Idén június 29. és július 1. között tartotta országos konferenciáját a Magyar Patrisztikai Társaság, melynek a Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium adott helyet Nagykanizsán. A konferencia idei vezértémája az ókeresztény kultúra és a pogány hagyományok sokrétű kapcsolata volt, de emellett más témákban is fogadtak előadásokat a szervezők. A beszámoló címének nem véletlen választottam a piaristák jelmondatát: „pietas et litterae”, azaz „jámborság és tudomány”, ugyanis házigazdánk, Dósai Attila SchP házfőnök megnyitó köszöntőjében maga is kiemelte, hogy az idei vezértéma mennyire jól megfelel ezen piarista megközelítésnek. A konferencián magam is részt vettem – ráadásul a tavalyi konferenciával ellentétben most nem csak mint hallgató, hanem mint előadó is – az alábbiakban pedig az erről írott beszámolómat olvashatjátok.

I. nap (június 29.; csütörtök)

Egy korai kelést, egy háromórás vonatutat és egy közel félórás sétát követően megérkeztünk Cyril Pasquier barátommal – a konferencia egyetlen angol nyelven előadó résztvevőjével – a nagykanizsai Piarista Gimnázium épületéhez, ahol lepakoltunk, közösen megebédeltünk, majd pedig ezt követően, 14:30-kor kezdetét vette a konferencia. A résztvevőket Kendeffy Gábor, a Magyar Patrisztikai Társaság (továbbiakban MPT) elnöke és a házigazda, Dósai Attila SchP házfőnök köszöntötte, majd pedig kezdetét vette az I. szekció (szekcióvezető: Heidl György). A konferencia első előadását Scheffer Kevin tartotta Szent Ágoston fiatalkori párbeszédeiről, illetve az azokban megjelenő szellemi gyakorlatoztatás (exercitatio animi) platonikus vonatkozásairól. Az előadó az előadás elején hangsúlyozta, hogy a fiatal Szent Ágoston párbeszédeiben (ún. cassiciacumi dialógusok) egy intellektuális és egzisztenciális programot hirdetett meg, melynek a hit szolgáltatott alapot. A Beszélgetés önmagammal című mű I, 2, 7. része alapján a nagy egyházatya az Isten és a lélek megismerését tekintette az ember két nagy feladatának, ezzel kapcsolatos a szellemi gyakorlatoztatás is, amely részben a szabad művészetekben való jártassággal, részben a dialektikai gyakorlással is együtt jár. Ezt követően az előadó kitért a fiatal Ágoston a lélek halhatatlanságáról szóló érveléseire, melyek alapján kiderült, hogy a nagy szerző szerint az Igazságtól elfordult lélek ugyan létbeli csökkenést szenved el, de elpusztulni nem képes, a lélek teljesen nem választható el az Igazságtól. A szekció második előadását Véghelyi Péterné tartotta ugyancsak Szent Ágoston kapcsán. Ezen előadás a szellemi megismerés struktúráját vizsgálta az ágostoni ismeretelméletben. Az előadás elején az előadó ismertette kutatása főbb kérdéseit, majd rátért az ágostoni episztemológia lélekértelmezésére. A nagy nyugati egyházatya a megismerés szerveként fogta fel a lelket, illetve A Szentháromságról (De Trinitate) szóló művében arról is értekezett, hogy magának a léleknek a megismerése is fontos, hiszen ez alapján képes az a saját természete szerint élni. Az ágostoni ismeretelméletnek, vagyis magának a megismerésnek hierarchiája van, központi fogalma pedig a „dolog” (res), ami magának a létezőnek a szinonimája Ágostonnál és lényegében mindent magában foglal, amiről beszélhetünk. A megismerés hierarchiája a következő az előadó szerint: I. gradus: érzéki tapasztalás testi (corporalis) érzékelési úton; II. gradus: szellemi (spiritualis) látás; III. gradus: értelmi (intellectualis) látás.

A Piarista Iskola kápolnája. Idén a nagykanizsai Piarista Iskola adott otthont az MPT országos konferenciájának.

Egy kávészünetet követően megkezdődött a II. szekció (szekcióvezető: Nagy Levente), melynek nyitóelőadását Heidl György tartotta három tengeri állat, a polip, a languszta és a muréna antik és patrisztikus recepciójáról. Ezen három állat harca már Arisztotelész Historia animalium és Plinius Historia naturalis című műveiben is előfordul, illetve gyakorta megjelent padlómozaikokok és egyéb díszítéseken szerte a Római Birodalomban, ezáltal tehát közismertnek számított. Éppen emiatt talán nem véletlen, hogy egyes korai keresztény művekben is előkerülnek (Antiókhiai Theophilosz, Barnabás.levél, Tertullianus, Órigenész). Az előadó főleg Nagy Szent Vazul és Milánói Szent Ambrus teremtéssel kapcsolatos beszédeit vizsgálta, melyekben előfordul ezen három állat és ezekhez a két nevezett egyházatya morális tanításokat is fűzött, például a polipot úgy látták mint a minden helyzetben alkalmazkodó és magát más színben feltüntető gonosz embert, aki hirtelen csap le gyanútlan áldozatára. Ambrus szerint a halak jelként alkottattak meg („insignum quoque facti sunt”) Isten által a mi okulásunkra. Ezen kereteken belül mozgott tovább a következő előadás is, melyet Pataki Elvira tartott a delfinek Nazianzoszi Szent Gergelynél való megjelenéséről. Mint az előadó elmondta, már Arisztotelész felhívta a figyelmet a delfin kettős természetére, például azon tekintetben, hogy vízi élőlény, de eközben elevenszülő. Hamar megjelenik a delfin, mint filantróp, a halászokat segítő élőlény, illetve nem egyszer megjelenik vele kapcsolatban a muzikalitás is. Emellett mitológiai történetekben is gyakran előfordult. Az egyházatyák közül többek között Nagy Szent Vazul és Nüsszai Szent Gergely is említi például a delfint, de Nazianzoszi Szent Gergely használta fel erőteljesebben, igyekezvén megtisztítani az esetleges pogány elemektől és megtöltve keresztény jelentéssel. Az előadás során az előadó konkrét szöveghelyek kapcsán mutatta be a delfin funkciójának „átalakulását” a gergelyi művekben, magában a gergelyi retorikában. A szekciót és ezzel az első napot Verebes Adrienn előadása zárta ugyancsak Nazianzoszi Szent Gergellyel kapcsolatosan, akinek a 382-es nagyböjt során írott verseit vizsgálta, főleg lelkigyakorlatos szempontból. Az előadás elején egy áttekintést láthattunk Nazianzoszi Gergely konstantinápolyi éveiről (379-381), ezek ugyanis előzményei a 382-es történéseknek. A 379-381 között Konstantinápoly püspökeként működő Gergely állandó küzdelmet volt kénytelen folytatni ellenfeleivel, például Demophilosszal, a helyzet súlyosságát jelzi, hogy többek között két gyilkossági kísérletet is elkövettek ellene, illetve bevádolták az uralkodó előtt sikkasztással. 381-ben végül belefáradva a hosszas harcokba visszavonult Nazianzoszba. Gergely nagyböjti levelei 382. március 9. és április 17. között születtek, összesen 14 darab levélről beszélhetünk. Ezekben egyértelmű, hogy Gergely egy új aszkézist propagál, miközben szokatlanul rövid terjedelemben írt, egyik központi fogalom a csend, csendesség, a versírásról azonban nem nagyon tesz említést (a versekben kibontott gondolatok azonban megjelennek röviden egyes levelekben). Az előadás második felében az előadó Gergely több versét vizsgálta és elemezte (34-38. versek).

Heidl György

Pataki Elvira

Verebes Adrienn

A napot végül egy kellemes közös vacsora és az azt követő/kísérő beszélgetés zárta.

II. nap (június 30.; péntek)

A második nap első szekcióját – ami a konferencia III. szekciója (szekcióvezető: Pataki Elvira) volt – Somos Róbert nyitotta Epiktétosz ókeresztény recepciójáról szóló előadásával. Epiktétosz az ókor egyik legnagyobb filozófusa volt, a sztoicizmus egyik legjelentősebb képviselőjeként tartjuk számon. Az előadó több keresztény szerzőt is végig vett, akiknél vizsgálta Epiktétosz megjelenését. A II. századi Jusztinosz ugyan Epiktétosz mesterét, Muszonioszt megemlíti név szerint, magát Epiktétoszt nem, a Jusztinosz műveiben megjelenő, Epiktétoszhoz köthető szöveghelyek pedig erőteljesen topikusak. Alexandriai Kelemen sem Epiktétoszt, sem mesterét nem említi, a nála megtalálható szöveghelyek pedig szintén toposz jellegűek. Arnobius utal Epiktétosz egy gondolatára ás Arianoszra hivatkozik, aki Epiktétosz tanítványa volt és egyedül az ő írásaiból ismerjük Epiktétosz filozófiájának elemeit. A nagy Órigenész név szerint hivatkozik a sztoikus filozófusra és nála fellelhetőek párhuzamok is, lehetséges, hogy jobban ismerte az epiktétoszi filozófiát. Egy-egy utalást olvashatunk Nazianzoszi Szent Gergelynél és Aranyszájú Szent Jánosnál is. Az előadás végén végül szó esett arról is, hogy a későbbi adaptációk a lehetséges keresztény tanítás mellett a nem keresztény eredetet lényegében figyelmen kívül hagyták az epiktétoszi gondolatok esetleges átvétele kapcsán. Ezt követően Buzási Gábor tartotta meg előadását, melyben Julianus Apostatáról mint Biblia-értelmezőről, exegétáról beszélt. Julianus Apostata kezelhető a patrisztikus gondolkodás egyfajta „görbe tükreként”, főleg ha a Contra Galileos című keresztényellenes művének erőteljes literalista, azaz szószerinti értelmezését nézzük. Az előadó először kitért arra, hogy az értelmezés mennyire tág fogalom, majd pedig rátért Julianus azon szövegértelmezési rendszerére, melyet a pogány szövegek esetében alkalmazott. Mint kiderült Julianus ezen szövegekkel kapcsolatos exegetikai elveit a cinikus Hérakleitosz ellen írott beszédében fejtette ki. A mítoszokat mint kódokat kezelte és igyekezett kibontani azok mélyebb értelmét. A homéroszi szöveghelyeket például sokszor szoláris módon, allegorikusan értelmezte (pl. Nap = Zeusz) és ezen szövegeket illetően „hermeneutikai jóindulattal” élt. Ezzel szemben a Bibliát illetően erre nem volt hajlandó. Vagy mégis? Az előadás második felében három példán keresztül mutatta be az előadó, hogy Julianus pogány szövegekkel kapcsolatos írásaiban véleménye szerint áttételesen megjelenik a Szentírás egyfajta mélyebb, allegorikus értelmezése. Például Róma választottsága kapcsán Julianus feltételez egy folytonosságot a görögök és a rómaiak között, ez a koncepció pedig hasonlít az Izrael és az Egyház közötti folytonosságra, ahogy az Egyház az igazi Izrael, így Róma az igazi Hellász (Buzási Gábor szavaival élve: „Róma a jobb kiadású Egyház.”). A Nap mint közvetítő (meszotész) szintén egyfajta Krisztus-szerű szereplő, ami újfent utalhat áttételesen allegorikus exegetikára. Konklúzióként az előadó végül azt vonta le, hogy Julianus a példák alapján mélyebben is megfontolhatta a bibliai szövegeket és ezeket transzponálta pogány tartalmú műveibe, ez pedig kiegészíti a Contra Galileos szigorúan literalista bibliaértelmezése alapján rekonstruálható julianusi exegetikát. A szekció záró előadását Cyril Pasquier tartotta Irenaeus házassággal kapcsolatos tanításáról (ez volt a konferencia egyedüli angol nyelvű előadása). A II. századi lyoni püspöknek nincs szisztematikus teológiai tanítása a házasságról, mindazonáltal az antignosztikus polémia keretében egyfajta választ produkált a házasság gnosztikusok általi kisajátítására. Az előadó négy részre bontva ismertette az irenaeusi felfogást a házasságról: 1) uniós teológia (unitive theology; a) Istennel való egyesülés; b) ószövetségi házasságok mint a megtestesülés előképei (pl. Mózes és az etióp felesége, Lót és lányai stb.); c) a házasság mint analógia a Szentlélek bennünk lakozására); 2) Nők speciális helye a mariológiai teológián keresztül (Mária mint a nők „ikonja”); 3) A növekedés teológiája és a házasság (az Úr a házasságon keresztül ad növekedést az emberi fajnak); 4) A házasság eszkatológiai szerepe/dimenziója (a szellemi beteljesülés és a szexualitás nem ütik egymást).

Somos Róbert

Buzási Gábor

Egy kávészünetnyi idő múlva megkezdődött a konferencia IV. szekciója (szekcióvezető: Buzási Gábor), melyet Nagy Levente előadása nyitott a Mithras misztériumok kultikus (?) lakomáiról. Az előadás elején hallhattunk a Mithras-kutatás módszertani problémáiról, illetve arról, hogy az utóbbi 10 év rengeteg publikációja sem hozott sok kérdésben előrelépést, inkább csak terminológiai válságot okoztak („misztériumvallás” kifejezés kritikája valamint a mysterium és mithraeum kifejezések körüli viták). Ezt követően néhány ókeresztény szerző Mithras misztériumokkal kapcsolatos megjegyzéseinek elemzése következett. Jusztinosz mártír a Nagyobb apológiájában írt röviden a Mithras követők beavató lakomáiról, ahogyan később Tertullianus is (Pergátló kifogás 40, 1-4.), utóbbi adja számunkra az egyik legrészletesebb leírást a kérdést illetően, nem kizárható, hogy a nagy karthágói teológus megtérése előtt maga is beavatott lehetett. Mindkét leírás megfogalmazza azt a vádat, hogy ezek a lakomák a keresztény eucharisztia ördögi utánzásai. Még előkerült Ambrosiaster leírása is, majd az előadó régészeti forrásokkal igazolta, hogy az ókeresztény szerzők leírásai nem légből kapottak. Végül az is kiderült, hogy a mitraikus lakomák később alakultak ki, mint a keresztény lakomák az eucharisztiával, de persze csak erre nem lehet alapozni, hogy valóban másolásról lenne szó. Annyi azonban bizonyos, hogy a régészeti források sokszor megerősítik az ókeresztény szerzők mitraikus lakomákról szóló leírásait. Ezt követően Tóth Orsolya előadása következett a pogány áldozatbemutatás helyzetéről a kései antikvitásban, különös tekintettel a császári törvényalkotásra. 324-ben már Nagy Konstantin betiltotta a pogány áldozatbemutatásokat (erre utal röviden a Codex Theodosianum 16. 10. 2. is: „contra legem divi principis parentis nostri”), de természetesen ez nem jelentette az áldozatbemutatás eltűnését. Valens és Valentinianus idejében ugyan volt egyfajta enyhülés, de ez nem jelentett újra teljes vallásszabadságot. Gratianus alatt újabb pogányellenes lépések történtek, a császár elhagyta a pontifex maximusi címet, illetve megvonta a Vesta-szüzek privilégiumait és a szenátus épületéből eltávolították Victoria istennő szobrát. Erre érdekes forrásunk egy pogány római pontifex, Symmachus levele (Ep. 1. 49.) Agorius Praetextatusnak, aki szintén pontifex volt. Emellett az áldozati tilalmat minden emberre kiterjesztették („ex quolibet genere ordine hominum dignitatum vel in potestate positus vel honore perfunctus…”; Codex Theodosianus 16. 10. 12.). Az V. század folyamán további tiltások történtek, amelyek jelzik, hogy nem maradtak abba csak úgy parancsszóra az áldozatbemutatások. Az előadó arra is kitért, hogy a korszakban eközben keresztény részről olyan teológusok, mint Szent Ágoston Krisztus vérének egyszeri áldozatát (singulare sacrificium) hangsúlyozták, a pogány áldozatokat pedig csupán imitációnak látták. A szekció záróelőadását T. Mihálykó Ágnes tartotta a liturgia és mágia kapcsolatának papirológiai perspektíváiról. Először a „liturgia” (λειτουργία) fogalmáról esett szó, ami rengeteg jelentéssel bír és bírt a múltban is. Az alapjelentés közszolgálat, de a Szeptuagintában például a templomi kultuszt jelenti, míg a korai keresztény gondolkodásban egyaránt használták az egyházi hivatal gyakorlására és az istentiszteletre. Bizáncban kezdett el a szűkebb értelemben vett eucharisztiára vonatkozni, a humanizmus idejében pedig Nyugaton is egyre inkább ez a jelentés terjedt el. A helyzetet nehezítette, hogy főleg a reformáció nyomán sokszor felekezetenként eltért, hogy ki mit értett pontosan a liturgia fogalma alatt. Végül kialakult egy normatívnak mondható római katolikus liturgiaértelmezés, miszerint a liturgia nyilvános, közösségi, klérus által vezetett és az Egyház által jóváhagyott könyvekből megtartott esemény (cultus publicus ecclesiae), ami ezen kívül esik, az a paraliturgia (pia exercitia). A liturgiatörténet szempontjából elméletileg ugyan történt egy fogalmi nyitás – például a liturgia és a paraliturgia közötti megkülönböztetés elhalványulása – a gyakorlatban azonban még mindig erős a normatív felfogás. Ezt követően a „mágia” fogalmáról esett szó, amely ugyancsak sokat vitatott kifejezés, egyesek szerint használható, mások viszont elvetik, mondván, hogy inkább a komponenseiről érdemes beszélni. Az előadás második felében szó esett a mágikus és liturgikus papiruszokról, utóbbi esetében részletesebben is hallhattunk a jellemzőiről, műfaji jellegzetességeiről (például kiderült, hogy három alműfajba sorolhatók: ima, himnusz, akklamáció) és esetleges konvencióiról (illetve az előadó arra is kitért, hogy a liturgikus papiruszoknak sokszor megvan a jellegzetes struktúrája és beszédmódja).

A hallgatóság igyekezett figyelmesen követni az előadások - sokszor nem is olyan egyszerű - gondolatmenetét

Az ebédszünetet követő V. szekció (szekcióvezető: Kendeffy Gábor) első előadását Gara Miseltől hallgattuk, aki a polgárjog megjelenését vizsgálta a korai keresztény gondolkodásban/politikai teológiában. Az előadás első felében egyrészt szó esett a téma marxista leegyszerűsítéséről („gazdag-szegény ellentét”; vö. marxista történetírás) és a relatíve „újabb” megközelítésekről (Jean-Pierre Vernant, Peter Brown), másrészt a polgársággal, polgárjoggal kapcsolatos ókorban használt fogalmakról. A πολίτης, πολιτεία, πολίτευμα (polgár, polgárjog, polgárság) mellett olyan fogalmak is előkerültek, mint az ἰδιώτης (nem polgár) és πάροικος (a városban vagy akörül tartózkodók, akik nem polgárok, de nem is idegenek). Az előadó Arisztotelész Politikájából is hozott egy definíciót a „polgár” kifejezésre, valamint kitért a Kr. u. 212-ben Caracalla által kiadott Constitutio Antoninianára, amely szinte mindenkinek megadta a polgárjogot a Római Birodalomban. Az előadás második felében esett szó az egész kérdéskör korai keresztény kontextusban való megjelenéséről. Az Újszövetség vizsgálata (pl. ApCsel 15:29/1Kor 10-18 – pogányokkal való közösség (koinónia) után Római Szent Kelemen korinthusiakhoz írott levele, Szmirnai Polükarposz levele, Tertullianus és Órigenész is többek között előkerült, valamint Alexandriai Kelemen, aki szerint „Isten polgártársává válik (συμπολιευέται) az embereknek” (Buzdítás a görögökhöz XI.). A szekció második előadását Perendy László tartotta egy II. századi apologéta, Arisztidész Apológiájáról. A művel kapcsolatban már a keletkezés időpontja is kérdéses, ugyanis kétséges, hogy Hadrianushoz vagy Antoninus Piushoz volt-e címezve? A szerzőség ugyancsak bizonytalan, általában a fentebb említett athéni filozófust, Arisztidészt tartják a mű szerzőjének, mások szerint azonban eredetileg egy hellenizált, judaizmusra áttért prozelita írta a mű jelentős részét és csak később, a IV. században történt meg annak keresztény átírása. Az előadó szerint a szöveg alapján a mű 125 körül születhetett és valóban Athénban írhatták. Ezt követően ismertetésre kerültet a különböző kéziratok, ugyanis a mű többek között szír és grúz nyelven is fennmaradt, bár utóbbi esetben csupán töredékesen (mint kiderült a szír kézirat nem datálható a IV. századnál korábbra). Végül az előadás azzal zárult, hogy az előadó szemléltette, hogy milyen módon történtek a hangsúlyeltolódások a nű tartalmát illetően a különféle kéziratokban, a grúz mártíraktákban például az a rész kapott nagyobb szerepet, amely a zoroasztriánus tűzimádat ellen felhasználható érveket tartalmazta (nem véletlenül, hisz azon a területen ez volt a legaktuálisabb). A szekciót végül Fenyves Krisztián előadása zárta, melyben Tertullianus és a halákha (zsidó szokásjog/rabbinikus rendelkezések) pogány szokásokról alkotott nézeteiről hallhattunk. Az előadás elején szó esett arról, hogy a Római Birodalom kultúr- és kultuszközösség volt, ennek egyik alapját a római religio képezte, majd röviden Tertullianusról és az előadásban vizsgált műveiről is beszélt az előadó (A bálványimádásról, A látványosságokról), illetve Tertullianus Római Birodalomról alkotott nézeteiről (például egyfajta eszkatológiai szerepet is szánt neki). Ezt követően került górcső alá Tertullianus pogány szokásokról alkotott nézeteinek a zsidó halákhával való hasonlósága. Tertullianus jól ismerhette a zsidó szokásjogot, mivel Karthágóban jelentős zsidó diaszpóra élt. A kutatók között ugyan vita van arról, hogy miféle hatást gyakorolt Tertullianusra a halákha, annyi azonban bizonyos, hogy a kereszténységnek és a zsidóságnak a pogány bálványimádás közös ellenfele volt. Az előadó igyekezett konkrét kapcsolódási pontokat felmutatni Tertullianus és a halákha között, például a fentebb említett művek és egy zsidó halákhikus traktátus, az Avodah Zarah esetében. Ezek nem feltétlen szószerinti megfelelések, hanem inkább értelmezési hasonlóságok.

A VI. szekciót (szekcióvezető: Perczel István) jómagam, Besztercei Márk nyitottam a pápaság szerepének és tekintélyének a 649-es lateráni zsinat aktáiban való megjelenéséről. Az előzmények tárgyalása után (I. Honoriustól I. Theodorusig) összefoglaltam a zsinat lefolyását (649. október 5 – október 31.) és fontosabb határozatait, majd pedig magukról a zsinati aktákról beszéltem. Mint kiderült az akták két nyelven maradtak ránk, latinul valamint görögül és ugyan mindkettő egykorú, Rudolf Riedinger kutatásai nyomán tudjuk, hogy a görög az eredeti és a latin a fordítás (kivéve néhány részletet, amely eredetileg is latinul volt). A zsinati akták megfogalmazásában fontos szerep jutott a keleti szerzetesek egy csoportjának és az ő vezetőjüknek, a később Hitvallóként (Confessor) és Szentként tisztelt Maximosz. Az előadás második felében a zsinati aktákból citáltam részeket, amelyeket lefordítottam görögről/latinról és elemeztem. Következtetésként azt vontam le, hogy a zsinati aktákban nagyon erőteljesen megjelenik a pápaság primátusa és kikezdhetetlen tekintélye, ami pedig a pápaság szerepét illeti, alapvetően úgy jelenik meg a pápa és az apostoli szék (ἡμᾶς ἀποστολικὴν καθέδραν) mint az egyház vezetője, minden igaz keresztény támasza és az igaz hit legfőbb védelmezője, aki „apostoli tekintély által” (ἐξ αὐθεντίας ἀποστολικῆς) hívta össze a lateráni zsinatot „a keresztények igaz hitének” megmentéséért (περισώσασθαι (…) τὴν ἀμώμητον ἡμῶν τῶν Χριστιανῶν πίστιν). A szekció második – és egyben záró – előadását Csiha Tünde Noémi tartotta a „Laus Hispaniae” (Spanyolország dicsérete) toposz átfogó történetéről. A toposz már ókori római szerzőknél is megjelenik (Ovidius, Pompeius Trogus – bár az ő művét csak Iustinus tartotta fenn – és Plinius Historia naturalis című műve), majd a neves Sevillai Izidor egyik művében is megjelenik egy ilyen rész (Laus Hispaniae – Hispánia a népek királynője, a górok öröme stb.). A középkor századaiban több hispániai szerző megfogalmazta eme toposz elemeit (gazdag föld, bőséges termés, szép tája, kiváló állatállomány stb.), például Lucas de Tuy (Lucae Tudensis Chronicon Mundi – De Excellentia Hispaniae) és X. Alfonz király (Estoria de España – Loor de España). Hispánia dicsérete emellett azonban kiegészült Szent Jakab apostol kulruszával, akit mint a kereszténység védelmezőjét tiszteltek, főleg a 844-es clavijo-i csatát követően, ahol állítólag megjelent a keresztény sereg élén és aprította a mórokat (innen származik a Mórölő (Matamoros) megnevezése is). Ezáltal a Laus Hispaniae nem csak Hispánia gazdagságáról szólt, hanem arról is, hogy földje a kereszténység védelmezője, így jutottunk el egy pogány eredetű toposztól a keresztény hitvédelem non plus ultrájáig.

Besztercei Márk

Ezt követően lezajlott az MPT közgyűlése, majd pedig megvacsoráztunk. A csapat egy része még az este folyamán megejtett egy kisebb sétát Nagykanizsán, valamint beültünk egy bárba, ahol még sokáig beszélgettünk kötetlenül – bár ez nem jelentette azt, hogy ne került volna szóba a „szakma”.

Pillanatképek a közös vacsoráról. A fizikai táplálék mellett további szellemi táplálékot is nyerhettünk kellemes beszélgetéseink, eszmecseréink révén.

III. nap (július 1.; szombat)

A harmadik napot nyitó VII. szekciót (szekcióvezető: Somos Róbert) Perczel István előadása indította Ál-Areopagita Dénes levelei és a platóni Parmenidész kilenc hipotézise közötti kapcsolatról. Az előadás elején a téma egyik alapvető kérdéséről esett szó: Ki volt Ál-Areopagita Dénes? Keresztény teológus, újplatonikus filozófus vagy a keresztény történelem legsikeresebb hamisítója? Az előadás egyik kitűzött célja volt, hogy ezen kérdésre egy lehetséges választ, vagy legalábbis egy javaslatot lehessen adni. Ezt követően az előadó kitért ál-Dénes helyére a platonikus filozófiai hagyományban. Mint elmondta, ál-Dénes az írásait meglévő elemekből, korábbi szövegekből szőtte, maga a szövet pedig – mint a valós életben is – lánc- és vetülékfonalak kereszteződéseiből áll, ugyanígy ál-Dénes szövegei is ilyen formán kerültek megalkotásra a forrásszövegekből. Az előadás második felében ál-Dénes kilenc levelének – amely a dénesi teológiának lényegében egyfajta kompendiuma – és Platón Parmenidész című műve kilenc hipotézisének összevetéséről hallhattunk, amelyből kiderült, hogy egyes témákban a két szerző ugyan más következtetésekre jutott, de a gondolatmenetben és magukban a tárgyalt témákban megjelenő hasonlóság közvetlen kapcsolatot jelez a két mű között. Konklúzióként az előadó felvázolta saját javaslatát Ál-Areopagita Dénes személyét illetően: egy keresztény, platonikus filozófus, aki a tévesen „órigenista” néven elítélt filozófiai iskola tagja volt. Ezt követően Vassányi Miklós előadását volt lehetőségünk meghallgatni Mopszvesztiai Theodórosz és Ál-Areopagita Dénes beavatási rítusokról alkotott elképzeléseinek kapcsolósági pontjairól. Az előadás első felében szó esett ál-Dénes szír egyházi kontextusáról, melyet illetően ma már egyre nagyobb a kutatók között a konszenzus. Ezt követően Mopszvesztiai Theodórosz 16 katechétikus beszédének bemutatása következett, többek között a homíliák tematikus felépítése is bemutatásra került (I-X.: hitvallás; XI.: a Miatyánk; XII-XIV.: a baptiszmosz rítusa; XV-XV.: a szentmise-áldozat). Végül a theodóroszi beszédek baptiszmoszról szóló részeinek összevetése történt meg ál-Dénes Égi hierarchia című művével, az egyértelmű kapcsolatok, konkrét szövegszerű átvételek pedig mint kiderült csak erősítik ál-Dénes szír egyházi kontextusának tézisét. A szekció harmadik előadását D. Tóth Judit tartotta, aki a Sámuel első könyve 28. részének Nüsszai Szent Gergely általi értelmezéséről beszélt. Mint talán többeknek ismeretes, ezen szentírási szakasz arról szól, hogy Saul király elmegy az endori halottlátó asszonyhoz és megidézteti Sámuelt, aki meg is jelenik neki. Vagy mégsem? Nüsszai Szent Gergely Theodoszioszhoz írott levelében (a címzettről lényegében semmit sem tudunk) hosszabban értekezik ezen történetről és a Luk 16:26-ra alapozva – mely szerint a halottak és az élők között átjárhatatlan szakadék húzódik Gergely értelmezése alapján – amellett érvelt, hogy Sámuel nem jelenhetett meg az élőknek, pláne nem egy halottlátó által megidézve. A nagy teológus szerint nem Sámuel jelent meg a halottlátó szeme előtt, hanem csak egy démon Sámuel alapjában (ráadásul Saul csak hallotta a démont, látni csak a halottlátó látta).

Perczel István

Vassányi Miklós

Az utolsó nap sem maradtunk az előadások után hozzászólások, kérdések nélkül. A diszkusszió a konferencia mindhárom napján fontos részét képezte az eseménynek.

Az utolsó, VIII. szekciót (szekcióvezető: Vassányi Miklós) Tóth Anna Judit előadása nyitotta, melyben a pogány szokások/babonák (superstitio pagana) jelenségét vizsgálta, illetve azt, hogy az egyházatyák hogyan viszonyultak a különféle „szokásokhoz”. Mint az előadó kiemelte, a superstitio fogalma maga is bonyolult, sokaknak egyből a „népi vallás/vallásosság” jut róla eszébe, de ez korántsem ennyire egyszerű. Másrészt az európai néphitet ugyan sokszor úgy képzeljük el, mint amik az ősi európai pogány hiedelemvilágot megőrizték és valamennyire konzerválták a kereszténység utáni időszakban is, ezeket sokszor nehéz visszavezetni a gyökerekig. A bonyodalmakat csak tetézi, hogy sokszor pogánynak tűnő hiedelmek tiszta keresztény közegben alakultak ki és éltek tovább folyamatosan. Ezekre természetesen az egyház részéről történtek igen komplex reakciók, azonban ez elsősorban csak a középkor kései részére és az utána következő időszakokra jellemző, a patrisztikus korra és a kora középkorra kevésbé. Ezt követően szó esett a forrásokról (homíliák, zsinati határozatok) majd pedig arról, hogy a patrisztikus korban az egyházi szerzők hogyan viszonyultak a pogány szokásokhoz. Természetesen ezeknek a védelme senkinél sem jelent meg, mégis voltak olyanok, akik enyhébbek voltak velük szemben és nem polemizáltak velük annyira erőteljesen, ilyenek voltak például Milánói Szent Ambrus, Antiókhiai Izsák és Nüsszai Szent Gergely – ezen szerzőktől konkrét példákat is említett az előadó. Emellett a keresztény ünnepekről is szó esett, mint a pogány ünnepek „helyettesítőiről”, erre a helyettesítésre azonban a források alapján nem lehet következtetni, csupán két forrás említhető, ahol erről szó esik, egyrészt a VIII. századi Beda Venerabilis, másrészt pedig egy XIII. századi keresztény író, Jakob bar-Szalibi. Ezen két szerzőről azonban elmondható, hogy a témát illetően egyrészt késeiek, másrészt csupán egy-egy ünnepet említenek, így nem lehet rájuk építeni azt a tételt, hogy a keresztény ünnepek csak egyfajta helyettesítői voltak a pogány ünnepeknek. Ezt a tételt tehát elsősorban csak kutatói intuíció tartja fenn, de forrásaink lényegében nincsenek. Konklúzióként azt vonta le az előadó, hogy a késő ókor időszakában nem volt arra nagy törekvés, hogy a teljes kultúra krisztianizálása megtörténjen, inkább egyfajta elkülönítés volt megfigyelhető a vallási és szekuláris élet szféráiban. A szekció második előadását Varsányi Orsolya tartotta és egy IX. századi arab keresztény apologétának, Ammar al-Basrinak vizsgálta meg a munkásságát, főleg a „szabad akarat” abban való megjelenését. Mint kiderült, a „szabad akarat” kifejezés egyben nem szerepel Ammar al-Basrinál, helyette azonban vannak más, ezzel összekapcsolható fogalmak és témák, mint például az emberi szabadság és akarat, valamint akár az isteni akarat. A szabadságra használt egyik fogalom a hurriyya, ami nemcsak Ammarnál, hanem egy másik arab keresztény szerzőnél, Theodor Abu Qurránál is már megjelenik. Ezen fogalom mellett olyan kifejezésekről is hallhattunk, mint például a „képesség” és a „választás” (istita; ihtiyar), valamint az „elsajátítás” és az „érdem” (iktisab, ihtiqaq). Ezt követően az előadó ezen fogalmak előfordulását és kontextusát vizsgálta, a hurriyya esetében például arra jutott, hogy Ammar ezt a kifejezést használja például a természet, a képesség szabadságára, valamint hogy a képesség és a szabadság kifejezések össze is függenek az arab keresztény apologéta elgondolása szerint. A képesség és a választás, tehát mondhatni a választásra való képesség ugyancsak megjelenik, ennek köszönhető ugyanis az ember erkölcsi felelőssége, ugyanis ez a képesség kötetlen és szabad. Az előadás végül a fentebb említett további fogalmak vizsgálatával zárult. A szekció és a konferencia utolsó előadását Frazer-Imregh Monikától hallhattuk, aki egy XV-XVI. századi reneszánsz gondolkodó és „mágus”, Heinrich Cornelius Agrippa von Nettesheim (1486-1535) De occulta philosophia (Az elrejtett bölcsesség) című művében vizsgálta az egyházatyák megjelenését. A szerző és a mű bemutatását követően az előadó rátért az idézett egyházatyákra, akik nem is kevesen voltak: Szent Ágoston, Euszebiosz, Tertullianus, Lactantius, Órigenész stb. Mint kiderült Ágoston volt a leggyakoribb az idézett egyházatyák közül, az előadás második felében igen részletesen hallhattunk arról, hogy a mű mely részeiben idézte a szerző a nagy nyugati egyházatyát. Az előadás végén még arra az érdekességre is fény derült, hogy bizony még egy reneszánsz mágus is volt, hogy „cenzúrázta” Szent Ágostont, amikor olyan szövegrészeket nem idézett tőle, amiket nem gondolt méltónak a nagy keresztény teológushoz.

Frazer-Imregh Monika

Az előadások komolyságuk ellenére nem egyszer csaltak mosolyt a hallgatóság arcára

A konferenciának végül az MPT elnökének, Kendeffy Gábornak a zárszava vetett véget, ezt követte egy ebéd, illetve a résztvevők közül még néhányan részt vettünk a nagykanizsai Thúry György Múzeumban szervezett tárlatvezetésen, amely kifejezetten élvezetes volt (ezúton is köszönjük Nagy Leventének a szervezést).

A résztvevők közül néhányan végigjártuk a nagykanizsai Thúry György Múzeum kiállításait

Személy szerint nagyon élveztem a konferenciát és nem csak azért, mert én is előadhattam – bár természetesen ez is hatalmas megtiszteltetés volt nekem – hanem mert újra találkozhattam olyanokkal, akik az egyházatyákat kutatják és akik hozzá is tudnak szólni a témához. Sok új ötletet és rengeteg inspirációt nyertem a konferencia három napja során. Nagy öröm volt számomra olyan emberekkel beszélgetni, megismerkedni, akiknek nagy tisztelője vagyok és akiknek a munkáit nap mint nap felhasználom a saját kutatásaimhoz, illetve olyanokkal is, akiket még nem ismertem, de most volt lehetőségem belelátni kutatásaikba és még inkább megerősödhetett bennem az a kép, hogy a patrisztika egy igen széleskörű és sok témát felölelni képes diszciplína.

Azt hiszem minden résztvevő nevében kifejezhetem hálánkat a szervezők áldozatos munkájáért, valamint a Piarista Iskolában minket váró kedves fogadtatásért és Dósai Attila vendégszeretetéért!

Kívánom, hogy jövőre is legyen legalább ennyire sikeres az MPT országos konferenciája, remélem nekem is lesz lehetőségem újfent részt venni!

(A képekért köszönet Dósai Attilának!)

Akiknek hálásak vagyunk, a szervezők és a házigazda (Parlagi Gáspár, Dósai Attila, D. Tóth Judit, Scheffer Kevin)