A niceai zsinat (325), ami az első egyetemes (azaz ökumenikus, vagyis oikumenikosz) zsinat volt, talán az egyik legközismertebb egyháztörténeti esemény a kereszténység korai történetében. I. Constantinus császár, akit mi Nagy Konstantin néven szoktunk emlegetni 1696 éve ezen a héten, pontosabban május 20-án nyitotta meg a püspökök gyűlését, pontosan ennek az évfordulónak az apropóján szeretném összefoglalni a zsinat előzményeit és a zsinat határozatainak jelentőségét.

A niceai zsinat a tankönyvben

Mindenek előtt érdemes szerintem megnézni, hogy a jelenleg használt 9. osztályos történelemkönyv mit és mennyit ír a niceai zsinatról, ugyanis ez az esemény annyira fontos, hogy még a tankönyv is megemlékezik róla, habár az egyháztörténetről szóló rész személyes véleményem szerint igencsak hiányos és összegányolt munka. A tankönyv az alábbi módon ír a zsinatról és az azt megelőző vitákról:

„A hitelvek értelmezését is egységesíteni kellett. A számos hitvita közül kiemelkedett a Szentháromság (Atya, Fiú és Szentlélek) értelmezése. Ez lényegében attól függött, hogy Jézust (a Fiút) kinek tekintették. Athanasius alexandriai főpap (patriarcha) az egylényegűséget vallotta, vagyis hogy a Szentháromság azonos istennel, így az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyazon Isten három különböző megnyilvánulási formája. Míg Arius alexandriai presbiter és hívei, az ariánusok elismerték ugyan, hogy Jézus a legmagasabb rendű teremtmény, de csak teremtménynek, vagyis nem istennek tartották. A császárnak a birodalom kormányozhatósága érdekében egységre volt szüksége. Mivel mindkét értelmezés hívei makacsul ragaszkodtak álláspontjukhoz, Constantinus Kr. u. 325-ben összehívta az első egyetemes zsinatot, melyen a kereszténység minden közösségéből összegyűltek a püspökök. A kis-ázsiai Niceában, több száz püspök részvételével megtartott tanácskozáson érvényesült a császár akarata: mindenkire kötelező hitelvnek (dogmának) fogadták el, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek is azonos Istennel. (Jézus tehát isteni személy.) A zsinat rendelkezéseit megtagadókat eretneknek nyilvánították, és az államhatalom erejével is igyekeztek őket visszaszorítani.”

A szöveg néhol igen problematikus, azonban majd csak a cikk végén fogok kitérni arra, hogy mi is a rövid összefoglalóval a probléma.

Nagy Konstantin császár és a zsinati atyák ábrázolása, kezükben a niceai hitvallást tartják

A niceai zsinat ábrázolása egy 16. századi freskón, a baloldali sarokban ott ül Nagy Konstantin

A zsinat előzményei

A Szentháromságról és Krisztus személyéről nem a IV. század elején kezdődtek el a viták, a kérdés már az I-II. században felmerült (az I. századi ebioniták például kétségbe vonták Jézus Krisztus istenségét, a II. században pedig megjelent a doketizmus álláspontja, mely szerint Krisztus emberi teste nem volt valóságos, csak látszat [phantaszma]), és lényegében a III. század közepe után csendesült el némileg (többek között Órigenész nagyhatású munkássága nyomán), hogy aztán a nikaiai zsinat előtt, a IV. század elején újra erőre kapjon. A téma összetettsége miatt nem kívánom a kedves olvasókat terhelni a sok apró irányzat tanításainak kifejtésével, inkább nézzük meg, hogy közvetlen a zsinat előtt milyen tanítás lépett elő Arius teológiájában. Arius egy alexandriai presbiter volt, aki Líbia területéről származott. 318-ban ő robbantotta ki azt a vitát, ami megindította a IV-VII/VIII. századi krisztológiai és trinitológiai (azaz a Szentháromságról szóló) viták hosszú sorozatát. Arius tanítását és magát a „korai ariánus” álláspontot nehéz teljességgel feltérképezni, mert kevés forrásunk maradt fent az arianizmus ezen időszakáról. Érdekes, hogy például Rebecca Lyman tanulmányában korábbi kutatók nyomán megemlíti, hogy a nagy antiariánus Athanasziosz az Arius és ariánusok ellen írt műveiben megalkotja a maga „arianizmusát”, amelyet támad (ezt nevezi a szerző „athanaszioszi arianizmusnak”). Perendy László egyik írásában Paul Gavrilyuk ortodox teológus kutatásai nyomán öt lehetséges értelmezési lehetőséget sorol fel az arianizmus kapcsán:

1. Az első vélemény szerint az arianizmus platonista hatás alatt kialakuló keresztény
   teológiai irányzat
   
2. Mások szerint pont hogy inkább judaizáló, Szamoszatai Pauloszon keresztül a
   hellenizált zsidó zsinagógák tanításához kapcsolódó teológiai irányzat (eme
   értelmezés szerint az arianizmusnak az a lényege, hogy igyekezett összeegyeztetni
   a Krisztusba vetett hitet a szigorú monoteizmussal)
   
3. Exegetikai10 „útkeresés” nyomán kialakult teológiai irányzat, amely annak
   eredményeként jött létre, hogy Arius a bibliai kinyilatkoztatás hiteles krisztológiai
   álláspontját kereste
4. A negyedik álláspont szerint Ariust inkább szótériológiai (megváltástan)
   megfontolások vezették, célja volt, hogy Krisztust mint példaképet, mint mintát
   mutassa be a keresztény hívőknek. Ezen felfogásban Krisztus egy „modell értékű
   teremtmény”, ahogy Perendy is fogalmaz.
5. Ezen értelmezés szerint Arius elsősorban azon kérdést állította középpontba, hogy
   az Atya hogyan viszonyul Krisztus szenvedéséhez és halálához. Hiszen az Atyát
   ezek nem érinthetik, mivel az Atya, mint Isten nem képes szenvedésre, Krisztus
   viszont szenvedett értünk a kereszten és meghalt, ez a megváltás alapja.

Lyman említett tanulmányában emellett felveti, hogy lehet az a kérdés húzódott meg az általa „alexandriai vitának” nevezett esemény mélyén, hogy miképpen nyilatkozik meg a transzcendens Teremtő, illetve az anyagi képek világában miként lehet a Fiú az Isten egyedülálló, hiteles képmása? Mindazonáltal szükséges rámutatnom, hogy a „hagyományos” rekonstrukció alapján Arius azt tanította, hogy a Fiú (azaz a Szentháromság második személye) nem öröktől fogva létezik, ugyanis csak az Atya létezése örök, a Fiú az létre lett hozva, de csak később, bár igaz, minden teremtmény és az idő előtt (időtlen keletkezés), de mégsem öröktől fogva létezik, tehát volt idő amikor még nem volt Fiú. Arius szerint azért nem lehet a Fiú öröktől fogva létező és azért nem lehet egylényegű az Atyával, mert egyrészt ez megbontaná az Isten egységét (monad/monasz), másrészt pedig ez az isteni lényegből egy leválasztást jelentene, ami pedig azt jelentené, hogy az isteni természetben változás állt be, holott az változhatatlan. A presbiter tehát azt tanította, hogy a Fiú az mindenek előtt keletkezett ugyan, de egy teremtmény, Isten legfőbb teremtménye, ezért nem egylényegű az Atyával. Emellett olyan tendenciát is észrevehetünk Arius tanításában, mely szerint Krisztusnak nem volt emberi lelke, mert annak a helyét a Logosz foglalta el. Ez a teológiai "rendszer" (nem nevezhető igazából rendszernek) volt tehát az, amivel például Alexandria püspöke, Alexandrosz vitába szállt, sőt, 319-ben ki is közösíttette egy alexandriai zsinaton Ariust és követőit az egyházból. Arius azonban támogatókra lelt többek között két püspök, Nikomédiai Euszebiosz és Caesareai Euszebiosz személyében, akik szintén helyi püspöki zsinatokat hívtak össze, és ártatlannak nyilvánították az alexandriai presbitert. A vita odáig fajult, hogy Konstantin császár, miután legyőzte ellenfelét, Liciniust 324-ben és a Római Birodalom keleti területeit is uralma alá hajtotta, levelet írt Alexandroszhoz és Ariushoz, melyben békére intette őket, egyenesen úgy fogalmazott, ahogy Euszebiosz idézi a Constantinus élete (Vita Constantini) című művében:

„Mindaddig, amíg nem hagytok fel azzal, hogy ilyen csip-csup, jelentéktelen kérdések felett civódtok, nem való, hogy Isten annyi embere tartozzon ítélőképességetek irányítása alá, mivel magatok közt is megosztottak vagytok.”

Természetesen a korabeli egyháziak, akik a vitában részt vettek, felháborodtak azon, hogy a Szentháromság és Krisztus kérdését valaki jelentéktelen kérdésnek gondolja, és a levélnek semmilyen foganatja nem lett. Végül miután Arius követői és az Alexandriai Alexandrosz oldalán állók egyre inkább egymásnak estek, Konstantin eldöntötte, hogy összehív egy egyházi gyűlést, ennek nyomán lett összehívva a niceai zsinat.

Arius elképzelt portréja egy 16. századi könyvből

Alexandrosz alexandriai püspök képe egy ikonon

A zsinat menete és határozatai

Mint már fentebb említettem, Konstantin a zsinatot 325. május 20-án nyitotta meg hivatalosan Nicea városában (olvastam olyat is, hogy 325. június 19-én kezdődött a zsinat, de sokkal több helyen írják, hogy május 20. volt a kezdés dátuma). A gyűlésen 200-250/300 püspök vett részt, legtöbben Kis-Ázsiából érkeztek, de voltak jelen Szíria és Palesztina területéről, természetesen a leginkább érintett Egyiptomból, illetve részt vett egy pár püspök Nyugatról is (Szilveszter pápa betegsége miatt követek útján volt jelen, de például Cordubai Hosius püspök, Konstantin császár egyik legfőbb egyházügyi tanácsadója személyesen is megjelent, sőt, elnökölt is többször a zsinat ülésein). Szókratész Szkholasztikosz szerint „Amint az alkalomhoz illően csend lett, a császár trónjáról azonnal buzdító beszédet intézett hozzájuk (ti. a püspökökhöz), amelyben összhangra és egyetértésre bátorította őket, és arra intett, hogy mindenki egyenként tegye félre a másikkal kapcsolatos baját.” A zsinaton az egyik oldalt Arius képviselte, mellette állt például Nikomédiai Euszebiosz, az antiariánus oldalt pedig Alexandrosz alexandriai püspök vezette, mellette volt támogatóként az őt kísérő alexandriai diakónus, Athanasziosz is (aki később Alexandria püspöke/patriarchája lesz). Hogy kicsit érthetőbb legyen, az alábbi három oldal volt megfigyelhető a zsinaton:

1. Az ariánusok/ariánus érzelműek (pl. Arius, Nikomédiai Euszebiosz): a Fiú a legfőbb teremtmény
2. Az antiariánus oldal (pl. Alexandriai Alexandrosz, Cordubai Hosius, Athanasziosz diakónus): a Fiú az Atyától született és egylényegű vele
3. A mérsékeltek (legfőképpen Caesareai Euszebiosz számított mérsékeltnek): egy saját hitvallást nyújt be (ez az ún. caesareai hitvallás), az egylényegűséget nem fogadja el, de az arianizmussal sem ért feltétlen egyet mindenben, egyfajta köztes állapot

A zsinat a teológiai egyeztetéseket június 19-re elvégzi, ekkorra kiderül, hogy az antiariánus álláspont győzedelmeskedik, megfogalmazzák a niceai hitvallást (a ma ismert Hiszekegy, azaz a Credo nem ekkor nyeri el végleges formáját, hanem majd 381-ben, az I. konstantinápolyi zsinaton), amelyet Szókratész Szkholasztikosz teljes hosszában idéz egyháztörténeti művében:

„Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében. És egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától született Egyszülött, vagyis az Atya lényegéből való, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, született, nem teremtmény, egylényegű az Atyával, aki által minden lett a mennyben és a földön. Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt (a mennyből), és megtestesült és emberré lett. Szenvedett és feltámadt harmadnap, felment a mennyekbe, eljön ítélni élőket és holtakat. És a Szentiélekben. Akik pedig azt mondják, hogy »Volt idő, amikor még nem volt« Isten Fia, és »Mielőtt született, nem volt« és hogy »A nem létezőkből lett«, vagy azt mondják, hogy más hüposztasziszból vagy lényegből van, vagy teremtett, vagy változó, vagy átalakuló, azokat átokkal sújtja a szent, katolikus és apostoli egyház.”

Ezzel szemben mivel volt másabb a mérsékelt oldal hitvallása, azaz a caesareai hitvallás? Többek között abban az szerepelt a Fiúról, hogy „minden teremtmény elsőszülötte”, illetve az, hogy „aki minden idő előtt született”, ezeket azonban egyértelműen ariánusként is lehetett értelmezni, hiszen Arius is tanította, hogy a Fiú minden teremtmény előtt született, ezzel szemben a niceai hitvallás ezen részeket nem tartalmazta, sőt, voltak benne kifejezetten antiariánus szövegek (pl. „az Atyától született Egyszülött, vagyis az Atya lényegéből való”, illetve „aki egylényegű az Atyával”). Valószínű, hogy egyesek nem értik azt teljesen, hogy mit jelent az, hogy a Fiú az Atyával egylényegű. Ez röviden azt jelenti, hogy a Fiú ugyanúgy nem lett alanya a változékonyságnak megszületése után, mint ahogy az Atya sem változékony, és maga a Fiú mint személy lényegileg nem szakad el az Atyától, mert egy vele. A hitvallást szinte mindenki aláírja (maga Konstantin császár is ezt támogatja, sőt, a homousziosz fogalmat is ő ajánlja valószínűleg Cordubai Hosius tanácsára), bár egyesek előtte hezitálnak, illetve vannak olyanok, akik a hitvallást magát aláírják, de a végén az átokformulát (azaz az anatémát) azt nem (az „Akik pedig azt mondják…” résznél kezdődik az anatéma, aki ezt nem írta alá, az lényegében nem tartotta érvényesnek Arius és követői elítélését, ilyen volt például Caesareai Euszebiosz is). Végül csupán két püspök nem írta alá, Theonász marmarikai és Szekundosz ptolemaiszi püspök, őket Ariusszal együtt száműzik (három hónap múlva száműzik majd Nikomédiai Euszebiosz és Theognisz nikaiai püspököket is, akik ugyan aláírták a hitvallást, de az anatémát nem, illetve nem voltak meggyőződéses hívei a homousziosz, azaz az egylényegű formulának).

Nagy Konstantin kolosszusának feje

A teológiai rendteremtésen mellett a zsinat egyéb határozatokat is hozott. Egyrészt megfogalmaztak húsz kánont, melyek többségükben egyházfegyelmi rendelkezéseket tartalmaztak, ezekből íme néhány fontosabb:

• IV. kánon: minimum három püspök kell egy új püspök felszenteléséhez, az optimális eset azonban az, amikor az adott tartomány minden püspöke ott tud lenni a felszentelésen, a felszentelést pedig a metropolitának (azaz a püspökök felett álló tartományi érseknek) volt jogában jóváhagyni
• V. kánon: akit egy tartományban kiközösítenek, azt egy másik tartományban nem szabad visszavenni az egyházi közösségbe, illetve minden tartományban évente két zsinatot kell tartani
• VI. kánon: Alexandria joghatósága érvényes egész Egyiptom, Líbia és Pentapolisz felett, hiszen Róma esetében ugyanez a szokás (ez lényegében egyes városok egyházi elsőségét jelenti)
• VII. kánon: aki egy városban püspök, presbiter vagy diakónus, annak meg kell maradnia azon a helyen, ahol felszentelték, más városba nem mehet át (később többször baj is lesz abból, hogy egy püspököt áthelyeznek egy másik püspökségbe, a niceai zsinat ezen kánonja alapján ez tilos)

Ezen határozatok mellett a húsvét ünneplésének dátuma is előkerült, azonban erről nem szólnak a zsinati kánonok, egy zsinati levél, amit az alexandriai egyházhoz címeztek és amelyben beszámolnak a zsinat eredményeiről azonban ír erről:

„Örömhírt közlünk veletek a legszentebb húsvéttal kapcsolatos egyetértésről is, hogy imáitok segítségével ez az ügy is szerencsésen végződött: az összes keleti testvér, akik korábban a zsidókkal együtt ünnepeltek, a rómaiakkal, velünk és mindazokkal, akik ősidőktől fogva velünk együtt tartották a húsvétot, mostantól fogva együtt üli majd meg.”

Konkrét dátum nincs megjelölve, azonban annyit megtudunk, hogy a zsidó Pészach ünneptől megtörténik a húsvét végleges elválása (a zsidók a Pészach ünnepét niszán 14-én tartották mindig, egy ideig ehhez igazodott a húsvét ünneplése is), ettől fogva elméletileg mindenki Rómához és Alexandriához igazodik (az alexandriai patriarcha például megkapta azon kiváltságot, hogy minden évben ő hirdethette ki a húsvét dátumát). A zsinatról egyébként a hagyomány megőrzött egy érdekes és vicces történetet: állítólag Szent Miklós mint Myra püspöke részt vett a zsinaton, és amikor Arius előadta saját álláspontját a Szentháromságról a püspök annyira ideges lett, hogy odalépett Ariushoz és lekevert neki egy pofont. Miklós a zsinaton akár részt is vehetett, a történetnek azonban semmilyen történeti bizonyítéka nincs, a történet is csak a XIV. században tűnik fel, így bár humoros sztoriról van szó, valószínűleg csupán kitaláció, mégis amikor a Mikulásra gondolunk (akinek mintája Szent Miklós) akkor érdemes egy pillanatra elképzelni az ideges, pofozkodó püspök képét.

Miklós püspök Arius arcán csattanó pofonjának megörökítése egy középkori freskón...

...és egy modern ábrázoláson.

Következmények

A niceai zsinat határozatai igen jól észrevehető kereteket adtak az „igaz” keresztény hit értelmezéséhez, de a viták korántsem zárultak le, sőt, a zsinat utáni évtizedekben vannak olyan helyzetek, amikor az arianizmus erőre kap, és visszaszorítja a niceai hitet, főleg Keleten. Mégis megszületik az egyház hitének leírt és meghatározott, mondhatnánk dogmatikus alapja, amely innentől fogva az egyház jelentősebb részének az igaz hit mércéje lesz. A niceai hitvallás lesz később, 381-ben kiegészítve, és ez az a Hiszekegy, ami a mai napig benne van a római katolikus, a keleti ortodox és még egyéb keresztény felekezetek liturgiájában is. A zsinatot tehát személyes véleményem szerint egy mérföldkőnek tekinthetjük az egyháztörténetben, ráadásul itt már jelentkezik az a folyamat, hogy a császár is beleszólást kér az egyházi ügyekbe, és egyetemes zsinatokat is mindig a császárok hívnak össze, ahogy Konstantin hívta össze a niceai zsinatot is.

A tankönyvi szöveg hibái

Zárásképpen szeretnék kitérni arra, hogy a cikk elején említett tankönyvi szöveggel mik a problémák. Először is a tankönyv Athanasius patriarcháról beszél, holott az ariánus vita kirobbanásakor még csak alexandriai diakónus volt, Arius legfőbb ellenfele egészen 328-ig Alexandrosz alexandriai püspök volt (Athanasziosz 328-ban lett patriarcha), de ő még megemlítve sincs a szövegben. Másodszor az is probléma, hogy a tankönyvi szöveg azt sugallja, hogy a niceai zsinat elítélte az arianizmust, majd elkezdték üldözni is és ezzel le is volt zárva a vita. Ez azonban nem így van, a zsinat után 2-3 évvel már az ariánusok támadásba kezdenek a niceai hitvallással szemben, és még magát Konstantint is megingatják, sőt, Konstantin fiai idején Keleten nagyon előretör az arianizmus, és 359-ben egy rövid időre az egész birodalomban győzedelmeskedni látszik, azonban ez a csúcspont, innentől kezdve hanyatlani kezd, miközben állandóan folynak a viták az ariánus és antiariánus teológusok között. A vita tehát nem ér véget, a tankönyv nagyon leegyszerűsíti a történetet, mintha a niceai zsinat mindent lezárt volna, holott pont hogy ez egy fajta kezdőpont volt, az igazi lezárást majd a 381-es I. konstantinápolyi (II. egyetemes) zsinat fogja megadni Keleten, ami az arianizmust újra el fogja ítélni (Nyugaton a germán népek körében még évszázadokig túlél az arianizmus, a VI-VII. századig).

Források

• Szókratész egyháztörténete (Ókeresztény Írók IX., ford. Baán István), Szent István Társulat, Budapest, 1984.
• Erdő Péter: Az ókori egyházfegyelem emlékei (Ókori Keresztény Írók II.), Szent István Társulat, Budapest, 2018.
• Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe 787-ig, Szent István Társulat, Budapest, 1998.
• Vermes Géza: A kereszténység kezdetei. Názárettől Nikaiáig (Kr. u. 30-325) (ford. Nagy Mónika Zsuzsanna), Libri Kiadó, Budapest, 2013.
• Henry Chadwick: A korai egyház, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
• Charles Freeman: A New History of Early Christianity, Yale University Press, New Haven – London, 2011.
• John Meyendorff: Birodalmi egység és keresztény szakadások, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2001.
• Robert M. Grant: Religion and Politics at the Council of Nicaea In The Journal of Religion Vol. 55 (1975) /1. szám, 1-12. oldal
• Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona, Szent István Társulat, Budapest, 2004.
• Grillmeier, Aloys: Christ in Christian Tradition Vol 1. (ford. John Bowden), John Knox Press, Atlanta, 1975.
• Lyman, Rebecca: „Arius and Arianism. The Origins of the Alexandrian Controversy” In Young Richard Kim (szerk.): The Cambridge Companion to the Council of Nicaea, Cambridge University Press, Cambridge, 2021., 43-62.
• Page, Nick: A kereszténység majdnem tévedhetetlen története, Koinónia, Cluj-Napoca, 2018.

• Perendy László: „Isten szenvedésmentessége és compassio-ja a patrisztikus hagyományban” In A szenvedő ember Isten színe előtt (Varia Theologica 6., szerk. Puskás Attila – Perendy László), Szent István Társulat, Budapest, 2014.