Habsburg Ottó tetteinek és szellemének öröksége máig felbecsülhetetlen és megmásíthatatlan. Az utolsó Habsburg örökös szerepe minden jelentős történelmi fordulópontnál előkerült, ahol mindig előrelátóan és bölcsen cselekedett. Életét mindig a történelem, a nemzetközi politika alakította, ez alapján változtak teendői és tartózkodási helyei is, hiszen minden jelentős eseményél igyekezett jelen lenni, vagy ha nem tehette, akkor másképpen vette ki részét az események alakulásából. A szovjet tematikus hetünk alkalmából Habsburg Ottó eddig kevéssé ismert szovjetellenes tevékenységére helyeztem rá a hangsúlyt, különösen kiemelve az 1956-os forradalom során tanúsított politikai éleslátását és erélyes cselekedeteit.

Habsburg Ottó szüleivel, IV. Károllyal és Zita királynéval együtt 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, ezt követően rövidesen több országban is lakott ideiglenes – a második világháborút például az USA-ban töltötte. Innen 1944-ben tért vissza Európába, s Franciaországban telepedett le. Az 1919-ben hozott Habsburg-törvények miatt Ausztriába csak 1966 után térhetett vissza miután lemondott trónigényéről. Az 1950-es években feleségül vette Regina szász-meiningeni hercegnőt, s pár évvel később Bajorországban telepedtek le. A párnak összesen hét gyermeke született.

Habsburg Ottó a szülei koronázásakor, négyéves korában. Forrás: Origo.hu

Habsburg Ottó élete során folyamatosan informálódott a világpolitikáról, bevallása szerint minden országban voltak bizalmasai, akik révén azonnal értesült a fontosabb eseményekről. Érdeklődéssel figyelte a Szovjetunión belül zajló eseményeket. 1955-ben ki is fejtette véleményét a szovjetek akkori helyzetéről, miszerint a szovjet rezsim olyan válságba került, ami okot adhat az optimizmusra a keleti blokk országai számára. Ebben az évben Ottó igyekezett minden lehetőséget megragadni annak érdekében, hogy visszatérhessen Ausztriába, mivel úgy vélte, hogy a vasfüggöny közvetlen környezetében szemmel tudja tartani a mögötte zajló politikai folyamatokat és történéseket. Az ausztriai visszatérés azonban nem valósult meg az osztrák kormányzat közbeavatkozása által.

Habsburg Ottó és Spanyolország

Habsburg Ottó az 1940-es évek közepén telepedett le Madridban, ahol rendkívül élénk társasági életet élt, később Francoval is jó barátságot ápolt, amely nagyban meg is határozta Franco politikáját bizonyos kérdésekben. Madridba érkezését követően a magyar menekültek követelésére Franconál indítványozta, hogy a magyar követség visszakaphassa az 1945 óta zárolt királyi követséget annak érdekében, hogy megkönnyítsék a magyar emigránsok beutazását az országba. Ezentúl a Spanyol Rádió 20 perces magyar adását is ő szervezte meg, ami az ő köszöntőjével vette kezdetét és az emigránsok Mindszenty Rádióként hivatkoztak rá Mindszenty József bíboros tiszteletére – a rádiócsatorna Magyarországon is fogható volt, de ott értelemszerűen szándékosan zavarták az adásait.

Habsburg Ottó és felesége, Regina hercegnő az 1950-es évek elején. Forrás: habsburgottalapitvany.hu

Barcelonában került megrendezésre a XXV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (1952), amelynek keretén belül felkérték őfelségét, hogy legyen a következő évben megalakuló Közép-Európai Információs és Dokumentációs Központnak (CEDI) a vezetője. Elsődleges céljuk az volt, hogy közvetítsenek Spanyolország és a kereszténydemokrata szervezetek között. Mindezek közben támogatók keresése révén tervezték növelni Spanyolország nemzetközi szerepét és jelenlétét. Ezenfelül pedig segíteni és támogatni kívánták a kelet-európai emigránsokat, miközben információkat gyűjtöttek a kommunizmus elleni küzdelemhez, emellett tevékeny szerepük volt az európai integrációs folyamatok előmozdításában is. A CEDI korántsem egyedüli szervezet volt a korszakban, hiszen hasonló célok érdekében született meg példának okáért a francia Le Cercle, amelynek szintén tagja volt Ottó. Ezenfelül Habsburg Ottó jelentős mértékben kivette szerepét az 1956-os magyar eseményekből is közvetett módon, ugyanis az ő javaslatára Franco volt az első, aki szót emelt a Magyarországon történtek mellett. Folyamatos kapcsolatban volt a sorsdöntő napokban a spanyolországi magyar királyi követséggel és az annak élén álló Marosy Ferenccel, akit azzal bízott meg, hogy továbbítsa parancsait a spanyol kormányhoz.

Marosy Ferenc állt a nem hivatalos magyar királyi követség élén 1949 és 1969 között. Ekkor már ismert diplomatának számított, aki 1921-től tevékenykedett külügyi pályán, s miután 1944-ben befejeződtek finnországi követi feladatai, nem ismerte el a szocialista Magyarországot, ezért Spanyolországban telepedett le, ahol nemzetközi jogot oktatott, miközben a magyar emigránsok támogatását élvezte, s mindent megtett a magyar menekültek megsegítésében. Habsburg Ottó támogatásával Marosy titulusa hivatalos elismerést nyert, ugyanis ő lett a „a magyar érdekek spanyolországi képviseletének megbízottja”, azaz a volt Magyar Királyság tényleges félhivatalos képviselőjeként tevékenykedett, elhatárolódva a Magyar Népköztársaságtól. Ő felelt a szintén Habsburg Ottó által engedélyeztetett magyar rádióadásokért és figyelemmel kísérte a Szent Jakab Kollégium munkáját is, amelynek segítségével számos magyar emigráns tanulhatott tovább, szerezhetett diplomát. Marosy legfőbb szerepe mindezeken túl a magyar menekültek befogadásában és a vízumok biztosításában rejlett. Mindezek következtében a spanyol nép rendkívüli szolidaritással viszonyult a magyar felkelés ügyéhez, ugyanis az október végi napokban a spanyolokon spontán lelkesedés lett úrrá a magyar forradalom híreire, s az egész országban istentiszteleteket tartottak a templomokban Magyarországért. A madridi magyar rádióadást az eredeti tizenkétszeresére, közel négy órányi időtartamra emelték fel. Különböző segély- és gyűjtőakciók is szerveződtek a Spanyol Vöröskereszt jóvoltából.

Marosy Ferencről fennmaradt fénykép, amin éppen egy adományt vesz át a magyar emigránsok számára. Forrás: habsburgottalapitvany.hu

A spanyol intervenció kérdése

Spanyolország a polgárháborús pusztítás következtében gazdaságilag és politikailag is a csőd szélére került, amely azt eredményezte, hogy ellehetetlenült az esetleges II. világháborús szerepvállalása. Az ekkor meggyökeresedő Franco-rendszer meglehetősen ingatagnak bizonyult, főként miután a világégést követően Párizsban létrejött a spanyol emigráns kormány, amely a vezető nagyhatalmak támogatását élvezte. A változás egyrészt az emigráns kormányzaton belüli belső ellentéteknek, másrészről pedig a Szovjetunió ellen irányuló nagyhatalmi törekvéseknek köszönhető, ugyanis az emigráns kormány, akik a köztársaság mellett foglaltak állást a spanyol polgárháború idején, igen nagy szocialista támogatásban részesültek, amely az emigráns kormányzat politikai beállítottságára is rányomta bélyegét. Ennek hatására felértékelődött a nyugati hatalmak számára a Franco vezette nyíltan szélsőjobboldali diktatúrán alapuló állam, ugyanis ebből következően a végletekig elutasította a kommunizmust és a szocialista berendezkedést is, ami a kifejlődő hidegháborús konfliktus során meglehetősen szimpatikussá tette az országot a nagyhatalmak számára.

Spanyolország számára az 1956-os év számos eseményt tartogatott. Év elején egyetemi zendülés tört ki az országban, amely komoly letartóztatási hullámot eredményezett Franco rezsimjén belül, amely jól megmutatta a diktatúra valódi voltát. Ezen év tavaszán pedig Spanyol Marokkó területe függetlenedett, s Francia Marokkóval egyesült egy országban. Október 24-én ért el a forradalom híre Spanyolországba, amely Habsburg Ottó naprakészségének köszönhető, ugyanis a forradalom hírére azonnal intézkedett, s bizalmas telefonhívást intézett a követségen tartózkodó Marosy felé, melynek következtében azonnali elhatározásra szánták el magukat.

Október 23-án Ottó Belgiumban tartózkodott, ugyanis Luxemburg közelében kívánt maradni, mivel a napokban született meg negyedik gyermeke, Habsburg Gabriella. Az eseményekről csak másnap szerzett tudomást, amely következtében folyamatos telefonos kapcsolatban állt Marosyval a történések figyelemmel kísérése végett, ahol Ottó többször is hangot adott a szovjetek erőgyűjtése feletti aggodalmának, számára ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a szovjet intervenció nem sokáig fog váratni magára. Október 26-án őfelsége utasította Marosyt, hogy eszközölje ki Francotól, hogy tiltakozzon a fenyegető szovjet beavatkozás ellen az ENSZ-ben. Másnap, október 27-én őfelsége magyar nyelvű kiáltványt fogalmazott meg, amit hangszalagra is felmondott, s el is küldött Madridba, hogy Marosy november 1-én a rádióba bejátszhassa azt. A hangfelvétel azonban nem került adásba, mivel a küldemény csak késve, november 4-e után érkezett meg, amikor a forradalom ügye már veszve volt. Érdekesség, hogy Habsburg Ottó szövege megjelent a bécsi Die Krona című legitimista lapban november 20-án, de téves információk következtében ott már úgy utaltak rá, mintha az ténylegesen elhangzott volna a rádióban.

A magyar követség épülete a Paseo de la Castallena 49. szám alatt. Forrás: habsburgottoalapitvany.hu

Az október 29-én kibontakozó szuezi válság következtében az ENSZ tanácsa a magyar kérdésről szóló vitákat felfüggesztette – csak november 1-én került újra napirendre a Közgyűlés számára. Eközben Habsburg Ottó táviratot küldött Eisenhower elnöknek, ahol többek között kérte, hogy a magyar Szent Koronát bocsájtsa rendelkezésére, ami ellenszenvet váltott ki az USA-ból Ottó céljait illetően, hiszen attól tartottak, hogy magyarországi királyságát tervezi előkészíteni. November 2-án Ottó optimizmusra adott okot egy öccsének, Károly Lajosnak küldött levelében, amiben felkérte testvérét, hogy eszközölje ki az amerikai légierő vezetőségétől, hogy az egyik dél-németországi katonai repülőtéren spanyol katonai repülőgépeket fogadjanak. Ez tényleges spanyol katonai segítségkérés volt, amelyre már október 27-én szóba került Marosy által közvetítve a spanyol kormány felé, azonban ekkor még az ENSZ válaszától tették függővé a tervet. Október 30-án Marosy már arról számolt be, hogy Franco kész lenne akár 100 ezer önkéntest is a segítségükre küldeni. November 3-án Habsburg Ottó kérésére Marosy Ferenc páncéltörő fegyverek vásárlása miatt fordult Francohoz 500 ezer dollár értékben. Másnap, november 4-én azonban a szovjet intervenció napján Marosy már repülőgépeket és önkénteseket kért Francotól a Magyarországon történő bevetés érdekében.

A jelek szerint Franco meglehetősen komoly elhatározást tanúsított a katonai segítségnyújtással kapcsolatban, ugyanis az említett napon, november 4-éről 5-ére virradó éjjel, Franco vidéki vadászatból megérkezve azonnal, az éjjel kellős közepén összehívta a minisztertanácsot. Itt rövid tanácskozást követően elhatározták az önkéntes hadsereg küldését Magyarországra. Szintén a helyzet fontosságát és a döntés határozottságát hivatott igazolni, hogy Agustín Muñoz Grandes, a spanyol honvédelmi miniszter és a keleti fronton harcoló Kék Hadosztály egykori parancsnoka lemondott a posztjáról, hogy elvállalhassa a katonai segélycsapat parancsnoki tisztjét. A spanyol segélycsapat feladata az lett volna, hogy tankelhárító fegyvereket juttasson el Magyarországra. Problémát jelentett azonban, hogy a spanyol repülők még nem bírtak volna ki egy ilyen hosszú utat egyenesen Magyarországra, ezért valahol Németország, vagy Ausztria területén le kellett volna szállniuk tankolás céljából, ami azonban számos biztonságpolitikai kérdést vetett fel. A tervek szerint a München melletti Neubibergben végezték volna el a tankolást, hogy aztán ismét felszállva Szombathely térsége közelében biztosítsák a fegyvereket a magyar felkelők számára.

Franco tábornok. Forrás: ujkor.hu

Az intervenció betiltása

Az akciót azonban még a megkezdése előtt betiltották. Az USA a kezdettől fogva elhatárolódott a spanyol intervenció tervétől, amelynek következtében az akciót egy váratlan telefonhívás szüntette be az utolsó pillanatban. Az USA kifejtette a spanyol kormány számára, hogy engedély nélkül semmilyen katonai akció nem kivitelezhető a magyarok számára.

Az USA elítélő nyilatkozata így szólt: „Az Egyesült Államok kormánya osztozik a spanyol kormány ellenszenvében a Magyarország elleni brutális szovjet katonai akció miatt, valamint a magyar nép függetlenségi harca iránti mély együttérzésében. Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül. Az ENSZ aktívan foglalkozik a világbékét fenyegető különféle problémákkal, és az Egyesült Államok nézete szerint az szolgálja a legjobban mindannyiunk érdekeit, ha ezeket a kezdeményezéseket a sikeres befejezésig visszük. Következésképpen az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között.” (Borhi László: „Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről.” História 1998/9-10. 61.)

Az ellentmondás az USA cselekedetében főként az, hogy a nyilvánosság előtt Kelet-Európa felszabadítása mellett érvelt minduntalan, azonban ezt csak békés eszközökkel tette elérhetővé – semmilyen háborús konfrontálódást nem kívánt véghezvinni a Szovjetunióval szemben. Az amerikai vezetés ugyanis tartott egy újabb fegyveres, katonai konfliktus lehetőségétől, hiszen tudták, hogy a Szovjetunió bármit megtett volna Magyarország megtartásáért. Fontos tény ugyanakkor, hogy az USA számára Magyarország nem ért annyit, hogy miatta gyengüljenek a pozícióik más területeken (pl. Közel-Kelet).

Egyes vélemények szerint a spanyol intervenció még a megvalósítása esetén sem fordíthatta volna kedvező irányba az eseményeket, tehát még a spanyol segélycsapatok célba jutása esetén sem sokat változott volna a forradalom kimenetele. Más megvilágításból szemlélve azonban kijelenthetjük, hogy az USA engedélye nélkül más nyugati állam sem avatkozott volna be a Szovjetunió hatáskörébe tartozó katonai konfliktusba, hiszen az USA minden erejével a fennálló status quo megtartásán fáradozott a fegyveres konfliktus elkerülése érdekében. A történtek ellenére mégis kiemelendő Spanyolország szerepe, akinek a forradalom következtében első dolga volt a humanitárius segélyezés és a menekültek befogadása, támogatása. Október 30-án az ország összes templomában misét celebráltak Magyarország felszabadulásáért. A segélypénzekből mindössze két nap alatt 4000 dollárnyi segélyt gyűjtöttek össze a menekültek számára. Szintén Habsburg Ottó nyomására hangzott el az ENSZ-ben a spanyolok kérése, miszerint a szervezet állítson fel vizsgálóbizottságot Budapesten – azonban erre semmi esély sem mutatkozott.

Az 1956-os forradalom egyik pillanatképe a Lenin Körúton. Forrás: ntf.hu

Összegzés

A Nyugat-európai országok közül egyedül a Franco vezette Spanyolország volt az egyetlen olyan állam, amely kész volt ténylegesen támogatni a magyar forradalom ügyét. Ennek okai összetettek, mégis jelentős tényezőnek számít a Franco-rendszer antikommunista beállítottsága, valamint a nyugati hatalmak támogatásának elnyerésére tett erőfeszítései, amelyek hozzájárultak a diktatúra belső konszolidációjához is. Azonban az USA tartott attól, hogy nyílt katonai konfliktus jöjjön létre a Szovjetunióval, hiszen nem kockáztathatott egy nukleáris háború létrejöttét Magyarország érdekében, hiszen az amerikai külpolitika eleve nem szentelt nagy figyelmet Magyarországnak.

Mindezek mellett ugyanakkor érdemes kiemelni Habsburg Ottó tevékenységét és szerepét ezekben a sorsdöntő napokban. A forradalom során folyamatosan levelezett, vagy éppen telefonos kapcsolatban állt a magyar politikai emigráció kiemelkedő személyiségeivel, ugyanis őfelsége őszinte felelősséget érzett az egykori Osztrák–Magyar Monarchia országainak jövője iránt. Decemberi amerikai útja előtt Habsburg Ottó 1956 novemberében járt Spanyolországban, ahol többek között Francoval is találkozott és köszönetet mondott a spanyol diktátornak tettrekészségéért és segítő szándékáért. Ezenkívül Ottó minden sajtómegnyilvánulástól tartózkodott a körútja során – egyedül a helyi magyar rádióban szólalt meg, ahol magyarnak nevezte magát. Ugyanakkor egyik levelében úgy fogalmazott, hogy biztos abban, hogy az 1956 októberi események nem voltak hiábavalóak. „’56 előtt a kommunista vezetők Nyugaton (…) még biztosak voltak abban, hogy övék lesz a győzelem. Hogy legyőzhetetlenek, hogy övék a jövő. És ez óriási dinamikát adott nekik. Budapest azonban megmutatta, hogy ez nem igaz. Mert elsöpörték a kommunista kormányt, és csak azért tudták a kommunizmust helyreállítani még egy rövid restaurációs időre, mert külföldi csapatot hoztak be.” (Romsics Ignác (szerk.): Egy év Habsburg Ottóval. Szemben az árral. Paginarium Kiadó, Budapest, 1999. 83.)

Bibliográfia

• Anderle Ádám: „1956 és a spanyol katonai beavatkozás kérdése”. In Anderle Ádám (szerk.): Magyarország és a hispán világ. Kutatási közlemények II., Szeged, Hispánia, 2000. 55–62.
• Balogh Margit: „A visszatérés: 1956 mint fordulópont Mindszenty József életében.” Emlékeztető 2017/2:3-4. 32–42.
• Baier, Stephan – Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Európa, Budapest, 2003.
• Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció – Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika 1944–1991. Osiris Kiadó, Budapest, 2019.
• Bokor Péter és Hanák Gábor interjúja Habsburg Ottóval. Pannonhalma, 1998. okt. 10. Magyar Mozgóképkincs Megismertetésért Alapítvány) https://infostart.hu/belfold/2007/11/24/habsburg-otto-tortenik-valami-magyarorszagon-mert-az-emberek-mar-nem-felnek-163628
• Borhi László: „Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről.” História 1998/9-10. 60–62.
• Gordon, Brook-Shepherd: Habsburg Ottó – Életrajz. Z-Press Kiadó Kft., Miskolc, 2003.
• Csonka Emil: Habsburg Ottó, egy különleges sors története. Új Európa, München, 1972.
• Eiroa, Matilde: „A múltbeli kapcsolatoktól a jelenkori követelményekig. A spanyol–magyar kapcsolatok helyreállításának folyamata.” Múltunk 2009/54. 89–98.
• Fejérdy Gergely: „Habsburg Ottó és az 1956-os forradalom.” Századok 2021/155:5. 1003–1024.
• Dolores Ferrero, María: „Az 1956-os magyar forradalom nemzetközi visszhangja és a spanyol részvétel kérdése.” In Anderle Ádám: A magyar forradalom és a hispán világ, 1956. SZTE BTK Hispanisztika Tanszék, Szeged, 2007. 21–31.
• Gyuricza Kata Sára – Gyuricza Péter: Sorsfordító forradalom Magyarország, 1956. Magyarország Nagykövetsége Spanyolország, Budapest, 2016.
• Gyuricza Kata Sára – Gyuricza Péter: Marosy Ferenc, egy magyar királyi követ Madridban (1949–1969). Magyarország Nagykövetsége, Spanyolország, Budapest, 2017.
• Kocsis Piroska – Ólmosi Zoltán: Habsburg Ottó és az államhatalom. Levéltári források az utolsó magyar trónörökösről. Corvina Kiadó, Budapest, 2020.
• Pinnyey Samu: „Franco »nem harcoló országa« és a második világháború.” https://ujkor.hu/content/franco-nem-harcolo-orszaga-es-masodik-vilaghaboru (Letöltve: 2022. 10. 25.)
• Pusztaszeri László: Habsburg Ottó élete és kora. Nap Kiadó, Budapest, 2001.
• Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2016.
• Romsics Ignác (szerk.): Egy év Habsburg Ottóval. Szemben az árral. Paginarium Kiadó, Budapest, 1999.
• Vlasics Bálint: „1956 és a spanyol intervenció lehetősége.” https://ujkor.hu/content/1956-es-a-spanyol-intervencio-lehetosege (Letöltés: 2022. 10. 25.)
• Zalai Anita: „Franco és az 1956-os magyar forradalom.” Belvedere Meridionale 2017/29. 102–111.