Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika I. – A honfoglalástól a mohácsi vészig. III. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1895. 201–289.
• Steven Runciman: Konstantinápoly eleste 1453 (Ford.: Bánki Vera) Osiris Kiadó, 2000. 15–189.
• Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526) In Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.
• Rázsó Gyula: „A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437)” In Hadtörténelmi Közlemények, 1973/20. 403–431.
• Székely Ottokár: „Hunyadi János első török hadjáratai. (1441–1444)” In Hadtörténelmi Közlemények, 1919–1921/20–22. 1–54 / 60–63.
• Teke Zsuzsa: „A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században” In: Történelmi Szemle, 1968/11:1–2. 209–224.
• Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Gondolat, Budapest, 1980.
• Teke Zsuzsa: „Zsigmond és Raguza” Honorius causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. (Szerk. Neumann Tibor és Rácz György) MTA Történettudományi Intézete Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Piliscsaba, 2009. 411–446.
• https://ujkor.hu/content/magyar-kiralysag-kulpolitikaja-1445-1448 [Letöltés: 2022.01.01.]
• https://ujkor.hu/content/szkander-beg-es-az-alban-ellenallas [Letöltés: 2022.01.01.]