Görgei Artúrról már írtunk és fog is még megjelenni róla cikk, de a másik híres szabadságharcos hadvezért, Bem Józsefet sem szabad elfelejteni, hiszen ő a másik közismert tábornok, akinek a nevét szinte minden magyar tudja. A cikkemben röviden szeretném Jozef Bem életét áttekinteni.

A szabadságharc előtt

1794. március 14-én születet Tarnów városában, tanulmányit Krakkóban kezdte el, majd Tüzér- és Műszaki Iskolába ment tanulni. Napóleon Oroszország elleni hadjáratában már tűzérhadnagyként vett részt, Danzig (Gdańsk) védelméért pedig francia Becsületrenddel tüntették ki. 1815-ben belépett az orosz fennhatóság alatt álló lengyel hadseregbe, mint tüzértiszt, majd 1819-ben a Varsói Tüzériskola tanára lett.

Sándor cár halála után az elhagyta a lengyel-orosz katonai szolgálatot, ennek ellenére részt vett a novemberi ,lengyel, oroszellenes felkelésben. 1831 elején – őrnagyként – egy lovasüteg parancsnoka lett, az osztrolenkai csatában tíz ágyú összpontosított tüzével szinte az egész támadó orosz hadsereget feltartóztatta. Ezen hőstettéért Jan Skrzynecki tábornok még a csatatéren ezredessé léptette elő, két hónappal később pedig már tábornok volt. A lengyel felkelés nyomán vált nemzetközileg ismerté.

 A lengyel szabadságharc bukása után ő szervezte meg a nagy emigrációt. Neki köszönhető, hogy 5 ezer menekült eljutott épségben Franciaországba, sőt. ő maga is Párizsba menekült, itt írta meg az emlékiratait "A lengyelországi nemzeti felkelésről" címmel.

1848-ban éppen Magyaroszágra tartott, de pont Bécsben tartózkodott, amikor 1848. március 13-án kitört a bécsi forradalom. Wenzel Messenhauser rábeszélte, hogy vállalja el a forradalom fegyveres erőinek főparancsnokságát. A város eleste után álruhában volt kénytelen Magyarországra szökni. A sikeres szökés után Pozsonyba ment, ahol felajánlotta szolgálatait Kossuth Lajosnak.

Bem József

Az 1848-49 szabadságharc idején

Először tanácsadóként Guyon Richárd dandárjához rendelték, azonban nem sokáig maradt ott, hamar visszatért Pestre.

Pesten csatlakozott az ott szerveződő önkéntes lengyel légióhoz, itt azonban merényletet kíséreltek meg ellene, ugyanis emigrációja során ellenségesviszonyba került a lengyel Demokrata Társasággal.

1848 novemberében az erdélyi csapatok főparancsnoka lett. Bem határozott intézkedéseivel rövid idő alatt újrarendezte a szétzilált, Erdélyből szinte teljesen kiszorult – a Csucsai-szorosnál  álló – erdélyi hadsereget, majd a Puchner Antal, az erdélyi császári-királyi csapatok főhadparancsnoka által vezetett támadást is visszaverve ellentámadásba lendült. Ennek eredményeképpen karácsonyra visszafoglalta Erdély fővárosát, Kolozsvárt, ezzel biztosította az Alföldet, és lehetővé tette, hogy a magyar kormányt Pestről Debrecenbe helyezhessék át.

Januárban Karl Urban ezredes csapatait üldözvén betört Bukonivába, majd felszabadította Székelyországot, ahol csapatait kibővítette. Ezek után egy váratlan hadmozdulattal Puchner háta mögé került és január 21-én megkísérelte elfoglalni Nagyszebent, de a császáriak visszaverték.1849 január vége felé Puchner követelésére a román és szász nemzeti tanácsok beleegyeztek, hogy a Havasalföldön állomásozó orosz cári erők beavatkozanak az Erdély földjén dúló harcokba, ezzel azonban Bem csapatait bekerítéssel fenyegették. A vízaknai és a dévai csatákban Bem súlyos vereségeket szenvedett, de csapatai maradékával ki tudott csúszni a kialakuló gyűrűből.

Miután Bem erősítést kapott, február 9-én ismét támadásba lendült. Piskinél legyőzte az egyesült császári-cári sereget, és ismét Székelyországba masírozott. Március 11-én bevette Szeben városát és pár napra rá Brassót, ezek után a császári seregek elhagyták Erdélyország területét.

1849. június 19-én megindult a második orosz beavatkozás. Bem eleinte visszaverte az orosz-osztrák csapatokat, még Moldvába is betört, ahol célja volt egy felkelés kirobbantása, de nem járt sikerrel. Visszatérve, július 31-én  Segesvárnál vereséget szenvedett el, serege teljesen szétzilálódott és egyre inkább visszavonulni kényszerült.

Erdély elvesztése után Aradon találkozott Kossuth-tal, aki - miután Görgeiben nem bízott, Dembinszky pedig ismételten bebizonyította alkalmatlanságát, így őt kinevezni nem akarta - a magyar csapatok  főparancsnokává nevezte ki, augusztus 9-én azonban Temesvárnál csapatait Haynau serege teljesen szétverte. A csatában az ágyúgolyótól megbokrosodott lova levetette a hátáról, a balesetben eltört a kulcscsontja.

Bem sokat tett a magyar–román megbékélésért, az irreguláris csapatok kölcsönös bosszúhadjáratait azonban nem sikerült megelőznie. 1849 tavaszán megállapodott, az addig az osztrákokat támogató, legjelentősebb román felkelővezérrel, Avram Iancuval, hogy a román felkelők nem harcolnak tovább a magyar honvédsereg ellen, a megállapodást azonban Hatvani Imre szabadcsapatának egy rosszul időzített akciója miatt a románok sem tartották be.

A szabadságharc bukása után

1849 augusztusában Bem az Oszmán Birodalom területére menekült. Az orosz kormány a menekültek kiadását követelte Isztambultól, amire a köztük kötött legutolsó békeszerződés miatt az Oszmán Birodalom kötelezettséget vállalt – kivéve, ha a menekült áttért az iszlám hitre. A lengyel hazafiak egy közeledő orosz–török háborúban reménykedtek, az emigráns tisztek pedig szívesen részt vettek volna ebben a törökök oldalán, amihez fel kellett venniük a muszlim vallást. A magyar és lengyel emigránsok körében nagy vita bontakozott ki erről. Kossuth Lajos és Mészáros Lázár is ellenezte ezt, Bem azonban mintegy 216 magyar, 7 lengyel és 15 olasz társával együtt – gyakorlati alapon foglalt állást és áttért a muzulmán hitre és felvette a Murád (Murat) nevet. A várt török-orosz háború azonban nem tört ki.  Az oszmán kormány az újdonsült Murád pasát az oroszoktól távoli, a mai Szíria területén fekvő Aleppóba internálta. Itt először egy helyi arabokból felállítandó ezred tervével foglalkozott, utána salétrom és lőpor gyártásával kísérletezett. 1850 októberében egy népes arab rablócsapat támadta meg a várost, és az oszmán hatóságok őt bízták meg a védelem irányításával. A Bem által irányított kitűnő tüzérség súlyos vereséget mért az ostromlókra.

Bem egészsége azonban rohamosan hanyatlott, valószínűleg maláriás láz okozta halálát. 1850. december 10-én e mondattal lehelte ki a lelkét halálos ágyán: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel…”.

Források

• Hermann Róbert: Bem apó In Magyar Tudomány 2001/3. szám, 290-296. oldal
• Kovács István: Így élt Bem József, Móra Kiadó, Budapest, 1983.
• Kovács Endre: Bem a magyar szabadságharcban, Zrínyi Könyvkiadó, Budapest, 1979.