Az előző RSI-ről (Repubblica Sociale Italiana) szóló cikkben eljutottunk a Duce leváltásától a köztársaság megalapításáig. Ebben a cikkben tovább haladunk időrendben és megnézzük, mire volt képes a rossz egészségi állapottal rendelkező Mussolini egy bábállam élén, mennyire tudta függetleníteni magát a németektől, valamint megnézzük hogyan bukott el az Olasz Szociális Köztársaság. A cikkben ezekre a kérdésekre és még sok minden másra is választ kaphattok. Na de kezdjük is!

Október 9-e nem csak Graziani Németországba látogatása miatt volt fontos az RSI-nek, ugyanis ezen a napon bocsájtotta ki Buffarini azt a törvényt, mely életfolytig tartó börtönt vagy halálbüntetést helyezett kilátásba azoknak az újságíróknak, akik olyan hírt mernek lehozni, amivel hátráltathatják a tengelyhatalmakat küzdelmükben. 

Rodolfo Graziani,az RSI hadügyminisztere 

1943. november 14-én Veronában a PRF megtartotta fennállásának első és utolsó pártkongresszusát. Maga a kongresszus nem zajlott akadály nélkül. A képviselők ordítoztak egymással annak ellenére, hogy ők elméletileg egy ideológiát vallottak. Végül mégis sikerült elfogadtatni egy 18 pontos manifesztumot, ennek az egyik része volt, hogy Mussolini vissza akart térni a ,,nagytőke elleni roham”szocialista eszméjéhez. Ez eredetileg az egész fasizmusnak egyik alappillére volt, később azonban a jelentősége eltűnt, annak tudatában, hogy a tőkések nem feltétlenül voltak Mussolini-ellensek. Bár ennek a programnak is nagyon sok akadálya volt, azonban összességében nem mondható el róla, hogy nem volt foganatja, ám azt a formáját, amit a Duce megálmodott nem érte el. 

Ezekben az években a lakosság helyzete is egyre inkább nyomorúságos lett. Amennyiben nem a németek vagy - a pártban is  erőteljesen jelen lévő - neosquadristák (félkatonai alakulatok) fosztogattak, akkor kommunista partizán bandák garázdálkodtak az országban. A lakosságnak mind a két fél felől érkező támadásokat el kellet viselnie. Többek között ennek köszönhetően a lakosság éhezett, és soha nem tudta mit hoz a holnap, teljes volt a létbizonytalanság. Teljesen hétköznapi kérdéssé vált, hogy "Lesz e mit enni holnap?" (ahogy általában a súlyos háborús helyzetekben ez sokszor hétköznapi kérdés a lakosságnak).

Ebben a pár évben nem csak a nép sanyargott, 1944 végére Mussolini állapota is egyre csak romlott, bár testi bajai nem voltak. A romlás legfőképpen idegi alapú volt. Ez köszönhető volt a folyamatos szövetséges előrenyomulásnak, valamint a rezsim folyamatosan növekvő népszerűtlenségének is. Ebben az időben már egyre inkább érdektelen volt Mussolini a politika iránt. Saját mozgástere bár nem volt nagy, de ezt sem tudta kihasználni mivel ekkor már nem a régi energiával harcolt. Talán az előbb említett államosítást is végre tudta volna hajtani, amennyiben nem csak árnyéka lett volna régi önmagának.

1944 vége felé a németek egyre inkább követelték a nagytanács ,,árulóinak” megbüntetését. Ezzel Mussolini nem feltétlenül értett egyet, de az eseményeket nem tudta érdemben befolyásolni. A pert még a Salói Köztársaság igazságügyminisztere sem tartotta jogosnak, mivel úgy gondolta (jogosan), hogy a vádlottak semmi törvénybe ütközőt nem követtek el. Mussolini meg volt győződve arról, hogy a per vádlottai nem a felbujtók, hanem azok voltak, akik nem menekültek el valamilyen okból kifolyólag, míg az ,,árulás” valódi értelmi szerzői (Grandi, Bottai) elmenekültek. A per végül 1944. január 8-án kezdődött meg, az ítéleteket pedig 3 napra rá végre is hajtották. A vádlottak padján olyanok ültek, akik elfogadták Grandi javaslatát július 23-án. A vádlottak között szerepelt Galeazzo Ciano, az ex-Duce veje is. Végül őt sem sikerült megmenteni, még Edda Mussolini közbenjárására sem (Ciano maximum akkor tudott volna megmenekülni, ha úgy cselekszik, mint Dino Grandi, azaz semleges országba menekül, Ciano azonban e helyett Németországban próbált menedéket keresni, ahol azonban tőrbe csalták). 

A fasiszta rendszer a kivégzésekkel sem erősödött meg. Egyre több fasisztaellenes megmozdulás volt már 1943 szeptemberétől. Az ellenállók egyik eszköze a sztrájk volt. A legnagyobb munkabeszüntetésre 1944 márciusában került sor. Ebben még a hivatalos statisztika szerint is 207 ezren vettek részt (a résztvevők valószínűleg többen voltak, nagyon merész becslések szerint a számuk akár az 1 millió főt is elérhette). Ezen kívül erőteljesen jelezte a fasiszta rendszer gyengülését a CLNAI (Comitato dell´Alta Italia, Észak-olaszországi Nemzeti Felszabadító Bizottság) megalakulása is. Mussolini a javulást az államosításoktól várta, amely azonban mind az ország, mind a németek érdekeivel szembe ment, mivel a háború kellős közepén egy ilyen változás könnyen katasztrófához vezethetett. 

Az Olasz Szociális Köztársaság hivatalos címere

Ilyen körülmények között találkozott Mussolini április 22-én Klessheimben a Führerrel. A találkozó során sok mindent kért Hitlertől, ami javíthatna az olaszországi helyzeten (többek között olasz katonák hazaszállítását is), azonban a Führer minden kérését elutasította és a Wermacht kivonásával fenyegetőzött, valamint a ,,csodafegyveréről” is ejtett pár szót. 

Nem sokkal a találkozó után a szövetségesek hadserege megindult. Ez rossz hír volt Mussoliniék számára, hiszen a Wermacht már nem volt elég erős a szövetségesek visszatartására. A szövetségesek támadása során 1944. június 4-én Róma is felszabadult. Az attak alatt a partizánmozgalom is működésbe lendült, sok város már az előtt a kezükre került, mielőtt a brit-amerikai csapatok megérkeztek. A fasizmus napjai meg voltak számlálva. 

Salò és Mussolini bukása 

Július 20-án a Duce ismét a Führerhez zarándokolt, ugyanazzal a szándékkal, mint a múltkor, azaz elérni az olasz katonák hazaszállítását. Ez azonban most nagyobb sikerrel járt, bár ennek nem feltétlenül Hitler volt az oka, ugyanis ez volt az a nap, amikor végrehajtották a Führer elleni - talán a legveszélyesebbnek mondható - merényletet. Részben ennek következményeként végül Mussolini - mivel Adolf Hitler inkább a bosszúval volt elfoglalva - elérte két olasz hadosztály hazaszállítását. Ekkor még a Duce nem sejthette, hogy ez az utolsó találkozása a Führerrel. 

1944 nyarán az erőszak a tetőfokára hágott mind a két oldalon, aminek a legnagyobb elszenvedője az olasz lakosság volt. Júliusban például a német parancsnokság eldöntötte, hogy felakasztja az elfogott partizánokat Torinó utcáin, amit meg is tett. Ez csak egy példa arra a sok kegyetlen gyilkolászásra, amely ezekben a hónapokban történt. 

Mussolini szerencséjére június 6-án megtörtént a normandiai partraszállás. Kérdésként merülhet fel, hogy miért nevezem szerencsésnek ezt a Duce számára. Hiszen ez megpecsételte a III. Birodalom, ezzel együtt pedig a RSI sorsát. Bár ez ténylegesen igaz, de az RSI ezzel kapott egy kis időhaladékot, mivel a szövetségesek Észak-Franciaországra koncentrálták erejüket. Így csak olyan területekre tudtak bevonulni, amelyeket a németek kiürítettek Firenzéig (a várost éppen a partizánok szabadították fel). Ennek ellenére sem gondolták a németek, hogy ők sokáig fogják tartani az Appennini-félsziget akár egy kis részét is. 

1944 decemberében az ex-Duce, hogy éreztesse függetlenségét a németektől, áthelyezte székhelyét Milánóba, bár a minisztériumok áthelyezésére még elég sokat kellett várnia. Ekkor mondta el utolsó nyilvános beszédét a Tatro Liricóban. Jellemző, hogy Mussolini a Salòi Köztársaság fennállásának bő két évében csak nagyon kevésszer nyilatkozott a nyilvánosság előtt, hiszen ő is tudta, hogy immáron nem ő a nép szeretett vezére.

Hogy ezt a képet valamelyest visszanyerje, 1945 elején Mussolini újra belekezdett egyik régi ,,hobbijának” űzésébe, az államosításba. Bár volt német ellenszele, az már nem volt olyan nagy, de ez a Duce szempontjából nem feltétlenül volt a legjobb, mivel a németek egyre jobban kezdték magára hagyni szövetségesüket. Ez abban is megnyilvánult, hogy bizonyos vezetőket foglalkoztatott az a gondolat, hogy az olaszországi erők letegyék a fegyvert. Mussolini ebben nem akart részt venni, inkább külön próbált tárgyalni a szövetségesekkel, azonban ezek a próbálkozások rendre kudarcot vallottak. 

Április 16-án a Duce bejelentette, hogy nem vár tovább, a minisztériumok rögvest átköltöznek Milánóba. Mussolini konvoja április 18-án indult meg Lombardia fővárosába .Miután megérkeztek, az ex-Duce a milánói prefektúrán rendezte be új és egyben utolsó rezidenciáját, így elhagyta a németek által kijelölt és ellenőrzött Gargano romlott légkörét. Milánóba érkezve a Duce megint megpróbálta felvenni a kapcsolatot a szövetségesekkel, azonban ez a próbálkozás is kudarcba fulladt. 

Pár nappal ezután a tapogatózások eredményeként április 25-én Mussolini elindult az érseki palotába, ahol a CLNAI képviselőivel tárgyalt a megadásról. A tárgyalás eredmény nélkül végződött, mivel a Cadorna vezette CLNAI delegáció csakis a feltétel nélküli megadást volt hajlandó elfogadni, így Mussolini meghagyta azt, hogy egy óra múlva választ ad az ajánlatra. Ezt azonban sohasem tette meg, mivel érezte, hogy akkor törvényszék elé állítanák, mint háborús bűnöst 

Az már biztos volt, hogy a feltétel nélküli megadást nem fogadja el, az viszont még kérdés volt az ex-Duce számára, hogy vajon mit tegyen. Legyen öngyilkos, próbáljon elmenekülni, vagy haljon meg az Alpokban harcolva (gyakorlatilag ez is öngyilkosságnak számított volna)? Mussolini végül a Svájcba való menekülést választotta, így indult el viszonylag népes kíséretével utolsó útjára a svájci határ irányába.

Egy ideig úgy tűnt, hogy a szökés sikeres lesz annak ellenére, hogy az RSI vezetői nem tehették be a lábukat a független országba. Április 27-én azonban partizánok Musso községnél megállították a konvojt. Ekkor az addig Mussolinit kísérő SS-katonák szabad elvonulás fejében otthagyták az ex-Ducét, aki így a partizánok kezére került. A patrizánok gyorsan felállítottak egy ,,bíróságot”, amely végül Mussolini elrendelte Mussolini kivégzését, amit végre is hajtottak. Kivégeztek még további 15 személyt, köztük a Duce szeretőjét, Claretta Petaccit is, akivel együtt akasztották fel Milánóban. Így ért véget az Olasz Szociális Köztársaság és egyben a Duce története is. 

A felakasztott Duce és társai Milánóban

Források

• Ormos Mária: Mussolini, Kossuth Kiadó, Budapest, 2019.
• Ray Moseley: Mussolini, Taylor Trade Pub, Dallas, 2004. (https://archive.org/details/mussolinilast60000mose/mode/2up) 
• Ormos Mária: Benito Mussolini: a kultuszépítő In Rubicon 2007 /9. szám, 4-15. oldal
• James Holland: Szicília bevétele In BBC History 2021 /3. szám, 33-39. oldal
• Károlyfalvi József: Giovinezza, giovinezza. Az Olasz Szociális Köztársaság rövid története (https://mek.oszk.hu/10700/10777/) 
• https://mult-kor.hu/sokan-mar-mussolini-utodjat-lattak-a-vegul-puccs-miatt-kivegzett-ciano-grofban-20180111