I. Balduin király uralkodásának sok aspektusát áttekintettük már cikksorozatunk során.Volt szó az I. keresztes hadjáratban betöltött szerepétől kezdve államának berendezkedéséig. A sorozat harmadik, egyben utolsó cikkében Balduin egyház- és külpolitikáját fogjuk kivesézni.
Balduin (még edesszai grófként) fogad egy hírnököt
Egyházpolitikája
Balduin uralkodásának nagyon fontos része volt az egyházzal való kapcsolata, hiszen egyrészt a keresztes háború csak úgy tudott elérni ekkora sikert, hogy a pápa hirdette meg, másrészt pedig az egyház számára befolyt összeg a mindenkori
jeruzsálemi király egyik pénzforrása volt, harmadrészt, mint I.Balduinról szóló cikkünkben megemlítettük, maga Balduin is eredetileg papnak tanult, ezért jártas volt a teológiában és a kánonjogban. Mindezen okok miatt a normann hercegnek nem volt mindegy, hogy ki ül a legmagasabb egyházi méltóságok székeiben. A leglényegesebb viszont mégis a jeruzsálemi pátriárka kiléte volt.
Daimbert pátriárka eleinte nem akarta megkoronázni Balduint. Bár végül ezt mégis megtette, a király soha nem felejtette el hűtlenségét. Már nagyon korán felmerült az a kérdés, hogy a pátriárkát vajon törvényesen választották-e meg. Végül II.Orbán pápa utódja, II.Paszkál pápa egy Móric nevű bíboros-püspököt küldött legátusnak az ügy kivizsgálására. Miután Balduin 1101 húsvétján azzal vádolta meg a jeruzsálemi pátriárkát, hogy trónrakerülése előtt írt egy levelet Bohemundnak, hogy mindenáron akadályozza meg a volt eddesszai herceg trónra kerülését (a vádat kár is volt tagadni), Dambiert nem látva más megoldást, pénzt adott a királynak annak fejében, hogy nem teszik le posztjáról. Balduint ekkor még ki tudta engesztelni, néhány hónappal később azonban a pátriárka magának tartott meg egy összeget, amit Roger herceg küldött Jeruzsálem megsegítésére, és ezen korrupt cselekedet következtében letették Daimbertet pozíciójáról.
A korábbi pátriárka először Jaffába, majd Anthiókhiába menekült. Eközben a király csapatai kifosztották kincstárát,ahol megtalálták többek között Roger adományát is.
1102-ben, amikor az egyiptomiak támadása miatt Balduin segítséget kért az északabbra fekvő keresztes államoktól, Dambiert is a sereggel, valamint Tankréddal tartott. Tankréd (aki jó viszonyt ápolt Daimberttel) segítsége fejében az ex-pátriárka rehabilitálását kérte Balduintól. Daimbert pechjére azonban éppen akkor érkezett meg az új pápai legátus (Móric, a korábbi legátus ekkorra már meghalt) és Balduin ennek tudatában úgy döntött, hogy egy zsinattal rendezi el a dolgokat. Róbert, a pápai legátus végül elmozdította pozíciójából Daimbertet (a vádak, amivel megvádolták őt jogosak voltak), aki ezután Rómába ment.
Daimbert és Tarantói Bohemund hajóznak Apuliába
Ezután felmerült a kérdés, hogy vajon ki legyen a következő pátriárka? A palesztinai püspökök végül Evremart ajánlották a legátusnak, aki azonban nem volt teljesen megfelelő képességekkel megáldva (ráadásul elég idős is volt már ekkor), így Balduin őt is leváltotta.
Eközben Rómában a pápa, II.Paszkál hatálytalanította Daimbert trónfosztását, mondván az a világi hatalom beavatkozása miatt történt (ne feledjük, ebben a korban éppen zajlott az invesztitúraharc első szakasza, így egy igen fontos kérdés volt a világi hatalom egyházi ügyekbe való beavatkozása). Daimbert éppen már pozíciója visszafoglalására indult, amikor 1107. június 15-én utolérte a halál. Daimbert halála annak az eszmének a bukását is jelentette, amely egy teokráciát akart kiépíteni a Szentföldön, természetesen a jeuzsálemi pátriárka irányításával.
Végül az új pátriárka Sabran-i Gibelin lett, Gibelin halála után pedig a király egyik barátja és régi tanácsadója, Rohes-i Arnulf került a pátriárkai székbe .Balduin számára így megoldódott az egyház ,,problémája”. Bár voltak ugyan közöttük nézeteltérések, Arnulf azonban mégis Balduin érdekeit szolgálta. Szembe szállt magával a pápával is a király érdekében, erre azért volt szükség, mivel Paszkál legtöbbször Anthiókhia és annak fejedelmeinek pártját fogta.
Továbbá Arnulf (és Balduin) számlájára kell írni azt is, hogy jó kapcsolatokat épített ki a latin egyház és a helyi keresztény közösségek között (akik között jelentős számban voltak olyanok, akik nem voltak római katolikusok).
Külpolitikája
Balduin igencsak aktív volt külpolitikai téren, azonban a szomszédos államokkal való diplomáciája kimerült abban, hogy vagy békét kötött velük (amennyiben muszlim államok voltak), majd megint harcolt vele ,vagy megpróbálta őket szorosabb függésbe taszítani (ezt a többi keresztes állam esetében igyekezett leginkább alkalmazni). Az utóbbi (mint ahogy előző és jelenlegi cikkemben is bemutattam) nem teljesen sikerült, például az egyik legnagyobb keresztes állam, az Anthiókhiai Fejedelemség néha képes volt még a király akarata ellenében is politizálni, erre nem egy példát hoztam fel Balduinról írt cikkeimben, így ezt nem kívánnom részletezni.
A muszlim országok között voltak Jeruzsálemmel szemben kifejezetten ellenséges államok (ilyen volt például az egyiptomi Fátimida Kalifátus), valamint olyan államok is, amelyek hol ellenségesek, hol semlegesek voltak (az ,,égi királyság” történetében később, I.Balduin uralkodása után lesznek majd barátságosabb muszlim országok is), ezen ingadozó kapcsolatnak legjobb példája Damaszkusz (bár itt hozzá kell még tenni, hogy a Damaszkusz és Jeruzsálem közötti békét egyszer Balduin is felrúgta). Balduinéknak jól jött az is, hogy a különböző muszlim országok nem tudtak összefogni. Az összefogás bekövetkeztétől rettegtek is a jeruzsálemi udvarban, jogosan, hiszen a későbbi események tükrében kijelenthetjük, hogy amikor a muszlim országok össze tudtak fogni, akkor a kereszteseknek nem sok esélye maradt.
Balduin halála
Miközben Balduin Észak-Egyiptomban hadakozott a Fátimidákkal, 1118. április 2-án örök álomra szenderült, egy reggeli gyanánt elfogyasztott frissen fogott hal utáni rosszullét következtében. Halálos ágyán az volt a kívánsága, hogy holttestét megfosszák belső szerveitől, majd miután ezt megtették, lóhátra kötözve visszavitték a Szent Városba. A nagy király holttestét katonák phalanxa kiséretében virágvasárnap temették el, azon a helyen, amelyet a Kálvária-domb aljának véltek.
Balduin utódlása
Mivel Balduinnak nem született fia egyik feleségétől sem (uralkodása alatt két felesége volt, az egyik Arda, akit még Edesszában vett feleségül, őt Balduin kolostorba küldte, a második pedig Adelaide, akinek a királynéi tisztségét 1118-ban vonták meg, miután Balduin érvényteleníttette a házasságot), és állítólag ágyát szívesebben osztotta meg férfi szolgáival, mint az éppen aktuális feleségével, így az utód kiléte meglehetősen kétes volt. A király halála után két lehetséges utódjelölt neve merült fel, az egyik Boulogne-i Eustache, a másik Le Bourge-i Balduin volt. Mivel az utóbbi közelebb tartózkodott Jeruzsálemhez, gyorsan eldőlt a trónért folytatott verseny. Nem is sokkal később meg is koronázták, így Le Bourge-i Balduin lett a következő jeruzsálemi király II. Balduin néven. Ez már azonban nem ezen cikknek a témája.
Ardát kolostorba zárják
Balduin uralkodásának értékelése
Bár az ,,égi királyság” első uralkodója Bouillon Gottfried volt, Balduin (aki ténylegesen megszervezte a királyságot) messze fölülmúlta bátyját.Ő terjesztette ki a királyság határait, ő teremtett stabil kapcsolatot a helyi keresztények és a frankok között és ő stabilizálta az államot is. Összeségében egyet érthetünk Türoszi Vilmos azon mondatával, miszerint Balduin volt
,,az első keresztes háború valamennyi résztvevője közül a legsikeresebb” .
Források
C. R. Conder: The Latin Kingdom of Jerusalem, London Committee of the Palestine Exploration Fund, London, 1897. (https://archive.org/details/latinkingdomofje00conduoft/mode/2up)
John France: Victory in the East, Cambridge University Press, Cambridge, 1996.(https://archive.org/details/victoryineast00john/mode/2up)
W. B. Stevenson: Crusaders in the East, Cambridge at the University, 1907. (https://archive.org/details/in.gov.ignca.21096/page/n35/mode/2up?q=ascalon)
Áldásy Antal: A keresztes hadjáratok története, Budapest, 1924. (https://penta.hcbc.hu/ppek/konyvek/Aldasy_Antal_A_keresztes_hadjaratok_tortenete_1.pdf)
Mayer Hans Eberhard: The Crusades, Oxford University Press, London, 1972. (https://archive.org/details/crusades0000maye/page/n1/mode/2up)
Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története (ford. Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna), Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
Dan Jones: A keresztesek. A Szentföldért vívott háborúk története (ford. Barabás József), Kossuth Kiadó, Budapest, 2020.
