Amikor a második világháborúra gondol az ember, akkor általában eszébe jut Adolf Hitler, Joszif Sztálin, Winston Churchill vagy éppen Horthy Miklós. Sokan gondolnak még a nagyobb csatákra, például az angliai csatára, a Barbarossa-hadműveletre, a normandiai partraszállásra, Budapest vagy Berlin ostromára, de a japánok küzdelmének véget vető két atombomba is aktívan él a köztudatban. Ám Finnországot és annak történetét már jóval szűkebb körben, jóval kevesebben emlegetik. Erről a kevésbé közismert témáról lesz szó mostani cikkemben. Mégis hogyan kapcsolódik Finnország a háborúhoz? Mi állt a szovjet agresszió mögött? Hogyan tudták kibírni a finn katonák a Vörös Hadsereg heves támadásait?

Utazzunk vissza hát azokba a bizonyos zivatarokkal és megpróbáltatásokkal teli évekbe, hogy ezen kérdésekre válaszokat kereshessünk….

A függetlenség és a finn polgárháború

Egészen az első világháború végéig Finnország az Orosz Birodalom fennhatósága alá tartozott Finn Nagyhercegség néven. Az első világháború azonban megterhelte a már így is gyenge lábakon álló cári rezsimet és az orosz monarchiát. A háborús veszteségek, a központi hatalmak előrenyomulása és az 1917-es rendkívül hideg tél is hozzájárult Oroszország meggyengüléséhez. Innen egyenes út vezetett az októberi forradalomhoz, ami végképp beverte az utolsó szöget az orosz monarchia koporsójába. Az 1918-ban megkötött Breszt-litovszki békében ugyan Oroszország békét kötött a központi hatalmakkal, de szinte egyből egy másik háborúba csöppent, kirobbant ugyanis az orosz polgárháború. A finnek a lehető leggyorsabban léptek.  Még 1917 végén függetlenné váltak Oroszországtól. Lenin 1917 decemberében elismerte a független Finnországot. Ám, ahogy más korábban oroszok által ellenőrzött területre, az októberi szocialista forradalom szele ide is elért. A fiatal Finnország két oldalra szakadt. A déli, fejlettebb régiókat a Szovjet Oroszország által is támogatott Vörös Gárdisták uralták, míg az ország északi területeit a Fehér Gárdista, nacionalista erők tartották ellenőrzésük alatt. Nagyjából az orosz polgárháborúval egy időben megkezdődött a finn polgárháború is. A Fehér Gárdista erők segítségére voltak a központi hatalmak csapatai is, ugyanis 1918 áprilisában Rüdiger von Goltz tábornok vezénylete alatt német csapatok szálltak partra az ország déli részén, hogy megsegítsék a nacionalista erőket. Érdekesség, hogy Finnország igen kis ideig ugyan, de királyság volt. Finnország királyának az ország monarchistái II. Vilmos német császár sógorát, Frigyes Károlyt választották meg, aki hesseni herceg volt, a Német Császárság bukása után azonban Frigyes Károly lemondott. Eközben a finn kommunisták napjai már meg voltak számlálva, Karl Gustav von Mannerheim - aki korábban cári parancsnok volt - a fehér csapatok élén elsöprő támadást indított ellenük a németekkel karöltve. Május 16-án lóháton vonult be Helsinkibe, ezzel eldöntve a finn polgárháború kimenetelét. A finn polgárháború összesen 30.000 ember életét követelte és sajnos inkább problémákat szült a megoldások helyett.

Karl Gustav von Mannerheim, aki győzelemre vitte a nacionalista, antikommunista erőket

A finn polgárháború harcoló feleinek területei a finn polgárháború idején (a kék a Fehér Gárdisták, a vörös szin pedig a Vörös Gárdisták területeit mutatja)

Politikai elszigetelődés az 1920-30’-as években

A rengeteg áldozatot szedő polgárháború után az ország helyzete többé-kevésbé stabilizálódott. A politikából a Vörös Gárdisták veresége ellenére azonban a finn kommunista erők még nem szorultak ki teljesen. 1918 nyarán az emigráns finn kommunisták megalapították a Finn Kommunista Pártot az igen erős antikommunista légkör ellenére is. Gyakran történtek utcai összecsapások a kommunista aktivisták és a nacionalista erők között. A nacionalista erők (az Igaz Finnek Szövetsége, valamint a Vidékiek Szövetsége) mind a finn parlamentben, mind az utcákon felvették a küzdelmet a kommunistákkal. El tudták érni, hogy antikommunista törvényeket hozzanak és azt is kiharcolták, hogy legális, törvényes módon lehessen fellépni a kommunista aktivistákkal szemben. A finn demokrácia kisebb hibákkal, de működött, ám a közhangulat eléggé szélsőjobboldali, nacionalista hangulatban pezsgett.

Külpolitikai téren is voltak problémák. Ugyan az ország tagja volt az 1920-ban alapított Népszövetségnek, de politikailag még így is a „peremvidékhez” tartozott. Jelentősebb nagyhatalommal nem ápolt profitáló diplomáciai kapcsolatot, a szomszédos Szovjetuniótól pedig egyenesen rettegni kezdett az 1930-as évek beköszöntével, amint kapizsgálni kezdte annak szándékait. Egy elszigetelt, gyenge gazdasággal rendelkező kis ország volt egy veszélyes szomszéddal az oldalában.

Gyűlnek a viharfelhők

Az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság nem érintette érzékenyen a főleg erdő-, mező-, hal- és vadgazdálkodásból élő Finnországot. Természetesen itt is jelentkeztek a válság tünetei, de nem olyan szinten, mint a fejlett nyugat ipari társadalmaiban. A válsággal egyetemben az eddig is ingatag és törékeny európai „békének” (és békerendszernek) végleg véget vetni kívánó, agresszivitásáról és harciasságáról könnyen felismerhető politikai erő jelent meg Európában, ez a politikai erő a német nemzetiszocializmus volt. A gyenge lábakon álló Weimari Köztársaság ingatag demokráciája nem elégítette ki a német nép igényeit. A németekben még mindig égett a harci szellem és a revansvágy az első világháborút lezáró igazságtalan békediktátum miatt, és ebben az időszakban a gazdasági válság, az óriási munkanélküliség és az infláció még jobban radikalizálta a németeket. Kellett egy erőskezű politikus, egy vezér, egy Führer, aki újra felemeli az országot, erre pedig tökéletes jelöltnek bizonyult akkoriban Adolf Hitler és pártja, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP), mely nemzeti és szociális reformot/forradalmat ígért a német népnek. A nép, amely csalódott a szociáldemokratákban és a német demokráciában, demokratikus keretek között jutatta hatalomra Hitlert és pártját (bár ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy azért nem kizárólag demokratikus eszközökkel sikerült megkaparintani a hatalmat). Innen már nem volt visszaút, egyre nagyobb és nagyobb problémával kellett szembenéznie Európának. Ám a gyors, céltudatos, és kíméletlen németek mellett volt egy másik politikai erő is, amely Európa keleti részén kívánta bővíteni birodalmát, és ez nem volt más, mint Joszif Sztálin Szovjetuniója. Mivel a demokratikus, pacifista erők kerülvén mindennemű konfliktust meghátráltak az egyre többet és többet akaró agresszív eszmék előtt, Adolf Hitler 1938-ra aktív külpolitikájával sikeresen újra nagyhatalommá tette Németországot, amely akkorra már magában foglalta Ausztriát és a Szudéta-vidék nagyrészt németek lakta területeit is. 1939-ben a szovjet és a német külügyminiszterekről elnevezett Molotov-Ribbentrop paktumban a két nagyhatalom felosztotta egymás között Európa keleti felét, Lengyelországot papíron kettévágták, egyik része a németekhez, keleti fele pedig a szovjetekhez kerülhetett egy közös lengyelek elleni hadművelet esetén, a Román Királyság által ellenőrzött Besszarábia területét megszállhatják a szovjetek valamint a három balti államot, Litvániát, Lettországot és Észtországot szintén a Szovjetunió kaphatja meg. A szovjetek részéről az is fontos volt, hogy kibővíthessék a leningrádi határvédelmi körzetet, ez által területeket elvéve a szomszédos Finnországtól. Finnország skandináv szomszédjainál, azok közül is főleg Svédországnál keresett segítséget a nyilvánvaló szovjet agresszióval szemben. Svédország támogatásáról biztosította szomszédját, de egyben kihangsúlyozta semlegességét is egy esetleges konfliktus esetén. Konfliktusokból viszont nem volt hiány. Még 1939. szeptember 1-én a németek megtámadták Lengyelországot, majd a később csatlakozó szovjet csapatokkal karöltve legyőzték a lengyeleket és a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében osztották fel területét. Ezzel egyetemben a nyugati szövetségesek hadat üzentek a németeknek.

A Molotov-Ribbentrop paktum szerinti területi felosztás

A téli háború

1939 október elején a Szovjetunió „konkrét” politikai kérdésekről akart tárgyalni a finnekkel. Ezek a konkrét politikai kérdések természetesen a már korábban említett leningrádi katonai körzet kibővítése miatti területi követelések voltak Finnországgal szemben. A szovjet vezetés kisebb területeket szeretett volna magához csatolni Kelet-Karéliában, valamint jó pár finn fennhatóság alatt álló, a Finn-öböl bejáratánál található szigetet szeretett volna katonai támaszpont létesítése céljából bérbe venni. Sztálin és a szovjet vezérkar a finnek haderejét túlságosan alul felszereltnek és gyengének tartotta egy esetleges nagyhatalom támadásával szemben. A kormányon lévő finn politikusok, Juho Kusti Paasikivi és Väinö Alfred Tanner attól féltek, hogy ha megadják a szovjeteknek, amit akarnak, akkor előbb-utóbb még többet és többet fognak követelni, míg végül egész Finnországot is bekebelezhetik. A finn vezetőség szinte egyhangúan a nemleges választ hagyta jóvá. A finnek megpróbáltak dacolni Sztálinnal.

A háborúig nem kellett sokat várni. A szovjetek hamar megunták, hogy nem az ő füttyszavuk szerint táncol a finn politika és akcióba léptek. 1939. november 30-án szovjet bombázók támadták meg a fővárost, Helsinkit. Nem sokkal később decemberben a felsorakozott szovjet alakulatok átlépték a finn határt annak szinte teljes szélességében. Ha az erőviszonyokat nézzük, szerintem igen egyoldalúan kellett volna alakulnia a küzdelemnek. A szovjetek öt hadsereggel támadták meg Finnországot, ez közel 1 millió emberrel volt egyenlő. Továbbá 10.000 harckocsi, 800 repülőgép és még megannyi más támogató fegyver is a Vörös Hadsereg rendelkezésére állt. Ezzel szemben a finnek jócskán alulmaradtak, 215.000 emberük volt fegyverben és csak 75 hadicélra alkalmazható repülőjük volt. Alig volt 60 tankjuk, de azok a tankok is jócskán elmaradtak a szovjet páncélosokhoz képest. Olyan legendák is keringenek mai napig a közbeszédben, miszerint a 60 harckocsiból csupán egy volt működőképes. Emellett rendelkeztek még 100 légvédelmi löveggel. Ilyen helyzetben csak a csoda segíthetett a finneken. A finnek az első két nap során még tudták tartani a Karjalai-szorosban lévő, gyenge bunkersorokból álló – az őket vezető főparancsnokról elnevezett – Mannerheim-vonalat. A finnek heroikus küzdelemmel és erős morállal néztek szembe a túlerővel és a haditechnikai fölénnyel, ám nem csak a lelkiismeretükre számíthattak, hanem ott voltak kiváló tisztjeik, parancsnokaik élükön Mannerheimmel, emellett pedig még segítette őket a kemény tél jóvoltából hóval borított táj, valamint a védendő területek ismerete (a „hazai terep”) is nagyban hozzájárult az eredményes védekezéshez. Mivel nem voltak páncéltörő lövegeik, a finnek egy üveg meggyújtott alkoholt dobtak az állásaikra törő szovjet páncélosokra. A téli háborúban vetették be először a szovjet külügyminiszterről elnevezett Molotov-koktélt. A szovjeteknek komoly hátrányt okozott a szakképzett és tapasztalt parancsnokok hiánya. A Sztálin által a 30’-as években elkövetett politikai tisztogatások keményen érintették a hadsereget is, sőt, talán ezt sújtották a legkeményebben. A finnek sítalpakon közlekedtek a magas hóban, így a szovjeteknek kevésbé szúrtak szemet, ráadásul fehér egyenruhájuk még inkább beleolvadt a havas környezetbe. Mindenképpen ki kell emelnem Simo Häyhä nevét, aki a finnek egyik leghíresebb mesterlövésze volt. Halálpontos célzásával és kiváló rejtőzködő képességével a békeidőkben vadászként dolgozó, majd 1925-től katona Simo 505 szovjet katonát terített le (plusz Suomi géppisztolyával még megölt 200-at, így körülbelül 705 katonával végzett). Külön érdemes még emellé a lehetetlennek tűnő szám mellé odaírni, hogy bevetései közben -20 és -40 ̊C közötti hőmérsékletben mindeféle távcső, vagy optikai segédeszköz nélkül érte el ezt a lehetetlen számot. Nem szabad elfeledkezni a rengeteg önkéntesről sem, akik megsegíteni jöttek a finneket elkeseredett harcukban. Sok nemzet fiai között Magyarországról is érkeztek önkéntesek.

A szovjet hadsereg 1939 novemberi támadása

Síelő finn lövészek

Simo Häyhä, aki 505 szovjet katonával végzett

Mindennek ellenére a szovjet túlerő nem volt sokáig feltartható. 1940. február 11-én Tyimosenko honvédelmi komiszár a szibériai szovjet csapatokkal megtámogatva általános támadást indított a finnek védvonalai ellen, és pár napon belül áttört a Mannerheim-vonalon. Ennek ellenére a szovjet vezetőség először mérte fel a tárgyalás lehetőségét a finn kormánnyal. A tárgyalások során enyhítettek a követeléseken. A katonai helyzet a szibériai szovjet alakulatok bevonásával finn oldalról jóval kedvezőtlenebbé vált. A finnek azonban elérték azt a csodát, hogy a szovjet csapatok nem tudták megtörni ellenállásukat és nem tudtak átgyalogolni az országon. 1940. március 13-án végül megkötötték a békét és Finnországnak át kellett adnia a követelésekben megfogalmazott területeket.

Az 1940-ben megkötött moszkvai békében a szovjeteknek átengedett területek

Források

• Siegfried Kogelfranz: Jalta öröksége, AB Független, Budapest, 1990.
• Eino Jutikkala – Kauko Pirinen: Finnország történelme, Kairosz Kiadó, Budapest, 2004.
• Gombos József: Két évszázad finn politikatörténete, SZEK Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2008.

Írta: galambákos