Tegnapi cikkünkben Danka Balázzsal igyekeztünk felrajzolni nektek egy átfogó ívet a hitújítómozgalmakkal és eretnekségekkel kapcsolatban, ma pedig szeretnénk aránylag röviden mesélni nektek Husz Jánosról valamint a huszita tanításokról, illetve a cikk végén közöljük Poggio Bracciolini olasz humanista beszámolóját a konstanzi zsinatról, amelyre a meghívót személyesen adta át Husz Jánosnak, személyes ismeretségük révén pedig maga is vallani kezdte Husz nézeteit és a hívévé lett. Utazzunk tehát vissza a XV. század elejére, ahol legutóbb abbahagytuk.

A huszitizmus kialakulásának körülményei és Husz János pályája

Mivel előző cikkünkben bőven szóltunk az előzményekről, így erre most külön nem térnénk ki, időnként lesznek majd utalások az előző cikkre illetve olyan dolgokra, amelyeket abban tárgyaltunk, ha valamire nem emlékeztek abban meg tudjátok nézni. Annyit azonban mégiscsak érdemes megjegyezni, hogy Husz fellépésének és a huszitizmusnak az előzményeit nem csak Wyclif tanításaiban kell keresni, hanem Csehországban is voltak már előtte, akik hangoztatták az egyház romlottságát és felszólaltak a szimónia és egyéb visszaélések ellen (például az egyházi tisztségek halmozása), ilyen volt például Konrad Waldhauser Ágoston-rendi barát és Milič z Kroměříže prágai kanonok a XIV. században. Most viszont térjünk rá a huszitizmus „atyjának”, Husz Jánosnak az élettörténetére.

Husz János (azaz Jan Hus) 1369 környékén született Huszinec városában földműves családba. Valószínű, hogy Huszinec környékén járta ki első iskoláit, majd a prágai egyetemre ment tanulni. 1393-ban lett az artes fakultás (lényegében a mai bölcsészkar megfelelője) baccalaureusa, 1394-ben pedig a teológia baccalaureusa lett. Két évvel később, 1396-ban lett az artes magisztere lett, újabb két év múlva pedig már az egyetemen tanított professzorként. Az 1400-as évek elején felgyorsult az előrejutása, 1400-ban belépett a papi rendbe, 1401-ben az artes fakultás dékánja lett, 1402-ben pedig két megtiszteltetés is érte, ugyanis egyrészt kinevezték a prágai egyetem rektorává (1403-ig tölti be ezt a tisztet), másrészt elnyerte a prágai Betlehem-kápolna prédikátori tisztségét, ami azért is volt különleges, mert ezen kápolnát külön azért hozták létre, hogy cseh nyelven szólhasson a prédikáció. Eközben lassan elkezdett ismerkedni Wyclif tanaival, ennek azonban fontos előzményei voltak: egyrészt 1381-ben IV. (Luxemburgi) Károly lánya, Anna feleségül ment II. Richárd angol királyhoz, ennek nyomán pedig több cseh diák eljutott az Oxfordi Egyetemre, hogy ott tanulhasson. Husz János egyik barátja, Prágai Jeromos pont az 1300-as évek végén érkezett haza Angliából és magával hozta Wyclif néhány művét is. Wyclif tanainak terjedését jól jelzi, hogy 1403-ban a prágai egyetem egyik német mestere, Johann Hübner a prágai székeskáptalan elé terjesztette Wyclif 45 tételét (ebben benne volt az 1382-es londoni zsinat által elítélt 24, plusz maga írt még 21-et Wyclif írásait olvasva). Ennek nyomán még ezen évben betiltották Wyclif tanait a prágai egyetemen, azonban ez nem volt hatásos, ugyanis nemhogy csökkentette volna Wyclif tanításainak népszerűségét, hanem még többen elkezdtek iránta érdeklődni (a tiltás hatása olyan alacsony volt, hogy VII. Ince római pápának figyelmeztetnie kellett a prágai érseket, hogy felügyelje szigorúbban a wyclifita tanok terjedésének megakadályozását. 1402-1403-ban egyébként éppen sede vacante, azaz üresedés volt a prágai érdeki székben, ugyanis 1402-ben elhunyt Olbram ze Škvorce, utódját pedig közel egy év múlva iktatták be (az új érsek Zbyněk Zajíc lett).

Husz János elképzelt ábrázolása

Vencel királynak is voltak eközben konfliktusai az egyházzal, ugyanis 1400-ban Ruprecht (Rupert) pfalzi palotagrófot német királyként állították fel a korábbi német királlyal, Vencellel szemben (aki a Luxemburgi-házból származott, IV. Károly fia volt), a római pápa, IX. Bonifác pedig Ruprechtet támogatta (ahogy utódjai, VII. Ince és XII. Gergely is) Vencellel szemben, Vencel ezért egyre inkább elhidegült a római pápáktól és mikor XII. Gergely Vencel azon kérését, hogy őt ismerje el német királynak Ruprechtel szemben, elutasította, Vencel betiltotta, hogy a csehországi egyházi javadalmak betöltéséről szó pápai iratokat bárki is kihirdesse, ezzel is hozzájárult a csehországi pápaellenes hangulat fokozódásához, ami pedig alapja lett a wyclifita tanok terjedésének, amiknek, ahogy előző cikkünkben utaltunk rá, nem kevés pápaságellenes élük volt. Zbyněk érsek igyekezett elejét venni Wyclif nézetei terjedésének, így 1406-ban például elrendelte, hogy minden lelkipásztor köteles hirdetni, hogy az átlényegülés (transsubstantiatio) valósságát (aki ezt tagadja, azt kiátkozással fenyegették meg). Husz maga is elkezdte tanulmányozni Wyclif tanait és kezdetben ezeknek a hatására (meg a saját személyes tapasztalatai alapján is) ő maga is bírálta az egyházi visszásságokat (például a szimóniát és a túlzott méretű egyházi vagyont). A kor cseh egyházi helyzete miatt bizony volt igazsága Husznak, emellett pedig mivel nem fordult szembe nyíltan a római katolikus tradícióval még ekkor, így élvezte az udvar támogatását (ugyanis Zsófia királyné, Vencel felesége gyóntatója volt) és Zbyněk érsekkel is jó viszonyt ápolt, az érsek felkérte, hogy szóljon neki bármikor is visszásságot tapasztal az egyházmegyében. Volt például egy olyan eset, hogy Husz Jánost az érsek elküldte Wilsnakba, ahol egy állítólagos Krisztus vére-ereklyét őriztek és igazi zarándokhellyé vált, ami nem kevés bevételt is jelentett. Husznak és két társának az volt a feladata, hogy vizsgálja ki, hogy az ereklye valós-e, és amikor kiderült, hogy az egész egy átverés, az érsek Husz tanácsára megtiltotta az ereklye látogatását (kiátkozás terhe alatt), sőt, elrendelte, hogy ilyen „csodatevő” helyek ne legyenek sehol Csehországban.

IV. Vencel cseh király, Husz idejében ő ült Csehország trónján, feleségének, Zsófiának Husz a gyóntatója volt

1407-től kezdve azonban Husz elkezdett túllépni az egyházfegyelmi kereteken, Wyclif műveit tanulmányozva elkezdte megkérdőjelezni a római katolikus tradíció egyes tanításait. Ennek hatására az érsekkel is elkezdett megromlani a viszonya. 1408-ban a prágai egyetemen újra megtiltották a wyclifita tanok tanítását/megvitatását. Ezzel párhuzamosan a szétszakadt egyházban megindult egy kísérlet az egység létrehozására, a bíborosi kollégium (Sacrum Collegium) egy része 1409-ben összeült Pisában. A pisai zsinat nem tudta kezdetben, hogy Vencel vagy Ruprecht mellé álljon a német királyi cím ügyében, azonban amikor Ruprecht egyértelműen a római pápa, XII. Gergely mellé állt, a zsinat Vencelhez küldte Landolf Maramaur bari bíboros-érseket követként, aki 1409 februárjában egyezséget kötött Vencel királlyal a kölcsönös segítségnyújtásról. A zsinat megfosztotta tisztségétől mind XII. Gergely római, mind XIII. Benedek avignoni pápákat és június 26-án megválasztották Pietro di Candia bíborost pápává (V. Sándor néven), azonban ez nemhogy megoldotta volna a szakadást, hanem még jobban elmélyítette, mert már három pápa volt. Vencel igyekezett elismertetni V. Sándor pápát, de ez még saját országában is nehezen ment, ugyanis a prágai érsek és a cseh klérus nagyobb része XII. Gergely mellé állt. Prágából több pap és maga az érsek is elmenekült, mert a vita odáig fajult, hogy a klerikusok féltek a király haragjától. 1409 szeptemberében végül a prágai érsek hivatalosan elismerte V. Sándort. Többek között ennek volt az eredménye az is, hogy V. Sándor (részben az érsek jelentései alapján) kiadott 1409 decemberében egy bullát, melyben szabad kezet adott Zbyněk érseknek a tévelygés és eretnekség teljes kiirtására. 1410-ben ért Prágába a pápai bulla, amit áprilisban hirdettek ki, ennek nyomán pedig felgyorsultak az események. Az érsek elrendelte Wyclif írásainak összegyűjtését/kötelező beszolgáltatását, júniusban pedig egy tartományi zsinat Wyclif műveit eretneknek minősítette és elrendelte azok elégetését. Emellett az érsek elrendelte, hogy tilos prédikációkat tartani, kivéve a káptalani, a kolostori és a plébániatemplomokon kívül. Nagy felháborodást váltott ki Prágában a könyvégetés elrendelése, a prágai egyetem rektora és tanárai is felszólaltak és elítélték az érsek intézkedését. Eközben elhunyt V. Sándor pápa, ez újabb érv volt a Wyclif-ellenes fellépéssel szemben, ugyanis megkérdőjelezték az elhunyt pápa bullájának érvényességét. Ennek ellenére 1410. július 16-án Wyclif műveit nyilvánosan elégettette a prágai érsek. Husz fellebbezett az új pisai pápához, XXIII. Jánoshoz. A könyvégetés után két nappal a prágai egyházmegye templomaiban ünnepélyes keretek között átkot mondtak Husz magiszterre és híveire. Az érsek intézkedései felkorbácsolták még jobban az egyébként is feszült helyzetet, Prágában két párt alakult ki, állandó lett egymás provokálása mind az érsek mellett kitartó, mind a wyclifita/Husz körül csoportosuló térfélen, sőt, erőszak, például verekedések is kitörtek a városban. Vencel igyekezett elejét venni az utcai harcoknak, így fővesztés terhe mellett megtiltotta a gúnydalok éneklését és a pártoskodást. Emellett megparancsolta, hogy az érsek fizessen kártérítést az elégetett művek tulajdonosainak, és amikor erre az érsek nemet mondott Vencel lefoglaltatta Zbyněk és más olyan papok vagyonát, akik a könyvégetésben és Husz kiátkozásában akár tanáccsal, akár máshogy részt vállaltak. Husz eközben nem tétlenkedett, társaival nyilvános előadásokat tartottak Wyclif műveinek védelmében, azonban az események menetére ez nem volt sok hatással.

V. Sándor pisai ellenpápa

A nagy nyugati egyházszakadás pápái

XXIII. János pisai ellenpápa

A nagy nyugati egyházszakadás térképen

XXIII. János pápa az ügy kivizsgálását Otto Colonna bíborosra bízta, aki azonban tovább bonyolította a helyzetet, mivel jóváhagyta a prágai érsek intézkedéseit és beidézte a bolognai pápai udvarba Husz Jánost, aki azonban nem volt hajlandó elutazni, sőt, hívei is ellenezték ezt. Erre Otto Colonna megerősítette a Huszra kimondott kiátkozást is (1411). Vencel minden erővel igyekezett rábírni János pápát a kiátkozás visszavonására, János pedig szintén nem akarta maga ellen fordítani Vencelt, mert eközben támogatói bázisa is veszélyben forgott. Még ezen évben úgy tűnt, hogy helyreáll a béke, ugyanis egyrészt véget ért a német királyi címért folytatott harc (1410-ben, Ruprecht halála után lényegében három király volt egymás mellett, Jodok morva őrgróf, Vencel és Zsigmond, 1411-ben elhunyt Jodok, Vencel és Zsigmond pedig kibékültek, a királyi címet így Zsigmond nyerte el), másrészt úgy tűnt, hogy a prágai érsek és Husz kiegyeznek, a prágai érseknek levelet kellett volna írnia a pápának, Jánosnak, hogy Husz igazhitű, azonban ezt végül nem tette meg és még 1411-ben elhunyt. 1412-ben aztán megtörtént az az esemény, ami a végleges szakadást idézte elő. XXIII. János pápa keresztes hadjáratot hirdetett XII. Gergely római pápa egyik legfőbb támogatója, László nápolyi uralkodó ellen, és azt ígérte bullájában (amelyet még 1411 végén adott ki), hogy minden résztvevő bűnbocsánatot (búcsút) nyerhet. Husz nagy erélyességgel szólalt fel a pápai bulla ellen, ugyanis egyszerű kufárkodásnak tartotta a búcsúval való ilyetén „üzletelést”, nyilvános prédikációban is felszólalt ezzel szemben. XXIII. János pápa 1412-ben kiátkozta Husz Jánost és minden olyan helyre interdiktumot vetett ki, ahol őt befogadták (jelesül például Prágára is, az interdiktum azt jelentette, hogy nem lehetett kiszolgáltatni a szentségeket). A kiátkozás előtt az egyik utolsó csepp az volt, hogy Husz és társai prédikációin felbuzdulva egy csoport cseh egy királyi kegyenc vezetésével elégették a pápa keresztes hadjáratra felszólító bulláját. Vencel királynak az ügy egyre kellemetlenebb lett, 1412 decemberében Husz az ő felszólítására hagyta el Prágát (eközben mind a prágai egyetem, mind addigi társainak egy része is elfordult tőle), ez azonban tovább segítette őt tanításának terjesztésében, ugyanis elkezdett kialakulni az őt támogatók köre vidéken, Prágától függetlenül is. 1413-ban megírta híres művét, amelynek De ecclesia volt a címe, ebben fejtette ki tanításának alapvetéseit, amelyeket alább fogok röviden részletezni. Rengeteget prédikált és aktív levelezést folytatott híveivel, barátaival. 1414-ben Zsigmond német királyként kieszközölte, hogy János pápa zsinatot hívjon össze Konstanz városába a nagy nyugati egyházszakadás, az „eretnekségek” és a szükséges egyházi reformok megoldása érdekében. Erre kapott meghívót Husz János is, aki ugyan elutasíthatta volna a megjelenést, de engedelmeskedett a meghívásnak és Zsigmond császár menlevelének vélelmezett oltalmában megindult Konstanz felé, ahol azonban végül halálra ítélték, de erről Poggio Bracciolini leírásából többet is megtudhattok így röviden most kitérnék Husz János tanításaira.

Luxemburgi Zsigmond magyar (1387-től), német (1411-től) valamint későbbi cseh király (1420-tól) és német-római császár (1433-ban koronázza majd meg a pápa)

Husz Jánost kísérik a konstanzi zsinatra

Husz János tanításai – a huszitizmus alapjai

Husz, hasonlóan Wyclif tanításához az egyházat a kiválasztottak/predesztináltak közösségének/összességének (universitas praedestinatorum) tartotta és megkülönböztette a látható, romlott egyháztól. Azt is tanította, hogy az egyház igazi feje Krisztus, Krisztus a kőszikla nem pedig Péter, Péter csak első volt az apostolok között és erre a hit, az alázatosság és a szeretet erényei tették alkalmassá/méltóvá. Husz azt is állította, hogy ha a pápa Péter utódja kíván lenni, akkor ezen erényeket kell leginkább követnie, máskülönben Antikrisztussá válik, aki nemcsak Péternek, hanem Krisztusnak az ellentéte is. A pápai bullák és a zsinatok emberi dolgok, így tévedhetnek, csak akkor kell őket követni, ha a Szentírással összeegyeztethető dolgok állítanak vagy parancsolnak (Husznál is a legfőbb zsinórmérték a Biblia volt, amelyet nagyrészt cseh nyelven is tanulmányozott, ugyanis átnézte és valamennyire átdolgozta a XIV. században készült első cseh bibliafordítást). A kiközösítést és kiátkozást nem tartotta érvényesnek, ugyanis ember nem zárhat ki senkit a választottak közösségéből, azaz az egyházból, egyedül Isten döntheti el, hogy ki az egyház tagja és ki nem az. A prágai magiszter elvetette a szerzetesi életformát és a római katolikus tradíciót sem tartotta önmagában sokra, ugyanis, ahogy fentebb említettem, számára a Szentírás volt a zsinórmérték, nem a tradíció, a hagyomány. Husz leglényegesebb tanítása a két szín alatti (sub utraque specie) áldozás tana volt, amelynek az volt a lényege, hogy a hívek nem csak a kenyérből, hanem a borból is részesültek az eucharisztia (úrvacsora) alkalmával. Wycliffel ellentétben nem szakított azonban a transsubstantiatio, azaz az átlényegülés tanításával, tehát elfogadta, hogy a pap átváltoztatja, átlénygíti a bort és a kenyeret Krisztus valódi, fizikai vérévé és testévé.

Poggio Bracciolini beszámolója a konstanzi zsinatról és Husz János elítéléséről

A szöveg a Középkori egyetemes történeti szöveggyűjteményből származik:

"Felemelkedett (helyéről) a zsinat elnöke, néhányszor meghajlott a király és az összegyülekezett atyák felé és felolvasta mindazok neveit, akik szavazati joggal rendelkeztek, megjelölve mindegyikük méltóságát és lakhelyét, egyúttal feltüntetve azokat a közösségeket is, amelyek a meghatalmazást adták a zsinati küldötteinek, a városokat, fejedelemségeket, apátságokat (monostorokat). Név szerint felszólította mindegyiket, hogy meggyőződjék az illető jelenlétéről. Megállapítást nyert, hogy a királyt nem számítva az összes szavazati joggal rendelkezők száma 88 személy.

A cseh (Husz) ellenségei szerették volna lehetőleg tüstént elérni céljukat, ezért a Graubüdenből való Ammon Weikhli gondoskodásából, aki különösen örült az alkalomnak, hogy ő végezheti el a kivilágítás színjátékának előkészületeit, a fát már előre elkészítették és leöntötték szurokkal. Méltóság és év, hónap, sőt napok szerinti pontos születési sorrendben a következő három pontra feleltek "igen" vagy "nem" szavazattal: 1. Eretnek-e vagy nem eretnek a Huszinecből való Husz János és tanításaiban és újításaiban? 2. Jogosultak-e az egybegyűlt zsinati atyák a pápa és a király nevében büntetést kiszabni Huszra? 3. Milyen büntetést érdemel Husz a pápa és a legszentebb titok (eucharisztia) megsértése miatt?

Az első kérdésre 51 szavazatot adtak le igenlő értelemben (azaz, hogy Husz eretnek). A másodikra ugyanannyit. A harmadik kérdésre 30 szavazatot olyan értelemben adtak le, hogy semmiféle büntetést nem érdemel; 10 szavazat kívánt egyházi vezeklést, és 45 atya adta szavazatát Husz halálra ítélése mellett, ha nem tagadja meg mindazt, amit sok éven át (gyakori beszédeiben) mondott és nyíltan tanította azt egyháza tételei ellenére.

Ezután a zsinat elnöke felszólította Huszt, hogy tagadja meg mindezeket; de ez a cseh felemelkedve hangosan kijelentette: "Nem vagyok hajlandó eltérni tanításomtól és Jézus Krisztus evangéliumába vetett hitemtől; Isten segítségével bennem marad az ő ereje is, ha a szentírás szavaival be nem bizonyítjátok (az én meggyőződésem) ellenkezőjét. Ha ezt bebizonyítjátok nekem, akkor én, amennyire csak ajkam ereje engedi, dicsőítem a (római) egyházat."

Zsigmond (császár) is sürgetően és szigorúan felszólította a csehet, hogy tagadja meg a tanításait. Ekkor Husz térdre ereszkedett, hangos kéréssel fordult Istenhez, világosítsa fel szívét és elméjét, mutassa meg neki az igazság útját, és térítse jóra, ha tévelyeg és helytelen úton jár. Ez az imádsága annyira lángoló volt, hogy én még olyat soha nem hallottam. Közben sokan könnyelműen nevettek rajta, és türelmetlenül sürgették a szavazást. Az imádkozó felkelt és hallgatott, és semmi megjegyzést nem tett az újonnan megidézett tanúk vallomására. Zsigmond mélyen és gyakran sóhajtozott; és piros arca olyan sápadt lett, mint a templom fehér fala.

Zsigmond szemei állandóan körbejártak az egybegyűlteken, mintha keresett volna valakit, vagy mintha félt volna a súlyos igazság következményétől.

Csend támadt. Ekkor Husz a következőképpen kezdett beszélni: „Imádsággal fordultam Istenhez – mondotta –, hogy a Szentlélek által világosítsa meg zavart lelkemet, és nem változtatta meg elhatározásomat azután sem: nem mondhatok le egyetlen tételemről sem, amelyeket akár írásban, akár szóban hirdettem. De elutasítom magamtól mindazt, amit ezek a tanúk hazug módon mondottak és állítottak ellenem. Isten látja, hogy esküvésük minden rossznak a gyökere; még az igazság árnyéka sincs abban, amit mondottak. Egyébként én megvigasztalódom az igazság más fiaival együtt, akiket ugyanúgy hazugságokkal rágalmaznak és elítélnek, nem azért, mert téves ítéletet alkottak az áldozás titkáról, nem az egy- vagy kétszín alatti áldozásról vallott meggyőződésükért, még csak nem is azért, hogy a züllött papság ellen prédikáltak, hanem kizárólag azért, mert a római püspök ellen szóltak vagy cselekedtek, megállapítva a tényt, hogy az rangja szerint teljesen egyforma a többi püspökkel. Egyedül ezért kínozták meg és ezért ölték meg őket, miként magam is ezt tapasztalom magamon az eretnekség tanítói és (a pápaság) Rómától küldött vakbuzgó hívei részéről.”

Rettentő lárma keletkezett erre, átkokat szórtak Huszra és szavazást követeltek.

A szavazás a következő sorrendben zajlott le: legelőször a választófejedelmek és képviselők szavaztak, utána a hercegek, érsekek és püspökök. A továbbiak során a tartományok és városok képviselői.

Lajos választófejedelem: Noha és személy szerinti ellensége vagyok az egyházi ügyekben minden újítónak, s kelletlenül viselem el őket… de Huszt úgy kell büntetni, hogy ne bántsuk szabadságát, becsületét és életét, mert először, önként jelent meg a zsinat előtt a császár menlevelével s a német becsületszóra bízta magát, és másodszor, mert minden kérdésre egyenesen és hízelgés nélkül felelt, kifejezve abbeli készségét, hogy megtagadja tanítását, ha bebizonyítják neki a szent Biblia alapján tanítása téves voltát. A tanúk által ellene felhozott vallomásokat nem fogadta el, kijelentvén, hogy azokat megvesztegették. Ezért én a szavazatomat Husz szabadon bocsátása és szabad hazatérése mellett adom „Igen” felelettel!

Einbecken (a szász választófejedelemség képviselője): …Itt, Konstanzban, olyan színjáték tárul a világ elé, amely miatt magunkfajta embernek szégyenkeznie kell. Láttuk, hogyan fenyegették papok és világiak halálos fegyverekkel ezt (az Isten által) védett embert, aki fegyvertelenül indult útnak idegen földre; azután anélkül, hogy az ügyet egyáltalán kivizsgálták volna, jogtalanul fogságba vetették, mint egy gyilkost; imáját, melyet azért mondott, hogy megvilágosodást nyerjen az égtől, kinevették, amit pedig a pogányok sem követnek el… soha el nem hittem volna ezt, ha nem láttam volna saját szemeimmel; szégyenemnek fogom tartani ezt az eseményt,… Ahelyett, hogy szabadságot engedtek volna a vádlottnak, hogy kifejezhesse a maga tanítását, lármával és kiáltozással tömték be száját, hogy senki se érthesse meg, mi az ő kívánsága és törekvése… Mindenkinek emlékezetébe idézem, hogy az általunk elkövetett nagy jogtiprás és a külföldi ember személyi érinthetetlenségének megsértése egész papságunkra súlyos büntetést és megtorlást hozhat, öszszehasonlíthatatlanul nagyobbat, mint amilyent mi egyáltalán el tudunk gondolni. A szabadsága, becsülete, élete mellett szavazok. „Igen!”

Köngel (a mainzi választófejedelemség követe): Az én hercegem és uram… azt, aki Rómától elpártol, úgy tekinti, mint eltévedt juhot, akit kedves és szeretetteljes bánásmóddal kell visszatéríteni a nyájhoz. Ha nem fogad szót, akkor fokozatosan, kezdetben csak homokszemekkel, de azután a büntetés kemény göröngyeivel is vissza kell téríteni. Ha ez nem segítene, akkor át kell adni a házőrző ebeknek, hogy megtörjék a tévelygő makacsságát. Először hadd harapják éles fogakkal a füleit, de utána szorítsák meg a torkát is. Husz tévelygő juh; ezért a legfőbb római pásztor kezdetben édesgette, aztán megfenyegette őt, és most végül a büntetéshez nyúl, hogy megvédje nyája többi részét. Én nem érzek szánalmat irányában: megfojtani! „Nem!”

A kölni választófejedelem: Aki nem hallgat a fenyegetésre, a seprűnek kell, hogy engedelmeskedjék. Ha ez a két eszköz sem használ, mint a csehnél, akkor az illető hasonlóvá válik ahhoz a szerencsétlenhez, akit huroknak kell felakasztania a vérpadon. „Nem!”

Chlum gróf: …Az egész (római katolikus papság) nem egyéb, mint korhelyek, züllöttek és ostobák megvetett tömege, akiknek a hasuk az istenük, életükben pedig kevesebbet néznek maguk fölé, mint a disznó a tükörbe. Sokáig panaszkodtunk mi ezért a legfőbb pásztor előtt, de a dolgok, ahelyett, hogy javultak volna, rosszabbodtak, a rendelkezések és követelések, pedig hogy fizessünk (Róma céljaira), szaporodtak. A nápolyi királlyal folytatott igazságtalan háború alatt a helytartó egész hadsereg beszedőt küldött szét a keresztény országokba, így Csehországba is, azzal a meghagyással, hogy mindenki, aki csak segíteni tudja őt pénzzel, bocsánatot nyerjen nemcsak jelen, de jövendő bűneire is. Ennek következtében értelmes népünk között elégedetlenség támadt, a búcsúcédulákat (indulgenciákat) tűzbe dobálták, a pénzbeszedőt pedig elkergették… Az egyik tiszteletre méltó öreg papot Rómába rendelték, hogy felelősségre vonják. Bízván beadványa igazában, elment oda, de többé nem tért vissza: eltűnt az élők sorából. Három más lelkésznek, akik vele egyformán gondolkoztak, az érsek leüttette a fejét, megégettette őket, hamvaikat pedig a Moldvába vettette… Ezrekre róttak ki megszégyenítő büntetést… Ez ellen az embertelen kegyetlenség ellen lépett fel Husz, amiatt rendelték ide Konstanzba, de azzal a biztosítékkal, hogy megengedik neki a szabad szólást a zsinati atyák előtt…Királyom és minden cseh nevében megesküszöm, hogy a csehek abban az esetben, ha Huszt tovább gyötrik vagy megölik, rettentő bosszút állnak a templomokon, kolostorokon és papokon, hogy Husz esztelen ellenségei ezt a törvénytelenséget ezerszer kegyetlenebbül fizetik meg, amit teljes mértékben meg is érdemeltek. Isten és ember előtt megsértették a békét és a cseh lúd (husz = csehül: lúd) a pápisták vérében mossa meg szárnyait. Életet és szabadságot Husznak. „Igen!”

Namegi érsek: … Ámbátor óvatosabban kellene leszedni a tetőt a bűnnek ezen házáról (Rómáról), ezzel azonban Husz még nem követett el halálos bűnt; halálos bűnt azok vettek a lelkükre, akik fokozatosan beragasztották és befalazták a világosság ablakait. Husz éljen. „Igen!”

Celc érseke: Azt, aki a földön keresi az angyalt, küldjétek az égbe. Husz angyalt keres a földön. Nyújtsatok ebben neki segítséget, és küldjétek el őt oda, ahol azt keresni kell. Még ma haljon meg. „Nem!”

A londoni érsek: Ha ennek a csehnek tíz élete volna, hetet elvennék tőle az áldozás titkairól mondott beszédéért. De a többi három életét sem hagynám meg neki; először azért, mert lebecsmérelte Krisztus helytartóját, másodszor azért, mert levetkőztette a papságot, egyetlen rongyot sem hagyott rajta, amellyel meztelenségét takargathatta volna, és harmadszor azért, mert sok népet letérített a (helyes) útról, rábízván a népre a jogot, hogy maga ítéljen a hit dolgaiban, holott a nép számára üdvösebb, ha semmit sem tud, csak jámboran hisz. Pusztuljon ez a cseh! „Nem!”

A brixeni püspök: Lúdnak nem tesz rosszat, ha megkopasztják és megsütik. Már megkopasztották. Hadd süljön meg ma. „Nem!”

A baseli püspök: Szemet szemért, fogat fogért. A lúd hadd süljön. „Nem!”

A churi püspök: (Husz) szabadságára, becsületére és életére adom szavazatom. Micsoda hasznotok lesz belőle, ha a lúd megsül, de szárnyának tollait az erős viharok széthordják minden földre? Tollait (néhol) máris nagy buzgalommal gyűjtik. A gyűjtők pedig tintába mártották azokat, hogy Husz védelmében írjanak velük. Ha kiöntitek Husz vérét, akkor abba mártják tollukat, és az ő vérével nagyobb kedvvel írnak, mintha arannyal (írnának)… a kő pedig, melyet mi most fel akarunk dobni, a mi fejünkre eshetik. „Igen!”

Az eichstädti püspök: A mostani szavazásnál figyelmet kell fordítani a múltra, a jelenre és a jövőre. Kérdem: milyen hasznot hozott az egyháznak minden eddigi véres ítélet eretnekek, szakadárok, bálványimádók ellen ezeknek az ítéleteknek a kezdete óta? Teljességgel semmilyet sem. Ezért én is nem Husz halálára, hanem teljes sérthetetlenségére szavazok. „Igen!”

A liège-i püspök: Aki a pápa koronájához, a pap hasához nyúl, az vakmerő, aki pedig az egyszerű nép közt a Bibliát terjeszti, az gyöngyöt szór a sertések elé, és ezzel vétkezik a Szentlélek ellen. Ezért én megátkozom Huszt, és ha nem akarja összeszedni az elszórt gyöngyöket, égjen. „Nem!”

A passaui püspök: Aki kioltja a fényt, az a sötétséget és az álmot kívánja. Én Huszt fénynek tartom, amely egyházunk hosszú téli éjszakáját beragyogja, és úgy vélem, nem kell ezt a világosságot kioltani, mert már nagyon sokáig aludtunk. A saját becsületemért Husz élete és szabadsága mellett szavazok. „Igen!”

A konstanzi püspök: Hatszor tette meg a nap a maga vándor körútját azóta, hogy itt az utolsó eretneket megégették. Ha holnap meg nem égetjük Huszt, holnapután a nép éget meg mindnyájunkat, akik itt vagyunk. Haljon meg. „Nem!”

Clément Rohan (a strasbourgi püspök követe): Husz halálos ítéletének véres nyomait a Rajna se mossa le lelkünkről. Ellenkezőleg, vize a távoli tengerentúli országokba is elviszi az általunk elkövetett igazságtalanság gyalázatát. Mit örökölnek tőlünk utódaink, ha mi ilyen nyíltan bemocskoljuk becsületünket? … Távozzék a vádlott békességgel, hiszen inkább hallgat Istenre, mint az emberekre. „Igen!”

Huszonnégy (felszólaló) után, akik Husz elítéltetését kívánták, énrám is sor került a szavazásban. Én a következőket mondottam: Nagy szerencsétlenségnek tartom, tiszteletre méltó atyák, hogy engem küldtek ki a Husz feletti bíróságba, akit kezdetben félrevezetettségemben veszélyesnek tartottam és üldöztem. Azonban, miután hallottam szavait, és megismertem szavaiban az igazságot, nélkülözéseiben, sötét fogságában férfiasságát, szívemben nagy rokonszenvet érzek iránta… Minthogy nem vettem észre benne a legkisebb ingadozást sem, mosom kezem, melyet nem mocskol be az ő nagyon igaz vére, melyet ti bizonyára ki fogtok ontani a magatok sikere érdekében, és azért, hogy többé ne kerüljenek nyilvánosságra a papság bűnei… Szabadsága, becsülete és élete mellett szavazok. „Igen!”

Vincento Ferreri: Már néhány napja, hogy részt veszek a (zsinat) ülésén, de a ti egész lármátokból és fecsegéstekből én még egyetlen bizonyítékot sem vettem ki Husz ellen, amelyet ő meg nem cáfolt volna. Ezért nincs hozzá jogotok, hogy bebörtönözzétek, sértegességek, ócsároljátok, még kevésbé, hogy megégessétek őt. Örök gyalázat borítsa viselkedésteket vele szemben; megvetéssel köpök rá. Ha ti ennyi gonoszat műveltek az élő fa ellen, mit tesztek a száraz ággal? Ti vakabban a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja? Mondom, nektek – nem! Ha lángotokkal megégetitek a kalászt, majd a kövek énekelnek, ha pedig a köveket is tűzzel égetitek, akkor üveg ömlik ki belőlük, amelyek ezer tükröződésében verik vissza felétek annak az igazságnak fényét, amelyet Husz hirdetett… Mondom nektek: az ártatlan vér egész patakjai ömlenek majd azért, csakis azért, mert ti a bűnt és a hazugságot jobban szeretitek, mint az igazságot, az igazságosságot, a békét és az erényt. Jaj nektek, jaj mindnyájatoknak, akik bűzös gödörbe taszítjátok Péter szikláját! Mindannak a nevében, ami szent … a nemzetközi jog nevében, én szabadságot, becsületet és életet kérek a vádlottnak. „Igen!”

Ferreri beszéde felbőszítette Husz ellenségeit, még dühösebben kezdtek Husz halálára szavazni, mint előbb. Amikor összeszámoltak minden szavazatot, kiderült, hogy Husz halálára 45 szavazatot adtak le, nem számítva emellett a római legátus és Zsigmond császár szavazatát, aki midőn meghallotta a végső eredményt, elsápadt és összerázkódott, mintha ő maga felett kellett volna ítéletet mondani: tudta, hogy tőle függ Husz élete és szabadsága. Síri csend uralkodott a templomban, amikor elhangzott az utolsó beszéd és Zsigmondot megkérdezték: „Felséges császár! Mi lesz az ön végleges döntése: Husz tanítása mellett vagy ellene? Eretneknek találja-e, aki megérdemli a halált?” …A kérdezett felindult hangon így felelt: „Továbbra is azt állítom, hogy Husz eretnek, és a jog szerint teljesen megérdemli, hogy megégetés által haljon meg, ha nem vonja vissza tételeit. Királyi eskümhöz híven nem szabadíthatom meg őt a büntetéstől…”

Ezt mondván felemelkedett és el akart távozni. Homlokán hatalmas verejtékcsöppek ültek ki. De Michale de Causis római legátus Zsigmondhoz lépett és arra kérte, hogy maradjon még, amíg összeállítják és leírják az ítéletet, hogy aláírásával megerősítse.

Ekkor Husz férfiasan megkérdezte: „Felséges császár, hogyan egyezhet bele koronájának és német becsületszavának ilyen lealázásába? Önmaga semmisíti-e meg a menlevelét, amelyet saját pecsétjével és aláírásával erősített meg, s a fejére veszi-e ezt a bűnt és hitszegést? Nem az én életemről van szó, hanem az ön becsületes nevéről és valódi nagyságáról, melyet egész életére eltemetnek azzal, hogy félt szembeszállni istentelen elítélőimmel!”

„Valóban biztosítottam számodra, eretnek, az utazást, de csak ide, s ezt megkaptad. A visszafelé vezető utat nem biztosítottam, sőt, ezt nem is kérték tőlem. Kérésed alaptalan. A zsinat szavazattöbbséggel elítélt téged.” Így felelt Zsigmond.

Amikor pedig a legátus odaadta a királynak a véres ítéletet, Chlum a királyhoz fordult: „Felség! Ne írja alá! Saját magát és nemzetét gyalázza meg vele, magára zúdítja a szemrehányást számtalan keresztény szív könnyeiért. A szentháromság nevében kérem, ne írja alá! Felség, felség! Véres gonosztetté válik az aláírása…”

Az ítélet felolvasása után lárma keletkezett: az egyik oldalon erőszakról kiáltoztak, a másik oldalon Husz bűnösségéről. Különösen istenkáromlóan viselkedett a londoni püspök, aki így szólt Zsigmondhoz: „A gyermekek és kisdedek szája dicsér örök időkig téged, felség, azért, hogy lesújtottál a hit ellenségeire.” A pápisták ellen is hallatszottak hangok: „farizeusok, vérszomjas kutyák, viperafajzatok…” Annyira felbőszültek mindnyájan, hogy az asztalokat tördelték és azok darabjaival dobálták egymást. A lárma alatt az uralkodó eltávozott. Husz is eltávozhatott volna, ha akar, ő azonban visszatért a börtönbe. Husz ellenségei akkor fogták el őt, amikor már senki sem volt a templomban. Meghúzatták a vészharangot és parancsot adtak a kapuk őrzésére, hogy ne menekülhessen el a városból. Amidőn azonban beléptek Husz börtönébe, térden állva találták őt, amint buzgón imádkozott. Az őrök még a börtön ajtaját se zárták be és csodálták Husz lelki nemességét."

(Kis kiegészítés a szöveghez: a celci érsek valószínűleg András kalocsai érsek lehet, a namegi érsek ennyire bizonyosan nem azonosítható, Nantes városára lehet gondolni például, de az püspökség volt, nem pedig érsekség, ez tehát csupán találgatás.)

Husz Jánost 1415. július 6-án, pontosan 606 éve égették meg máglyán. Halála után a huszitizmus nem állt meg, sőt, a husziták fegyveres harcot kezdtek Zsigmond királlyal és az ellenük vonuló keresztes hadakkal szemben és ez a harc annak ellenére sikeres volt, hogy több pártra szakadtak, a Bibliához jobban ragaszkodó és Husz tanításain továbblépő táboritákra (akiket a történetírás előszeretettel nevez radikálisabbnak), valamint a mérsékeltebb, a Husz János-féle tanításokon továbblépni nem akaró kelyhesekre.

Husz János a máglyán 1415. július 6-án

Prágai Jeromos máglyahalála Konstanzban (1416. május 30.) John Foxe Book of Martyrs című művében

Források

Elsődleges források

• Jónás Ilona (szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Másodlagos források

• Arday Lajos: „(Elő)Reformáció Nyugat-Európában és Magyarországon” In Valóság (2017) /5. szám, 1-19. oldal
• Gillett, H.: The life and times of John Huss; or, The Bohemian reformation of the fifteenth century, Gould and Lincoln, Boston, 1863.
• Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve, Osiris Kiadó, Budapest, 2000.
• http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1415_julius_6_husz_janost_megegetik_a_konstanzi_zsinaton
• Kulcsár Árpád: Középkori egyetemes egyháztörténet, Szent Pál Akadémia (ideiglenes jegyzet), 2017.
• Kulcsár Zsuzsanna: Eretnekmozgalmak, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963.
• Leinsle, Ulrich G.: A skolasztikus teológia története, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
• Lützow, Franz: The life & times of Master John Hus, E. P. Dutton, New York, 1909.
• Marton József: A keresztény középkor, Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2005.
• Morvay Péter (szerk.): Akikre nem volt méltó e világ, Hetek Könyvek, Budapest, 2014.
• Palacký, František: A huszitizmus története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
• Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon, Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, Budapest, 1917.