Nem véletlen a hosszú alcím, ugyanis Andronikosz Komnénosz uralkodásának végével a birodalom – amely Mánuel császár uralkodásának idején egy rövid időre visszakapta régi csillogását és hatalmát politikai és katonai téren is – most már valóban rengeteg külső, illetve belső problémával találta szembe magát. Ezeket a problémákat, mint például a latin befolyás a kereskedelmi ügyekben, vagy éppen a nyugati nagyhatalmak, mint például a Szent Német-római Birodalom fenyegető politikai lépései és a többi nyugati nagyhatalom Bizánc-ellenes politikája Mánuel idején még kevésbé volt talán érzékelhető. Mánuel császár egyfajta presztízs politikát folytatott. Ez a presztízs politika abban mutatkozott meg, hogy az uralkodó katonai sikereivel leplezte az ország gondjait. Ám uralkodása alatt annyi, főleg diplomáciai és gazdasági probléma halmozódott fel, amiket már nem tudott orvosolni. Így ezek a problémák szépen lassan megemésztették a birodalom erejét. Halála után ezek a problémák még nagyobb problémát jelentettek az utódainak, amely utódok közül most Andronikosz Komnénosz lesz terítéken, valamint az ő restaurációs politikájának kudarca. Ki volt ő? Mik voltak a reformpolitikai elképzelései? És végül, hogyan torkollott kudarcba politikája? Ezt fogjuk egy kicsit jobban megnézni.

Andronikosz Komnénosz származása és hatalomra kerülése

I. Mánuel halála (1180) után a helyzet egyre jobban kiéleződött. Azok a már jóval régebb óta jelenlévő problémák, amik Mánuel uralkodása alatt jelentkeztek most kiteljesedhettek. Mánuel utódja, a tizenkét éves II. Alexiosz még nem volt nagykorú, így nem vehette kezébe a birodalom irányítását. Az elhunyt császár özvegye Antiochiai Mária lett a birodalom régense. Antiochiai Máriával még férje, Mánuel császár egyezett meg, hogy akkor lehet a fiának a régense, ha felölti a szerzetesi ruhát. Ezzel Mánuel azt próbálta meggátolni, hogy Mária a halála után ne házasodhasson újra. Mária nem igazán volt népszerű Konstantinápolyban, mivel nyugati származású volt. Folyton folyvást összeesküvésekkel és áskálódásokkal kellett szembenéznie. Régenségének kezdetén 1180-ban Alexiosz Komnénoszt nevezte ki az államügyek rendezőjévé, aki nem mellesleg az elhunyt császár unokatestvére volt és protoszebasztoszi rangban szolgált. Ez sem volt egy kifizetendő lépés Mária részéről, ugyanis a hiúságáról és önteltségéről ismert Alexiosz nem igazán tudta maga mögé állítani a Komnénosz-ház többi tagját és a nemességet. Abban a két évben (1180-1182) amíg Mária és Alexiosz irányította a birodalmat igazán felerősödött a latin-ellenes hangulat Bizáncban, kiváltképpen Konstantinápolyban. A gazdag kereskedők, akik valamelyik itáliai kereskedőváros kirendeltségéhez tartoztak, élve az anyavárosuk kiváltságaival és a kereskedelmi monopolhelyzettel szép summára tettek szert, míg az átlagos polgárok és a parasztság nyögött a súlyos adóterhek és a hivatali visszaélések következtében. Továbbá a régenség legfőbb támaszaként a nyugatról érkezett zsoldos katonák elleni gyűlölet is egyre csak nőtt. Ám a régenséget ellenzőknek nem volt vezetőjük, így a döntést Andronikosz Komnénosznak kellett meghoznia. A már a hatvanas éveiben járó férfi igen kalandos életet élt. Andronikosz veszélyt jelentett Mánuelre, ugyanis folytonos hatalomvágya motiválta, így előbb-utóbb menekülnie kellett az udvarból. Még Antiochiai Máriával is viszonya volt 1167-ben, amiért Jeruzsálembe kellett menekülnie. Élete során gyakran járt az orosz fejedelmek udvaraiban, különösen Galíciában, ám megfordult a Közel-Kelet arab uralkodóinak palotáiban is. Andronikosz 1182-ben elhatározta, hogy megdönti a latinbarát régensi rendszert. Seregei Kis-Ázsiában gyülekeztek, ahol semmi sem zavarta meg a szervezkedését. Ahogy közeledett Konstantinápoly felé, Alexiosz tájékoztatta a fejleményekről Andronikosz Kontosztephanosz megasz dux-ot, aki a Boszporusznál állomásozó bizánci flotta főparancsnoka volt. Alexioszék abban a hitben éltek, hogy a flotta majd meggátolja a lázadók átkelését. Ám ez nem így történt, a flotta ugyanis lepaktált a lázadókkal, így Andronikosz serege zavartalanul kelhetett át a szoroson és vonulhatott a főváros, Konstantinápoly felé. A nép fellázadt a régenség ellen, Alexioszt a felkelők elfogták és megvakíttatásra ítélték.

I. Andronikosz császár ábrázolása

A lázadás átterjedt az egész városra, a latinok elleni uszítás, amit Andronikosz emberei végeztek az egyházzal karöltve – ugyanis a legfőbb uszítók a görög papok és szerzetesek voltak – brutális mészárlásba torkollott. A feldühödött tömeg betört a város latinok által lakott negyedeibe és módszeresen lemészárolta az ott élő embereket. Aki nem tudott időben elmenekülni, kijutni a városból, vagy hajóra szállni, azt brutálisan meggyilkolták, értékeit és vagyonát pedig orvul elbitorolták. Ez a lépés megpecsételte a birodalom nyugattal való bárminemű pozitív kapcsolatfelvételének realitását. A szakadék immáron áthidalhatatlanul nagy lett a Nyugat és a birodalom között. Az esetre válaszul a latin hajók, immáron a városon kívül brutális megtorlásokat követtek el a görög lakossággal és hajókkal szemben a Hellészpontosz környéki vizeken.

Andronikosz Komnénosz által veretett érme

A trón megszerzése

A mészárlást követően Andronikosz azt a látszatot keltette, hogy ő Mánuel császár utódját támogatja, a fiatal II. Alexioszt. Továbbá elismerően nyilatkozott korábbi politikai ellenfeléről is. A vérengzések után Andronikosz 1182 szeptemberében vonult be hadseregével a birodalom első városába. Ám a fentebb említett álláspont, miszerint támogatja a regnáló uralkodót csak látszat volt. Amint alkalma adódott rá egyből leszámolt Máriával és az egyik legfőbb nyugati támogatójával, Montferrati Reinerrel. Azzal vádolt a Máriát, hogy az ő általa védelmezett Alexiosz ellen tervez összeesküvést. További érdekesség, hogy Antiochiai Mária halálos ítéletét nem másnak, mint a saját fiának kellett aláírnia. Antiochiai Mária és Montferrati Reiner megmérgezése és halála után (egyes források a megfojtásukról írnak), kiiktatva a hatalmát legjobban veszélyeztetőket Andronikosznak nem volt nehéz dolga a hatalom megszerzésével. A régensi rendszer korábbi támogatóit (persze akik még nem menekültek el) menesztette a hivatalukból és saját embereivel töltötte fel azok helyeit. Egy idő után azonban már nem csak az ellenségesnek ítélt személyeket üldözte el, vagy menesztette, hanem mindenki mást is, aki nem tett a kedvére. Így járt Theodósziosz konstantinápolyi patriarcha is, aki nem volt hajlandó összeadni erkölcsi okokból Andronikosz törvénytelen leány gyermekét a korábbi császár, Mánuel egyik fattyával, így természetesen mennie kellett és helyére szintén egy Andronikoszhoz hű ember, Baszileiosz Kamatérosz került. Ez a lépés később még jól jött, ugyanis már nem volt akadálya annak, hogy Andronikosz 1183-ban II. Alexiosz társcsászárává koronáztatta magát. Azt kell mondanunk, hogy nem éppen váratlan, hogy II. Alexioszt pár héttel később megfojtatták, az i-re pedig azzal tette fel Andronikosz a pontot, hogy feleségül vette egykori társuralkodójának menyasszonyát, a tizenegy éves Franciaországi Ágnest. Andronikosz ekkor a hatvanas éveiben járt. Az olvasó jogosan vonhatja le a következtetést, hogy mai szemmel nézve nem főszereplőnk volt éppen a legerkölcsösebb uralkodója a sokat látott birodalomnak, de ez a XII. században teljesen elfogadott jelenség volt.

Bizánc területei Mánuel uralkodása után 1180-ban

Andronikosz uralkodása, reformtörekvései, bukása

Andronikosz nyugatellenes és centralizáció párti volt. Három évig tartó uralkodása alatt rengeteg olyan problémára talált megoldást, amelyet elődjei megoldhatatlannak ítéltek. Ám sajnos nem tudta helyesen véghez vinni a reformtörekvéseit és ez is okozta 1185-ös bukását. De nézzük is meg alaposabban, hogy milyen problémákra talált megoldást az új császár. Elsőként említeném meg, hogy a bizánci államapparátus eléggé öregedőben volt már ebben a korszakban. Az átláthatatlanul szövevényes bürokráciai rendszer, ami alapvetően magában hordozta a korrupció kialakulásának veszélyét immáron igazán veszélyes helyzetbe került. Már Mánuel és elődjei idején is elterjedt dolog volt a hivatali címekkel való kereskedés. A nemesség úgy kereskedett, üzletelt a kormányzói és egyéb fontos titulusokkal, mint a kereskedők a kenyérrel. A Komnénosz uralkodók nemességre támaszkodó politikájába nem igen illett bele a központosításra, vagy egyéb, a nemesség privilégiumaira veszélyt jelentő lépés, így a korábbi császárok nem is próbálkoztak ilyesmi jellegű lépésekkel. Ezzel szakított Andronikosz teljesen jogosan. Jó meglátás volt tőle, hogy az egekbe szárnyaló korrupció az első számú belpolitikai nehézség, ami meggátolja, hogy a birodalom kiteljesedjen egy stabil háttérrel. Andronikosz nagyon egyszerűen fogott hozzá a kérdés megoldásának, megtiltotta a címek adás-vevését. Ez felháborította a nemességet. A kormányzóknak biztosította a fizetést, hogy kevésbé megvesztegethetőek legyenek, ugyanis korábban a területek kormányzói nem mindig kaptak fizetést vagy juttatást, emiatt a pénzt a kormányzók a parasztságon és a városok polgárain hajtották be. A kormányzók megfizetésével Andronikosz stabilizálta a parasztság helyzetét és eddig szokatlan jogi biztonságba helyezte a bizánci polgárságot és parasztságot.

„Aki megadta a császárnak, ami a császáré, attól már nem követeltek semmit; ahogy korábban történt, senkitől sem vették el utolsó ingét, senki sem kínozta őket halálra, mert az adószedőket varázsszóként kergette az Andronikos név." – Mikhaél Akominatosz/Khoniatész (a neves történetíró, Nikétasz Khoniatész testvére; görög szerzetes, akinek több feljegyzése is fennmaradt Andronikosz korából)

Az idézet tökéletesen példázza Andronikosz korrupcióellenes politikáját. Ezzel a szegényebb, jogilag instabilabb néprétegek szimpátiáját sikerült megnyernie, ám ezek az intézkedései nem igazán találtak népszerűségre a nemesség és az arisztokrácia köreiben. Ezen és további intézkedéseivel magára haragította a nemességet, ami egyfajta „nemesi ellenállást” eredményezett a császári kormányzattal szemben. Az Andronikosz után következő császár Iszaakiosz Angelosz is ott volt családja és a többi nemes között az elégedetlenek oldalán, ezzel megalapozva egyfajta presztízst a maga számára. További intézkedéseiben Andronikosz korlátozta a hatalmasok és a nemesség visszaélési lehetőségeit, eltörölte a partra vetett tárgyak birtokjogát, valamint a birodalom számos területére és városába küldött reformáló bírókat, akik a döntéseit közhírré tették és betartatták újonnan hozott törvényeit.

Látható tehát, hogy Andronikosz császár nagyon rövid idő alatt kívánt nagyon jelentős változtatásokat véghez vinni a bürokráciában és magában a bizánci államgépezetben. Amint azonban (főleg a nemesség részéről) ellenállásba ütközött, Andronikosz csak egyetlen megoldást tudott alkalmazni, hogy érvényre juttassa akaratát: a terrort. Ráadásul határok és korlátok nélkül. Mindenki ellenséggé vált, aki nem hajtott fejet a császárnak. Ezzel megpecsételte saját sorsát…

A normannok támadása és a rendszer bukása

1184-ben kezdődött a bukás, amikor Andronikosz már fegyverrel kényszerült leverni a kis-ázsiai városok felkelését. A lázadást brutálisan leverték és véres megtorlást rendeztek Andronikosz katonái. Ugyanebben az évben Iszaakiosz Komnénosz, a dinasztia egy másik tagja Ciprus szigetén kikiáltotta magát császárnak és szeparatista törekvéseinek eleget téve úgymond kisajátította a szigetet, ami jelentős stratégiai fontossággal bírt. Ennek hírére a terror még jobban elszabadult Konstantinápolyban. Ebben a tragikus, letargikus helyzetben érte a birodalmat a szicíliai normannok támadása.

Itt megemlíteném, hogy Andronikosz nem éppen latin- és nyugatbarát politikájáról volt ismert, azonban a keresztes államok legnagyobb ellenségével, Szaladinnal aktív levelezést folytatott. A Szaladinnal való üzenetváltásoknak az lett a vége, hogy a keresztény birodalom a keresztény világ legnagyobb ellenségével kötött egyességet a keresztes államok maradéka által uralt Palesztina földjének fölosztásáról. Ez egyértelműen mutatja azt, hogy Bizánc immáron veszélyesnek érezte saját hatalmára nézve a keresztesek jelenlétét.

Eközben Bizánctól nyugatabbra is történtek dolgok. A normannok és a Szent Német-római Birodalom közötti konfliktus enyhült. Mind a két hatalom riválisa volt Bizáncnak és csak az egymással folytatott harcuk óvta meg a birodalmat egy nyugati normann, vagy esetleg német, vagy akár magyar támadástól. Azonban most, hogy kibékültek egymással II. Vilmos normann király alkalmat látott arra, hogy a meggyengült Bizánci Birodalmat megtámadja és területeket hódítson meg az Égei-tengeren. A normannok Messinában gyülekeztek és II. Vilmos király olyan jelentékeny haderőt vont össze, amivel már komoly ambíciókkal telve vághatott bele a Bizánc elleni hadjáratba. A normann csapatok 1185. június 11-én indították meg a támadást és pár hétre rá, június 24-én bevették Dürrakhiont. Augusztus 6-ára a normannok már a gazdag Thesszaloniké városánál állomásoztak. A bizánci felmentőseregek késtek, így a normannok bevették a várost augusztus 15-én. A birodalom súlyos veszteségeket szenvedett és a nemesek, valamint a nép is zúgolódni kezdett. A normann csapatok rémtettei megfélemlítették az embereket és felrótták a császárnak hanyagságait. Előbb utóbb a császár korábbi pártolói is felismerték, hogy esélytelen a helyzet. A támogatók nélkül maradt császár a Krímbe akart menekülni, ám hajóraszállás közben elfogták és a tömeg brutálisan felkoncolta.

Források

• Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999.
• Lilie, Ralph-Johannes: Byzantium and the Crusader States 1096-1204, Clarendon Press, Oxford, 1993.
• Magoulias, Harry J.: „Andronikos I Komnenos: A Greek Tragedy” In Byzantina Symmeikta, 21 (2011), 101–136.
• Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.

Írta: galambákos