A cikksorozat első részében végigtekintettük, hogy a megalakulását követően az Oszmán Birodalom milyen lépésekben, fokozatokban terjesztette ki hatalmát a Balkán-félszigetre. A kezdeti bizánci hűbéres időszak hódítási eredményeiből kiindulva eljutottunk Gallipoli elfoglalásán keresztül egészen az 1389-es rigómezei ütközetig, miközben részletes betekintést nyerhettünk a 14. század második felének szövevényes harcaiba a balkáni államalakulatok ellen. A cikksorozat jelenlegi részében közvetlenül az első rigómezei ütközetnél vesszük fel a fonalat, hogy aztán a hatalmasra növekedett birodalom sikereit végigtekintve eljussunk arra a pontra, ahol csupán egyetlen vesztes ütközet által az egész birodalom darabjaira hullott szét, hogy aztán négy testvér mindent eldöntő harca határozza meg az Oszmán Birodalom jövőjének alakulását.

Az Oszmán Birodalom terjeszkedésének kérdései

Az 1389-es első rigómezei ütközetből győztesen kikerülő oszmánok kétségtelenül sikeresen abszolválták a szerveződő balkáni koalíció támadását, teljes szilárdsággal vetve meg ezt követően a lábukat a félszigeten. Kétségtelen ezen kívül az is, hogy a birodalom a hatalma csúcsán járt, amely ellen a balkáni államok mindennemű ellenállása hasztalannak bizonyult. Egyedül egy keresztes hadjáratnak, egy tényleges összeurópai összefogásnak lett volna esélye visszavetni az oszmánok hatalmát a félszigeten, ahogyan azt látni is fogjuk a cikksorozat jelenlegi részében. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy elnézve az oszmánok gyors és előretörő sikereit, érdemes egy rövid kitérő erejéig szót ejteni a birodalom hódító politikájáról.

Az oszmánok gyors felemelkedésében a kedvező geopolitikai helyzet mellett a kialakult hatalmi űr, illetve a birodalom sajátos szerkezete is jelentős tényezőnek számított. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy az oszmánok végletekig hajlandóak voltak mindennemű alkalmazkodásra, ami mindenképpen pozitívan hatott a különböző területen véghezvitt hódításaik során. Emellett érdemes lehet még kiemelni az iszlám szinkretikus felfogását is, miszerint a különböző vallások egymással jól megfértek a birodalmon belül, s az oszmánok sem indikálták minden esetben a muszlim hitre való áttérést.

I. Murád szultán meggyilkolása a rigómezei csata ideje alatt

Fodor Pál szerint az oszmánok célja ebben az időszakban kétségtelenül az iszlám világ helyreállítása volt, valamint a rumi, azaz a bizánci területek meghódításával helyreállítani az ókori Római Birodalmat, aminek eszméjéhez fanatikusan ragaszkodtak. Cseh Valentin ezzel szemben azt emelte ki, hogy az előbbi célok valóban megfogalmazódtak az oszmánok fejében, azonban csak távlatos elképzelések formájában, miközben sokkal közelibb, konkrétabb tervek lebegtek a szemeik előtt – például a Balkán államainak teljes beolvasztása a birodalomba, ezáltal gyakorolva nyomást a keresztény világra. Paul Witteck például amellett érvelt, hogy egyedül a háború volt az a hajtómű, amely képes volt mozgásban tartani és egyben működtetni is a birodalmat. Valóban elmondhatjuk, hogy fontos volt az oszmánok számára a folyamatos és erőltetett hódítás, azonban a hadvezetés stratégiai gondolkodása koránt sem volt stabil folyamat, tehát kezdetben még egyáltalán nem gondolkodtak az oszmán szultánok egy kész világuralmi politikában. Ágoston Gábor szerint a kezdeti időkben csak egyes uralkodók stratégiájáról beszélhetünk, azonban később, amint több kontinensre is kiterjedő birodalommá lett az oszmánok közössége, már konkrét stratégiai célról volt szó. Ezek alapján az első célok között szerepelt a balkáni kisállamok meghódítása, valamint a kis-ázsiai muzulmán-türkmén államok beolvasztása és ezt követően pedig Bizánc hódoltatása és elfoglalása. Érdemes azonban kiemelni, hogy a 14. század végi oszmán sikerek minden várakozást felülmúltak, ezzel jelentős alapot nyújtva az oszmán ideológia egész világot az uralma alatt összpontosító elképzeléseinek.

Az 1390-es évek küzdelmei

A rigómezei ütközet által az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság között közvetlen határszakasz jött létre, amely kész tények elé állította Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) magyar királyt, ugyanis evidens volt, hogy a terjeszkedő oszmánok immár potenciális veszélyt jelentenek az ország számára. Ez hamar be is bizonyosodott az 1390-es évek oszmán betörései, rablóportyái által, amelyek folyamatosan, évente ismétlődtek. Minden jel szerint Zsigmond teljes mértékben tisztában volt az oszmánok jelentette veszéllyel – ezzel is magyarázható az, hogy már 1389-ben hadat vezetett Szerbiába. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy Zsigmond ezzel a hadjárattal voltaképpen két tűz közé szorította a szerbeket, s így közvetett módon ugyan, de hozzájárult a vereséghez. A valóság azonban az, hogy nem a csata előtt, hanem jóval azután, 1389 őszén vezetett hadat a szerb területekre, éppen annak okán, hogy a meggyengült szerb erősségeket magyar katonákkal töltse fel, hátha elkerülheti, illetve enyhítheti a következő években előretörő oszmánok támadásait. A terv valóban jó volt, azonban a következő évben a szerb segédcsapatokkal kiegészült oszmán támadókat már semmi sem tudta megállítani.

Magyar–oszmán harcok ábrázolása. Forrás: mult-kor.hu

Az 1390. és az 1391. évben folyamatos oszmán offenzívával kellett szembesülnie a Magyar Királyság déli határvidékeinek (Szerémség, Temes és Krassó vármegyék), ami az itteni lakosság számára végeláthatatlan szenvedéseket okozott. Egyedül az utóbbi esetében tudtak a magyar hadak megálljt parancsolni az oszmánoknak, ugyanis Maróthi János és Losonci István Nagyolaszinál (Frankavilla) súlyos vereséget mértek a portyázó hadakra. 1392-ben Zsigmond megelégelte a védtelen délvidéki területek oszmán prédálását, s elébe ment a támadásnak. Csak kisebb oszmán előcsapatokkal sikerült harcba keverednie a magyar seregnek, ugyanis mint utóbb kiderült, a fősereg nem kívánta vállalni a tényleges összecsapást a magyarokkal – ez felnyitotta Zsigmond szemét arra, hogy egy esetleges kereszteshadjárat során lehetőség adódhatna visszaszorítani az oszmánokat a Balkánon. A következő évben, 1393-ban Zsigmond úgyszintén hadban állva várta az oszmánok kezdeményezését, azonban a fősereg ekkor csak jóval később lendült támadásba, akkor is csak elterelésként törve rá a Magyar Királyságra (Érsomlyó), mivel inkább Bizánc körülzárása, valamint a Tirnovói Cárság elfoglalása kötötte le őket. Utóbbit Sisman és a Magyar Királyság között létrejövő diplomáciai kapcsolattal indokolták és Sismant ki is végeztették az oszmánok. Ennek következtében a vele szomszédos Vidini Cárságot meghagyták, ugyanakkor oszmán hűbéressé tették – majd az 1396-os nikápolyi győzelmük után fogják végleg annektálni a területet.

Az 1394-es esztendő nagy jelentőséggel bír az összeurópai kereszteshadjáratra vonatkozóan, ugyanis Zsigmond a követei (pl. Frangepán Iván és Kanizsai Miklós) révén ekkor kezdi el a jelentős uralkodókat a pápa segítségével bevonni a tervezett hadjáratba. Ugyanebben az évben az oszmánok a magyarokkal rokonszenvező havasalföldi vajda, I. Mircea (1386–1394/1396–1418) ellen törtek, s ellenfelét, I. Vladot (1394–1396) ültették Havasalföld trónjára. Mircea Zsigmondtól kért segítséget, aki a következő évben egészen a Dunáig ért el hadaival, hogy Vladot elűzve visszahelyezze hívét a trónra. Elfoglalta Kis-Nikápoly várát, azonban hírt kapott felesége, Anjou Mária hirtelen bekövetkező haláláról, mire az így kialakult pártharcok okán visszatért Magyarországra – útközben azonban a havasalföldi szakaszon Vlad hívei többször is rátámadtak a királyra.

Az európai politikai helyzet alakulása lehetővé tette, hogy 1396-ban egy összeurópai összefogás, keresztes hadjárat jöhessen létre, amelynek célja Konstantinápoly felszabadítása és az oszmánok kiűzése volt a Balkánról. A grandiózus vállalkozás azonban már rögtön az első akadálynál elakadt. A résztvevők között találhatunk franciákat, burgundokat, angolokat, lengyeleket, németeket, valamint johannitákat is a magyarok mellett. Összesen 25-30 ezer fő volt a létszáma a keresztes seregnek – ezzel szemben az oszmánok létszáma 40 ezer főre rúgott. Az európai lovagokat tömörítő hadak azonban brutális veszteséget szenvedtek el az oszmánoktól, amely által egyetlen nap alatt csődöt mondott a fejlettnek titulált Európában meghonosodott lovagi szellem és harcmodor egyvelege. A vereség magyarázatára számtalan okot hozott fel a történetírás, azonban az állítólagos francia nagyravágyás és pökhendiség ennek csak az egyik eleme volt csupán. Leginkább a két egymástól igen távol álló világ harcmodorainak ellentéte okozta a legnagyobb problémát. A keresztes had nagy részét kitevő magyar katonák az utóbbi években már kezdték kitapasztalni az oszmán hadászatot és technikákat, azonban a magyarok képtelenek voltak az egész sereget felkészíteni az oszmán támadásokra. A nikápolyi kudarc végzetesnek bizonyult a Balkán egésze számára, s az ütközetből csak nagy nehézségek árán szabaduló Zsigmond is tanult a kudarcból: külpolitikájában a defenzív, azaz a védekező taktikát alkalmazta innentől kezdve, s az újabb támadások kivédése céljából diplomáciailag kívánta bebiztosítani a Magyar Királyság déli területeit a jól szervezett ütközőállamok rendszere által.

A nikápolyi ütközet korabeli ábrázolása. Forrás: ujkor.hu

Az ankarai csata

A hatalma csúcsán lévő Oszmán Birodalom szultánja, I. (Jilderim) Bajezid (1389–1402) elérkezettnek látta az időt, hogy ostrom alá vegye Konstantinápolyt. Magát a „Jilderim”, azaz a Villám melléknevet is innen kapta, hiszen egyszerre, mondhatni párhuzamosan kívánt jelen lenni az ostrom során a város falai alatt, valamint a Balkán-félszigeten adódó külpolitikai kihívásoknál. A szultán ugyanis 1394 és 1402 között, amint lehetősége engedte, folyamatosan igyekezett ostrom alá venni a várost. 1393-ban és 1396-ban is félbe kellett hagynia az ostromot, mert a Balkánon jelentkező kihívásokat kellett orvosolnia. 1398 és 1402 között volt, hogy egészen hét hónapon keresztül blokád alatt tartotta a várost. Annak, hogy Konstantinápoly falai nem adták meg magukat, elsősorban nem Bajezid, hanem a kezdeti oszmán hadieszközök, illetve az oszmán hajóhadak hiányának volt köszönhető. Mindez jól mutatja, hogy nem II. Mohamed volt az első olyan ambiciózus szultán, aki trónralépését követően a végzetévé tette Konstantinápoly városát.

Bajezid Anatóliában is növelni szerette volna a birodalom területeit, így összetűzésbe került a Belső-Ázsiából érkező mongol hadvezérrel, Timur Lenkkel, aki 1402. július 28-án Ankara mellett vereséget mért a szultánra. A vereség jelentőségét emeli, hogy voltaképpen egyetlen nap alatt összeomlott az a birodalom, amit egészen eddig Oszmántól (1288 k.–1326) elkezdve a szultánok és az oszmán hadak hatalmas áldozatok és erőfeszítések által megszereztek, felépítettek – később, az interregnum felszámolását követően közel fél évszázad kell ahhoz, hogy ismét elérje a birodalom azt a kiterjedését, amekkora Bajezid idején volt. A gyors szétesésben ugyanakkor az is közrejátszott, hogy a birodalom súlypontja ekkor már Európában volt, s a Bajezid általi ázsiai hódítások még igen frissek voltak, így azokat az államokat Timur könnyedén a vazallusaivá tudta tenni.

Mindezek közepette ugyancsak érdemes kiemelni, hogy mint a rigómezei ütközet esetében, úgy itt is a birodalom elvesztette szultánját. Bajezid túlélte ugyan a csatát, de Timur fogságba vetette, s ha aranyketrecbe nem is záradta, azonban hordszékre kötözve mutogatta birodalma számára a vesztes szultánt – igaz, a rigómezei ütközetben a szultán merénylet áldozata lett, de ott az utód jelenléte okán az egész uralkodóváltás voltaképpen zavartalanul zajlott le. Az ankarai csatavesztést követően Bajezid négy szultánfit hagyott maga után, akik között szinte azonnal kezdetét vette a vetélkedés az oszmán trón és uralom megszerzése érdekében.

I. Bajezid szultán Timur Lenk fogságában. Forrás: gyoriszalon.hu

Az oszmán interregnum

Az interregnum időszakának belháborúit Bajezid négy fia határozta meg: Szulejmán, Isza, Musza, valamint Mohamed. Volt még egy szultánfi, Musztafa, akit eltűntnek nyilvánítottak az ankarai csatában, azonban hamarosan a bizánci uralkodó támogatása révén ő is trónkövetelőként jelent meg – az ő kiadatásáért az interregnum során többször is kénytelenek voltak a szultánfik megostromolni Konstantinápolyt. Az ankarai csatát követően nagyon nagy jelentősége volt annak, hogy Timur Lenk az Oszmán Birodalom szétesése után nem kelt át Európába – hiszen nagy eséllyel az oszmánok által a Balkánon meghódított területeket ő is könnyen a birodalmához csatolhatta volna. Timur azonban elsősorban a „Kelet” iránt volt érdekelt, így inkább Kína és India irányába kívánt terjeszkedni.

Ez egy olyan lehetőséget adott Európa számára, amely sajnos nem lett teljes mértékben kihasználva. Másfelől ugyanakkor a bizánci császár, II. (Palaiologosz) Mánuel (1391–1425) élt a felkínálkozó lehetőségekkel, így Musztafa támogatása mellett szövetséget kötött az európai részeken uralmát megszilárdító Szulejmánnal, illetve területgyarapítás révén visszafoglalta az egykor birtokolt görög és macedón területeket is. Mánuel az eredeti Bizánci Birodalom alapjaihoz kívánt visszatérni a joggyakorlás szempontjából, amit jól reprezentál, hogy az ankarai csatában résztvevő szerb fejedelem, Lazarevics István az Oszmán Birodalom bukását látva és megtapasztalva Konstantinápolyba menekült, ahol fejet hajtott a császár előtt, aki hűségének fejében a despota címet adományozta neki. Érdekesség még, hogy az oszmánok birodalmában elharapódzó anarchia láttán Mánuel a nekik szánt adót jó politikai érzékének köszönhetően inkább Timurnak ajándékozta.

II. Mánuel bizánci császár. Forrás: wikimedia

Szulejmán mellett Isza, Musza és Mohamed is kisajátították a maguk területét – Isza a Peloponnészosz-félszigeten és Nyugat-Anatóliában rendezkedett be, Musza Bursában, Mohamed pedig Közép-Anatóliában. Kezdetben kétségtelenül Szulejmán esélyei voltak a jobbak, hiszen a birodalom súlypontjának számító Balkán területét bírta, megszerezte az ottani balkáni hatalmi elit támogatását, Velence is kereskedelmi szövetségre lépett vele, illetve Mánuel császár a leányát, Theodóra hercegnőt is feleségül adta hozzá. Szulejmán később a hatalmát kiterjesztette Isza területeire is, így az egész ruméliai terület az ő kezében összpontosult.

Az oszmán hadsereg jelentős képviselői azonban nem Szulejmán oldalát választották, hanem testvére, Musza mellé álltak, aki időközben szövetségre lépett az 1409-re Anatóliában az uralmát megszilárdító Mohameddel, aki jó politikai érzékkel támogatta Musza hatalmi ambícióit a Balkán elfoglalását illetően. Meg is támadta testvérét, Szulejmánt, aki a balkáni erőviszonyokat kihasználva tartotta magát testvére támadásai ellen, azonban 1411-ben az edirnei csatában végül vereséget szenvedett Muszától. A győztes szultánfi azonban hódoltatás helyett kegyetlen bosszút kívánt állni a vele szemben eredetileg a testvérét támogató balkáni főurakon, így végigpusztította a szerb és a bolgár területeket. Musza kegyetlenkedéseit látva hívei elpártoltak, s az anatóliai területeket uraló Mohamedhez fordultak, hogy szüntesse be testvére rémuralmát. Az eddig taktikusan kiváró Mohamed ezen kéréseknek eleget téve friss erőkkel lépett át a kontinensre a bizánci sereg támogatását élvezve, hogy felszámolja testvére uralmát. Az 1413-as camorlui csatában döntő vereséget mért Muszára. Ezzel véget ért az oszmán interregnum időszaka, amelyből immár egyedüli uralkodóként I. Mohamed/I. Mehmed (1413–1421) szultán került ki győztesen. A győzelmet követően a balkáni uralkodók sorra meghódoltak előtte, őt ismerve el törvényes uruknak. Rövidesen azonban Mohamednek az Anatóliában kitörő felkelést kellett orvosolnia.

Konszolidáció

Hiába egyesítette ismét I. Mohamed az Oszmán Birodalom területeit, kiterjedésben a nyomába sem ért a 14. századi birodalomnak. A konszolidáció fiára, az 1421-ben, 17 évesen trónra kerülő II. Murád (1421–1451) szultánra hárult, aki készséggel látott neki ezen feladatnak. Murád belső reformjai és külpolitikai terjeszkedése által a birodalom hatalmasabb lett mint valaha. Nagyapjához híven uralkodása első éveiben ő is ostrom alá vette Konstantinápoly falait. Ennek fő okát – a hatalmának kiterjesztése mellett – azok a szultánjelöltek adták, akik Bajezid fiai (Düzme Musztafa és Kücsük Musztafa) voltak, s Bizánc támogatta hatalmi igényüket annak érdekében, hogy az Oszmán Birodalmat ismét visszavesse a polgárháború szintjére. Ez ugyan nem sikerült, ahogy Murád ostroma sem, azonban annyit el tudott érni vele, hogy a bizánci császár fia és egyben Thesszaloniki kormányzója, Andronikosz herceg az oszmánok támadásától tartva eladta a területet Velencének, akitől 1430-ban Murád végül megszerezte és a birodalmához csatolta.

II. Murád szultán portréja. Forrás: wikimedia

Az 1422-es konstantinápolyi ostrom bebizonyította, hogy az Oszmán Birodalom még nincs azon a szinten, hogy végérvényesen győzelmet arathasson a haldokló Bizánci Birodalom felett. Ennek legfőbb következménye a Murád uralkodása alatt véghezvitt hadseregreform volt a birodalmon belül. Az oszmánok és Bizánc között létrejött békét mindkét fél számára a kényszer szülte, s II. Mánuel császár 1424-ben csak rendszeres adófizetés és a Fekete-tenger partja menti birtokai átadásának fejében tudta azt ténylegesen biztosítani. Ugyanakkor érdemes azt is kiemelni, hogy Murád reformjainak hatására Bizánc a végveszély időszakába lépett, s hiába volt II. Mánuel reálpolitikus és jó diplomata, az Oszmán Birodalom újjáalakulásával a hajdani Keletrómai Birodalom utódállama közel négy kerek év leforgása alatt elvesztette mindazon előnyét, amelyet az ankarai csatavesztéstől számítva közel 20 év kitartó munkája és ügyes politikai lavírozása által megszerzett. A következő – és egyben a cikksorozatot záró – részben Bizáncnak az Oszmán Birodalom karjaiban vergődő utolsó évtizedeit tekintjük át.

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „Az Oszmán Birodalom stratégiája és hadügye 1300–1700 között.”In Ágoston Gábor: Európa és az Oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014. 15–42.
• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelmeBudapest, 1928. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/index.html – Letöltés: 05.21.)
• Bárány Attila – B. Szabó János – Veszprémy László: A késő középkor hadtörténete (1387–1490)In: Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig, (Főszerk.: Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2017. 224–273.
• Barbarics-Hermanik Zsuzsa: „Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép-Európában, 1389–1800” In Sashalmi Endre (szerk.): Kelet-Európa és a Balkán, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók?(Kelet-Európa és Balkán tanulmányok 4.) Pécs, 2007. 331–393.
• Csernus Sándor: „Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban”In: Századok, 1998/132:1. 47–128.
• Csukovits Enikő: „Csodás szabadulások a török rabságból.”In Aetas 2005/20:4. 78–90.
• Donald Quataert:The Ottoman Empire, 1700–1922. Cambridge University Press, 2000.
• Engel Pál: „Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437)”In Századok, 1994/128:1. 273–287.
• Fodor Pál: „Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben” In Történelmi Szemle1997/39:1. 21–49.
• Fodor Pál: „Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század)” In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 2012. 13–39.
• Fodor Pál: „Hivatásos török – született török. Hatalmi elit és társadalom a 15-17. századi Oszmán Birodalomban” In Századok, 138/4., 2004.; 773–791.
• Fodor Pál: „Kisebbségek az Oszmán Birodalomban. Török és oszmán: az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról” In Történelmi Szemle1995/37:4. 367–383.
• Fodor Pál: „Három civilizáció ütközése, 1456.: Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység.”In História 2007/29:1. 3–10.
• Fodor Pál:A szimurg és a sárkány. Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1553). In Zombori István (szerk.): Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Budapest, 2004. 9–35.
• Hegyi Klára – Zimányi Vera:Az Oszmán Birodalom Európában. Corvina, Budapest, 1986.
• Imber, Colin: The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power, Red Globe Press, London, 2019.
• Jelavich, Barbara: A Balkán történetekötet. 18. és 19. század (ford. Balabán Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 35–71.
• Káldy-Nagy Gyula: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára.In Rúzsás Lajos – Szakály Ferenc (szerk.): Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 163–194.
• Matuz József:Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
• Niederhauser Emil: A balkáni államok, az oszmán terjeszkedés és az orosz állam újjászületéseIn Európa ezer éve. A középkor II. kötet. (Szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 243–257.
• Pálosfalvi Tamás:Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták (Sorozatszerk. Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
• Pósán László:Az oszmán hatalom felemelkedése. In Angi János – Barta János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László: Európa az érett és a kései középkorban (11–15. század). Multiplex Media – Debrecen U. P., Debrecen, 2001. 350–354.
• Rázsó Gyula: „A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437)”In Hadtörténelmi Közlemények, 1973/20. 403–431.
• Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykoraIn Magyarország hadtörténete I. – A honfoglalástól a kiegyezésig (Szerk.: Borus József), Zrínyi kiadó, Budapest, 1984. 74–110. 59–132.
• Steven Runciman: Konstantinápoly eleste 1453(Ford.: Bánki Vera) Osiris Kiadó, 2000. 15–189.
• Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526)In Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.
• Teke Zsuzsa: „A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században”In: Történelmi Szemle, 1968/11:1–2. 209–224.
• Teke Zsuzsa: „Zsigmond és Raguza” Honorius causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. (Szerk. Neumann Tibor és Rácz György) MTA Történettudományi Intézete Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Piliscsaba, 2009. 411–446.
• Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Gondolat, Budapest, 1980.
• Teke Zsuzsanna: „A velencei külpolitika főbb vonásai a XV. században”In: Történelmi Szemle, 1968/11:1–2. 209–224.
• Vlasics Bálint: „A nikápolyi csata.” https://ujkor.hu/content/a-nikapolyi-csata (letöltés: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „Himfi Margit »kalandos« sorsa. Egy magyar rabszolganő története a 14–15. században.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2022/04/14/himfi_margit_kalandos_sorsa (letöltés: 2023.05.21.)