Első látásra az olvasók számára biztosan meglepő a címben szereplő téma. Elvégre, ugyanis egy Bizáncról szóló tematikus blokkon belül melyik másik államnak kéne a középpontban állnia, mint a Bizánci Birodalomnak vagy esetleg az azt meghódító és helyén felépülő Oszmán Birodalomnak? Nos, mint ahogy a kedves Olvasó látja kissé unortodox témával álltam elő jelen cikkben. Ám úgy vélem a Kijevi Rusz, mint az egyik legkorábbi kereszténnyé váló államalakulat története Kelet-Európában igazán egyedülálló és izgalmas. Hogy pedig kissé mégis összekapcsoljam a tematikus blokk kiindulópontját jelentő Bizánci Birodalommal, ebben a cikkben és majd a folytatásban is, főképp abba szeretném bevezetni a kedves Olvasót, hogy mégis hogyan lehetett segítségére a bizánci civilizáció egy etnikailag heterogén, frissen létrejövő, ám jelentős potenciált magában rejtő államalakulat számára.

A bizánci civilizáció fogalma alatt sok mindent érthetünk: a keresztény hitet (jelen esetben az ortodox kereszténységet), a nagy múltra visszatekintő bizánci államszervezetet és diplomáciai rendszert – amely valóban egyedülálló volt a kor Európájában – a jogot, mint alapvető civilizációs építőkövet, a kereskedelmet, a kultúrát, zenét és még sok mást. Ezek mindegyike nagyrészben Bizáncból érkezett Oroszföldre és szilárd hátteret biztosított a Kijevi Rusz számára a megerősödésben. A XII. századra érte el a Kijevi Rusz erejének teljét, amit a hirtelen jövő mongol invázió döntött romba több évszázadnyi rabságot hozva az oroszokra. Ám a munka nem veszett kárba. A későbbi századokban a Kijevi Ruszhoz nyúltak vissza az orosz cárok nemcsak legitimációs pontokat keresve, hanem hogy tovább vigyék civilizációs értékeiket. Ezekre a civilizációs alapokra épült fel Kelet-Európa legtöbb állama mind a mai napig.

Kelet-Európa a Kijevi Rusz előtt

Ahhoz, hogy megértsük, miként alakult meg a Kijevi Rusz és hogyan fejlődött ki, meg kell figyelnünk, hogy milyen népek éltek a Fekete-tenger északi részein. A mai Ukrajna, Belorusszia, Oroszország területei nagyrészt pusztából és erdőségből állnak, ez nem volt máshogy a középkor első századaiban sem. Az erdőségek inkább északon, a pusztaság, a sztyepp pedig inkább a Fekete-tenger partján, illetve a mai Ukrajna területein fordulnak elő. De milyen népek is éltek itt a IX-X. században?

Elsősorban a szlávokról kell beszélnünk. A szláv népek a kaukázusi-europid nagyrassz egyik alrasszához tartoznak. Fontos megjegyezni, hogy a szlávok eredetéről és kialakulásáról sok vita folyik a mai napig a történettudományon belül, az itt fölvázolt történet nagyjából egyfajta „konszenzus”. A szláv népek őshazája a Visztula és a Dnyeper közé helyezhető. Innen a VII-VIII. században vándoroltak szét keleti és nyugati irányba is. Törzseik így érkeztek abba a régióba, ahol majd egy másik jelentős hatást kiváltó néppel együtt államot alkotnak. A szlávok földműveléssel foglalkoztak. Erre kiváló területet találtak a fentebb említett régiókban. Állattenyésztéssel is foglalkoztak, illetve a mai Oroszország északi részein sok szláv törzsközösség a finnugor népektől átvett erdei gyűjtögető, illetve vadászó életmódra tért át, alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz. A társadalmuk, ha úgy nézzük „primitív” volt, törzsekből állt, amelyek nemzetségekből tevődtek össze. Saját isteneiket imádták, amelyeknek – bevett szokás szerint – szobrokat is emeltek. A Régmúlt idők elbeszélése vagy másnéven a Nyesztor-krónika egy XI.-XII. századi krónika, amely a Kijevi Rusz és a régió történetét beszéli el a IX-XI. században. A krónika egy Kijevtől nem messze található „barlangkolostorban” íródott és több mint valószínű, hogy nem egy szerző írta, hanem több, a kolostorban élő szerzetes is munkálkodott rajta az évek-évtizedek alatt. Magáról a krónikáról ebben a cikkben nem tervezek hosszabban beszélni, de a barlangkolostorról – ahol készült – illetve a művelődéstörténeti jelentőségéről még szó lesz. A krónikában bemutatásra kerülnek a különböző szláv törzsek nevei és élőhelyei. A legtöbb törzs arról a folyóról kapta a nevét, ahol élt, de ez nem minden esetben van így. A következőkben felsorolom a jelentősebb törzsközösségeket.

Kezdjük a Kijev környékén élő poljánokkal, akiknek a neve „mezei lakót” jelent, ezzel is utalva élőhelyük és életmódjuk sajátosságaira. A Deszna folyó mentén élők a szeverján nevet kapták, amely annyit tesz „északi”. Továbbá a Bug folyónál lakók a buzsajan nevet kapták (talán ez felel meg a fentebb említett „szabályrendszernek”) illetve a volinyanok, akik Volhínia lakói voltak. Mellékesen jegyzem meg, hogy ez a legtöbb szláv népre, többek között a lengyel és cseh népelemre, illetve ránk magyarokra is – pedig mi nem vagyunk szláv nép – igaz, hogy a különböző közösségek több esetben földrajzi helyekről kapták nevüket.

A szláv népek elterjedése Európában a VII-IX. században

A Régmúlt idők elbeszélése, illetve más források is megemlékeznek a germán eredetű varég nép beáramlásáról a térségbe. A varégok Skandináviából érkeztek, kezdetben a Baltikum területeit, illetve a Ladoga-tó környékét és a térség folyóit, az Ilmenyt és a Lovat vették birtokba. A Ladoga-tó déli oldalán a varégok egy várost is alapítottak Aldeigjuborg néven. Innen indultak el a „tenger nomádjai”, hogy további folyókon végig hajózva újabb területeket járjanak be. És hogy mi volt a céljuk? Mai szóhasználattal élve talán úgy lehetne a legjobban kifejezni, hogy keresték a piaci rést. A piacon tátongó rés pedig a Balti-tengertől egészen a Krímig és a Fekete-tengerig húzódott. A normannok a kor kiváló kereskedői voltak, így nem vett sok időt igénybe részükről a cél megfogalmazása. Mivel a Baltikumtól Konstantinápolyig húzódó területen – tehát Kelet-Európa jelentős hányadán – folyók húzódnak, így ezeken végig hajózva össze lehetett kapcsolni a Balti-tengeri kereskedelmi útvonalat az egzotikumokban bővelkedő balkáni, görög, illetve perzsa-arab útvonalakkal, és az ebből jövő hasznon nagy részét pedig maguk tehették zsebre. Emellett, mivel nem csak fejben voltak erősek, hanem jelentős katonai erőt is képviseltek, a területen élőket is uralmuk alá tudták vonni, illetve biztosítani tudták a kereskedelem által igénybe vett folyók őrzését is.

A biznisz beindítása végett tehát szereplőink elkezdték igénybe venni a folyókat. Elérték a Volgát, a Dnyepert és a Desznát is. Ezeken a folyókon hajózva pedig eljutottak a Fekete-tenger térségébe. Így jött létre a varégoktól a görögökig vezető vízi út. A stratégiailag jelentősnek ítélt pontokon – ilyen pontok voltak a későbbiekben jelentős szerepet szerző Novgorod és Kijev is – kereskedelmi lerakatokat, telepeket hoztak létre, amelyek az évek során betelepülő lakosság miatt településekké, majd városokká fejlődtek, megalapozva ezzel Kelet-Európa urbanizációját.

A narancssárgával jelölt területet uralták a varégok, később részben ezen területen alakult ki a Kijevi Rusz

Ezen kívül a déli, délnyugati területeken nomád életmódot folytató török népek éltek. A IX. században a térségbe beáramló varégok a Don és a Donyec, valamint a Volga folyók behajózásával érintkeztek először a kazárokkal, majd helyüket a XII. századtól a kunok vették át tartósabban. A sztyeppei nomád életmód jellemezte ezeket a népeket. Főként állattartással, illetve kisebb mértékben halászattal, vagy arra alkalmas helyen kezdetleges földműveléssel is foglalkoztak. Mint ahogy a későbbiekben látni fogjuk, mind a kazárok, mind a kunok mobilis haderővel rendelkezve támadásaikkal állandóan zaklatták a környéken élő népek lakosságát. Amelyik falu, vagy település nem akarta elszenvedni az öldöklést és a pusztítást, annak adót kellett fizetnie az őket megtámadó portyázóknak. A fiatal Rusznak sok gondja lesz még ezekkel a népekkel a későbbi századok során.

A Kazár Birodalom területe a IX. században

Az államalapítás és a Rurik-dinasztia

A IX. században a varégok beáramlása a régióba igazán jelentékeny hatású volt. Azonban azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a kereskedelmi telepek létesítése és a lakosság egy részének adóztatása még nem jelentett egyet az államalapítással. A beáramló skandináv népelem nem fordított kezdetben nagyobb figyelmet a helyiekkel való összebarátkozásra, csak mint kereskedelmi partner, illetve mint adófizető tekintettek rájuk. Ismét kénytelen vagyok a Régmúlt idők elbeszéléséhez nyúlni, hogy bemutassam, hogyan és miként keletkezett a Rusz államisága. Így ír a krónika a varégok szlávok általi behívásáról:

„A varjágok a tengeren túlról jöttek és adót követeltek a finn és szláv népektől, akik elűzték őket, de hamarosan egyenetlenség és viszály támadt köztük, és így szóltak egymáshoz: „Keressünk fejedelmet magunknak, aki uralkodna és igazságosan ítélkezne fölöttünk.” Így a varjágokhoz hajóztak, a ruszokhoz, ahogyan ezeket nevezték, csakúgy, mint egyeseket svédeknek, másokat normannoknak, megint másokat angoloknak, vagy gótoknak hívnak. A ruszokhoz szóltak: „Országunk nagy, és gazdag, de nincsen benne rend. Gyertek és uralkodjatok közöttünk”. A ruszok kiválasztottak három fivért, akik az egész rusz népet magukkal vitték.”

A történet valóságtartalma természetesen kétségbevonható, ám kiválóan hangsúlyozza a varég, skandináv népelem későbbi államalkotó tevékenységének jelentőségét. A krónika szerint ez 862-ben történt.

Novgorod városát valamikor a 830-as évek végén és a 840-es évek elején hozhatták létre és a hagyomány szerint maga Rurik, a későbbi dinasztialapító volt a város megteremtője. Aszkold és Dir, két magas rangú varég nem sokkal később a Dnyeperen lehajózva elhódította Kijevet a kazároktól, akik a keleti sztyeppékről érkezve folyamatosan adóztatták a város lakosságát. Végül 882-ben Rurik egy rokona, Oleg egyesítette a novgorodi és a kijevi hatalmi központokat, ezzel egységes államalakulatot hozva létre. Érdemes megjegyeznünk, hogy nem minden kutató fogadja el azt az állítást, hogy Oleg Rurik családjából származott, inkább azt a feltételezést támogatják, hogy Oleg Rurik kíséretéből való volt. Elterjedt szokás volt a ruszok fejedelmeinek, vezéreinek körében jelentősebb számú kíséretet fenntartani. Miután Oleg a 890-es évek végére uralma alá hajtotta a „varégoktól a görögik vezető vízi út” fontosabb stratégiai pontjait, portyázásokba kezdett, amely portyáknak Bizánc lesz az első számú célpontja a későbbiekben. A Nyesztor-krónika ekkortájt beszél arról, hogy a magyarok a Fekete-tengertől északra elhelyezkedő régión vonulnak keresztül, többek között Kijev érintésével is. A magyar törzsek megadóztatták a várost és a környéken élő szláv lakosságot, majd tovább vonultak. Érdekesség, hogy a Nyesztor-krónikán kívül arab források is említést tesznek az eseményekről.

Oleg fejedelem ábrázolása (V. M. Vasznyecov; 1899)

Támadások Bizánc ellen és a kereszténység gyökerei

A Bizánci Birodalom, illetve a formálódó Rusz területe nagyjából Oleg uralkodása alatt (IX-X. század)

Az első zsákmányszerző hadjáratok Oleg fejedelem uralkodása alatt kezdődtek meg. A kiszemelt célpont a Bizánci Birodalom volt, annak is a fővárosa, Konstantinápoly. Olegnek bizonyosan voltak ismeretei a városról és annak gazdagságáról. Ugyanis elődjei már többször megjárták a várost, mind kereskedelmi, mind katonai céllal. Az első említés a ruszokról, hogy Konstantinápolyban jártak, 839-ből származik. A Bertini Évkönyvekben ugyanis azt írják, hogy Theophilosz bizánci császár „rhósz” névre hallgató északi jövevények egy jelentős csoportját küldte nyugatra Jámbor Lajoshoz, hogy juttassa haza őket. Nagy valószínűséggel diplomáciai küldöttek, vagy kereskedők lehettek, akik azt állították Konstantinápolyban, amikor származásukról kérdezték őket, hogy svéd származásúak. Többek között ez is bizonyítja, hogy a IX. század közepe felé a viking kereskedők már a Fekete-tengerre is eljutottak. A 860 előtti időszakban már rendszeresek voltak a támadásaik a Krím-félszigeten. Elfoglaltak egy Szogaiai nevű várost a Dél-Krímben, illetve fosztogatták a partszakaszt is. Ekkoriban ez meglepetésként érte a bizánciakat, ugyanis korábban ilyen jellegű támadások nem érték a birodalom határait északi irányból. A bizánci hadiflotta sem tudott mindig időben érkezni, mivel a hadihajók nagy része az Égei-tengeren, vagy a Földközi-tenger más, a birodalom által ellenőrzött régiójában tartózkodott, így a vikingek által megtámadott bizánci városok javarészt ki voltak szolgáltatva a „tenger nomádjainak”. A vikingek általában gyors mozgású hajóikkal meglepetésszerűen, orvul támadtak a kiszemelt településre. Rövid partraszállás, a helyőrség megbénítása – amennyiben volt –, majd azt követően fosztogatás, nem ritkán gyújtogatás következett. Miután megszerezték a zsákmányt, visszatértek hajóikra és amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan tovatűntek mozgékony hajóik segítségével. Ezt az „üss és fuss” – illetve jelen esetben „üss és vigyél mindent, ami felfér a hajóra” – taktikát nem csak az Északi-tengeren, Anglia partjainál, vagy más nyugat-európai országokban alkalmazták sikerrel a vikingek, hanem a jelek szerint a Fekete-tengeren is. 866-ban aztán a felbátorodott viking harcosok Aszkold és Dir vezetésével – akik ekkor már Kijevet uralták – 200 hajóval magát a bizánci fővárost támadták meg, majd meg is adóztatták, emellett pedig a Boszporusz tengerszoros partjain fekvő városokat sem kímélték a fegyveresek. Az ostromról fennmaradt egy érdekes történet. Amikor ugyanis a vikingek a várost fenyegették támadásaikkal, Phótiosz konstantinápolyi pátriárka a blakhernai Szent Istenszülő templomából kihozatta az Istenszülő Szűz Máriának tulajdonított palástot és éneklések közepette a tenger partjára vitték, majd szélét a vízbe mártották, amitől az emlékezet szerint akkora vihar támadt, hogy meghátrálásra kényszerítette a támadókat. A fentebb leírt történetet a Régmúlt idők elbeszélésében örökítették meg. A vikingek katonai erejét és taktikájuk sikerességét bizonyítja, hogy III. Mikhaél császárnak egyből a város védelmére kellett sietnie, pedig éppen máshol vezetett hadjáratot, és csak nagy nehézségek árán tudott a falakon belülre jutni. A császári kormányzat próbálta kezelni a helyzetet és küldöttséget menesztett a kazárokhoz, hogy szövetségre lépjenek velük a Rusz ellen. Nem mellesleg a vikingek és a mellettük harcoló – viszonylag nagy számú – szláv harcosok a kazároknak is okoztak kellemetlenségeket, amik az évtizedek múltával sem enyhültek és ez – ahogy majd végül látni fogjuk – a kazárok bukásához fog vezetni.

A legjobb megoldásnak a bizánciak számára viszont leginkább az ismeretlen jövevények megtérítése tűnt. Nem sokkal a támadás után a Konstantinápolyba érkező varég követek megkeresztelkedtek és nagy valószínűséggel hazájukban is terjesztették a keresztény hitet. Phótinosz pátriárka 867 körül tudtára adta a többi keleti pátriárkának, hogy a korábban a birodalmat támadó kegyetlen barbárok egy része már felvette a keresztséget és a konstantinápolyi pátriárka lelki vezetése alá tartoznak. Immáron mint a birodalom barátai és mint proxenoi hivatkoztak rájuk. Az előbbi kifejezés az ókorból származik, Athénban nevezték így azokat a személyeket, akik messzi földről érkeztek és a városállam barátainak számítottak. Bizánc is így nevezte országa távoli, idegen és frissen szerzett barátait. Hogy valaki kiérdemelje ezt a címet, fel kellett vennie a keresztséget. Érdekességképpen nálunk az erdélyi Gyula részesült ennek a címnek birtoklásában, miután felvette a bizánci rítusú keresztséget.

Ám ekkor még nem maradt meg tartósan a kereszténység a Ruszban. Nagy valószínűséggel az északról beáramló pogány Oleg fejedelem vezette hódítás miatt, aki Novgorod fejedelme volt és 882-ben elfoglalta Kijevet, ezzel egyesítve a varégok által ellenőrzött két hatalmi központot. Újra a pogány kultuszok kerültek előtérbe, de hiába, mivel a formálódó kelet-európai állam megtette az első lépést a keresztény állammá válás útján, illetve ahhoz is közelebb jutott, hogy a bizánci „nemzetközösség” tagja legyen. Bizánci nemzetközösség alatt azokat az államokat, illetve népeket kell érteni, akik Bizánctól vették fel a kereszténységet, továbbá az idő múlásával kulturális, illetve művészeti hatások is érték őket az „Új Róma” hatalma alatt álló területek felől. Ebbe a nemzetközösségbe tagolható például a bolgár, az örmény, a grúz, és a szerb, valamint sok más nép is.

Oleg fejedelem, hű volt elődjeinek szokásaihoz és újabb zsákmányszerző hadjáratokat indított déli irányban, főleg a bizánciak ellen. 907-ben közvetlenül a főváros ellen indult. Fortélyos hadicselt alkalmazva, miután látta, hogy az Aranyszarv-öblöt lezáró láncon nem tud átjutni, hajóit kerekekkel ellátva átvontatta a szárazföldre, ezzel megadásra kényszerítve és tárgyalóasztalhoz ültetve a bizánci császárt. Ez a fajta megoldás nem volt ritka a vikingeknél, ugyanis csak így tudtak egyik folyóról a másik folyóra átszállni, ha ez vízen nem volt megoldható. Érdekesség, hogy később II. Mehmedék is ezt használták az 1453-as hadjáratban. Oleg a győzelme jeléül, jó normann szokás szerint a város falaira szögelte pajzsát, illetve jelentős kereskedelmi engedményeket harcolt ki a varég kereskedőknek a városban.

(A bibliográfia a második cikk végén lesz megtalálható.)

Írta: galambákos