A középkori gyászszertartásról megannyi érdekes munkát lehet olvasni. Akár Tóth Anna Judittól, akár Szabó Pétertől (nem, nem az „életmódtanácsadó”), vagy ha klasszikusokat akarunk, úgy érdemes elő venni Ernst H. Kantorowitz nagyívű munkáját. De vajon miről szól a középkori végtisztesség a királyok esetében? Hogyan nézhetett ki egy temetés? A cikkben ezen kérdéseket járnánk kicsit körbe.

Kezdjük az alapoknál, az oscensoriummal. A középkori breviáriumok egyik bevett rubrikája volt az ún. Officium Defunctorum. Az officiumok tartalmazták azokat az utasításokat, melyeket a betege, és a holtak esetében el kellett végezni. Maga a halott előkészítése a temetésre, bármilyen hihetetlen, nem egy napot vett igénybe (hanem alapból hármat). Lássuk, erről egy szöveget:

„Officium defunctorum, mely fejezet rubrika, illetve utasítás előrebocsátása nélkül közvetlenül kezdődik a vesperákkal. Ezek állanak a bevezető Placebo után a 114., 119., 120., 129., és 137. számú zsoltárból, s mindegyik zsoltár után két-két antifonából, továbbá a Magnificat s a halottak napján kétszer eléneklendő <<Omne quod dat mihi pater>> antifonából, valamint hétköznapokon még a 135. zsoltárból a megfelelő versikulusok és responsoriumokkal, amihez járul az illető (quad competit) oratio. A vesperák befejezésével táblázatilag fel van tüntetve, hogy vasárnap a szülőkért, hétfőn és szerdán a püspökökért s papokért, kedden a szerzetesekért a csütörtökön az alapítókért külön-külön minő három kollekta imádkozandó.” (Ráth György: A pannonhami sz. Benedek-rend nyomtatott imakönyve a breviarium monasticum behozatala előtt, 768.)

 Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy a fent említett zsoltárok pontosan micsodák. Ehhez az esztergomi zsoltároskönyvet érdemes elolvasni. Azt lehet elmondani, hogy A 114. zsoltár a Dilexi kezdetű, melyet úgy fordítanak: „Szeretem én az Urat”. A 119. az Ad Dominum, mely „Az Úrhoz kiáltottam”, a 120. a Levavi, azaz: „Szemeimet a hegyekre emelem”, míg a 129. De Profundis: „a mélységekből kiálltok hozzád”. A 137. utolsó említett zsoltár pedig a Confitebor tibi, azaz: „Hálát adok néked Uram”. (Psalterium Strigoniense vonatkozó zsoltárai. In: http://vallastudomany.elte.hu/sites/default/files/kiadvanyok/MRH%20Series%20Practica/Psalterium%20Strigoniense%201.pdf)

A középkorban azonban, az uralkodók esetében ez a 3 napos dátum igencsak mozgó volt. A gyászmisék is többnapig eltarthattak. Legalábbis erről szól egy latin forrás:

„Missa secularium mortuorum III in annum, III die et a VII die et a XXX die quia Dominus tertia die et VIIII hora emisit spiritum et XXX die Moisi planxerunt fili Israel”. Ez magyarra fordítva annyit jelent, hogy: Gyászmisét egy évben az elhunytért háromszor kellett tartani, a harmadik, illetve a hetedik napon, és a harmincadikon; mivel a megváltó feltámadt a harmadik nap kilencedik órájában, illetve, mivel 30 napon át gyászolták Izrael fiai Mózest.” (Paul-Albert Février: La Mort Chrétienne. https://www.persee.fr/doc/efr_0223-5099_1996_ant_225_1_5670)

Ahogy érzékeltettem, tehát több napot vett ki maga a gyász időszaka, így a középkorra ki fog alakulni a harmincad-gyásznap szokása, mely már Nagy Szent Gergely trentájában is észrevehető (Février 906.). Nem sokban tér el a királyi-nemesi gyászszertartás az egyházitól, révén, hogy magát a boncolást, és a test épségének megőrzését csak is klerikus végezhette. Ez azt jelenti, hogy így az egyházi temetkezés nem igazán tért el a nemesi-királyitól. Ami sajátossága van még is a temetkezések történetének, az kettős. Egyrészt, feltehetőleg a 12. századtól, a ciszterciek hatására megjelenik egy új szokás: a felajánlás. Másrészt, mivel megjelenik ez az új szokás, jön ehhez akarva-akaratlanul egy másik igen érdekes jelenség, mely nem más, mint az alteregó, melynek ókori gyökereit kell keresnünk. Tóth Anna Judit, erről így értekezik:

„A pompa funebris, a temetési menet a házában felállított ravataltól vitte az elhunytat a Forum Romanumra, ahol legidősebb fia elmondhatta a gyászbeszédet. Ez volt a temetés nyilvános része, innen a falakon túli sírhelyhez már csak a szűkebb család követte az elhunytat. A rómaiak megőrizték őseik halotti maszkjait, és ezek a viaszmaszkok a temetéseken jutottak szerephez: színészek maszkként viselték őket, felöltötték az ősök hivatalához illő ruházatot, és így kísérték a halottat utolsó útjára. Ezt a bizarr rituálét a rómaiak szerfelett alkalmasnak érezték arra, hogy megőrizze az ősök emlékezetét, egyszersmind az ő példájuk követésére buzdítsa a leszármazottakat. A Corneliusoknak például temetéseikre a capitoliumi Iuppiter templomából kellett kikérniük a nagy Scipio Africanus halotti maszkját.” (Tóth Anna Judit: Ünnepek a keresztény és a pogány kor határán. Balassi Kiadó, Bp, 2017.)

Ez az a szokás, mely a középkorban megelevenedik a gyászmenetben, méghozzá, amikor egy ember (ugyanis nem mindig tudjuk, hogy ki „az elkövető”) beöltözik a király színeibe, ruháiba, és eljátssza magát az uralkodót. Ilyen esemény volt például, amikor I. Zsigmond († 1548) krakkói temetésén egy lovag, a gyászszertartás harmadik napján, az Agnus Dei mise után a király színeibe és ruhájába öltözve ezt kiáltotta: „Deus esto propitius animae heri mei”. Azaz: „Isten legyen kegyelmes lelkemnek!” Majd levetette magát a lováról. (Ryszard Skowron: Ceremonial, Etiquette, Residence Europeanism and Own Traditions at the Court of the Polish Kings 1370–1648.) Ennél „vadabb” középkori halott-királyábrázolások is voltak. Az ún. Liberadhonorem Augusti”, Petrus Ebulo munkája, I. Barbarossa Frigyes († 1190) halálát például úgy ábrázolja, hogy a császár a Saleph folyóba mártózva megfullad; majd pedig gyermek lelkéért Isten keze nyúlik a mennyekből.

Petrus Ebulo: Liber ad Honorem Augusti. 107-es fólió. Barbarossa Frigyes halálának ábrázolása.

Bár a halál ábrázolása igen sokrétű lehetett a középkorban (pl. Enguerrand lovag halála), a középkorban a halál és a hozzákapcsolódó megemlékezések igencsak fontosak voltak. Maga az alteregó tehát egyfajta megszemélyesítés, és fentebb beszéltem arról, mik voltak az ókori gyökerei, és hogyan maradt fent a középkorban ez a furcsa, de színes szokás. Most arról szólnék, hogy miért is fontosak maguk a felajánlások, amik összekapcsolódnak szorosan a gyászmenettel.

A 12. századra az egyik legfontosabb szerzetesrenddé a ciszterciek válnak. A ciszterciek kezdetben egyfajta választ kívántak adni a Cluny reformokra, amit kezdetben azért hoztak létre (910 – Cluny, Vilmos aquitániai herceg alapítása), mivel a bencésekkel szemben volt egy olyan kritika, hogy fényűző és kicsapongó életmódot folytattak és eltávolodtak a benedeki Regula felfogásától. A ciszterek abból a szempontból (is) újítottak, hogy lehetőséget adtak a híveknek, hogy kolostoraikat és monostoraikat megadományozzák. A cisztercieknek tett gazdag adományoknak lett egy fontos következménye: aki a felajánlást tette, számíthatott arra, hogy lelki üdvéért a szerzetesek buzgón fognak imádkozni. Ilyen família volt többek között a Joinvillek is, Franciaországban, akik IX. Szent Lajos életét jegyezték le, meg persze legendás cselekedeteit. Annyira kedvelték a szent király kultuszát, hogy bíztak abban, hogy az uralkodótól nyerhetnek majd el ereklyéket. Sajnos az egyház ezt nem engedte. De miért is fontosak nekünk a felajánlások? A 12. században, egy magyar klerikus, aki a Betlehem névre hallgatott, a Szent Genovéva apátságra hagyott több tárgyat, és ezekről forrásunk is van:

„két selyem misemondó ruha, zászló, egy márka ezüst, egy aranypénz, öt solidus és egy fehér ló volt az ajándék a szerzetesi közösségnek.” (Kristó-Makk: III. Béla emlékezete. Magyar Helikon, 1981.)

A középkori királyok közül azonban ennél jóval részletesebb testamentumokat és felajánlásokat ismerünk, amik szintén fontos részei a gyászmenetnek. I. Károly († 1342), magyar király gyászmenetében például három lovag ölti fel a király színeit, mindegyik más-más szerepet elevenít meg. Ezek a lovagok, miután elkísérik végig az elhunyt uralkodót utolsó útján, Visegrádból Budán át egészen Fehérvárra, levetik öltözékük, majd pedig feltehetőleg az egyházra (székesfehérvári társaskáptalan) hagyják azokat a lovakat, melyeken érkeztek, ugyanis semmit sem tudunk a hátasok sorsáról. Egy-egy gyászmenet igen nagy volumenű tudott lenni. Nem elég, hogy megelevenedett az uralkodó alakja, valamint ellátogattak azokra a helyszínekre, melyeket a király még életében látogatott, de ott gazdag ruha- vagy pénzadományokat hagytak (egyházi intézményekről tárgyalunk), és az sem volt véletlen, hogy a tömegben – aminek száma akár kitehette a több ezer főt, pl. IV. Luxemburgi Károly gyászmenetében cirka 7 ezer ember van jelen – igen fontos személyiségek vettek részt az egyháziakon kívül. A fentebb említett megszemélyesítés betöltött egy igen fontos funkciót, melyről Ernst H. Kantorowitz írt egy nagyívű munkát (The King’s Two Bodies, Princeton, 1997.). A könyvben arról ír Kantorowitz, hogy az elhunyt uralkodó igaziból örökéletű volt, és az alteregó (tehát a megszemélyesítője az elhunytnak) azt a funkciót töltötte be, hogy jelezze, a méltóság (királyság intézménye) halhatatlan, azaz „Dignitas non moritur”.

Az utolsó téma, amiről szeretnék beszélni, az a gazdag regáliák és sírleletek témaköre. IV. (Luxemburgi) Károly gyászmenetében (Der Chronik der Stadt Augsburg) arról olvashatunk, hogy az uralkodót egy lila-arany ruhába öltöztetik fel, feje mellé három koronát helyeznek: a lombardot, a német-római szent koronát, és a cseh tartományok koronáját. Ezen kívül jelen van egy országalma, kard és jogar is a holttest közvetlen környezetében, mely szintén a megszemélyesítés funkcióját tölti be. Egy német szerző, Thomas Meier (Die Archäologie des mittelalterlichen Königsgrabes im christlichen Europa, Stuttgart, 2002.) írt egy igen jelentős munkát a középkori királyi regáliákról, melyeket az elhunyt mellé helyeztek. Tudunk kardokról, koronákról, országalmákról, jogarokról, gyűrűkről és sarkantyúkról is. Talán érdekes információ lehet az olvasó számára, de III. Béla a szerző szerint igen fontos volt régészeti adatok tekintetében. Korszakát régészeti szempontból is érdemes vizsgálnunk, mivel a holttestet nem elég, hogy felöltöztetik, de lábain sarkantyúk voltak, fején korona volt, ujjain gyűrűk, és feltehetőleg jogar is lehetett a holttest környezetében. A korona abból a szempontból igencsak fontos, hogy egyedül a német uralkodók esetében tudunk koronáról, melyeket az elhunytak mellé helyeztek, bár azok még nem voltak olyan minőségűek, mint Béla halotti koronája (értsd ez tiszta fémből van, míg azok fára rögzített fém-anyagoból, pl. réz).

A holttest gazdagon felöltöztetése sem volt tehát idegen a középkorban, ahogy fentebb olvashattuk IV. (Luxemburgi) Károly temetésével kapcsolatban. Ezen jelenségre felhoznék egy 17. századi példát is, ami ugyan nem középkor, de érzékelteti a lényeget. Ezen példa Krisztina svéd királynő temetése. A királynőt nem Svédországban helyezték örök nyugalomra, hanem a római Santa Maria in Vallicella templomban temették el. Mint a régészeti vizsgálatokból kiderült, a királynő temetési öltözéke igen gazdag volt: durva selyemből készült nadrág volt rajta, valamint egy ujjatlan alsó és félhosszú ujjas felsőruha, lila selyembrokáttal, melyen ezüst- és aranyhuzatolást csináltak, amik virág- és levélformákat mintáztak. A temetésre készítettek továbbá egy finom, vékony selyemből készült kabátot a királynőnek, amelyet aranyozott ezüsthuzalokkal szőtték át. Ezen a kabáton számos koronaábrázolás volt látható, nyaka körül pedig hermelinszőr fedte. Az elhunyt királynő lábára selyemből készült csizmát húztak, kezeit keresztbe tették mellkasán, azokra pedig vékony selyemkesztyűket húztak. Az arcot egy selyemkendő és ezüst maszk takarta, melyet a halotti koronához hasonlóan vékony selyemfátyol borított. A toroknál egy selyemsál volt látható. Fejét bársonypárnára helyezték. A holttest mellé különböző regáliákat helyeztek, mint aranyozott ezüst koronát és egy ezüst jogart.

Krisztina, Svéd királynő catafalque-ja (a holttestet nyilvánosan közszemlére teszik).

Bibliográfia

• Février, Paul-Albert: La Mort Chrétienne (https://www.persee.fr/doc/efr_0223-5099_1996_ant_225_1_5670)
• Kantorowitz, Ernst H.: The King’s Two Bodies, Princeton, 1997.
• Korpiola, Mia – Lahtinen, Anu: Cultures of Death and Dying in Medieval and Early Modern Europe, Helsinki Collegium for Advanced Studies, 2015. (https://helda.helsinki.fi/bitstream/handle/10138/154762/Introduction%20Cultures%20of%20Death%20and%20Dying?sequence=1)
• Kristó Gyula – Makk Ferenc: III. Béla emlékezete. Magyar Helikon, Budapest, 1981.
• Meier, Thomas: Die Archäologie des mittelalterlichen Königsgrabes im christlichen Europa (Mittelalter-Forschungen), Stuttgart, 2002.
• Meisterlin, Sigismundus: Augsburger Chronik, Augsburger Bischöfe, Anonyme Chronik 1368-1406 - SuStB Augsburg 4 Cod Aug 1 (Cim 70), Augsburg, [um 1480], 51-61. (https://daten.digitale-sammlungen.de/0009/bsb00090373/images/index.html?id=00090373&groesser=&fip=193.174.98.30&no=&seite=625)
• Ráth György: „A pannonhami sz. Benedek-rend nyomtatott imakönyve a breviarium monasticum behozatala előtt” In Hittudományi Folyóirat, 5. évf. (1894)
• Skowron, Ryszard: „Cultures of Death and Dying in Medieval and Early Modern Europe” In: La cour de Bourgogne et l'Europe. Le rayonnement et les limites (Beihefte der Francia), Ostfildern (Thorbecke), 2013., 773-784. (https://perspectivia.net/servlets/MCRFileNodeServlet/ploneimport_derivate_00009590/skowron_europeanism.pdf)
• Tóth Anna Judit: Ünnepek a keresztény és a pogány kor határán, Balassi Kiadó, Budapest, 2017., 749-768.