Az életében valószínűleg pogány Vazul - egyes források szerint - meg akarta ölni Szent Istvánt. Ha ez ténylegesen így történt nem csoda, hogy a szent király nem őt akarta utódjának. Mivel pedig a szent király nem akarta, hogy a ,,törvényes” örökös kövesse őt a trónon, így megvakítatta. A Képes Krónika szerint Gizella akarta megvakíttatni Vazult, azonban ennek valószínűleg semmi valóságalapja nincs. Ebben a krónikaíró a szent királyt minden bűntett alól felmenteni akaró törekvése mutatkozik meg. Vazulnak három fia volt, akiknek - akár egy népmesei történetben - menekülniük kellet hazájukból.

András valószínűleg 1015, Béla pedig 1020 körül Vazul középső és legkisebb fiaként, lehetséges, hogy még pogányként születhettek. Apjuk megvakításának időpontjában már mind a három gyermek (Andrásnak és Bélának volt egy bátyja, Levente azonban ő róla a cikk nem fog részeletesebben szólni) biztosan elmúlt 12 éves. Először Csehországba mentek, majd egy év múlva - a Képes Krónika szerint szegénységük miatt - tovább álltak Lengyelországba.  Azonban itt sem időztek sokáig együtt. A testvérek közül ketten minden bizonnyal már 1034 előtt elmentek, de Béla Lengyelországban maradt, egészen addig, amíg András - már királyként - vissza nem hívta.

Béla a száműzetésben

Béla egyáltalán nem töltött be jelentéktelen szerepet a lengyel udvarban. A lengyel királyi udvarral rokoni kapcsolatban állt II. Mieszko lévén, akinek Vazul gyermekei segíthettek trónját megszilárdítani. A segítséget a lengyel uralkodó sem volt rest meghálálni, lánya, Piast Richenza kezét ajánlotta Bélának, amit az ifjú Vazul-fi el is fogadott. Béla ezenkívül jelentékeny szerepet játszott Kázmér herceg udvarában is. Sokkal elképzelhetőbb, hogy ha meg is történt a Képes Krónika által leírt pomeránok elleni hadjárat (amiben Béla is résztvett), az már nem az 1034-ben meghalt II.Mieszko, hanem már fia, Megújító Kázmér uralma alatt történt. Valószínű, hogy Béla Lengyelországban vette fel - mivel feltételezzük, hogy pogánynak született - a keresztény hitet is, a keresztségben az Adalbert nevet kapta. A már ekkor is látható erényei miatt kaphatta a Bajnok nevet.

Béla legyőzi a pomerán vitézt a Képes Krónika ábrázolásán

András a száműzetésben

A másik két testvér sorsa meglehetősen homályos, mert a magyar krónikakompozíció leírása nem hiteles. Ugyanis azt állítja, hogy

Andrásnak és Leventének nem tetszett, hogy Béla miatt csak koloncok legyenek a lengyel fejedelemnél, méltatlannak találták, hogy csak az ő neve miatt éljenek a fejedelem udvarában. Engedelmet nyervén a fejedelemtől, otthagyták Béla fivérüket, és elmenvén, mentek Lodoméria királyához; de ez nem fogadta be őket. Nem volt hová fejüket lehajtsák, hát eltávoztak onnan a kunokhoz. Látták a kunok, hogy előkelő emberek, azt gondolták, azért jöttek, hogy kikémleljék földjüket; és ha egy magyar rab rájuk nem ismer, nyomban megölik őket. Így hát egy ideig ott tartották őket. Azután továbbindultak Oroszországba.

Itt a Képes szövege több helyen téved, hiszen egyrészt ekkor még Lodoméria mint szuverén ország nem létezett, másrészt a kunok se voltak még a Kárpátok közelében (a kunok szerepeltetése nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar krónikák szinte mindig kunnak szólítanak minden a Kárpátok környékén élő nomád törzset, legfőképpen a besenyőket). Amit teljes bizonyossággal állíthatunk, hogy András és Levente elhagyta Lengyelországot és valamilyen úton-módon Kijevbe keveredtek. Itt András feleségül vette Bölcs Jaroszláv leányát, Anasztáziát (talán katonai szolgálataiért kaphatott ilyen rangos feleséget). Lehetséges továbbá, hogy itt is hajtotta fejét keresztvíz alá (ha ez igaz akkor a keresztelés valószínűleg bizánci rítus szerint történt), a házasságnak egyfajta zálogaként. Amennyiben megkeresztelkedése tényleg ekkor történt, akkor ezekben az években vehette fel az András nevet is. Kijevben tartózkodott, amikor megjöttek a magyar főurak követei, akik - bátyjával együtt - felszólították a hazatérésre (a Péter elleni szervezkedésről és a pogánylázadásról részeletesebben olvashatsz az Orseolo Péterről szóló cikkünkben). András és Levente ezen kérésnek eleget is tettek.

Pogánylázadás és a Vazul-fiak visszatérése

Ahogy azt az előző cikkben is leírtuk, Magyarországon Péter uralma ellen pogánylázadás tört ki, amelynek éle elsősorban a püspökök - legfőképpen Szent Gellért -, papok, valamint ispánok - legjobban Szolnok ispán - ellen irányult. A magyar nép már nem tűrte tovább Péter - sikeresnek legkevésbé sem nevezhető - második uralmát, ezért fellázadt a keleti országrészekben egyébként sem népszerű kereszténység ellen, mivel Krisztus vallásának minden hívében Péter emberét látták.

A Vata-felkelés Johann Nepomuk Geiger litográfiáján

Levente és András miután felderítőkkel meggyőződtek arról, hogy hazajövetelük biztonságos, sereget toboroztak és elindultak a Kárpátok felé. A nagy hegység hegyeiből alig leereszkedve már egy népes tömeg várta őket az Aba Sámuel építette Újváron, akik azt kérték tőlük

hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat.

Levente nem csak, hogy hagyta őket gyakorolni a pogányságot, hanem ő maga is pogány volt és örült ennek a fejleménynek. András - későbbi viselkedésének tükrében - valószínűleg szükséges rossznak tartotta őket, akiket fel tud használni az ország feletti uralom megszerzéséhez. Miután Vazul fiai rábólintottak a felkelők kérésére, immár az ő parancsukként hirdették ki a papok megölését, az egyházak lerontását és hasonló keresztényellenes cselekedeteket.

Péter másnap már értesült is a testvérpár megjelenéséről és komáromi táborából lóhalálában Fehérvárra vágtatott, ahová azonban a vár lakosai nem engedték be. Mivel nem juthatott be Fehérvárra, Moson felé vette az irányt, ahol azonban a felkelők már elzárták előle a menekülési útvonalat és - a Képes Krónika leírása szerint -  egy trükkel (tisztséget ígértek neki András nevében) is igyekeztek az országban tartani, így onnan Zámoly felé vezetett az útja. Ott miután nem hagyta magát megkötözni, katonáival igencsak vitézül küzdött, míg a túlerő le nem győzte. Így a felkelők elfogták legnagyobb ellenségüket, magát a királyt is, akit megvakítottak, majd onnan Fehérvárra vitték. Péter megvakítása (talán megölése) mellett a pogányoknak sikerült megölni Gellért püspököt és Szolnok ispánt is, miközben azok András és Levente fogadására mentek Fehérvárról Pestre, mivel a Vazul-fiak ekkorra már az ország közepén jártak. Gellért kíséretéből csupán egy püspök (Benetha) élte túl a találkozást Vata embereivel, akit személyesen András mentett meg. A többiek vértanúhalált haltak.

Sokáig kérdéses volt, hogy a lázadás után mi fog történni az országgal. Marad a pogányságban vagy talán Vazul fiai visszaállítják a kereszténységet? Sőt, sokáig a leendő uralkodó kiléte is kérdéses volt. Végül Levente halálával ez a helyzet megoldódott. Így az utolsó Árpád sarj is sírba szállt, aki a pogányság megkérdőjelezhetetlen híve maradt haláláig, Hitéről talán az árulkodik a legjobban, hogy pogány módra Taksony nagyfejedelem mellé temették el.

András trónjának megszilárdítása

Andrásnak nem állt szándékában a pogányság visszaállítása és a szent istváni örökség teljes szétrombolása, ezért 1046 végének táján a megmaradt három püspök keresztény módon királlyá avatta - talán az ún. Monomakhosz koronával. Andrásnak első dolga volt, hogy leszámoljon azokkal a néptömegekkel, akiket egykor szükséges rossznak, most pedig már feleslegesnek talált. Fejvesztés terhe mellett felszólított mindenkit a kereszténységhez való visszatérésre és Szent István törvényeinek betartására. András ekkor félre tudta tenni vélhető személyes ellenszenvét az apját megvakíttató István király felé és követni kezdte a nagy előd politikáját. Ez megnyilvánult abban is, hogy nem követte tovább a pogányok idegengyűlöletét, hanem a hospesek - akárcsak István idejében - újra otthonra lelhettek Magyarországon. Fehér András továbbá kerestetni kezdte az első király jelvényeit (ékszereit) is, úgy gondolván, hogy azzal legitimációt szerezhet hatalmának.

Az ún. Monomakhosz-korona

A pogány tömegek nem voltak elég erősek, hogy szembeszálljanak András akaratával. Bár minden bizonnyal akadtak még olyan emberek, akik színleg kereszténynek tűnhettek, de titokban áldoztak kutaknak, köveken valamint mágusokat, jósnőket és táltosokat gyűjtöttek maguk köré mint Vata fia János.

Harcuk a császárral Magyarország függetlenségéért

III.Henrik - akkor még csak német király - nem nagyon örvendett a Magyarországról jövő híreknek, ugyanis Péter meggyilkolása után elvesztette hűbérúri jogát az ország felett. Ha tehette volna, már 1046-ben Magyarországra jön, azonban akkor éppen Itáliában kellet hadakoznia. Ez időt adott Andrásnak (követküldésekkel András is igyekezett növelni ezt az időt) arra, hogy felkészüljön a császár támadására. Hogy jobban tudjon védekezni az ellenség ellen, az országmegosztás fejében hazahívta öccsét, Bélát Lengyelországból, aki el is fogadta a meghívást. Innentől datálódik a dukátus intézménye, amely 1106-os felszámolásáig virágzott Magyarországon. A herceg amellett, hogy birtokolta az ország egyharmadát, még az uralkodói felségjogokat is gyakorolhatta saját területén belül, pl. pénzt verethetett. Ez a széles jogkör már magában hordozta a viszály magvát, de erről majd később.

Henrik csak 1047 tavaszán térhetett haza, majd először ott is lekötötték figyelmét a belső zavarok, így csak 1050-ben fordulhatott Magyarország ellen. András még ekkor is próbált minden lehetőséget megragadni a császár ellen, még IX. Leó pápa jóindulatát is igyekezett elnyerni, sikertelenül. Az újdonsült császár már 1050-ben Gebhard püspök vezetésével elindított egy kisebb hadat Magyarországra, aminek a pusztítás volt legfőbb feladata. Ezt a magyarok még könnyűszerrel legyőzték.

IV.Henrik császár,aki legfőképpen Canossa-járásáról ismert

A határvillongások nem számítottak ritkának (ennek következtében a határon Henrik újraépítette Hainburg várát is), összpontosított császári támadásra azonban még egy évet várni kellett. Henrik 1051 tavaszán indult el Passauból. Majd miután seregét három felé osztotta, elkezdett benyomulni a Magyar Királyság területére. A testvérek ekkor az István korában már jól bevált kiéheztetés néha gyávának tűnő, de praktikus megoldásához folyamodtak. András Miklós püspök írástudása segítségével ennek érdekében állítólag egy hamisított levelet is küldött az utánpótlást szállító Gebhard püspök alatt álló csapatoknak. Bár az előző eset megtörténtében nem lehetünk bizonyosak, annyi azonban biztos, hogy a német seregek egyre jobban kezdtek éhezni és erejüket is egyre inkább elveszítették, miközben folyamatos magyar és besenyő támadásoknak voltak kitéve. Végül a hadsereg egy részének nagy nehezen sikerült átkelni a Rábcán, így sikerült elkerülniük a totális vereséget. Bár a császár hadai így is dolgavégezetlenül, "tökéletesen" megvert hadként indultak vissza hazájukba. Ennek a hadjáratnak az emlékét őrzi a monda szerint a Vértes (Kézai szerint a Bársonyos)-hegy is, ahol minden megmenekült katona

sátrát, pajzsát, elhajigálva minden felszerelését, és oly gyorsan futott vissza Németországba, hogy hátra se nézett.

Egy esztendő múltán - a béketapogatózások ellenére - a császár megpróbálkozott, hogy lemossa ezt a becsületén esett szégyenfoltot. Azonban ekkor is csúfos kudarcot szenvedett (1052), ugyanis Pozsonyt sem tudta bevenni, később

a várbeli magyarok találtak egy az úszás mesterségében igen okos embert, a neve Zotmund volt. Az éj csendjében a császár hajóihoz küldték; a víz alatt jutott oda, megfúrta mind a hajókat: hirtelen megteltek vízzel, és a németek ereje odaveszett.

Ha nem is adunk teljes hitelt ennek a történetnek, akkor is biztosra vehetjük, hogy a császár újfent vereséget szenvedett és megint kénytelen volt kivonulni Magyarországról. A hadjárat alatt Pozsonyhoz látogatott maga a pápa, IX. Leó is, hogy közvetítsen a felek között, ezen próbálkozása azonban kudarcot vallott. Ez volt Henrik utolsó támadása, ugyanis 1054 októberi haláláig többé nem tette be a lábát magyar földre.

Bár a béke még III. Henrik alatt megvalósulhatott volna a magyarok és a németek között, ezt meghiúsították a német belviszályok, ugyanis András ebben olyan alkalmat láthatott, amelynek keretében egyszer és mindenkorra leszámolhat a Nyugatról érkező folyamatos agresszióval. Ebben bíztatta a császár elleni szervezkedés egyik legfőbb, Magyarországra menekült tagja, Konrád herceg.  Végül azonban - a magyarokra nézve hatalmas balszerencse következtében - a felkelés nem járt sikerrel, mert a lázadás mindkét legfontosabb alakja 1055-ben elhunyt.

III. Henriket hasonnevű fia követte, akinek idejében megtörtént a békekötés a Magyar Királyság és a Szent Római Császárság között, amelynek keretében Salamon, András elsőszülött fia és IV. Henrik testvére, Judit házasságot kötöttek a Morva folyónál.

András egyházgyarapító tevékenysége

Katolikus András - mint ragadványneve is mutatja - élen járt az egyházgyarapításban. Számos kolostort alapított országszerte. Népszerűségben és jelentőségben természetesen András legnagyobb műve a tihanyi bencés apátság alapítása, amelyhez az első összefüggő nyelvemlékünk is kapcsolódik, ugyanis a már mindenki által jól ismert ,,feheruuaru rea meneh hodu utu rea” is a tihanyi apátság alapítólevelében található meg.

András sírja a tihanyi apátságban

De András nevéhez fűződik megannyi görög rítusú kolostor megalapítása is. Ilyen a névadó szentjének tiszteletére alapított visegrádi vagy a zebegényi kolostor is. Ezekkel az alapításokkal András lett az utolsó olyan magyar uralkodó, aki komolyan patronálta az ortodox hitet követő szerzeteseket. András valószínűleg felesége, Anasztázia hatására volt ennyire érzékeny az ortodox hitre.

András utódlásának kérdése és harca Bélával

A Képes Krónika beszámolója szerint András, mikor hazahívta öccsét ígéretet tett arra, hogy ő (Béla) fogja követni a királyi trónon (erre az ígéretre aligha került sor). Azonban ha igaz is a krónika írása, András hozzáállása biztosan megváltozott, miután 1053-ban sokévnyi házasság után megszületett első fiú örököse, Salamon, majd nem sokkal később Dávid. Andrásnak volt még egy fia, György, róla azonban létén kívül semmit nem tudunk.

A németekkel kötendő béke feltétele az volt, hogy Judit a leendő királyhoz menjen feleségül, ezért Salamont még atyja életében megkoronázták. A legenda szerint nem sokkal később az akkora már beteg András Várkonyban válasz elé állította Bélát, hogy a koronát vagy a hercegséget (kardot) fogadja el. Bélának csak egy jó választása volt.

A király ugyanis maga elé koronát tétetett vörös terítőre és melléje kardot, ami a hercegséget jelképezte. "Ha a herceg jó békességgel a hercegséget akarja, legyen az övé, de ha a koronát: nosza, ketten, főemberek, keljetek föl, és ugyanazzal a karddal nyakazzátok le Béla herceget!" Azok megígérték, hogy úgy cselekszenek. Amikor azonban így tanakodtak, a hírvivő ispánja, Miklós, aki a palota ajtaját őrizte, a küszöbről mindent hallott; amikor a herceget behívták a királyhoz, és belépett az ajtón, a hírvivők ispánja hamar megmondta a dolgot a hercegnek: "Ha kedves az életed, a kardot válaszd!" Többet nem szólhatott.  Mikor azután a herceg belépett, meglátta a király előtt fekvő koronát és kardot; elcsodálkozott ezen; mihelyt leült, a fekvő király fölemelkedett, és ágyában ülve így szólt: "Herceg! Én megkoronáztattam fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békessége kedvéért, melyet minap a császárral kötöttem. Járj el azonban szabad akaratod szerint: ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, válaszd a kardot; egyet közülük engedj át fiamnak - ámbár igazság szerint a korona a tiéd." A herceg nyomban megértette Miklós ispán szavait, és ezt mondotta: "Legyen fiadé a korona, minthogy már fel van kenve, és add nekem a hercegséget." Nyomban elvette a kardot. A király most a lábaihoz hajolt, ami ritka eset volt. Azt gondolta ugyanis, hogy együgyűségből adja fiának a koronát, amiképpen azt Levente adta neki; a herceg azonban félelemből cselekedte ezt.

Béla ezen híres jelenet után családjával és néhány támogatójával Lengyelországba menekült, ahol egykori pártfogójának, Kázmérnak fia, II. Boleszláv uralkodott. András amint értesült erről, már tudta, hogy a családját biztonságba kell helyeznie. Ezt meg is tette, ugyanis menyét, gyermekeit és feleségét Ausztriába menekítette, nehogy bántódásuk essék. András ezután már foglalkozhatott a csatára való felkészüléssel. Német segítség kért, amit meg is kapott.

Béla lengyel csapatokkal kiegészülve nem sokkal később be is tört az országba. A csatára valahol a Tiszántúlon, Béla bihari hercegségének közelében került sor és András vereségével végződött. Katolikus András, bár próbált kijutni Magyarországból, azonban a mosoni kaput zárva találta, így újra meg kellett ütköznie testvérével, amely újonnan és immáron végzetesen is vereséggel végződött, annak dacára is, hogy az előző csata óta cseh seregek is csatlakoztak hozzá. Sőt a csatában szekerek és lovak át is hajtottak Andráson miután leesett lováról. Az ütközet után borzasztó állapotban került öccse fogságába. Pár nappal később bele is halt sérüléseibe Zircen, Béla fogságában. Béla a csatát követően diadalittasan bevonult Fehérvárra és Szent Miklós napján királlyá koronáztatta magát.

Salamon (balra) és Béla (jobbra) koronázása a Képes Krónika miniatúráján

Béla uralkodása

Bár Béla egy német forrás szerint később azzal védekezett a trónbitorlás vádjával szemben IV. Henriknek küldött követeivel, hogy ,,nem tudta visszautasítani, hogy a forrongó sereg neki adja a koronát", de, ha a legitimitás középkori elvét figyelembe vesszük, akkor Béla nem tekinthető törvényes uralkodónak. Ezzel tisztában voltak Salamonék is, ezért a császárhoz menekültek oltalomért és segítségért a trónrajutáshoz. Az új király az országon belül igyekezett minél szélesebb támogatottsághoz jutni, ennek érdekében ,,a szokott adókat és a régi tartozásokat a köteles szolgáltatásokból elengedte”, összehívott két vént az ország minden falvából. Ez a ,,népgyűlés” azonban - valószínűleg Béla eredeti akaratával ellentétesen - kezdett hasonlítani a Leventét és Andrást Abaújváron fogadó tömegre. Ezért Béla király valamint az egyházi és világi méltóságok behúzódtak a várba.

Az elöljárók azután szószólókat küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván:

Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, ontsuk ki a papok bélét, öldössük le a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!

Ennek a hallatán a király három napnyi haladékot kért, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket a tömeg eloszlatására.

 Ezalatt a nép elöljárói a magas állványokon ültek, és gonosz verseket mondtak a hit ellen; a népnek ez tetszett, helyeselte: "Úgy legyen, úgy legyen!" Mikor azután harmadnapra a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, közülük némelyeket megöltek, elöljáróikat a magas állványról leszórták és eltiporták, a többieket megkötözték, keményen verve korbácsolták, és így ölve, kötözve, korbácsolva is csak alig csillapíthatták le a lázadást a katonák.

Béla igyekezett békülékeny magatartást folytatni a Német-római Császársággal szemben, hiszen jól tudhatta, hogy a császár -pontosabban gyámjai - Salamon mellett fognak fellépni egy esetleges konfliktus esetén. Ezen irányultságát jelzi az is, hogy az András elleni csatában foglyul ejtett német vezéreket hazaengedte, Weimari Vilmossal, a német seregek egyik hadvezérével -aki hősiesen harcolt a csatában - pedig eljegyeztette leányát, Zsófiát. Azonban, főleg azután, hogy Adalbert és Anno lettek az ifjú császár nevelői, a birodalom ezen közeledéseket elutasította. 1063 augusztusában Mainzban pedig el is döntötték, hogy Béla ellen fognak vonulni és ezt a döntésüket még Béla azon ajánlata sem másította meg, mely szerint átadta volna a koronát Salamonnak a dukátusért cserébe. Béla ezt tudomásul véve mostmár csak a nyugati végek megerősítésével foglalkozott. Béla felkészült a hadjáratra és valószínűleg el is kezdődött volna a háború, amennyiben időközben nem hal meg Dömösön. Állítólag trónja beszakadása következtében - mikor Salamonék már Mosonnál jártak - félholt állapotba került. Pár napig még élt, azonban a németek Moson alatti győzelmének hallatára minden ereje elhagyta és szeptember 11-én meghalt. Fiai apjuk szekszárdi eltemetése után egy ideig elmenekültek az országból.

I. Béla szobra az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban

Konklúzió és utóéletük

Véleményem szerint kétségbevonhatatlan, hogy e két uralkodó igencsak nagy jelentőséggel bírt. Ők vezették az országot egy olyan korszakban, amikor néha az ország fennállását is veszély fenyegette, de többek között hála eme két uralkodónak hazánk megmenekült és nem lett német hűbéres, de Európától elzárkózó pogány fejedelemség sem. Bár kétségbe vonható Béla trónigényének jogossága, azonban uralkodói és hadvezéri kvalitásai nem. András is rendkívül jó képességekkel rendelkezett (pl. jó és ravasz diplomata volt) és testvérével annak dukátusa idején jól kiegészítették egymást.

(A cikk megírásába segítséget nyújtott Danka Balázs szerkesztőtársam is)

Források

• Kristó Gyula-Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók,  IPM, Budapest, 1988
• Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, Athaneum, Budapest, 1899.
• Font Márta: "I. András és Bölcs Jaroszláv" In Világtörténet 2015 /4. szám, 604-624.o.
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1300, Osiris, Budapest, 1998.
• Kristó Gyula: "A Vazul-ág" In Rubicon 2011/ 1. különszám, 32-39.oldal
• Bartalos Gyula: Magyarország önállóságának és függetlenségének kivívása 1074 és 1075-ben, Érseki Lyceum Nyomda, Eger, 1910.
• Deér József: A magyar törzsszövetség és patrimoniális királyság külpolitikája, Attraktor, Máriabesnyő, 2015.
• Erdélyi László: Krónikáink magyarul, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1943.
• Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301) (A magyar nemzet története 2.; szerk. Szilágyi Sándor), Athaneum, Budapest, 1896.