(Ezennel véget ért a háromhetes nyári szünetünk, újra működésbe lép a szerkesztőség, első cikkünket kedves MeDominik kollégánk szállítja nektek. Tartsatok velünk továbbra is!)

Előző cikkünkben a kedves olvasó megismerkedhetett I. (Szent) István életének és uralkodásának fontosabb mozzanataival. Az államalapító király életének nagy részében Magyarországon nem járt ellenséges hadsereg - ez alól kivétel a lengyelek és a németek betörése - és még ezek a hadak sem tudtak tartósan hazánkban maradni. Így István élete nagy részét az ország egyház- és államszervezetének felépítésével tölthette. Sokáig úgy tűnt, hogy ezt a munkát majd fia, Imre zavartalanul folytatni fogja, a herceg halála azonban mindent megváltoztatott. 

Péter felmenői, az Orseolok 

Orseolo Péter (ő nem azonos a magyar király Péterrel) és Ottó - főleg a horvátokkal vívott - kemény harcok árán megszerezték a dalmáciai szigetek és városok feletti uralmat, majd felvették a "Velence és Dalmácia hercege” (doge) címet, ezután pedig ügyes diplomáciával és egyházi támogatással megszilárdították uralmukat. Ezen harcaik során alapozták meg Velence tengeri uralmát, ebben kezdetben a német-római császárok is támogatták őket. Ezekben az években házasságot kötöttek a térség majdnem összes meghatározó hatalmával. többek között Magyarországgal is, ugyanis Ottó Szent István egyik nővérével kelt egybe. Ebből a házasságból született egy lányuk és egy fiuk is, akinek a Péter nevet adták. II. Henrik császár és VIII.Benedek pápa halála azonban igencsak megnehezítette a dolgukat. Poppo érsek a velencei ellenzékkel karöltve, miután értesültek II.Konrád császár itáliai útjaról, 1026-ban elűzték Ottót. Orseolo Ottó Konstantinápolyba, gyermekei és felesége pedig István király udvarába menekültek.

Azonban a császár és az Orseolók ellenzékének győzelme nem volt teljes, mert egyrészt az új doget, Barbollano Pétert nem mindenki fogadta el, másrészt a horvátok és a magyarok is szívesebben láttak volna egy Orseolót a velencei trónon. Orseolo Orso pátriáka és hívei ezalatt azon dolgoztak,hogy az Orseolo Ottót visszaültessék a velencei trónra. Talán sikerült is volna nekik, amennyiben Ottó 1031-ben nem hal meg. 

Péter magyar trónutódlásának biztosítása 

Miután István valamennyire kilábalt az Imre halála okozta mély gyászból, kérdésként merült fel, hogy ki legyen trónjának örököse. Jog szerint unokatestvérét, Vazult illette volna a trón, őt viszont a szent király megvakítatta (lehetséges az is, hogy Vazul az életére tört, István pedig azért vakítatta meg, de ezt nem tudjuk pontosan rekonstruálni), mert - ha névleg keresztény volt is - valószínűleg pogány érzelmű volt. Erre utal a Képes Krónikának azon megállapítása, mely szerint fia, Levente pogány életet élt egészen haláláig. István továbbá Vazul gyermekeit (András, Béla, Levente) is száműzte országából. 

Péter király ábrázolása a Képes Krónikában

Ezek után Vazul többé nem volt alkalmas az uralkodásra (ez az idoneitás elve alapján történt, ugyanis az idoneitás elve szerint az uralkodhatott, akinek volt alkalmassága/képessége az uralkodásra (idoneitas)). Ezért Istvánnak a nőági örökösödés -akkoriban igencsak népszerűtlen - megoldásához kellett folyamodnia, ugyanis nővérének fiát, Orseolo Pétert jelölte ki örökösének. Pétert István még életében kinevezte serege vezérének és hercegnek, így Péter még István életében meg tudott ismerkedni a magyaroszági viszonyokkal és valamelyest az uralkodás művészetét is eltanulhatta. 

István utolsói éveiben megeskette a velencei dózse fiát, hogy tiszteletben fogja tartani a volt királyné jogait. Erre Kristó Gyula szerint azért lehetett szükség, mert a királyné irigy lehetett a leendő királyra, mivel az saját fiával nagyjából egy idős volt és így Bajor Gizella nem nézte jó szemmel, hogy a saját fia helyett egy másik család leszármazottja örökli a trónt. Továbbá Gizella és Péter között valószínűleg személyes ellentétek is feszültek. Ezzel az eskütételi aktussal István biztosítottnak érezte országa sorsát.

Orseolo Péter első országlása 

István király mikor ,,már nem volt kétsége közelgő elköltözése felől” összehívta püspökeit és főembereit, akiknek elmondta, hogy akarata szerint Péternek kell követnie őt a trónon (a magyar krónikáshagyomány szerint Péter utódlásában nagy szerepe volt Gizellának, azonban én ezen eshetőséget elvetném). Magyarország első királya nem sokkal ezután, 1038. augusztus 15-én örökre lehunyta szemeit.  

Az új királyt még ugyanebben az évben megkoronázták. Koronázása minden zökkenő nélkül ment (legalábbis a források nem írnak ilyenekről). Péter ezután nekiláthatott elképzelései megvalósításának. A magyar krónika vérengző zsarnoknak írja le, aki németekkel cimborál. Ez a leírás meglehetősen torz képet fest Péterről. De vajon tényleg ez volt az igazság? Valószínűleg nem. Péter eleinte elődje politikáját kívánta követni, ezt jelzi egyházpatronáló tevékenysége, melynek keretében Pécsett  névadó szentjének (Szent Péternek) építtetett bazilikát, valamint - Istvánhoz hasonlóan - megajándékozta és szívesen fogadta a Monte Cassinóból jött szerzeteseket is.  A külpolitikában is igyekezett nagy elődje nyomdokaiban járni. Ezt jelzi az is, hogy igyekezett fenntartani a bajor-magyar baráti viszonyt (Péter ezt azért is tette, mert családja rokonságban állt a Bambergekkel, valamint ő maga is Bamberg Adalbert lányát vette feleségül), valamint a Horvát Királysággal is igyekezett jó kapcsolatot ápolni. Ennek a szövetségnek a keretében saját szülőföldje ellen is hadat viselt. Németbarátságáról a külföldi forrásokban egy szó sem esik. Ezzel ellentétben tudjuk azt, hogy Velencei Péter hadban állt III. Henrikkel, a Szent Római Birodalom császárával. Írnak a források pl. arról, hogy Péter hadai 1039-ben a birodalom határvidékét (valószínűleg Karinthiát) pusztították. Péter továbbá szövetkezett I. Bretiszláv cseh herceggel is, aki miután elfoglalta Lengyelország egy részét, hatalmi ambíciói miatt összetűzésbe került a császárral, aki a korábban elűzött lengyel herceget, Kázmért támogatva 1040-ben haddal vonult Csehország ellen, míg szövetségesei német seregekkel a Bretiszláv által elfoglalt lengyel területek ellen vonultak. Ezen háborúban Péter segítséget nyújtott a cseh hercegnek. Ekkor még Bretiszláv a magyar csapatokkal együtt győzelmet aratott, azonban a következő évben Henrik végül legyőzte a lázongó cseh herceget, aki hűbéresküt tett neki.

Péter ábrázolása egy 17.századi metszeten

Akkor mégis miért kergették el Pétert, ha ennyire István politikáját folytatta? Ezt a kérdést jogosan teheti fel a kedves olvasó. Ennek magyarázatát valószínűleg Péter túlzott buzgalmában kell keresnünk. A király nagyon gyorsan akart haladni, a vele ellenszegülő püspököket és főembereket leváltotta, helyükre pedig olasz vagy német híveit tette, valamint az özvegy királynéval is megromlott a viszonya, mert elkobozta birtokai nagy részét, őt magát pedig bezáratta egy várba. 

Péterből valószínűleg - a türelem mellett - hiányzott a diplomáciához való érzék is, amely elődjében megvolt. Következtetésként levonhatjuk, hogy Péter, bár István politikáját kívánta követni - igaz, a változások tempóját felgyorsítva- azonban hiányozott belőle a szent király uralkodói nagysága. 

Elűzése majd a hatalomba való visszakerülése 

A királyné birtokainak elkobzása csak olaj volt a tűzre. Az egykorú Altaichi Évkönyv (Annales Altahenses) szerint ez volt az ok, amiért végülis felkeltek ellene. Udvarában valóságos ,,palotaforradalom” tört ki, Aba nádorispán vezetésével. Péter távollétében Abáék (az Altaichi Évkönyv 2 további személyt, Pezilit és Ztoizlát említi az összesküvők vezéreként, a Képes Krónika ehhez hozzáteszi Viskét is) megölték Péter fő tanácsadóját, Budát és annak két fiának szemét kivályták, 

Seböst pedig, aki Vazul szemét kitolta, úgy veszejtették el, hogy összetörték kezét-lábát.

Ezután Abát megtették királlyá. Péter megijedt a fordulattól és először sógorához, majd a császárhoz menekült. Egyértelműen látszik, hogy a Péter király és hívei közötti ellentét nem ,,nemzeti” jellegű volt, a főurak ezzel ellentétben saját mellőzöttségük miatt keltek fel, ezt jelzi az is, hogy IX. Bendek pápa sohasem helyezte vissza a Péter által letett két püspököt, a lázadókat pedig kiközösítette. 

(Aba uralmát most nem részeletezném, mert az ő élete és működése majd egy külön cikk témája lesz, így Aba német földre történt betöréseit sem említem, ezért egyből Henrik 1044-es támadását tárgyalom.) 

III. Henrik serege 1044-ben Ausztriában gyülekezett, hogy Pétert - aki ekkora már valószínűleg biztosította a császárt, hogy amennyiben király lesz, hűbéresévé fog válni - visszahelyezze a Magyar Királyság trónjára. Sámuel király értesülvén a császár közeledtéről, követek útján megígérte a korábban általa be nem tartott béke feltételeinek teljesítését a Péter hűségére visszatért előkelők kiadatásáért cserébe. Azonban Henrik császár visszatartotta a követeket, így egyértelművé vált, hogy a harc nem kerülhető el. Sopronnál a császár átlépte Magyarország határait, így ,,hivatalosan” is elkezdődött a háború. A német csapatok nagyobb akadály nélkül keltek át a magyar gyepün, mivel magyarok vezették őket, ezáltal a császár elkerülte elődje, II. Konrád kudarcának megismétlését. Eközben Aba hadai Győrnél várakoztak az ellenséges seregre, akik viszonylag hamar meg is érkeztek. Aba vállalta az ütközetet, talán azért mert az ő serege nagyobb volt (erről tudósít minket több forrás is).

 Mondják, Aba király győzelmet is nyert volna, de azok a magyarok, akik barátsággal maradtak Péter király iránt, földre dobták zászlaikat és megfutottak. Azt is mondják a németek, hogy mielőtt megütköztek, égi jelként ritkás köd szállt le, majd Isten heves szélvihart támasztott, s ez szörnyű port vitt a magyarok szemébe; mondják ugyanis, hogy a pápa úr már előbb kiátkozta a magyarokat, amiért királyukat, Pétert megfosztották méltóságától.

Akármilyen okból kifolyólag is történt, a Sámuel király oldalán álló magyarok megsemmisítő vereséget szenvedtek, Aba pedig elvesztette királysága jelképét, az aranyozott lándzsát is, majd menekülés közben elfogták és megölték. 

A ménfői csata ábrázolása a Képes Krónikában. Középen a csatát, bal alul pedig Aba Sámuel megölését láthatjuk

A császár és Péter ezután Fehérvárra mentek, ahol III. Henrik visszaültette Pétert trónjába. Kb. fél év múlva a császár pünkösdkor újra eljött Magyarországra, pünkösdvasárnap pedig Péter lándzsa képében átadta az országot Henriknek, így tulajdonképpen elismerte őt hűbérurának, majd az ország előkelői is esküt tettek a császárnak.   

A Képes Krónika miniatúráján Orseolo Péter átadja Magyarországot lándzsa képében III. Henrik császárnak. Ezzel az aktussal Magyarország egy időre hivatalosan is német-római hűbéres lett.

Velencei Péter második uralma 

Péter tehát újra birtokba vehette az országot, azonban már nem, mint Szent István örököse, hanem mint Henrik császár hűbérese. Péter maga is megváltozott, még bizalmatlanabb lett elődje egykori híveivel és azok leszármazottjaival is. Fehérvárt németek őrizték és az uralkodásban is csak idegenekre támaszkodott. Uralmának második ,,felvonásában” semmi különösebbet nem ért el (legalábbis a forrásaink sem szólnak ilyenekről). Gizella is elhagyta Magyarországot, valószínűleg 1045-ben, hogy a passau-niedenburgi kolostorban Istennek szentelje életét, végül a zárda apátnőjének pozíciójáig vitte, 1060 körül halt meg. 

Magyarország vezetői világosan látták, hogy ez így nem mehet tovább. A magyarok - a Képes Krónika szerint -

inkább halni akartak, semhogy ilyen sanyarúságban éljenek.

Nagyon gyorsan felmerült annak a lehetősége, hogy Vazul fiait visszahozzák Magyarország trónjára. A Péter uralmával elégedetlenkedők palettája nagyon széles volt. Meg lehetett találni benne a Szent István politikáját folytatni kívánó püspököktől kezdve az erdélyi Gyula fiain át a régi pogány szokásokat visszaállítani kívánó Vatáig szinte Magyarország teljes elitjét. Közös bennük csak a Péterrel való elégedetlenség volt. Az egyik Péter ellenes megmozdulásnak Viska, Buha és Bonyha álltak az élére. Péternek azonban gyorsan a fülébe jutott az összeesküvés és nem is tétlenkedett sokat: a lázadókat kivégeztette, társaikat pedig megvakíttatta. Nagyjából ezzel egyidőben a magyar püspökök és főurak Csanádon összegyűltek tanácskozni. A tanács végül ünnepélyesen követeket küldött Vazul fiaihoz Oroszországba (Andráshoz és Leventéhez), kérve őket, hogy térjenek vissza hazájukba.

Pogánylázadás és Péter halála 

Levente és András eleget tévén a kérésnek sereget gyűjtöttek, majd elindultak Magyarországra, azonban Békésben ekkora már kitört a pogányfelkelés. Magyarországon István uralma alatt sem volt mindenhol népszerű Krisztus hite, ezt az ellenszenvet csak felerősítette Péter zsarnoki uralma. Az egyszerű nép sok tagja párhuzamot vont a kereszténység képviselői, a papok, püspökök és szerzetesek valamint Péter hívei közt. Ez az elgondolás - bár nem volt teljesen igaz, mert mint említettem több püspök is a Vazul fiak visszahívása mellett kardoskodott - igencsak népszerű volt.  Először a Békés megyei Vata volt az, aki átengedte magát a pogány szertartásoknak,

leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett

Kihasználva az ispánok és püspökök távollétét - akik ekkor a királynál voltak - felhergelte az amúgy sem keresztény tömegeket. A keresztény hitben megmaradt világiakat és püspököket leöldösték. Ez volt a helyzet, mikor András és Levente Magyarországra érkeztek, ezen pillanatokról számol be az alábbi részlet is:

Mikor aztán Újvárba érkeztek, melyet Aba király épített, íme csapatostul özönlött hozzájuk mind a magyar sokaság, és ördögi sugallattól felgyúlva, megátalkodottan követelték Andrástól és Leventétől, engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat. Meg is engedték nekik, hogy kövessék szívük óhajtását, hogy menjenek és vesszenek el ősatyáik tévelygéseiben, különben nem harcoltak volna Andrásért és Leventéért Péter király ellen.

A lázadók végeztek a Székesfehérvárról Pestre haladó három püspökkel (velük volt még Szolnok ispán és még egy püspök, ők azonban először még mind túlélték a találkozást a pogányokkal). Gellért is ekkor halt meg, vele különösen kegyetlenül végeztek, ugyanis egy szekérben legurították az akkori Kelen-hegyről (ma Gellért-hegy). Ezt még lehet, hogy túlélte volna azonban később

a mellét átdöfték, koponyáját pedig egy kövön összetörték.

Gellért püspök halála a Magyar Anjou-legendáriumban

Eközben Pétert a várban lévő magyarok - miután meghallották, hogy Levente és András Magyarországon vannak - nem bocsájtották be Székesfehérvárra. Kevés katonájával így kénytelen volt a mosoni kapu felé lovagolni. Innen azonban visszatért Zámolyba, ahol 3 napig küzd katonáival, amíg nem maradt egy vitéze sem. Pétert ezután elfogták és megvakították. Innentől kezdve nem tudjuk mi történt a velenceivel. Lehet, hogy már a megvakításba belehalt, azonban külföldi források ennek ellenkezőjéről tájékoztatnak. Annyit azonban biztosra vehetünk, hogy Péter 1059 körül már biztosan nem volt az élők sorában. 

Konklúzió 

Orseolo Péter uralma meglehetősen ellentmondásos volt. Első uralkodása során még inkább egy, a Szent Istvánt - bár gyorsított tempóban - követni kívánó uralkodó képe rajzolódhat ki előttünk, akit egy palotaforradalom eltávolított az ország éléről. Később régi ellensége, III.Henrik helyezte vissza trónjába, akinek hűbéresévé lett. Második uralkodása alatt már ténylegesen zsarnokian viselkedett. Velencei Péter valóban nem tartozik a tehetségesnek mondható uralkodóink közé, azonban az olyan szintű démonizálását, mint amit a Képes Krónika szerzője is végzett, a fentebb leírtak fényében nem tartom helyénvalónak és történetileg hitelesnek.

Ha tetszett a cikk, akkor kövessétek a Facebook és az Instagram oldalunkat is, hogy ne maradjatok le az újabb írásainkról sem! 

Források

• Bakay Kornél: A magyar államalapítás, Gondolat, Budapest, 1978.
• Bartalos Gyula: Magyarország önállóságának és függetlenségének kivívása 1074 és 1075-ben, Érseki Lyceum Nyomda, Eger, 1910.
• Deér József: A magyar törzsszövetség és patrimoniális királyság külpolitikája, Attraktor, Máriabesnyő, 2015.
• Erdélyi László: Krónikáink magyarul, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1943.
• Györffy György: István király és műve, Balassi Kiadó, Budapest, 2000. (3. kiadás)
• Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet I.kötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939.
• Kristó Gyula: Szent István In Rubicon 2011/ 1. különszám, 22-31. oldal
• Kristó Gyula: Dinasztikus kitérő: Péter és Aba Sámuel In Rubicon 2011/ 1. különszám, 31.oldal
• Kristó Gyula: A Vazul-ág In Rubicon 2011/ 1. különszám, 32-39.oldal
• Marczali Henrik: Magyarország története, Athaneum, Budapest, 1911.