962. február 2-án koronázta császárrá Rómában XII. János pápa I. (Nagy) Ottó német királyt. Ez volt az a pillanat, amikor lényegében megszületett az az állam, amelyet mi Német-római Császárságként ismerünk. Emellett egyházi szempontból is egy fontos eseménynek tekinthető, mindjárt kiderül, hogy miért.

XII. János pápa portréja

A koronázás és előzményei

A pápaság ekkor több probléma közt őrlődött. A pápa, XII. János II. Berengár itáliai királlyal vívott éppen háborút, amelyben vesztésre állt, sőt, Berengár már Rómát ostromolta, amikor XII. János segítséget kért I. Ottó német királytól. Ottó kihasználta a lehetőséget, és nagy sereggel kelt át az Alpokon, II. Berengár visszavonult előle váraiba, így Ottó lényegében akadály nélkül érkezett meg a lezüllött „Szent Városba” 962. január 31-én. A császárrá koronázás február 2-án történt meg, Ottó „Imperator Romanorum”, azaz a „rómaiak császára” lett, hiszen az igen elterjedt „translatio imperii”, azaz a „hatalom átadása” elv értelmében a római császárok utódja volt Nagy Károly (800-ban koronázzák meg) és a Karolingok, Ottó pedig a Karolingok jogutódjának számított, így a római császárok hatalma neki lett átadva. Az az elnevezés, hogy „Német-római Császárság” az jóval későbbi, XII-XV. századi elnevezés, az alábbi listán végig lehet követni, hogy mikor hogyan nevezték a birodalmat:

• Imperium Romanum (Római Birodalom)
• Sacrum Imperium Romanum (Szent Római Birodalom, 1157-től használja ezt (Barbarossa) Frigyes császár
• Imperium Romanum Sacrum Nationis Germanicae (Német Nemzet Szent Római Birodalma, németül: Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation, ez az elnevezés az 1512-es kölni birodalmi gyűlés után állandósul)

A koronázást és annak előzményeit röviden leírja Cremonai Liutprand a Nagy Ottó császár viselt dolgairól című művében:

„[Ottó] sereget gyűjtött és sietve Itáliába vonult. Az országból aztán igen gyorsan elűzte Berengárt és Adalbertust, mivel nyilvánvaló volt, hogy a legszentebb apostolok, Péter és Pál voltak harcostársai. A jó király tehát összegyűjtvén a szétszórtakat és megszilárdítván a megtörteket kinek-kinek megadta azt, ami az övé, aztán pedig Rómába vonult, hogy ott is hasonlóképpen cselekedjék. Itt csodálatos fénnyel valamint újszerű pompával fogadták, és ugyanazon János, a legfőbb pap és egyetemes pápa császárrá kente fel.” (a szöveget lásd Peter Classen – Cremonai Liutprand: A Nyugat és Bizánc a 8-10. században, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2005., 487. oldal)

I. Ottó és XII. János találkozása egy középkori miniatúrán

A Privilegium Ottonianum

János pápa február 13-án szerződést kötött Ottóval (ez a Diploma Ottonianum, más néven Privilegium Ottonianum), amely a Karoling-uralkodók által lefektetett alapokra helyezte a pápa és a császár kapcsolatát, a császár Róma és a pápaság védelmezője lett, illetve azt is leírták, hogy megy területek tartoznak pápai fennhatóság alá, azaz mely területek részei a Pápai Államnak (ezen területek: Róma és környéke (azaz Szent Péter öröksége/Patrimonium Sancti Petri), Pentapolis, Romagna, Ravenna).

Itália térképe 1000 körül, remekül megfigyelhető rajta a Pápai Állam területe Közép-Itáliában

Az elterjedt vélekedéssel szemben ezen megegyezés még nem mondta ki azt, hogy a megválasztott pápának felszentelés előtt hűségesküt kell letennie a császárnak a császári követek előtt. Ezen betoldás csak 963 végén kerül bele a megegyezésbe, ugyanis XII. János összefogott Ottó távozása után Berengárral és fiával, Adalberttel, Ottó erre visszatért Rómába, egy zsinattal letettnek nyilváníttatta Jánost majd egy saját jelöltjét, VIII. Leót tette meg pápának (aki egy laikus, azaz világi tisztségviselő volt). Ezek után XII. János több lázadást is szervezett Leó ellen, 964-ben sikerrel járt, de még ezen évben elhunyt, Ottó pedig rendet tett Rómában, letette János utódját, V. Benedeket és visszahelyezte székébe VIII. Leót.

Végszó

Ottó császárrá koronázása megteremtette az alapját egy maradandó nyugati császárság létrejöttének, amely meghatározta az egész európai középkor történetét, így a 962-es koronázás mind tényleges, mind szimbolikus jelentőséggel bír a mai napig, pontosan emiatt nem árt megemlékezni róla.

 Források:

• Peter Classen - Cremonai Liutprand: A Nyugat és Bizánc a 8-10, században, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2005.
• Gergely Jenő: A pápaság története, Kossuth Kiadó, Budapest, 1982.
• Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
• Joachim Waley: Germany and the Holy Roman Empire Vol. I., Oxford University Press, Oxford, 2012.
• Walter Ulmann: The Origins of the Ottonianum In. The Cambridge Historical Journal, Cambridge University Press, 1953/1.szám, 114-128. oldal