A mai alkalommal egy olyan témáról szeretnék írni, melynek a szakirodalma igen bőséges. Minden részkérdésre én se térhetek ki, de célom az, hogy ha nem is mindenről, de a középkori pápaság egyes érdekességeiről beszámolhassak, ugyanis egy ilyen nagy múltú intézmény esetében nem is annyira meglepő, ha sok érdekes témára bukkanunk.

R. W. Southern angol történész, akinek magyarul is olvasható írására erőteljesen támaszkodok (A nyugati társadalom és az egyház a középkorban) - behatóan foglalkozott a középkori nyugati társadalommal és az egyházzal, annak felépítésével és belső mechanizmusaival. A középkorász három korszakra tagolja a pápaság történetét. Egy kezdetire 700-1050 között, egy fejlődő korszakra 1050-1300 között, majd az ezt követő nyugtalanság időszakát 1300-1500 között határozza meg. Mi volt jellemző ezekre a korszakokra? Southern szerint 700-1050 között a nyugati egyház hátrányban volt az iszlámmal szemben. Az öt patriarkális központból (Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiókhia, Jeruzsálem) gyakorlatilag három eltűnik a muszlim hódítás árnyékában, mely magával hozza többek között azt a következményt is, hogy a görög és szír szerzetesek menekülnek Nyugatra (például Rómába), s így javarészt görög és szír pápákat választanak majd meg (ez az ún. „bizánci pápaság” időszaka. Egy másik fontos probléma a kelet-nyugat közötti szembenállás, melynek első lépcsőfoka még csak nem is az általam tárgyalt korszakhoz kapcsolódik, hanem az időszámításunk szerinti második századhoz, amikor az egyház keleti és nyugati részei között azon ment a vita, hogy mikor is kell megülni a húsvétot. Ezt a kérdést végül az első niceai (325) zsinat zárta le, s talán a legegyszerűbben úgy lehet összefoglalni a döntés lényegét, hogy a húsvét időpontja „a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap”, azaz legkorábban március 22. Ha pedig középkori húsvéti dátumokat keresünk táblázatos formában, vagy egyszerűen érdekel, hogy adott ünnepnap milyen napra esett a középkorban, úgy Szentpétery Imre Oklevéltani naptárának táblázatait ajánlom mindenki figyelmébe.

A pápa és a bíborosok ábrázolása egy középkori kéziratban

Áttérve egy másik kérdésre, a pápaság egyik korai képviselője volt I. Damáz (305-384), akit arról vált híressé, hogy felkarolta a mártírszentek kultuszát, méghozzá azáltal, hogy megnyitotta a római katakombát, ezáltal látogathatóvá téve azt. A másik jelentős cselekedete, hogy megbízta Szent Jeromost a Vulgata elkészítésével, ezáltal érthetőbbé vált a Biblia mindenki számára.

I. Damáz (Damasus) római pápa elképzelt ábrázolása

Joggal tehetné fel az olvasó a kérdést, hogy miért is fontos tulajdonképpen a pápák esetében a korai pápaság történetéből felidézett két rendkívül fontos cselekedet. Egyrészt, mert a nyugati kultúrában a szentek kultusza meghatározó lesz, sőt gyakorlatilag mindent áthat; másrészt, mert hatni fog a temetkezési szokásokra. A szentek romlatlan teste egy fontos toposz, azonban van egy természettudományos megközelítési módja (a belsőségek eltérő napokon pusztulnak el, így a szívnek 40 nap kell, mire végleg elbomlik – ehhez lásd a bibliográfiában Février La mort Chrétienne című nagyszerű művét). Amikor a belsőségeket és a holttestet láthatóvá teszik, azt nevezik ostensorium-nak, így a hívek bármikor leróhatták a kegyeletüket. Főleg a 12. századtól jellemző lesz – a pápai bulláknak is köszönhetően, ld. Könyves Kálmán ezt kiemelő dekrétumait – hogy a hívek igyekeznek a szent közvetlen közelébe temetkezni, sőt, a temetőnek szigorúan a templom közelében kellett lennie.

A szenteket Klaniczay Gábor magyar történész alapvetően három csoportra osztja „Az uralkodók szentsége a középkorban” című munkájában: a lovag-szentekre, a mártír-szentekre, és az államalakító/államformáló-szentekre. A középkori egyháznak azonban a szentségek sem volt mindig „tabutéma”. A temetés szentsége például az egyik legfontosabb hittételi kegyesség, „A halottakat el kell temetni”, áll az irgalmasság 7. testi cselekedetében. Ezzel szemben ott van az elhíresült hullazsinat esete, amikor egészen egyszerűen exhumálták a pápát, majd perbe fogták (erről korábbi cikkünket lásd itt).

Klaniczay Gábor említett könyve, alapműnek számít a hagiográfiai kutatásban

Voltak azonban doktrinális kérdések is, melyek szintén rávilágítottak a nyugati egyház problémáira és az egyház keleti részeivel való konfliktusára. Ilyen volt többek között az ún. „Három fejezet” vitája, mely Jusztinianosz uralmának időszakához köthető, mivel a császár célja az volt, hogy egyesítse a monofizitákat a khalkedóniánus birodalmi egyházzal azáltal, hogy igyekszik megnyerni a monofiziták azon irányzatát, amelynek tagjait szeveriánusoknak nevezzük Antiókhiai Szevérosz pátriárka és V-VI. századi monofizita teológus neve után (a vita lényege az volt, hogy három nesztorianizmussal vádolt szerzőt el kívánt a császár ítéltetni a monofiziták megnyerése céljából – mint kiderült végül is sikertelenül). Szevérosz pátriárka és társai viszont sokszor hangoztatták, hogy a khalkedóni zsinat nesztoriánusnak tekinthető , tehát eretnek, mivel ők – a szeveriánusok -  alapvetően Krisztus egy összetett természetét vallották, míg a khalkedóni zsinat és a nyomában járó khalkedóniánus egyház Krisztus két természetét vallotta (emberi és isteni).

A Southern kötet egyik fontos megállapítása, hogy a pápaságra már az első ezredforduló előtt is jellemző volt, hogy a pápa, mint Szent Péter helytartója jelenik meg. Ennek egyik fontos érzékeltetése volt az invesztitúra kérdése, ugyanis a 7. századtól nem gyakorolhatta a hatalmát egy főpap sem, míg nem nyerte el a palliumot. Az invesztitúra ügyében sem volt mindig „nyugodt” a kérdés a pápa és a felkent uralkodók között. A pápa előszeretettel hivatkozott e jogára, de voltak olyan uralkodók, mint IV. Henrik német-római császár a XI. században, akik ezt kétségbe vonták. Talán mégis a legnagyobb csapást az a Barbarossa Frigyes jelentette, akinek még azt is sikerült elérnie, hogy 1159-ben ellenpápát válasszanak, vagy az a II. Hohenstauf Frigyes, aki felett gyakorlatilag a pápa, III. Ince gyámkodott nagykorúságáig, de a kiátkozás ellenére sikerült úgy bevennie Jeruzsálemet, hogy egy csepp keresztény vér sem ontatott ki. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként volt erre képes Hohenstauf Frigyes. A választ a keresztes hadjáratok történetében kell keresnünk: Jeruzsálem az akkori formájában elég romos állapotban volt, lévén, hogy az előző ostrom alkalmával (Szaladin) elég csúnyán elintézték a védműveket. Így ostromnak és hosszútávú védekezésnek nem is igazán lett volna értelme. Volt viszont, mikor ez a „pápa – világi uralkodó; egyház – világi hatalom” (vagy ahogy az V. században a Decretum Gelasianum megfogalmazza, a „két kard”) kapcsolat egész gyümölcsözőnek bizonyult, ahogy arra Southern is felhívta a figyelmet. Ott volt az ún „birodalmi egyház” kérdésköre az ezredfordulón, ez nem mást jelent, minthogy a Német-római Birodalom gyakorlatilag magára vállalta, hogy igyekszik az újonnan megjelenő népeket, mint amilyenek pl. a magyarok vagy csehek keresztény hitre téríteni.

IV. Henrik német-római császár

II. (Hohenstauf) Frigyes német-római császár

A pallium, ami az egyházi joghatóság egyik szimbóluma

S ha már a magyarokat említettem, fontosnak érzem, hogy röviden tárgyaljak egy különleges legendát, amely szintén a pápasághoz kapcsolódik. Agostino Paravicini (lásd a bibliográfiában említett Paravicini kötet 99-109. oldalait) olasz medievista kifejezetten a pápaság középkori történelmével foglalkozik. Paravicini leír egy érdekes legendát, mely alapvetően a Magyarországon is ismert Walter Map Chronicon (ehhez lásd a Thoroczkay Gábor szerkesztette kötetet a bibliográfiában) című művében olvasható. Eszerint egy bíboros halálának közeledtekor II. Szilveszter koporsójából olyan pára szabadult fel, hogy a sír környezetében sár keletkezett. Ha viszont magasabb rangú halála közeledett, pl. a pápáé, akkor a sír gyakorlatilag teljesen kiöntött. Érdemes ezt a legendát összehasonlítani Szilveszter kortársáéval, I. István magyar királyéval. Hartvik győri püspök az általa lejegyzett legendákban beszámol egy kísértetiesen hasonló esetről, azaz Szent István sírjának felnyitásáról. Mikor ugyanis a sírt felnyitják, hogy István gyűrűjét megtalálják, rózsa illatú folyadék van abban. De hiába merik ki a folyadékot, az olyan, mintha újra és újra keletkezne, tehát kiapadhatatlan lenne.

A szentek fontos tulajdonsága ez gyakorlatilag, ahogy az Katus László könyvében (Európa története a középkorban) is érzékelhető. Joggal tehetnénk fel a kérdést miért is érdekes a szentség kérdése? Két szempontból: egyrészt a szentek teste romlatlan általában – melyet igyekeztek úgy is érzékeltetni, hogy a szentek testét egészen egyszerűen beviaszozták; másrészt a szentek csodáinak száma vagy az a kérdés is körbejárható, hogy mi is számított a korban csodának?

De vajon kitől eredt a hatalom a középkorban? Szent Pál szerint egyedül egy hatalom van, mely a Rómaiakhoz szóló levelében is megjelenik: „Mindenki engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, csak Istentől, a meglévő felsőbbségeket Isten rendelte. Azért, aki szembeszáll a felsőbbséggel, az Isten rendelése ellen szegül, az ellenszegülők pedig ítéletet vonnak magukra.” (Róma 13:1-2.; revideált Károli-fordítás). Talán nem is érdemtelen befejezésként ehhez a rövid fejezethez kapcsolódóan azzal a gondolattal zárnom, hogy Pál üzenetét mennyire jól értették a középkori koronázó érsekek. Hincmar, reimsi érsek ugyanis így írt erről: „És bizony nagyobb a főpapi méltóság a királyinál, mivel a királyokat a főpapok szentelik fel, de a királyok nem szentelhetnek fel főpapokat.”, ehhez bővebben lásd Pintér Gábor tanulmányát. S hogy miért is érdekes a királlyá felkenés pápai szempontból? Mert mikor német-római császárt kentek fel s koronáztak meg, akkor a pápa hajtotta végre ezen aktusokat, ahogy látszik a középkori német királyok koronázási ordójából (MGH Leges) is. Azáltal pedig, hogy felkentek lettek s elnyerték a corona aeternát, ahogy Kantorowicz is fogalmaz egy tanulmányában, aktiválódtak bizonyos erőik, melyről Marc Bloch írt a Gyógyító királyok című munkájában.

A középkori nyugati társadalom szimbolikus ábrázolása, mint látható a pápaság áll a csúcson és alatta a világi uralkodó. Mindenesetre ez az elképzelés korántsem volt általánosan jellemző már a középkorban sem feltétlen.

Bibliográfia

• Bagliani, Agostino Paravicini: Le chiavi e la tiara. Imagini e simboli del papato medievale. Viella, Roma, 2005.
• Besztercei Márk: „Húsvét: I. Viktor kiközösítette azokat, akik egy napon ünnepeltek a zsidókkal. A húsvét-vita a II. században”, lásd https://www.hetek.hu/cikkek/online/husvet-i-viktor-kikozositette-azokat-akik-egy-napon-unnepeltek-a
• Besztercei Márk: „Jusztinianosz császár és az V. egyetemes zsinat. Két vita a VI. század egyháztörténetéből”, lásd https://ujkor.hu/content/jusztinianosz-csaszar-es-az-v-egyetemes-zsinat-ket-vita-a-vi-szazad-egyhaztortenetebol
• Bloch, Marc: Gyógyító királyok (ford. Haas Lídia), Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
• Février, Paul-Albert: „La mort chrétienne” In La Méditerranée de Paul-Albert Février I., École Française de Rome, Rome, 1996, 289-360. (https://www.persee.fr/doc/efr_0223-5099_1996_ant_225_1_5670)
• https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BAsv%C3%A9tsz%C3%A1m%C3%ADt%C3%A1s (alapvetően nem szoktunk Wikipédia oldalra hivatkozni, de a húsvét számításának összefoglalója még a magyar Wikipédián is meglepően annyira nem használhatatlan)
• https://www.britannica.com/biography/Saint-Damasus-I
• Katus László: Európa története a középkorban, Kronosz Kiadó, Pécs, 2014.
• McCarthy, Daniel P.: „The Council of Nicaea and the Celebration of the Christian Pasch” In The Cambridge Companion to the Council of Nicaea (szerk. Young Richard Kim), Cambridge University Press, Cambridge, 2021, 177-201,
• Pintér Gábor: „Fides et auctoritas. Egyház és hatalom az ókor és a középkor határán”. Evangélikus Műhely 12. évfolyam (2006) /3-4. szám, 298-326.
• Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár - Táblázatok a Chronologiához (https://mek.oszk.hu/05400/05442/pdf/okleveltani.pdf)
• Thoroczkay Gábor (szerk.): Írott források az 1116 – 1205 közötti magyar történelemről (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2018.