Az oszmán identitást mind a mai napig igazságtalanságok és súlyos ellentmondások terhelik, amelyek főként annak tudhatók be, hogy az Oszmán Birodalmon belül számos identitás volt jelen egymás mellett, amelyek természetesen kölcsönösen hatottak egymásra. Erre jó példa, hogy maga a török identitás is számtalan változáson ment keresztül a történelem folyamán. Mindazonáltal a birodalmi tudat alapjaként a dinasztia iránti lojalitás, az Oszmán-ház és uralkodóinak tisztelete a legjelentősebb, ez adta az oszmán identitás és világszemlélet alapját.

Az oszmán-török identitást pontosan négy tudati struktúra jellemezte összefoglalóan. Egyrészt a közös eredet hite, ugyanis a birodalmat létrehozó oguzok valamennyien egy legendás Oguz kántól származtatták magukat – akinek létezése nem bizonyított, de az oszmán hagyományok szerves részét képezi. A másik ilyen a közös szokásjog (törü) volt a hétköznapok során. Ide tartozik még a közös vallás, ami azonban koránt sem volt egységes, hiszen a birodalmon belül jelentős volt a vallási megosztottság, mivel alapvetően az oszmán vallás az iszlám népies formáját foglalta magában, kiegészülve a sámánisztikus hitvilág számos egyedi vonásával. Később azonban az Oszmán-ház az iszlám ortodoxia mellett szállt síkra, azt akarták a birodalmon belüli egyetemes vallássá megtenni, ezért üldöztették a népi vallás híveit – például a derviseket, akik a 14-15. században döntően a népi irányzat híveinek számítottak (később azonban előtérbe kerültek, például a janicsárok mellett külön szolgált egy dervisekből álló alakulat, őket nevezzük bektasi derviseknek). Különösen nagy jelentősége volt a közös nyelvnek, ami szintén nagy eltéréseket hordozott magában a birodalom egyes részeihez képest. Az egyszerű ősi török nyelvet maguk a társadalom alsóbb rétegei beszélték, míg az udvari körökben az oszmánli nyelvet használták, ami jelentős mértékben perzsa és arab szavakat tartalmazott.

Az Oszmán Birodalom területi kiterjedése a 16. századra (Forrás: Újkor.hu)

Mi is az az oszmánli kifejezés?

A fogalom meghatározása nem is annyira egyszerű, hiszen az oszmánli egyszerre jelentette a nyelvet, a birodalmat és a származást. Már maga a lakosság is török helyett oszmánlinak vallotta magát, ami azt jelentette, hogy az Oszmán-dinasztiához tartozik, annak veti alá magát, a dinasztiába helyezi bizalmát. Az oszmánlik országa pedig az Oszmán eli volt, ami magát a konkrét birodalmat jelölte. Ennek élén az Oszmán-dinasztia adott uralkodója állt, aki sajátos politikai és területi, valamint személyi és intézményi jegyeket viselt magán. Ezentúl magába foglalta a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat is, így minden rendelete a törvény erejével bírt.

Az Oszmán-dinasztia különösképpen azzal próbálta a környező iszlám államokat meggyőzni, hogy a riválisaikhoz hasonlóan nagyon erősen sulykolta török származását és identitását. Ennek tudható be az is, hogy az Oszmán Birodalom katonai ereje gyakran volt lekötve a keleti területeken (pl. karamán felkelések), ahol köztudottan iszlám országokkal viselt háborút (pl. Uzun Hasszán vezette Irán). Nem véletlen, hogy az oszmán szultánok gyakran univerzális igényekkel léptek fel, amik példának okáért az uralkodói címekben is gyakran visszaköszönnek. I. Murád 1385-ben felvette Az arabok és a perzsák királyainak ura címet, amellyel már ki kívánta fejezni az iszlámon belüli egyetemes uralmát. Ezt követte 1395-ben I. Jilderim Bajezid (1389–1402), aki a Rum szultánja terminust használta, amelynek tartalma már sokkal mélyebb és jelentőségteljesebb volt. Itt a szultán már nem egy határmenti vezér volt, hanem egy régi típusú iszlám birodalom uralkodója, a Szeldzsuk Birodalom örököse és egy, a valaha Rum földjén uralkodó császárok örökségének továbbvivője. 1420-ban az interregnum időszakából győztesen kikerülő I. Mehmed (1413–1421) szultán felvette a kalifa címet (bár hivatalosan I. Szelim kezdte el használni 1517-ben, de félhivatalosan I. Mehmed óta használták a kalifa címet a szultánok). Ez magában még nem lenne újdonság, hiszen ezt a címet többen is használták az iszlám világban, azonban itt már ténylegesen megjelenik az oszmán uralkodók igénye az egész iszlám világ feletti uralomra. Ez után következik II. Mehmed, aki Konstantinápoly sikeres elfoglalását követően a kaysar-i Rum titulust tudja magáénak, ahol már nyíltan megjelenik a bizánci császárok öröksége. Ennek csak a betetőzése I. Szelim uralkodása, aki a 16. század elején megszerezte Mekka és Medina szent városait, amely révén felvette A két szent város szolgája (Khadim al-Haramayn) rangot, valamint a száhib-kirán címet, ami pedig Nagy Sándorhoz hasonlatos világhódító szimbolikát jelentette. Az őt követő Nagy Szulejmán pedig a Rum szultánja címet felváltotta az Iszlám padisahja címre, ami az iszlám egyedüli urát testesítette meg, amit jól szimbolizál az is, hogy mellette viselte Az arabok, és a perzsák szultánja címet is. Mindezek jól mutatják az Oszmán Birodalom szélesmértékű világuralmi törekvéseit.

II. Mehmed oszmán szultán Konstantinápoly ostroma során. A kép éppen az oszmán haditerv részét ábrázolja, amikor szárazföldön vitették át a szultán parancsára a hajókat, hogy teljes mértékben körbe kerítsék az ostromlott várost. (Forrás: Pinterest)

A szultáni hatalom alapvető támaszai a 15. századra elsősorban a kulok váltak feltétlen odaadásuk és tettrekészségük révén. A rabszolgaelit részei voltak, akik jelentős részt a keresztény balkáni népek közül kerültek ki tehetségük révén, s csak a szultán kegyelmétől függtek. A szultán tulajdonát képezték, mindenben alávetették magukat az uralkodó akaratának, mivel nélküle nem volt sem rangjuk, sem vagyonuk, de még politikai karrierjük sem. Már gyermekként áttérítették őket, hogy befolyásolni tudják önazonosságukat, valamint a szultán és a dinasztia iránti lojalitásukat. Az ő érdekük volt a birodalom gyors és sikeres terjeszkedése, ők lettek a hódítások legfőbb mozgatórugói – nem egy példa volt rá a későbbi századok során, hogy ők maguk határozták meg hadjáratok irányát. Musztafa Ali török történetíró úgy vélte, hogy nem volt olyan értelmiség később az Oszmán Birodalomban, vagy a hatalmi elitben, akinek nem lettek volna keresztény felmenőik – ez volt a birodalom legfőbb sajátossága.

Másik fő támogató erejük pedig a szunnita ulemákból (vallásjogászok) állt, akik hajlandóak voltak igazolni, hogy az uralkodó törvényesen jár el egyes hadjáratok megindításakor (pl. fetva). Az oszmánok szemében a szultán hatalma közvetlenül Allahtól eredt és legfőbb feladata pedig a szent hit terjesztése volt. A szultánnak despotikus hatalma volt, de emellé egyfajta kötelezettség is társult, amely révén a helyes irányba volt kénytelen vezetnie népét és a birodalmat minden erejéből és képességéből adódóan. Az oszmán uralkodó nem szuverén méltóság volt, akinek hatalmát és a birodalom életében betöltött szerepét a dinasztia eredményessége határozta meg. Az uralkodói szerepkörhöz tartozott az ún. genealógiai verseny, amely értelmében az uralkodó minden eszközt bevetett és felhasznált annak érdekében, hogy hangoztassa rokonságát az oszmánok ősének tekinthető Oguz kánnal a legitimáció érdekében.

Az oszmánli kifejezést illetően megfigyelhető egy változás is, ami a 16. századra érlelődik be, azaz, hogy az oszmánli megnevezés lassan már nem az Oszmán-dinasztia összes hívét határolta körül birodalom szerte, hanem éppen ellenkezőleg, csak és kizárólag a hatalmi elitet (aszkeri-rend). Ezzel szemben a török szószerinti jelentése a buta nomáddal lesz egyenértékű. Ez a felfogás annak ellenére, hogy nem fog nagy népszerűségre szert tenni, mégis egészen a 19. századig megfigyelhető lesz, ahol majd a nemzeti és a vallási ellentétek kiéleződése idején kezdődött el az oszmán szó megváltozása, ami hozzájárult ahhoz, hogy a tanzimat reformok révén a társadalom minden tagja részesüljön a jogegyenlőségben, s létrejöhessen később a ma is létező Török Köztársaság.

Törökország zászlaja napjainkban, rajta a jellegzetesen török címer, amelyet már az Oszmán Birodalomban is használtak. (Forrás: Wikimedia)

Vallás és világkép

Az iszlám világszemlélet szerint a világ két része létezett. Az egyiket a Dar al-Iszlám (Iszlám Háza) jelentette, amely azokat a muszlim államokat foglalta magába, ahol az iszlám vallás és vallásjog uralkodott. Ezen kívül pedig létezett a Dar al-Harb (Háború Háza), amely azt a területet jelentette, amit a muzulmán uralkodóknak iszlám fennhatóság alá kellett vonniuk – ez az Oszmán Birodalom létfeltételét jelentette. Miután a világon csak egy isten létezett a muzulmán felfogás szerint, úgy a Földön is csak egy muszlim uralkodónak és jognak kellett léteznie – ennek elérésére kétségtelenül minden lehetőséget megragadott az Oszmán Birodalom. Az iszlám elvek szerint az Iszlám Háza egyetlen birodalmat képez, amely egyetlen muszlim uralkodó fősége alatt áll, ezentúl pedig a muzulmánoknak meg kell hódítaniuk a nem iszlám hitű népeket. Ennek révén az egész ismert világ felett egy muzulmán uralkodónak kell uralkodnia – ezt az elvet az oszmánok olyannyira magukénak érezték, hogy a saját dinasztiájukat kívánták világhatalomra juttatni.

Itt azonban érdemes kitérni arra, hogy nem minden „pogány” népet tekintettek ellenségnek, ugyanis úgy vélték, hogy a „könyves népeket” (ahl al-kitab), vagyis azokat, akiknek volt a Koránhoz hasonlatos szent könyvük (pl. zsidók és keresztények), védelmezni kötelesek. Ugyanígy fontos megjegyezni azt is, hogy amikor az oszmán hódítások leálltak, s a határok pedig megmerevedtek (16. század), akkor a muszlim jogászok a szultán parancsára egy köztes kategóriát hoztak létre az iszlám területein belül. A Dar al-Ajd (Béke/Szerződés Háza) területek azok a nem muszlim országok voltak, amelyek békét kötöttek az Oszmán Birodalommal és adófizetéssel ismerték el azok felsőbbségét és uralmát. Erre legfőképpen azért volt szükség, mert a muzulmán világszemlélet nem engedi a hithű muzulmánoknak, hogy olyan területen éljenek, ami a Dar-al Harb része, s ahol nem muzulmán az uralkodó.

Az iszlám felfogás szerint ahol dzsámit létesítettek és ezen felül még a pénteki ima is elhangzott legalább egyszer, annak a településnek mindörökké muzulmán fennhatóság alatt kellett állnia. A szunnita iszlámon belül négy meghatározó vallásjogi iskola alakult ki: hanafita, málikita, hanbalita és a sáfita jogi iskola. Fontos körülmény, hogy az oszmánok a legtoleránsabbnak számító hanafita jogi iskola tagjainak vallották magukat, ahol úgy tartották, hogy a békét a lejártáig tiszteletben kell tartani, ill. a háború maga is csak akkor fontos, ha a nem muzulmánok ellenségesen viseltetnek a muszlim közösség iránt – tehát azok megtérítése és leigázásuk nem elsődleges célja a hanafitáknak. Ennek ellenére érdekes módon az oszmánok hódító elveit megvizsgálva leginkább a sáfita jogi iskolával vonhatunk párhuzamot, mivel végső céljuk az iszlám uralmának kiterjesztése volt az egész világra, s úgy gondolták, hogy a háború megindításához elég ok az is, ha valaki nem tartozik az iszlám közösségéhez. Úgy vélték, hogy a háborúknak csak akkor lehet vége, ha már az egész világ iszlám fennhatóság alatt áll, illetőleg a háborút csak néha és végső helyzetben lehet megszakítani, de akkor is csak ideiglenes és rövid békéről lehet szó a két fél között. A tényeket figyelembe véve az oszmánok főként ezek alapján hozták meg döntéseiket, ami jól szembeötlik például Hunyadi János harcai során az 1440-es évek oszmánellenes háborúit tanulmányozva, hiszen az 1444-ben megkötött drinápolyi béke ennek kimagasló példája lehet.

A Pécsi Dzsámi a város főterén napjainkban. (Forrás: ÚtiSúgó.hu)

Itt fontos kiemelni a gazá és a dzsihád közötti különbségeket, főként ezen utóbbit, mivel az oszmánok előszeretettel hivatkoztak a dzsihád tanára hadjárataik során, sőt, egyesek maguk az egész birodalom létrejöttét és kiterjedését is ebben vélik felfedezni. Míg a gazá a vallási közösség nevében indított támadó háborút jelentette, addig a dzsihád mindenki számára kötelező védekező háborút jelentett. A társadalom kollektív kötelességének tekintették,  veszély idején pedig egyenesen elvárták, hogy mindenki kötelezően vegyen részt benne. Az újkori muszlim jogtudósok szerint ugyanis a dzsihád négyféleképpen végezhető gyakorlat volt, amely felfogás főként a hódítások lezárultát követően került előtérbe. Elsőként szívvel, másodsorban nyelvvel, azaz helyes beszéddel, ami talán a szent háború egyik legfontosabb eleme, harmadsorban kézzel, főként jótettekkel és fegyelmezéssel, s végezetül, pedig karddal (kis dzsihád), ami pontosan azt jelenti, hogy a hívő személyével és vagyonával harcol a hit kiterjesztéséért. Mint arra neve is utal, ez csak a dzsihád gyakorlatának egy része, meglehetősen kis része, mivel a dzsihád egyszerre tudott katonai és lelki felfogássá is lenni. Az pedig már csak ráadásként említendő meg, hogy a voltaképpen gazá és a dzsihád elsősorban nem a hitetlen keresztények ellen volt bevetendő, hanem fordítva, eredetileg éppen a muszlimok ellen viselt háborúk megmagyarázására.

Konklúzió

Összesítve tehát levonhatjuk a következtetést, hogy miért fontos kiemelni az Oszmán Birodalom esetében annak oszmánli hovatartozását az iszlám világon belül. Voltaképpen az oszmánok az iszlám megannyi birodalmának egyikeként jöttek létre, mégis az iszlám birodalmak sorában az egyik legnagyobb és legidőtállóbb államalakulatnak bizonyultak – mindazok ellenére, hogy mennyire sokrétű és területileg különböző világképek, vallások és identitások alkották mindezek közepette is. Részben ennek is köszönhető, hogy a sokszínű birodalom élére olyan despotikus uralkodók kerültek évszázadokon keresztül, akik egyedi utat és egyedi ideológiát kívántak létrehozni a birodalmon belül. 

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „The Ottomans: From Frontier Principality to Empire”. In John Andreas Olsen – Colin S. Gray (eds.): The Practice of Strategy: From Alexander the Great to the Present, Oxford University Press, Oxford, New York, 2011., 105–131.
• Ágoston Gábor: „Törzsterület és végvidék: berendezkedési stratégiák és centralizációs korlátok a XVI–XVII. századi Oszmán Birodalomban” In Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György (szerk.): Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest, 2002. 29–48.
• Barbarics-Hermanik Zsuzsa: „Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép-Európában, 1389–1800” In Sashalmi Endre (szerk.): Kelet-Európa és a Balkán, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók? (Kelet-Európa és Balkán tanulmányok 4.) Pécs, 2007. 331–393.
• Flesh István: A Török Köztárság története, Corvina, Szekszárd, 2007.
• Fodor Pál: „A dzsihád „íze”. A szent háború az iszlámban és a 14–17. századi Oszmán Birodalomban” In História 2008/4-5. 32–35.
• Fodor Pál: „A terjeszkedés ideológiái az Oszmán Birodalomban” In Világtörténet 1994/1–2. 25–31.
• Fodor Pál: „A török nemzettudat kialakulása” In Vásáry István (szerk.): Törökország és az iszlám. Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítéléséhez. (Acta et Studia, VII.) Piliscsaba, 2008. 11–27.
• Fodor Pál: „Állandóság és változás az oszmán történelemben” In Benda Kálmán – R. Várkonyi Ágnes: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Budapest, 1988., 128–153.
• Fodor Pál: „Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben” In Történelmi Szemle 1997/39:1. 21–49.
• Fodor Pál: „Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század)” In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 2012. 13–39.
• Fodor Pál: „Hivatásos török – született török. Hatalmi elit és társadalom a 15-17. századi Oszmán Birodalomban” In Századok, 138/4., 2004.; 773–791.
• Fodor Pál: „Kisebbségek az Oszmán Birodalomban. Török és oszmán: az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról” In Történelmi Szemle 1995/37:4. 367–383.
• Fodor Pál: „Kisebbségek az Oszmán Birodalomban” In Borhi László (szerk.): Európa, nemzet, külpolitika. Tanulmányok Ádám Magda 85. születésnapjára. Budapest, 2010., 53–59.
• Fodor Pál: „Szultán, birodalmi tanács, nagyvezír. Változások az oszmán hatalmi elitben és a nagyvezíri előterjesztés kialakulása” In Történelmi Szemle 1992/37:1-2. 17–34.
• Gibbons, Herbert Adams: The Foundation of the Ottoman Empire: a History of the Osmanlis up to the Death of Bayezid I. (1300–1403), The Century Company, New York, 1916.
• Glasenapp, Helmuth Von: Az öt világvallás (ford. Pálvölgyi Endre), Gondolat, Budapest, 1984.
• Imber, Colin: The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power, Red Globe Press, London, 2019.
• Jelavich, Barbara: A Balkán története I. kötet. 18. és 19. század (ford. Balabán Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 35–71.
• Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció (ford. Dobrás Zsófia), Gondolat, Budapest, 1981.
• Lewis, Bernard: The Muslim Discovery of Europe, W W Norton & Company, New York–London. 1982.
• Matuz József: Az Oszmán Birodalom története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.