1018 tavaszán I. Balduin, a Jeruzsálemi Királyság első királya épp Egyiptomból tartott hazafelé, amikor egy reggelire elfogyasztott hal után belázasodott és mivel ekkora már igencsak előrehaladott korban volt, szervezete nem tudott ellenállni a betegségnek. Katonái al-Arísig (ez az erődítmény Aszkalon közelében található) cipelték el haldokló királyukat. Ebben a kis és jelentéktelen erődben tért meg a másvilágra a ramlai püspök kezében. Halálos ágyán intézett kéréséhez hűen, miután eltávozott a földi életből belsőségeit eltávolították, majd állatbőrbe varrva, egy szőnyegbe csavarva vitték el a Szent Városba. A nagy királyt virágvasárnap - amely akkor április 7-ére esett - bátyja mellé temették a Szent Sír templomába.

A király utód nélkül halt meg. Egyesek szerint szívesebben töltötte az idejét férfi szeretői, mint feleségei társaságában. Az égi királyság nemesei mindenképpen el akarták érni, hogy a Boulogne családon belül maradjon a korona, így az örökösödési elv az ,,égi”  királyságban is egyre jobban érvényesült. Utódként két név merült fel az egyik Boulogne-i Eustache, akiért a főurak követeket küldtek, majd tudatták vele bátyja halálhírét, - miután Eustache vonakodott a Szentföldre menni - közölték vele, hogy ez kötelessége. Valószínűleg nem volt nagyon elkeseredve amikor Apuliában tudatták vele, hogy a trónt a másik jelölt, a főként Courtneay-i Joscelin és a jeruzsálemi pátriárka által támogatott edesszai gróf - akinek még I. Balduin adta tisztségét - Bourg-i Balduin kaparintotta meg. A koronát nem támogatóinak népesebb száma miatt tudta megszerezni. Sikerének sokkal prózaibb oka volt, egyszerűen közelebb volt, mint Eustache. Ennek megfelelően Arnulf pátriárka április 14-én, húsvétvasárnap királlyá koronázta. Kis idő múlva pedig a latin Kelet minden jelentősebb uralkodója elismerte hűbérurául.

A jeruzsálemi Szent Sír temploma, a kereszténység egyik legszentebb helye belülről napjainkban

Balduin az I. keresztes hadjáratban

Koronázásáig azonban hosszú út vezetett. Életének kezdetéről nem nagyon rendelkezünk információval. Annyi biztos, hogy az apja, Retheli Hugó a Boulogne-i ház tagja volt. A keresztes hadjárat elején belépett unokatestvére, Bouillon Gottfried seregébe (a hadjárat eseményeit nem részletezem, mivel korábbi cikkeinkben írtunk már róla). Komolyabb szerephez először Konstantinápoly alatt jut, mikor Gottfried először többek között őt küldte Alexiosz udvarába meghallgatni a császár Gottfriedék lojalitásáért cserébe nyújtott ajánlatát (Gottfried ezt végül válasz nélkül hagyta). Balduin később hasonnevű unokatestvérével tartott Edesszába és az ottani eseményekben részt is vett. Ezt követően Jeruzsálem felé vette útját. 1099 szeptember elején elhagyta a Szent Várost és Edesszába ment, de - mint már kiderült - sokakkal ellentétben maradt Palesztinában. Később szolgált és Anthiókhia és Edessza összekötőjeként, majd míg Bohemund fogságban volt, ő kormányozta Anthiókhiát.

A keresztes államok térképe 1100 körül

Edessza grófja

Bouillon Gottfried halála után I. Balduin, mivel Jeruzsálem uralkodója kívánt lenni, a saját fennhatósága alatt rábízta Bourg-i Balduinra Edesszát. Egyik első dolga volt, hogy feleségül vegyen egy örmény hercegnőt, Morfiát ezzel is erősítve az örményekkel fenntartott jó viszonyát, akik mint felszabadítók tekintettek a frankokra (erről jól értsülünk Edesszai Mátétól). Nem sokkal később máris szükség volt rá, ugyanis Szarudzst támadás érte az ortokida Szukmán emír által. Balduin először nem is tudta megállítani az ostromlókat. Végül Anthókhia seregeire volt szükség ahhoz, hogy felmentsék a várost. A győzelem után a keresztesek lemészárolták az emírrel rokonszenvező lakosokat. 1101-ben vagy 1102-ben egyik unokatestvére, Courtney-i Joscelin Balduin legfontosabb harcostársává vált. Edessza grófja ezért oda is adta neki az Eufrátesztől Nyugatra eső területeket, amit Balduinnal együtt kormányoztak.

Bohemund ekkor még mindig a szaracénok fogságában volt, a helyét átvevő Tankréd pedig túl erős szomszédnak bizonyult, így Balduin mindent megtett Tarantói Bohemund kiszabadításáért. Hatalmas összeget - bár nem egyedül neki - kellett ehhez összegyűjtenie, de Balduin erre is hajlandó volt, csak, hogy ,,megszabaduljon” Tankrédtól. 1103 tavaszán végül Bohemundot hivatalosan is átadták a frankoknak. Anthiókhia fejedelme egyből egy hadjáratot indított Aleppó ellen, amiben Balduin is részt vett. A frankok végül elfoglalták Muszlimíje városát, amit keményen megadóztattak.

Courtenay-i Joscelin modern ábrázolása

1104 tavaszán a mardini Szukmán és a moszuli Dzsekermis meg akarták támadni Edesszát. Ezt hallva Balduin előállt azzal az ötlettel, hogy amíg a szövetségesek Edessza ellen vonulnak, ostromolják meg a frankok által már rég óta óhajtott Harránt, amely elvágná Aleppót Mezopotámiától. Edessza és Anthiókhia előkelői helyeselték az ötletet és Észak-Szíria majdnem teljes haderejével csatlakoztak Balduinhoz. A sereg meg is érkezett az erőd alá. A várvédők a haderőt látva rögtön hajlottak a tárgyalásra. Meg is adták volna magukat, ha Anthiókhia és Edessza ura nem veszik össze azon, kinek a zászlaját tűzzék ki először az újonnan elfoglalt várra. Míg késlekedtek, a fentebb említett sereg értsülvén a latinok tervéről gyorsan Harrán alatt termett, a csatát pedig a frankok elvesztették. Az anthiókhiai sereg nagyobb része megmenekült, viszont az edesszaikat szinte mind egy szálig lemészárolták. Balduint és Joscelint elfogták és Szukmán sátrába kísérték.

A frankok szerencséjére az ellenségeik közti szövetség nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis Dzsekermis, mivel irigykedett Szukmánra annak sok zsákmánya miatt, csapataival ellopatta Balduint. Szukmán ezután - érthetően - nem kívánt többet segíteni Dzsekermisnek, aki így egyedül látott hozzá Edessza ostromához. Az elsőként felállt keresztes állam azonban meg tudta védeni magát, régi ismerősünk, Tankréd segítségével, aki ideiglenesen Edessza vezetőjévé vált Balduin visszatértéig. A csatában Tankréd és Bohemund - aki időközben megérkezett Edesszához - kezébe jutott egy szeldzsuk hercegnő. Dzsekermis sokra tartotta ezt a hölgyet, így felajánlotta a frankoknak, hogy vagy visszaadja Balduint vagy 15000 aranyat ad a hercegnőért cserébe. Tankrédék végül a pénzt választották, így Edessza grófja továbbra is fogoly maradt.

1107-ben először Joscelin szabadult ki Ilgázi (Szukmán halála óta nála raboskodott) fogságából, 20000 dénár és katonai segítség ígérete fejében, amit Joscelin turbesszeli alattvalói fel is ajánlottak (Szír Mihály XII. századi történetíró szerint végül nem került sor fizetésre, Ibn al-Aszír viszont feltételezi, hogy rendesen ki lett fizetve a váltságdíj). Joscelin ezután egyből ki akarta szabadítani Balduint. Edessza grófja ekkor Dzsekermis ingóságaihoz hasonlóan Dzsaváli kezén volt, aki 60000 dénárt, - azon esetben ha számára szükséges - katonai segítségnyújtást és az Edesszában lévő muszlim foglyok szabadon bocsájtását kérte. Joscelin miután a váltságdíj felét összegyűjtötte maga ment el Dzsaválihoz, ahol felajánlotta magát túszként, míg Balduin összeszedi az összeg maradékát. Dzsaváli ezt el is fogadta majd pár hónap múlva Joscelint is szabadon bocsájtotta, így augusztus közepén mindketten szabadok voltak. Igen ám, azonban Tankrédnak - aki helyett Salernói Richárd kormányzott - esze ágában sem volt visszadni Balduinnak Edesszát, csak amennyiben hűséget esküszik neki. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt, így Balduin Turbesszelbe ment, ahol egyesültek Joscelinnel. Tankréd ellenük is vonult, majd tárgyalások és kisebb összecsapások következtek, ahol a két fél nem tudott dűlőre jutni. Végül Balduin örmény szövetségesek után nézett, akik szívesen segítettek is neki, ugyanis már megelégelték Salernói Richárd uralmát. Tankréd látva a nagy sereget kénytelen volt engedni. Balduin így hatalmas öröm közepette vonulhatott be Edesszába.

A tarszoszi vár ostroma, amin Tankréd is részt vett

Azonban a béke nem állt be, ugyanis Balduin és Dzsaváli szövetsége megrémítette Aleppói Ridvánt, ezért meg is támadta a Balduin váltságdíjának egy részét Turbesszelből Dzsaválihoz szállító rakományt. Cserébe Dzsaváli megrohanta Ridván egyik városát, és a szultán ott élő jelentősebb híveit keresztre feszítette. Ridván ezután egyből Tankrédtól kért segítséget, Dzsaváli pedig kérte Balduinékat, hogy csatlakozzanak hozzá. Végül Turbesszeltől nem messze össze is csaptak a felek. Aleppói Ridván és Tankréd győzedelmeskedett, de Balduinék ezúttal nem estek fogságba. Tankréd a csata után szintén visszavonulót fújt Turbesszel felé, majd ott egy megpróbálkozott egy ostrommal, de felhagyott vele Dzsaváli közeledtének hírére. Ahogy Balduin visszatért Edesszába, gyökeres változásokat vezetett be örményekkel kapcsolatos politikájában, ugyanis azt gondolta, hogy amíg nem volt jelen a városban, elárulták.  Sok örményt Edessza elhagyására kötelezett, egyes vezetőket pedig megvakíttatott.

A frank fejedelmek 1110 elején igen komoly veszéllyel szembesültek, ugyanis Maudúd moszuli atabég egy méretes sereg élén - melyhez csatlakozott többek között Ilgázi is - Edessza ellen készült vonulni. Balduin ezt gyorsan felismerte és elküldte barátját és legfőbb bizalmasát, Joscelint hasonnevű unokatestvéréhez, Balduin jeruzsálemi királyhoz segítségért. Ha pedig már Joscelin éppen a királynál volt, ezt az alkalmat is kihasználták arra, hogy Tankrédot bevádolják azzal, hogy a muszlimokat valójában ő bátorítja. Tankréd barátai természetesen hasonlóan vádaskodtak, csak az ő célpontjuk éppen Edessza grófja volt. A király végül június végére az ostromlott Edesszában termett, jelentős örmény erősítéssel együtt. Maudúd látván Boulogne-i Balduin csapatainak közeledtét rögvest visszavonult Harránba. A frank sereghez eközben 1500 katonával fogcsikorgatva csatlakozott Tankréd is Balduin király hívására. Tankréd megérkezte után egyből felszólalt Edessza grófja ellen. Kettejük ellentéte végül odáig fajult, hogy a királynak kellett őket kibékítenie. Ezután az immár egyesült latinok üldözőbe vették Maudúdot, aki azonban nyakra-főre hátrált. Balduin király úgy döntött, hogy az üldözést félbehagyja és Sinav erődje ellen indul. Az ostrom közben viszont a frankok ingatag lábakon álló összövetsége felbomlott. Elsőként Tankréd hagyta el a tábort, mert állítólag azt hallotta, hogy Aleppói Ridván meg akarja támadni Anthiókhiát. Mindenesetre ez éppen jól jött Tankrédnak, mivel egyáltalán nem bízott ,,szövetségeseiben”. Balduin király eközben értesült a fátimidák jeruzsálemi támadásáról, ezért úgy döntött, hogy feladja az Eufrátesztől Keletre eső területeket. A többségében örmény - tehát keresztény - lakosságot arra kérte, hogy költözzenek biztonságosabb helyre. Maudúd azonban értesült erről és a folyóhoz indult. Mivel a frankok nem rendelkeztek túl sok komppal és csónakkal, így a hatalmas embertömeget nehezen tudták átjuttatni a folyón. A lovagok többségében már a másik oldalon voltak, de a gyalogos katonák és az örmény parasztok még nem jutottak át, amikor megérkezett Maudúd, aki irgalmatlan vérengzést rendezett. A keresztények nagy többségét helyben lemészárolták, másokat rabszíjra fűztek. Majdnem Edesszai Balduin is újra a muszlimok fogságába került, ám őt végül a főseregből való erősítés mentette meg és kísérte Edesszába.

A következő évben Maudúd ismét támadást indított a frankok ellen. Tankréd kérésére Balduin király ismét fegyverbe szólította a frank lovagokat, cikkünk főhőse is csatlakozott hozzá. A hatalmas sereg láttán Maudúd visszavonult Saizarba. Innentől kezdve az egész hadjárat kisebb portyázásokból és rajtaütésekből állt. Maudúd nem volt hajlandó nyíltmezei csatát vívni a frankok ellen. Végül szövetségesei és alvezérei szép sorjában elhagyták, így végül kénytelen volt visszavonulni Moszulba. 1112-ben a moszuli atabég újra támadásba lendült, ezúttal kifejezetten Edessza ellen. Maudúd terve ezúttal valószínűleg az volt, hogy kiéheztetés útján szerzi meg az első keresztes állam székhelyét. Április 25-én meg is jelent a város alatt, hogy aztán 8-10 hétig ott tanyázzon. Június 15-én Szarudzs közelében Joscelin rajtaütött lovasainak nagy részén, miközben azok éppen legeltették lovaikat. A veszteségek oly nagyok voltak a muszlimok számára, hogy nem tudták tovább folytatni a hadjáratot, csupán egy reményük maradt, ugyanis egyes örmények az ostrom vége felé Maudúd kezére kívánták játszani Edesszát. Joscelin azonban Balduin szerencséjére gyorsan felfedezte a szervezkedést, így Balduin a tőle megszokott erélyességel fel tudott lépni az örmények ellen, kik egykor ugyan segítettek visszatérésében, viszont később különböző okok miatt megutálták. A felkelés leverése után Maudúdnak végképp semmi esélye nem maradt megszerezni Edesszát, ezért le is tett erről.

A következő évben olyan kósza híresztelések jutottak az edesszai gróf fülébe, hogy Joscelin a trónjára tör. Balduin ekkor ráadásul egyre irigyebb lett - az egyébként hűséges - fegyvertársára, akit már lehet, hogy a helyi örmény lakosok is szívesebben láttak volna a grófság trónján, mint az egyre jobban megutált Balduint. A gróf eljátszotta, hogy halálos beteg, ezért Edesszába hívatta Joscelint, akit koholt vádak alapján börtönbe vetettek és csak akkor engedték ki, amikor megígérte, hogy feladja hűbérbirtokait. Joscelin ezután a jeruzsálemi királyhoz menekült, ahol szintén komoly pozíciókra tett szert.

Miközben Balduin éppen Turbesszel birtokát akarta átvenni, fővárosában újabb összeesküvést szerveztek ellene. A lázadásról a gróf azonban ismét időben értesült. Ez esetben a megtorlás még a szokásosnál is nagyobb volt: Edessza örmény lakosait kitelepítette és bár egy év múlva megengedte, hogy visszatérjenek sokan ezt nem tették meg, hanem Vazul Dgha örmény uralkodó területére menekültek. Vazul Dgha végül birtokai elvesztésétől való félelmében a muszlimokhoz, egészen pontosan Il-Burszukihoz fordult, aki el is küldte egyik hadvezérét. Azonban a muszlimok közötti újabb civakodás gyorsan a porba tiporta a muszlimok és örmények közötti szövetség tervét. A frankok ezen tervezeten felháborodván legott támadást indítottak Vazul Dgha ellen, a fővárost viszont nem tudták bevenni. Végül az egyik leghatalmasabb örmény urat, Vazul Dghat Torosz rupenida herceg tőrbe csalta és átadta Balduinnak, akinek a fogságából csakis úgy tudott szabadulni, hogy lemondott minden területéről. Balduin ezután sorra foglalta el a kisebb örmény fejedelemségeket. A rupenida hercegen kívül minden örmény uralkodó területét Balduin saját területeihez csatolta.

Jeruzsálem második királya

Az előzmények tárgyalása után térjünk vissza oda, ahonnan cikkünket kezdtük. A Balduint megkoronázó Arnulf nem sokat láthatott az általa frissen megkoronázott király uralkodásából, ugyanis a koronázás után két héttel meghalt. Helyére Arnulf akaratának megfelelően egy szent életű, ámde az előző pátriárka gyakorlati erényeit is magában hordozó pikárdai papot, Picquigny Gormond-ot választották meg.

II. Balduin koronázása

II. Balduin királynak trónja elfoglalása után nem sokkal - májusban - egyből dolga akadt, mivel Togtekin damaszkuszi atabég igyekezett kihasználni az interregnum utáni összevisszaságot. Ezért mikor Balduin követeket menesztett hozzá, a béke feltételeként a Jordánon túli területek átadását szabta meg. Ez nyilvánvalóan teljesíthetetlen követelés volt, Balduinék el is utasították. Togtekin erre válaszul - bízva az egyiptomi szövetségben - átkelt a folyón és kifosztotta Tiberiást valamint az egész környéket, majd Asdod felé vette az irányt, ahol csatlakozott az egyiptomi sereghez, majd annak fővezérségét is átvette. Balduin erre válaszul felvonult Jeruzsálem, Anthiókhia és Tripolisz hadseregével. Ez a sereg már túl erős volt ahhoz, hogy Togtekin megtámadja, viszont ez fordítva is igaz volt. Több mint két hónap múlva végül mind a két sereg összecsapás nélkül tért haza. Ősszel már a keresztesek törtek be Damaszkusz területére, egészen pontosan a Damaszkusz ,,éléskamrájának” mondott Deraába, bár az emír fia Búri megpróbálta megállítani őket, de meggondolatlanság miatt a kereszt katonái győzelmet arattak. Ez a kudarc arra ösztönözte Togtekint, hogy a frank államok helyett inkább északra összpontosítsa figyelmét. Ezáltal a Damaszkusz által jelentett veszély egy időre elhárult.

Balduin egy beduin törzsek elleni rövid megtorlóhadjáratából visszatérve egy kicsit megpihent Tiberiásnál. Itt érték el Anthiókhia követei, akik megkérték a királyt, hogy minél előbb jöjjön északra, mert a Kelet egyik legambiciózusabb uralkodója, Ilgázi szövetségeseivel (egy kb. 40 ezer fős seggel!) a fejedelemség ellen indul, hogy megakadályozza, hogy a frankok megkaparintsák Aleppót.

Háborúk az ortokidák ellen

Ilgázi rendkívül kalandos pályát futott be. Még a keresztesek megérkezése előtt, 1098-ban lovagolt el Jeruzsálemből, majd utána a bagdadi szultánt szolgálta. Később elfoglalta a Moszul és Aleppó között fekvő Mardin erődöt, így közvetlenül is kapcsolatba került a keresztesekkel. A konfliktus forrása a frankok és közte a már fentebb említett Aleppó volt, amit a II. Bohemund helyett régensként kormányzó Salernói Roger körbekerített. Aleppó lakóinak immár csakis egy lehetősége maradt, ha nem akartak anthiókhiai uralom alá jutni: segítségül hívni Ilgázit. A hatalmas sereg megindulását Roger higgadtan fogadta, viszont Bernát pátriárka unszolására mégiscsak segítséget kért hűbérurától. Balduin megígérte, hogy el fog menni és saját seregén kívül magával viszi Tripolisz hadait is. Rogernek viszont nem volt annyi türelme, hogy kivárja a jeruzsálemi hadak megérkeztét. Egyből támadni akart, így hát június 20-án Anthiókia egész seregével (amely csupán négyezer gyalogosból és hétszáz lovasból állt!) útra kelt és a Szarmedai-síkság keleti peremén - ami igen jól védhető volt - tábort vert. Ilgázit kémjei pontosan értesítették Roger mozgásáról és csapatainak kis számáról. Bár Ilgázi ennek ellenére is meg akarta várni szövetségese, Togtekin megérkezését, de az alatta szolgáló türkmén emírek cselekvésre ösztönözték. Június 28-án hajnalban a régenshez követek érkeztek, akik közölték vele, hogy tábora be van kerítve. A frankok erre nem voltak felkészülve, az ellenség elhelyezkedéséről teljesen téves elképzeléseik voltak. Mivel a latinok élelme és vize kevés volt, Roger belátta, hogy csak a kitörés jelentheti a megoldást. A herceg sátrában Péter, Apamea érseke az összes katonát meggyóntatta és feloldozta bűnei alól. Ezt követően Roger először kiküldött egy felderítő különítményt, azonban ezt a szaracén hadak lemészárolták. Csak páran menekültek meg, akik lóhalában menekültek Rogerhez, majd közölték vele, hogy a kitörés esélytelen, de mivel más választásuk nem volt, a frankok - miután Péter érsek még egyszer megáldotta őket - mégis útra keltek. A csatatéren -mondanom sem kell - hatalmas vérengzés vette kezdetét, ráadásul a szél sem volt a frankok oldalán. Hatalmas porfelhőt fújt Rogerék szemébe, akik így még jobban össze voltak zavarodva. 110 ember és Mazoir Rajnald kivételével az Anthiókhiai Fejedelemség egész serege elesett az ütközetben (például sokakat még a csatamezőn megnyúztak és lefejeztek). Néhányan fogságba is estek, azonban nekik sem lett jobb sorsuk, a következő napon egy szőlőskertben végezték ki őket, vagy Aleppó utcáin. Roger maga néhány hűséges harcosa társaságában esett el, keresztje tövében.

A vérmezei csata ábrázolása

A csata után logikusnak tűnt volna, hogy Ilgázi rögtön megtámadja Anthiókhiát. Mardin ura azonban nem használta ki a kínálkozó lehetőséget, ehelyett Arta ellen vonult, ahol Salernói Roger kimenekített kincstárát őrizték. Ilgázi viszont ezt a kincset nem tudta megkaparintani, ugyanis a fellegvár parancsnoka elhitette vele, hogy ő valójában a muszlimok oldalán áll és csak azért harcol Anthiókhia dicsőségéért, mert a fiát fogságban tartják a fejedelemség központjában. Az ortokida a kezén hagyta az erődöt és csak egy emírjét rendelte mellé. Ilgázi ezután visszatért Aleppóba, ahonnan kicsit késve végül kiküldött egy türkmén csapatot a főváros felé, ők azonban azt mondták, hogy a város helyőrsége igen erős. Meglepő ezt olvasni annak a tudatában, hogy a várat valójában frank kereskedők és papok védték. Balduin nem sokkal ezután tűnt fel a színen. Ilgázi nem különösebben nehezítette meg az útját, bár pár csapatot küldött ellene, de azok csak a tripoliszi gróf útjának - nem nagy mértékű - megnehezítésére voltak elegendőek, ugyanis Jabala szomszédságában Pons könnyedén visszaverte őket. A táborozó, védtelen türkménekre pedig rá sem hederített, így augusztus 1-jén elérte a fejedelemség központját, Anthiókhiát. A város lakói, élükön Cecília hercegnével és a pátriárkával, nagy örömmel üdvözölték a királyt, hálaadó istentiszteletet is tartottak. Később Balduin találkozott a város előkelőségeivel. A tanácskozáson eldőlt, hogy Roger helyét az ekkor 11 éves II. Bohemund nagykorúságáig Balduin - mint hűbérúr - veszi át. Majd egy-két halasztathatatlan intézkedés után megindult a muszlimok ellen.

Míg Balduin éppen Anthiókia régense lett, Ilgázi és legnagyobb szövetségese, Togtekin egyesültek. A céljuk az volt, hogy az Orontész folyótól Keletre eső területeket elfoglalják. Először Atareb felé vették az irányt, amit harc nélkül el tudtak foglalni, ugyanis a meggyengített helyőrség hamar megadta magát szabad elvonulás felyében. Ezután Zerdana felé vették az irányt, ahol a helyőrség szintén megadta magát. Azonban Ilgáziék itt nem voltak olyan kíméletesek, mint az előző alkalommal, bár papíron garantálták a helyőrség számára a szabad elvonulást, viszont ahogy a gyanútlan katonák kiléptek a kapun, türkmén harcosok hada zúdult rájuk. A helyőrség összes tagját lemészárolták.

A keresztesek bevonulása Jeruzsálembe az I. keresztes hadjárat végén

Balduin ahogy meghallotta ellenségei támadásának hírét, egyből az atarebi ostromlottak felmentésére indult. Nem sokkal később azonban szembe jött vele az általa felmenteni kívánt vár helyőrsége. Mivel Atareben már nem tudott segíteni, - mivel sejtette, hogy a muszlimok arra vonulnak - délre indult. Augusztus 13-án tábort is vert Tell Dánisznál és teljesen felkészült az esedékes ütközetre. A következő nap hajnalán értesült Zerdan tragikus sorsáról, így egy kissé közelebb tudott húzódni a fejedelemség központjához. A keresztes seregeknek Caesarea érseke még a Szent Keresztet is felmutatta, így a frankok teljesen motiváltak lettek. Nem sokkal később a két sereg között teljesen áttekinthetetlen összecsapás alakult ki. Mindkét fél szenvedett veszteségeket és győzelmeket is könyvelhettek el maguknak. Emiatt mind két sereg a magáénak tartotta a győzelmet. Valójában azonban inkább Jeruzsálem királya tekinthető győztesnek, de a muszlim hadak nagy többsége így is fegyelmezetten vonult vissza Aleppóba. A király nem üldözte a szaracénokat, ehelyett inkább déli muszlim erősségeket foglalt vissza, viszont Zerdana és Atareb visszafoglalásával nem próbálkozott meg. Ilgázi és szövetségese Togtekin visszatértek székhelyeikre. Ilgázi ráadásul két hétig súlyos beteg volt, felépülése után pedig a serege szétoszlott, így Aleppó ura nem tudta folytatni a frankok elleni támadását.

1120-ban újra kiújult az Ilgázival vívott háború. Aleppó szultánjának atarebi kormányzója és maga Ilgázi májusban törtek Anthiókhia és Edessza területére. Négy Edessza szomszédságában töltött nap után Ilgázi megindult az Anthiókhiai Fejedelemség ellen. Bár Joscelin több-kevesebb sikerrel megtámadta Ilgázit, viszont nem tudta megakadályozni, hogy a fejedelemség központja felé vonuljon seregével. Bernát pátriárka ennek láttán üzent Jeruzsálembe. Amikorra azonban Balduin megérkezett, Ilgázi már visszavonult, ugyanis a zsákmány hiánya miatt a türkmén harcosok elhagyták. Csak Togtekin megérkezése tudta ,,megmenteni” Aleppó urát. Komoly összecsapásra ugyanakkor nem került sor. A frankok valahogy elviselték a víz és élelem hiányát (mivel a király szoros rendben tartotta a csapatokat, igen nehéz volt vízhez és ételhez jutni), a muszlimok viszont egy idő után kimerültek a folyamatos fel-alá vonulásokban és fegyverszünetet kötöttek a királlyal. Így Balduin délre tudott menni, ahol Togtekin - abban a hiszemben, hogy a király el van foglalva Északon - folyamatosan támadta a frankokat. 1121 augusztusában Ilgázi birodalma még a meglévő hódításait is elveszetette, ugyanis az apjától (Ilgázi) függetlenedni kívánó Szulejmán egymaga nem tudta kiállni a frankok támadásait, így apja hódításainak gyümölcseit Zerdanát és Atarebet is visszaadta Balduinnak. Bár Ilgázi végül legyőzte fiát, mégsem kívánta a várakat visszafoglalni, helyette inkább megerősítette a Balduinnal való békét.

A béke nem tartott túl sokáig ugyanis alig fél év múlva Ilgázi szövetségeseivel már megint be akart törni latin területre, kihasználva, hogy Balduinnak éppen Tripolisz grófjával kellet elismertetni hűbérúri jogait. Bár a jeruzsálemi király előzetesen megegyezett Ilgázival a békéről, Aleppó ura nem tartotta a szavát. Megpróbálkozott Zaredna ostromával, azonban ahogy meglátta a latin Kelet legnagyobb hatalmasságának felmentőseregét, egyből visszavonult. A hadjárat folyamán megint nem történt semmilyen ütközet a két fősereg között. A forgatókönyv is nagyjából ugyanaz volt, mint az előző csata nélküli hadjáratnál: ismét felbomlott a muszlimok egysége, ezúttal szultánuk megbetegedése miatt. Ilgázit a betegség ledöntötte a lábáról, majd 6 hétig lábadozott Aleppóban. Nem sokkal azután, hogy azt hitte jobban van, megpróbálkozott visszatérni Maridinba, azonban ez nem sikerült neki. November 3-án Majjáfákínban érte a halál. Ilgázi bár erősen iszákos volt és egy kegyetlen világban is kegyetlennek számított, mégis katonai zsenialitásával korának egyik legmeghatározóbb muszlim katonai vezetője volt, aki először tudott komolyabban gátat szabni a frank ambícióknak. Az ortokida örökséget fiai és unokatestvérei osztották fel egymás között. Így továbbra sem szűnt meg a fenyegetés Ilgázi - volt - területei felől. Szeptemberben Balak (az akkor még élő Ilgázi unokatestvére) ráadásul foglyul ejtette Joscelint és hatvan társát, akiket a Harpurti várba zárt.

Balduin elfogása egy középkori ábrázoláson

Balduin miután Atarebet egyszer és ,,mindenkorra” megszerezte a latinok számára, Edesszába indult, ahol megszervezte az ideiglenes kormányzatot (ti. amíg Joscelin távol volt). Majd fel akarta mérni Joscelin fogvatartásának helyszínét. El is indult egy kisebb csapat élén. Egy ideig semmilyen akadályba nem ütköztek, április 18-án viszont Balak váratlanul rajtaütött Balduinon és sergén. A hadakat megölték, a királyt pedig fogságba vetették Joscelin mellé.

Források

• R. Conder: The Latin Kingdom of Jerusalem, London Committee of the Palestine Exploration Fund, London, 1897. (https://archive.org/details/latinkingdomofje00conduoft/mode/2up) 
• John France: Victory in the East,  Cambridge University Press, Cambridge, 1996.(https://archive.org/details/victoryineast00john/mode/2up) 
• B. Stevenson: Crusaders in the East, Cambridge University Press, 1907. (https://archive.org/details/in.gov.ignca.21096/page/n35/mode/2up?q=ascalon) 
• Áldásy Antal: A keresztes hadjáratok története, Budapest, 1924. (https://penta.hcbc.hu/ppek/konyvek/Aldasy_Antal_A_keresztes_hadjaratok_tortenete_1.pdf) 
• Mayer Hans Eberhard: The Crusades, Oxford University Press, London, 1972. (https://archive.org/details/crusades0000maye/page/n1/mode/2up) 
• Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története (ford. Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna), Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
• Dan Jones: A keresztesek. A Szentföldért vívott háborúk története (ford. Barabás József), Kossuth Kiadó, Budapest, 2020.