Salamon a mogyoródi csata után bevette magát az ország nyugati részébe, Pozsony és Moson várába. Ez a hercegeknek egyben azt is jelentette, hogy ezen terület kivételével az ország teljes egésze a kezükre került, bár - a Képes Krónika leírásával ellentétben -  Gézát még nem koronázhatták királlyá. De ki is volt Géza, honnan jutott el a trónig?

Géza gyermekkora

Géza (eredeti kiejtés szerint valószínűleg Gyécsa vagy Gyecsüa, a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Géza) 1040 körül -még Lengyelországban - látta meg a napvilágot I. Béla és Richeza gyermekeként. Gyermekkoráról szinte semmit nem tudunk (ez korszakunkban általános). Valószínűleg megtanulta mindazt, amit a korban egy uralkodói család sarja elsajátított. Ez legfőképpen a vadászatot, illetve a harci jártasságot jelentette. Továbbá - onnan következtetve, hogy anyja hazájában többször is megfordult - minden bizonnyal megtanult lengyelül is. Mikor András megkérte Bélát, hogy térjen vissza, Géza apjával együtt jött Magyarországra. Később Salamon koronázásába - akárcsak apja - ő is beleegyezett. Viszont a herceg és a király viszonya időközben megromlott, így Salamon és Judit a Morva folyónál történt ünnepélyes eljegyzésén ő sem vett részt. Géza a továbbiakban is Béla környezetében maradt, mint tehetséges katona és befolyásos tanácsadó, ezáltal részt vett András legyőzésében is, sőt a német foglyok kínzástól való megmentése és szabadon engedése érdekében közben járt apjánál abból a számításból, hogy az ő közvetítésükkel békét köthetnek IV. Henrikkel(a hőn áhított békekötés így sem jött össze). Az egyik leghősiesebb német vitéz, Weimari Vilmos érdekében pedig elérte, hogy ne csak szabadon engedjék, hanem még el is jegyezzék Géza testvérével, Zsófiával (végül Vilmos halála miatt egy másik német főúrnak, Weimari Vilmos unokaöccsének lett a felesége).  Az ezt követő eseményekről korábbi cikkünkben már írtunk, így ezekre nem térek ki.

A császár újra betört Magyarországra, Dömösön Béla alatt összeomlott a trón. Géza és az ekkor még élő apja esélyei a magyar trón megtartására meglehetősen csekélyek voltak. Azonban ez a minimális esély is szerte foszlott, mikor Béla örökre lehunyta szemét. Béla szekszárdi temetését követően Géza - miután Salamonék a dukátusra való igényét is elutasították - fivéreivel együtt Lengyelországba távozott, hogy onnan haddal térjen vissza. Mikor visszatért, Henrik császár seregei már nem tartózkodtak az országban, így Salamon kénytelen volt elfogadni Géza hercegségre vonatkozó igényét, cserébe viszont Béla fiai hűséget fogadtak neki. A hercegek és a király között egy ideig béke honolt. Salamon, Géza és László sikerrel védték meg az országot az ellenséges betörésektől és külföldön is diadalokat arattak, míg el nem jött Nándorfehérvár ostroma, ahol - mivel Géza uralkodónak képzelte magát - viszály támadt a hatalom birtokosai közt. Ideig-óráig még sikerült elkerülni a fegyveres összecsapást, azonban a konfliktus végleges elsimítása nem volt lehetséges. Géza és Salamon először Kemejen csaptak össze. Ez a csata még a király győzelmével végződött, de a végső összecsapásban Salamon alulmaradt az immár László és Ottó herceg csapataival kiegészült ,,hercegi” hadsereggel szemben. Így érkezünk el a cikk bevezetőjében leírt körülményekhez.

Szent László egy kun vitézzel küzd a Képes Krónika miniatúráján

Géza királysága

Magnus (Géza keresztény neve) először besenyőkkel akarta megállítani Salamont, ugyanis Gézát a határt védő besenyők kérték, hogy adjon nekik szabadságot amennyiben

Salamon király minden támadását visszaverik úgyhogy mozdulni sem mer majd Mosonból és Pozsonyból Magyarország háborítására”. Géza beleegyezett a besenyők kérésébe. Salamon ennek hallatán zsold fejében segítségül hívta Ernő őrgrófot. Aki el is jött, azonban a király ezzel nem sokat ért, hiszen ,,Mikor aztán a besenyők ellen vonult, meglátta az őrgróf, milyen rettentő, ijesztő a tekintetük, megijedt, mert nyomban eszébe jutott, milyen nyomorúságosan veszejtették el a magyarok Vilmos, Poth és Markart vezéreket, hát alakoskodva úgy szólt a királyhoz, hogy nagyböjt idején ők nem hadakoznak, ám ha a király akarja, csak ütközzék meg; ha azonban a besenyők kerekednének felül, ő késedelem nélkül a király segítségére siet.

Így az őrgróf fölment a bécsi hegyre és onnan nézte végig, ahogy a besenyők csata nélkül megfutnak Salamon elől. Ernő őrgróf a csata után kérte volna fizettségét, de azt Salamon nem adta oda neki és még azzal is megfenyegette, hogy gyávasága miatt beárulja őt IV. Henriknél. Ernő végül a császártól való félelmében békében elvonult.

A Béla-fiak látomása a Képes Krónika iniciáléján

Salamon végső elkeseredésében még a hűbért is felajánlotta a császárnak. IV. Henrik ennek hallatára otthoni dolgait is hátrahagyva elhatározta, hogy Magyarország ellen vonul. Várakozásaival ellentétben hívószavára nem sokan jelentek meg a német urak közül. Henrik viszont még ezzel a kis sereggel is útra kelt Magyarország ellen. A Duna bal partján vonulva csatlakozott hozzá Salamon, csekély számú hívével. A sereg (egészen pontosan a Salamonnal tartó három dandár) már Nyitra környékén komoly ellenállásba ütközött, ahol Opos vitéz hősiességére volt szükség a csata megnyeréséhez. Mikor aztán a németek visszatértek a császárhoz elmesélni Opos hősiességét, IV. Henrik - a Képes Krónika leírása szerint - megkérdezte Salamontól, hogy

,,sok ilyen jó vitéz van-e Gézánál meg Lászlónál?”

Salamon mivel dicsérni akarta a magyarokat, igennel felelt a kérdésre. Erre így szólt a császár:

Ha így áll a dolog, és ilyen vitézekkel állsz szemben, nem szerzed vissza országodat.

A seregnek azonban a legnagyobb baja nem a magyarok heves ellenállása, hanem az élelem hiánya volt, Gézáék ugyanis a felperzselt föld jól bevált taktikáját alkalmazták. Ráadásul még Henrik tanácsadóit (elsősorban az aquileai pátriárkát) is lefizették, akik emiatt különböző mesékkel rémiszgették a császárt.

,,A következő éjszaka azután a német vezérek kioktatták némely ravasz katonájukat, hogy lármázzanak, verjék össze pajzsaikat, és tegyenek úgy, mintha a seregben lázadás volna. A katonák ezt meg is tették; a császár és az egész hadsereg nagyon megrémült, mert nem tudtak a kieszelt hamisságról és cselről. Egész éjjel nagy zűrzavar volt tehát a táborban. Reggelre kelve a császár tanácsba hívta a pátriárkát és a vezéreket, határozzanak, mitévők legyenek. A pénz megrontotta a pátriárkát és a vezéreket, ezért minden módon azt javallották neki, hogy forduljon vissza.”

Henrik eleget is tett a tanácsuknak. Egész hadjáratának eredménye csupán Salamon pozícióinak megerősítése volt.

A Képes Krónika szerint Gézát nem sokkal a mogyoródi csata után királlyá koronázták. Egyes kutatók (pl. Makk Ferenc) szerint ez nem volt lehetséges, hiszen ekkor még nem állt semmilyen korona Géza rendelkezésére, ugyanis - ezen történészek szerint - Salamon a kincstárral együtt a koronát is magával vitte. Ha ezt az elméletet elfogadjuk, akkor Gézának valóban fontos lehetett valahonnan koronát szerezni. Mivel IV. Henriktől nem kérhetett, VII. Gergely pápa pedig csak a hűbéreskü fejében adott volna, Géza Európa harmadik hatalmasságához, a Bizánci Birodalom császárához fordult. Géza Bizánchoz való közeledése sikeresnek bizonyult, ugyanis a tárgyalások befejeztével létrejött egy szövetség a király és a baszileosz (császár) között. Ennek keretében a császár visszakapta Nándorfehérvárat (és Szerémvárat?), Géza pedig megkapta koronáját (a Szent Korona alsó részét), amellyel 1075 tavaszán királlyá is koronáztatta magát. Lehetséges, hogy ezen szövetség megerősítésére létrejött egy házasság Géza és a császár egyik bizalmasának unokahúga, Szünadéné között. Azonban maga a frigy megtörténte is megkérdőjelezhető, az időpontja méginkább. Egyesek szerint Géza még hercegként, mások szerint már királyként vette feleségül Szünadénét.

A Szent Korona alsó (görög) része

Géza koronázása után a hercegséget öccsének, Lászlónak juttatta, aki Géza helyett is ostromolta Pozsony várát, ahova Salamon befészkelte magát, aki egy ideig még komolyan gondolta, hogy visszaszerezheti trónját. Erre utalnak német forrásaink is, amelyek tájékoztatnak bennünket IV. Henrik komoly szándékáról Magyarországot illetően. Eszerint a császár hadseregével többször is Magyarországra akart jönni, viszont ezen szándékában a szászok és az egyháziak (elsősorban a pápa) többször is megakadályozták, ezzel is - bár akaratlanul - segítve Magnus királyt. Béla fiainak azért is fontos lehetett a király legyőzése, mert amíg Salamon az országban tartózkodott, Géza de iure (jogilag) csak trónbitorló ellenkirály lehetett.

Géza és Salamon tárgyalásos úton is megpróbálták megoldani a problémát, azonban Magnus halála megakadályozta őket. Gézát Vácon, az általa építetett székesegyházban temették el. Két fia volt (Zsófiától), akik majd később torzsalkodni fognak a hatalomért: Kálmán és Álmos (róluk majd későbbi cikkeinkben még majd olvashattok).

Salamon élete királysága elvesztése után

Már I. László (róla részeletesen majd következő cikkünkben) volt a király, mikor Salamon helyzetét tisztázni sikerült. 1081-ben Salamon hivatalosan is lemondott a trónról, cserébe László királyi ellátásban részesítette. Salamon ezzel nem elégedett meg. Lázadást tervezett László ellen, aki erről túl hamar tudomást szerzett, így Visegrádon börtönbe zárta. Salamon tömlöce azonban még nem a jelenlegi Salamon-torony volt, hiszen az évszázadokkal később épült. Az ex-király innen 1083-ban István szentté avatásakor kiszabadult. Visegrádról először Regensburgba ment a császárhoz és feleségéhez. Itt teljes csalódás érte, ugyanis a császár nem tudott neki segíteni Magyarország visszaszerzésében, hitvese pedig (Salamonhoz hasonlóan) hűtlen volt házastársához. Miután itt elutasításra talált, az al-dunai besenyőkhöz vezette útja. Ott megígérte a nomádoknak, hogy amennyiben segítenek őt a trónjába visszaültetni, Kutesknek - a besenyők fejedelmének - a lányát feleségül veszi és Erdélyt is nekik adja. A besenyők belegyeztek feltételeibe és az országra is törtek, de László valahol Kisvárda környékén megállította őket

,,szétszóródtak színe előtt; kard élével veszett sok ezer kun: Salamon király és Kutesk futva menekültek, mint tépett tollú vadkacsák a keselyűk csőrétől. László király elvette zsákmányukat, és himnuszokkal, imádságokkal magasztalták az Istent, aki dicső győzelmet adott nekik.”

Ez volt Salamon utolsó próbálkozása a magyar trón megszerzésére. Ezután a besenyőkkel már csak a Balkánon hadakozott. 1087-ben a Keletrómai Birodalom szívébe is nomádjaival tartott. A fosztogató had Chariopolis közelében állomásozott, mikor a bizánciak rajtuk ütöttek és keservesen megverték a lovas népet. A vert had igyekezett a Dunán átjutni, viszont Salamon és nehezebb fegyverzetben harcoló társai nem tudták olyan gyorsan követni a lovasíjászokat. Az ezután következő eseményeket csak a Képes Krónika részletezi. Egy elhagyatott várban húzták meg magukat, ahol azonban az élelmük egy idő után elfogyott, így kénytelenek voltak kitörni a várból. Salamon - ha a Képes Krónika beszámolóját hitelesnek találjuk - ekkor halhatott meg, halálhíre még a Szent Római Birodalomba is eljutott. Bár halála valószínű, egyesek szerint élete végén Istennek szentelte magát és remeteként élt. Állítólag Kálmán alatt egyszer még Magyarországon is megfordult. Ezen elmélet hívei szerint a volt király Polában hunyhatott el és ott is temették el. Bár ezen beszámoló erősen kétséges, de való igaz, hogy Polában megtalálható egy sír Salamon nevével. De mégis kinek állhatott érdekében sírt hamisítani? A kérdés eldöntését a kedves olvasóra bízom.

Salamon állítólagos sírköve

Források

• Deér József: A magyar törzsszövetség és patrimoniális királyság külpolitikája, Attraktor, Máriabesnyő, 2015.
• Erdélyi László: Krónikáink magyarul, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1943.
• Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történetkötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939.
• Kristó Gyula: A Vazul-ág In Rubicon 2011/ 1. különszám, 32-39.oldal
• Makk Ferenc: Megjegyzések Salamon és I.Géza király történetéhez In Acta Universitatis Szegediensis : acta historica 84., 1987., 31-44.
• Kristó Gyula-Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók,  IPM, Budapest, 1988
• Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, Athaneum, Budapest, 1899.
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1300, Osiris, Budapest, 1998.
• Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301) (A magyar nemzet története 2.; szerk. Szilágyi Sándor), Athaneum, Budapest, 1896.