Május 12-én szerkesztőtársammal és barátommal, Danka Balázzsal részt vettünk a SZETE történelmi filmestjén melynek keretében Az utolsó párbaj (The Last Duel) című filmet tekintettük meg, majd szerkesztőtársam vázolta fel a film történeti kontextusát. Ezen cikkben röviden megkívánjuk osztani a filmről alkotott véleményünket.
Kezdjük a történeti kontextussal. A film a 14. század második felében, Franciaországban játszódik VI. (Őrült) Károly uralkodása alatt, igaz történetre alapozva. A film címe nem csal, a történet alapját valóban az utolsó, Franciaországban karddal megvívott istenítélet képezi. A film két főszereplője egyben a párbaj két résztvevője, Jean de Carrouges (Matt Damon) és Jacques Le Gris (Adam Driver). Ők korábban jó barátok voltak, viszont egy örökségért folytatott vitában megromlott a viszonyuk. Ennek ellenére éppen úgy tűnt, hogy békülni fognak, mikor az éppen egy skóciai hadjáratból visszatérő Jean de Carrougest felesége (Jodie Comer) azzal a hírrel várta, hogy a rivális lovag megerőszakolta, így istenítéletet kér, melyet törvényes keretek között meg is tartottak 1386. december 29-én.
A filmbeli jelenete a párbajnak, a képen Jean de Carrouges (jobb oldalt – Matt Damon) és Jacques le Gris (bal oldalt – Adam Driver) éppen kezet fognak, mielőtt megmérkőznének.
A filmben láthatjuk az összes verziót, melyet az érintettek elmeséltek a bíróságon. Talán itt érhető tetten a film egyetlen nagyobb pozitívuma történeti szempontból, hogy megpróbálták a szóban forgó incidenst minden oldalról bemutatni, ez azonban már együtt jár egy negatívummal is, ami a film hosszúsága. A film indokolatlanul hosszú, holott a párbaj csak az utolsó 10 percet teszi ki (a filmnek akár a címe is lehetne az, hogy ,,Az utolsó tíz perc”), ráadásul a szereplők előtörténetéről szinte semmit sem tudunk meg, annak ellenére, hogy - a valós múltból tudjuk - ez is rengeteg izgalmat tartogatna. Csak, hogy egy példát említsünk a Limouges elleni ostromról (melyben hőseink is részt vesznek) mindösszesen annyit tudunk meg, hogy egy csapat lovag megrohamozta a patak másik oldalán található ellenséget. De nem tudunk meg semmit Jean feleségének, Marguerite-nek családi hátteréről sem, pedig az is igen izgalmas, mivel Marguerite a család egyszülött gyermeke volt, fiútestvér nélkül és annak érdekében, hogy az egész vagyon rajta keresztül öröklődjön, „fiúsítani” kellett. Erről a film azonban egy szót sem szól.
Jean Wavrin miniatúrája az ominózus utolsó párbajról, 1480.
Emellett minden van benne, mely egy mai Hollywood-i filmalkotásban megtalálható, a rengeteg erotikus jelenttől kezdve a fura fegyverhasználaton át a józan ész alapvető törvényeinek ellentmondó harcokig (például a párbaj győztese ahelyett, hogy megpihenne még elkezd az éppen az építés utolsó stádiumában levő párizsi Notre Dame felé lovagolni) bezárólag minden. Ráadásul a film modern gondolatokat is megpróbál átültetni a középkorba az anakronisztika fogalmát kimerítve. Így lett például Marguerite-ből egy ártatlan feminista.
Marguerite a filmben (Jodie Comer)
Balázs: Néhol olyan a film hangulata, amire nekem is nehéz volt szavakat találnom. Az egyik megjegyzésemmel a bíróság bemutatása felé élnék. Az alap koncepció, hogy Carrouges a király színe elé idézi Le Gris-t, ahol ugyebár a király a legfőbb döntőbíra. Marguerite-t rengetegszer megalázzák olyan kérdésekkel, hogy élvezte-e az erőszakot (már ez abszurd), viszont olyan kérdéseket is feltesznek, amik valóban jól tükrözik a középkori igazságszolgáltatás szellemiségét. A problémám nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy egy bírósági meghallgatás során NEM lehet addig semmiféle döntést hozni, amíg az ügyben érintett MINDEN felet ki nem hallgattak. Ezzel szemben Le Gris sem egymaga megy Marguerite-hez, hanem egy társával, akit amúgy a hölgy ismer is. Azt a mesét adják elő, hogy a lóról leesett a patkó, s engedjék be az urat, hogy megpatkolhassa. Már itt felmerült bennem a kérdés, hogy ha Marguerite annyira jártas a hétköznapi életben, miért olyan naiv, hogy beengedi a vadidegent a házába? És őt, aki a lovat akarta patkoltatni – rendben, Le Gris elküldi – miért nem hallgatják meg a per során? Akkor rögvest okafogyottá vált volna az egész koncepció. Ezzel szemben a legeslegnagyobb problémám magából a szituációból ered. Honnét tudja Le Gris, hogy mikor kell a hölgyhöz menni, ha „szerelmet akar vallani”, amely igaziból eltervezett erőszak volt? S hogy teheti ezt, ha önmagát egy művelt lovagnak állítja be, de nem ismeri az alapvető becsületi és erényes tevékenységeket, például hogy az öregeket, gyámoltalanokat, és NŐKET meg kell(ene) a lovagnak védeni? És egyáltalán, ő milyen címen nyerte el a lovagi címet? Szerlovag? Teljesítés által? Semmit se tudunk meg, még azt sem, hogy amúgy miként avatják őket lovaggá. Carrouges esetében ez egyértelműbb, mert egy csatajelenet után lesz lehetőség, hogy lovaggá avassák. Ezen kívül tele van olyan hibákkal, amik akarva-akaratlanul kiszúrják az ember szemét. Hogy két példát említsek: a skót highlander ruhában díszelgő Carrouges (egyedül a klántagoknak lehetett ilyen ruhája), illetve maga a párbaj, ahol semmiféle képet nem kapunk arról, mi alapján választanak hátast, fegyvereket, stb. Sőt maga a harc is abszurd, mert néhol úgy ütnek, hogy ott a kard lapjával kéne védeni, amitől azt gondolom egy fegyverszakértő csak pislogna, hogy ki felelt itt a gyenge betanításért. Maga a küzdelem nekem tetszett, ámbár nem értettem, amit Dominik is kifejezett, hogy egy vágott sérülés után mi módon képes Carrouges egy szisszenés nélkül lóra pattanva a Notre Dame irányába ellovagolni.
MeDominik: Összegezve tehát a téma jó, így egy kiváló filmet lehetett volna kihozni belőle, ezzel szemben Ridley Scott és csapata egy unalmas és semmitmondó Hollywood-i tucatfilmet készített, melyet csak akkor ajánlunk megtekintésre, ha az ember nagyon szereti a témát vagy pedig rengeteg szabadidővel rendelkezik.
