Kálmán király Álmos és Béla megvakításával egyszer és mindenkorra elejét akarta venni annak, hogy bárki is megkérdőjelezze fia, a halálakor 15 éves - tehát középkori fogalmak szerint felnőtt, bár nem érett - István öröklését. A tervnek megfelelően gyermekét a trónhoz vezető úton senki nem gátolta meg. Pár hónappal azután, hogy apja 1116. február 3-án ,,e világ haszontalan hívságait földi örömökre cserélte” meg is koronázták, feltehetőleg Székesfehérváron. Királlyá avatásával kapcsolatban mindössze egy dologban lehetünk biztosak, hogy nem ez volt az első. Istvánt apja pár éve már de facto társuralkodóként kezelte. Na de ugorjunk is vissza pár évet a történetünkben!

A ,,társgyermekkirály”

István - ikertestvérével együtt - 1101-ben látta meg a napvilágot, Kálmán és Felícia gyermekeként. Nevét Kálmán példaképe, Szent István után kapta. Bátyja (vagy öccse) nevével kapcsolatban azonban akadnak problémák, Makk Ferenc szerint ugyanis a Képes Krónika egyik XIV. századi másolatának 149. fejezetében feltűnő ,,N. Kálmán fia” valójában a Nicolaus (Miklós) rövidítést takarja. Azt már azonban a jeles középkorász sem tudta eldönteni, hogy a másik helyeken használt Ladislaus (László) vagy a Nicolaus név a valódi. Az ő gondolatmenetének megfelelően a kettőt hasonló hangzásuk miatt cserélhették fel, így a kérdés eldöntése lehetetlen. A mérleg azonban mégis inkább az előbbi változat felé hajlik, a László név - Kálmán megannyi újító intézkedése ellenére is - sokkal inkább elterjedtebb volt az Árpád-házban (Vazul testvére és Kálmán nagybátyja is ezt a nevet viselte). Viszont az örök kérdés megmarad. Mégis miért akarta volna Kálmán azon nagybátyja nevét adni egyik fiának, aki még nem sokkal korábban elvitatta tőle a koronához való jogot és Álmosnak kívánta átadni helyét? A kérdésre valószínűleg sohasem fogunk választ kapni. A fentebbi kis kitérőt azért tartottam szükségesnek, hogy bemutassam mennyire nem lehetünk biztosak történelmünk bizonyos kérdéseiben és mennyire nem mond igazat az, aki úgy gondolja, hogy mindegyikre válaszolni tud.

II. István király ábrázolása a Thuróczi-krónikában

A IX. században épített Szent Donát templom Zárában (ma Zadar)

De vissza Istvánhoz! Kálmán fiának nevével forrásszövegben újra - Kálmán uralkodói címeiből kikövetkeztetve - 1105 körül találkozunk, méghozzá egy zárai egyházi fohászban, melyben a szerző ,,István királynak” fogalmazza meg jókívánságait. Ez egyértelmű jele lehet annak, hogy - hasonlóan Salamonhoz, aki mellesleg szintén 5 éves volt - apja őt is megkoronáztatta, hogy jogát a trónra bebiztosítsa. Jogosan merülhet fel a kérdés a kedves Olvasóban, hogy miért nem István ikertestvérét koronáztatta meg Kálmán. Ennek megfejtésére már vállalkozni se mernék, ugyanis - ki kell jelentenünk - fogalmunk sincs. Így egyelőre muszáj lesz megelégednünk a puszta ténnyel, hogy Istvánt megkoronázták. Három évvel később újra találkozunk Istvánnal egy Trau polgárainak szabadságjogait megerősítő oklevelében. Kálmán az 1108. május 25-én kibocsátott diplomában megadja a város lakóinak azt a jogot, hogy ,,sem nekem, sem fiamnak ne legyenek adófizetői”.

A fentebb bemutatott oklevelek és fohászok szórványos adatain kívül gyermekkoráról és neveltetéséről semmit nem tudunk. Minden bizonnyal testvéreihez hasonlóan ő is analfabéta maradt, mivel nem valószínű, hogy Kálmán - lévén az az egyháziak feladata - megtaníttatta volna őket írni, olvasni. Valószínűleg a fizikai és gyakorlati nevelésen lehetett a hangsúly. Tanítóját szintén nem ismerjük.

Istvánt két főpap koronázza meg a Képes Krónikában, talán ez is az egyik bizonyítéka annak, hogy eleinte nem csupán az esztergomi érsek helyezte a király fejére a koronát

Ennyi fájó beismerés után viszont térjünk vissza 1116 tavaszára (vagy éppen nyarára), mikor is István fejére korona került. Ebben ikertestvére sem akadályozhatta már meg, ugyanis ő már 1112-ben elköltözött ezen árnyvilágból.

,,A nagy formátumú apa tehetségtelen fia”

Az alcímemben választott idézet Kristó Gyulától származik és tökéletesen passzol II. Istvánra, még ha első éveiben - ifjú lévén - az ország - nem éppen rózsásan alakuló - sorsa nem igazán tőle, hanem az ország előkelőitől függött. Nem az ő hibája volt Dalmácia részleges, majd teljes elvesztése sem. A hadjáratok már apja uralkodásának végén, 1115 nyarán megindultak. Ordelafo Faliero velencei dózsénak először Arbe hódolt meg, melynek követei előtt esküt tett Kálmántól kapott szabadságuk megőrzésére. Majd ezt követték Dalmácia további területei, a hódítás azonban még nem volt teljes. 1116 májusában jött el a tökéletes alkalom. Mindkét császár - különböző okoknál fogva - támogatta a dózse hódítási szándékát, de sereget elfoglaltságuk miatt egyik sem küldött. Ordelafo dózse azonban így is győzelmet aratott Kledin bán seregei felett, így megnyílt az út Zára, Tengerfehérvár, Sebenico és Trau felé. Azonban még így sem mindegyiket volt egyszerű elfoglalnia. Zárában a magyar helyőrség rögtön igen hevesen ellenállt, Tengerfehérvár azonban már egyszerűbben hullott a velencei oroszlán karmai közé. Az utóbbi városnak megerődítése után a dózse olyannyira biztosnak érezte magát a dolgában, hogy újra felvette címei közé a "Dalmácia hercege" címet, amit utódai már sohasem hagynak el.

Egész Dalmácia viszont még nem volt a kezében. Ráadásul Manasses, Spalato érseke, mellesleg Kálmán korábbi udvari papja a helyi magyar helyőrséggel együtt elhatározta, hogy megtartja városát Magyarország új királyának uralma alatt. Ezen ügy érdekében a magyarok úgy gondolták okvetlenül szükséges megszállni az egész várost. Erre kieszeltek egy tervet is, mely nagyjából ebből állt: amikor a város népe Szent Ciriacus kápolnájának felszentelésére elhagyja a várost, a magyarok kürtjei megszólalnak és a toronyból kiindulva megszállják a várost. A terv talán működött is volna, ha nem mondják el a város podestájának Adorjánnak. Adorján ugyanis nem értett egyet a lépéssel, így megüzente a polgároknak a magyarok tervét, majd lemondott. A város lakosai először nem akartak neki hinni, de azért nyitva tartották szemüket. Mikor pedig a kürtök csakugyan megszólaltak és a magyarok elkezdték végrehajtani tervüket, a városlakók tüzet raktak a torony alá.

„Azok a magyarok, akik a toronyban voltak, vagy a füsttől fulladtak meg, vagy halált hozó ugrással vetették magukat le a földre”

A városba vagy a falakra már bejutottakat pedig kard által végezték ki. Az érsek látván, hogy neki ott nincs maradása, elfutott és soha nem tért vissza. Így Spalato is végül ellenállás nélkül megnyitotta kapuit Velence előtt.

Mikor még a fentebb leírt hadakozások zajlottak, a II.István nevében kormányzó magyar előkelők ki akartak törni a nemzetközi elszigeteltségből, így találkozót szerveztek Vratiszláv cseh herceggel a határtól nem messze fekvő Olšava folyónál. A találkozó létre is jött, ugyanakkor nagy bizalmatlanság közepette. Mind a két fél egy komplett hadsereget hozott magával, melyek a folyó két partján táboroztak le. Az ezután következő eseményekről pontos képet kaphatunk a kortárs - mellesleg Szerafin érsek által pappá szentelt - Prágai Kozmától. Kozma szerint a magyar fél már a megérkezésük napján, május 13-án tárgyalni akart, ezt azonban a cseh herceg visszautasította:

[Magyarország] főemberei - írja Kozma - ugyanis velük született gőgösségtől eltévelyedve a fejedelem békés szavaira inkább viszályt szító, semmint békecsókot szülő válaszokat adnak. Emiatt a fejedelem elutasította azt, hogy még aznap megbeszélésre elmenjen.

A magyar fél ezt igencsak zokon vette, így megparancsolták három - leginkább könnyűlovasokból álló - egységnek, hogy törjenek előre a folyó másik partjára. Bár a magyar szándék minden bizonnyal inkább a nyomásgyakorlás lehetett, de Vratiszláv ezt a cselekedetet inkább hadüzenetként értékelte és megindította a támadást. Nagy ütközet támadt, amiben cseh oldalon Jurik saatzi várnagy is életét vesztette, sőt maga a herceg is visszavonulásra kényszerült. Úgy tűnhetett, hogy a csata magyar győzelemmel ért véget, ugyanakkor egy Ottó olmützi herceg és Sobešlav Wladislaw vezette kontigens olyannyira előrenyomult, hogy a magyar király táborát fenyegette. István és szűk köre mit sem tudván a közben kialakult csatározásról éppen lakomáztak. A csehek viszont ezt az idilli étkezést megszakítván rájuk rontottak. Meglehet a király is odaveszett volna, ha Lőrinc püspök nem ragadja meg és készteti menekülésre. Kozma büszkén dicsekszik, hogy

Oly sok nemes és nemtelen magyar pusztult ott el, amennyi még a Lech folyó mentén sem veszett oda

A magyar-cseh kapcsolatokat újabb hosszú évekig hidegen tartó találkozóról a Képes Krónika is beszámol. A magyar krónikakompozíció annyiban tér el Kozma beszámolójától, hogy beiktat egy Solt nevű férfit a történtbe kinek

mindig gonoszon járt az esze, rosszasága miatt űzték ki Magyarországról

Prágai Kozma egyetlen fennmaradt középkori ábrázolása művének egyik másolatából

A Képes Krónika őt teszi felelőssé az egész csatározásért. Emellett - mivel e szakaszt Álmos-párti szerző írta - igyekszik ahol csak lehet István felelősségét hangoztatni. Már csak ezért is érdemes óvatossággal kezelnünk beszámolóját.

Mint ahogy korábban említettem eme affér következtében a magyar-cseh viszony rosszra fordult. Olyannyira, hogy Bořivoj, az új cseh herceg 1118-ban csatlakozott III. Lipót osztrák őrgróf büntetőhadjáratához, mely válaszul a magyarok betörésére az ország nyugati részét végigrabolta, majd egy várost (Sopront, Kismartont?) is felgyújtott. Ez természetesen nem volt több, mint egy átlagos határvillongás, ám mégis jelzésértékű, hogy a cseh herceg is részt vett benne. Az már csak a sors különös iróniája, hogy Bořivoj 1120-ban I. Vladiszláv elől kénytelen Magyarországra menekülni, ahol a király nagy barátsággal fogadta és egészen 1124-ben bekövetkezett haláláig vendégül látta. Emellett Makk Ferenc szerint az is lehetséges, hogy István és köre beavatkozhatott a cseh koronaharcokba is, igaz nem Vladiszláv, hanem a morva Szobjeszláv oldalán. Erre utalhat Álmos legnagyobb lányával, Adelhaiddal történt házassága is. Bár István ezzel úgymond mellé fogott, hiszen 1123 márciusában Morvaország urát testvére kiverte országából. Eme számára szörnyű esemény után ráadásul feleségével is különváltak, mivel míg Adelhaid Magyarországra jött, addig Szobjeszláv III. Boleszláv udvarában kötött ki.

Miközben a cseh-magyar és osztrák határvillongások zajlottak, Dalmáciában is folytak a hadi események. 1117-ben a magyar csapatok újra megindultak Kledin bán vezetése alatt, azonban nagyobb eredményt csak a rákövetkező évben tudtak elérni. Zára ostroma közben ugyanis elhunyt a velencei dózse, Ordelafo Faliero. Az ezután támadt zűrzavarban a magyar csapatok bevonultak Dalmácia nagyobb részére. Foglalásuk viszont nem bizonyult hosszú életűnek. a következő évben ugyanis Domenico Micheli kiverte őket egész Dalmáciából, ráadásul az erre következő évben II. István és köre a status quo alapján kényszerült békét kötni, így Dalmácia Szent Márk országának uralma alá került. Magyarországon ennek ellenére talán már ekkor azt tervezgették, hogy hogyan szerezhetik majd vissza a jövőben a Kálmán által elfoglalt országrészt.

A dózsék később megépült palotáján látható oroszlánábrázolás, mely Szent Márk és egyben a tengeri köztársaság jelképe is volt

A következő évtized elején István főúri köre idejét érezte az ifjú király házasságának, nehogy magszakadás legyen a vége. Hozattak is neki feleséget, méghozzá a pápapárti politikát követve Dél-Itáliából, a jelölt pedig Capuai Róbert lánya volt. A házasságból kiválóan látszik, hogy István még ekkor sem volt ura a maga helyzetének.

Ez kiválóan látszik továbbá a szerencsétlen kimenetelű 1123. évi ruszbéli hadjáratán is. Történt ugyanis, hogy a Rusz centralizálására utoljára kísérletet tevő Vlagyimir Monomah 1118-ban kiűzte volhíniai fejedelemségéből a neki ellenszegülő Jaroszlávot, helyére pedig fiát ültette. Jaroszláv tüstént rokonához, Istvánhoz rohant segítségért, a királytól - vagy inkább a főuraktól - ekkor azonban még elutasítást kapott. A döntésről hallva egyből Ferdeszájú Boleszláv lengyel királyhoz sietett, aki bár a segítséget megadta neki, de próbálkozásaik rendre kudarcot vallottak. Jaroszláv így 1123-ban ismét a Magyar Királysághoz fordult, amely ez alkalommal már megadta neki a kívánt segítséget. István és köre valószínűleg ekkora már elég konszolidáltnak vélte a viszonyokat, hogy a feltételezhetően az emlékeikben még mindig élénken élő przemyśl-i vereséget megbosszulják. Jaroszláv továbbá megnyerte még a lengyel király és pár további részfejedelem segítségét is akciójához (a sors különös fintora, hogy a przemyśl-i fejedelem ezúttal a magyarokkal azonos oldalon állt). Ezzel a koalícióval vágott neki végül Jaroszláv nagyméretű vállalkozásához. A sereg annak rendje és módja szerint meg is érkezett Vlagyimir vára alá. Az ostrom tényleges megkezdése előtti napon azonban a várat harmadmagával körbelovagló Jaroszlávot két rejtőzködő lengyel lovag halálosan megsebesítette. Miután Jaroszláv végleg elköltözött, II.István rögvest rohamot akart elrendelni. Főurai azonban tanácskozás után ötletét elvetették és a Képes Krónika szerint egyikük, Kozma így felelt neki:

Uram, mit cselekszel? Ha számos vitézed halála árán elfoglalod a várat, kit teszel meg herceggé? Ha főembereid közül választod, itt ugyan meg nem marad senki. Vagy tán magad akarod elhagyni királyságod, hogy elfoglald a hercegséget? Mi, bárók, nem ostromoljuk a várat; ha ostromot akarsz, ostromold meg te magad! Mi azonban visszatérünk Magyarországba, és királyt választunk magunknak.

A király állítólag ennek hatására döntött végül a visszavonulás mellett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezen részletet illetően komoly viták folynak a mai napig, még megtörténtét sem veszi mindenki biztosra. Szerény véleményem szerint a leírás, bár több pontatlanságot tartalmaz és erősen hajaz az aversai jelenetre, lehet, hogy helytálló. Ennek megfelelően közöltem.

Úgy tűnik azonban, hogy az előkelők és a korona között nem tartott sokáig az ellenségeskedés. Meglehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy a következő év májusában lejárt a Velencével kötött fegyverszünet, ráadásul a velencei flotta éppen Bizánccal és a Szentfölddel volt elfoglalva. Korábbi vélekedések szerint a háttérben létrejött egy bizonyos szövetség II. Ióannesz bizánci császár és II. István között. Ennek azonban semmilyen bizonyítéka nem lelhető fel. Ugyanakkor az is tény, hogy a császár ezzel szívességet tett a magyaroknak, akik komolyabb ellenállás nélkül vonulhattak be Dalmáciába. Az öröm viszont csak egy évig tartott, a velencei flotta felszabadulásával a terület gyakorlatilag elveszettnek minősült. A magyar - és egyes esetekben helyieket is tömörítő - ellenállás mit sem ért. Dalmácia István uralkodására teljességgel elveszett.

A király és udvarának következő két éve elsősorban nem a háborúval, hanem a békítéssel telt. Ugyanis a fentebb leírtak tükrében kirajzolódik, hogy Magyarország szinte összes szomszédjával összerúgta a port (1126-ban még Lengyelországgal is). Az Istvánék által eddig folytatott külpolitika nem bizonyult éppen bölcsnek. Talán ezt az udvarban is belátták és ennek következtében békét kötöttek Konrád salzburgi érsekkel és októberben egy találkozó alkalmából kifejezetten szívélyes viszonyt alakítottak ki a cseh királlyal és országával. Ezeknek köszönhetően az ország nagyfokú elszigeteltsége megszűnt. És mivel Dalmácia visszafoglalására ekkor épeszű ember nem vállalkozott volna, gondolhatnánk, hogy az ország életében végre beköszönt a béke várva várt szakasza. Gondolhatnánk ezt annak tudatában is, hogy István további ruszbéli vállalkozásokat folytatott váltakozó sikerrel. Azonban Magyarországra ekkor nem ragyogott rá a szerencse csillaga. A királynak ugyanis megromlott a viszonya az életét látásától megfosztva Dömösön tengető Álmos herceggel, aki fiát Magyarországon hagyva - vagy később visszaküldve - rokonához, II. Ióannesz bizánci császárhoz sietett, aki igencsak szívélyes fogadtatásban részesítette. Olyannyira, hogy inkább neki adott igazat, nem unokaöccsének. Ezzel eleddig nem lett volna semmi baj, gondolhatjuk, hogy a császár legfontosabb ügyének ekkor még nem Magyarország hűbéri kötelékbe vonását tartotta, Álmos pedig egyébként is öregembernek számított, mégis miért támogatott volna egy István ellenes hadjáratot olyasvalaki érdekében, ki már fél lábbal nem is e Földön van? Igen ám, viszont a baszileusz magyar felesége, Piroska megüzente Istvánnak milyen gondolatai vannak férjének. A magyar király hallván Piroska üzenetét egyből összegyűjtötte hadait és megindult délre. Természetesen hadjáratának ürügyet is talált, méghozzá abban, hogy a mai Baranzovában magyar kereskedőket raboltak ki. Bagatellnek tűnik? Igen, mer feltehetőleg az is volt, a valós ok inkább a fentebb közölt lehetett. Mindenesetre István hadaival feldúlta a Császárságot egészen Philippopolisig. Bár a császár kitért az ütközet elől - gondolta II. István - de mégis sikerült jól megleckéztetni ezt a hitvány Ióannészt. A támadás idején vagy kicsit utána ráadásul a konfliktust okozó Álmos herceg is elhunyt. A harcoló feleket ez kicsit sem érdekelte. A kocka el volt vetve.

A következő évben ezúttal a „római” császár támadt Magyarországra. Haram vára alatt ütközött meg egy bizonyos Stefel (az az igazság, hogy a hadvezérről nevén kívül semmi mást nem tudunk) parancsnoksága alatt álló magyar csapatokkal, maga II. István azért nem vett részt az ütközetben, mert lebetegedett. A bizánci császár győzelmet is aratott, majd a mészárlás után a  „kölcsönkenyér vissza jár”-elv értelmében feldúlta a Szerémséget, majd távozott az országból. A harami vereség, az ország déli részének feldúlása és István király feltételezhetően egyre inkább központosító politikája illetve az egyházakkal kapcsolatos szűkmarkúsága cselekvésre bírta az ország előkelőit. Ellenkirályokat állítottak vele szemben, Bors ispánt és Iván urat. A krónika erről tudósító passzusainak értelmezése komoly vitákat generált. Már önmagában az is érdekes, hogy több embert jelöltek ki, ennek megfejtése azonban még nem tűnik túl komplikáltnak. A legvalószínűbb, hogy itt nem egy egységes, hanem két különböző tábor jelöltjeiről olvashatunk. A jelöltek származása és élete azonban már bonyolultabb kérdések. Borsról felmerült, hogy azonos Kálmán Borisz nevű fiával, de elképzelhető, hogy a később Miskolc nemzetségnek nevezett rokonság tagja volt. Ivánról azonban bármiféle fogódzó hiányában csupán nevéből eredeztetett feltevéseink lehetnek. Bárhonnan is jöttek, annyi bizonyos, hogy István gyorsan reagált és leverte a szervezkedés(eke)t. Borsot még futni hagyta Bizáncba, azonban Iván esetében nem elégedett meg ennyivel, neki a fejét vétette.

Ióannesz Komnénosz aranypénze, melynek egyik oldalán Pantokratór ábrázolás, másikon pedig a keresztet tartó császár Szűz Máriával látható

A megtorlások után azonban nem volt túl sok ideje pihenni, amennyiben folytatni akarta korunkból igen infantilisnak tűnő torzsalkodását a bizánci császárral. Már pedig ebben egy pillanatig sem volt semmilyen kétsége, 1129-ben immáron jelentős cseh segítséggel indította útjára csapatait. Ő maga valószínűleg nem tartott velük, ekkor már egyre inkább elhatalmasodó betegsége miatt. Egerben lábadozott vélhetően a felgyógyulás reményében, az sem kizárható viszont, hogy már tudta, napjai meg vannak számlálva. Seregének hazatértét még biztosan megélte. Tudott arról, hogy a császár hada megfutamodott a túlerő elől és maga Ióannesz is csak egy Cristiana nevű olasz hölgy árulása nyomán tudott megmenekülni Baracska vára alól. Mondanom sem kell, hogy Cristiana nem végelgyengülésben, hanem a máglyán lehelte ki lelkét…

Utódlása

Utolsó napjait azonban apjától eltérően nem tölthette nyugodtan. Egész életében nem részesült a fiúgyermek áldásából, így jobb híján a komolyabb támogatói bázissal nem igazán rendelkező Sault, lánytestvére, Zsófia és egy ismeretlen férfi (talán a hasonnevű bihari ispán?) fiát nevezte ki utódjának. Utolsó éveiben értesült az addig - egy hamisított oklevél szerint Pécsváradon - bújtatott Béla életben létéről is. Megkérte (és kapta) számára I. Uros nagyzsupán lányát, Ilonát. Sőt a leendő II.Géza megszületéséről is értesült, melynek szerfelett örült. Nem sokáig élvezhette azonban ezt az örömöt, ugyanis 1131 márciusában örökre lehunyta szemét az egyik legnagyobb magyar király, Kálmán tehetségtelen fia. Akaratának megfelelően Váradra, Szent László mellé temették. Talán itt kerülhetett a legközelebb László uralkodói nagyságához…

Források

• Erdélyi László: Krónikáink magyarul, Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1943.
• Font Márta: Könyves Kálmán (Sorsfordítók a magyar történelemben VI.), Kossuth Kiadó, Budapest, 2018.
• Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet I.kötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939.
• Kádár Tamás: "Saul herceg, Bors ispán és Iván úr" In Századok 2017/ 4. szám 784-808.
• Kristó Gyula: "A Kálmán-ág" In Rubicon 2011/ 1. különszám, 40-43.
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1300, Osiris, Budapest, 1998.
• Kristó Gyula-Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók, IPM, Budapest, 1988.
• Makk Ferenc: A tizenkettedik század története, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.
• Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301) (A magyar nemzet története 2.; szerk. Szilágyi Sándor), Athaneum, Budapest, 1896.
• Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, Athaneum, Budapest, 1899.