Az előző részben a reformkort és annak előzményeit tekintettük át egyháztörténeti szempontból, ebben a cikkben pedig a szabadságharc idejét fogjuk tárgyalni (többek között azt, hogy az egyes egyházak hogyan álltak hozzá a szabadságharc ügyéhez), illetve röviden ki fogok térni a megtorlás kérdésére is.
„nem ellenséges szándékkal léptek be az országba” – A katolikus klérus és a szabadságharc
A katolikus egyház, ahogy már az első részben hosszabban kifejtettem alapvetően óvatosan állt hozzá a reformokhoz, 1848-ban azonban kénytelen volt engedményeket tenni a liberálisoknak, többek között a papság lemondott a tizedről is. A fegyveres harc kitöréséig nem állt be nagyobb törés, a papok magyarázták sokszor a népnek, hogy az új törvények miként értelmezendők, és lényegében eltűrték a változásokat, voltak, akik még támogatták is. Ezen együttműködésnek egyik példája Csíktusnádi Kovács Miklós erdélyi püspök, aki levelezett a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterével, Eötvös Józseffel is, egyik levelében például ezt írta neki: „Megyém ezen tiszta meggyőződése mivel élénk vala és őszinte, azonnal a cselekvőség mezejére lépett át […] az esperes és plébánosokat arra felhívám: miszerint a népet ily valóban criticus körülmények között békére, csendre, Isten gondviselésében való erős bizodalomra és elöljáróik iránti engedelmességre intsék.” 1848 júniusában Hám János szatmári püspököt a Batthyány-kormány kinevezte esztergomi érseknek (ő azonban nem foglalta el hivatalát). A fegyveres harc kitörésekor és a Habsburgokkal való egyre feszültebb viszonyok között a katolikus klérus nagyobb része igyekezett nem szembefordulni a Habsburg udvarral, hiszen többen voltak a konzervatívok a kléruson belül. Ennek ellenére természetesen rengeteg római katolikus katona harcolt a magyar honvédség kötelékében és a tábori lelkészek között is (a lakosságon belüli arányoknak közel megfelelően) 75%-os arányban voltak a római katolikus papok, akik tábori miséket is tartottak (azt azonban fontos megjegyezni, hogy a honvédség keretein belül csak 1849 elejétől kezdett el megjelenni a tábori lelkészség). Az alsóbb papságnak is egy része kiállt a szabadságharc mellett.
Hám János esztergomi érsek
Érdekesebb a harcokhoz való hozzáállása a felsőbb klérusnak, a főpapságnak. Az esztergomi érsek és a püspöki kar nagyobb része szembehelyezkedett a forradalommal, ennek legékesebb példája akkor volt, amikor Windischgratz 1849 januárjában bevette Pest-Budát, történt ugyanis ekkor, hogy egy küldöttség érkezett a császári csapatok parancsnokához Hám János esztergomi érsek vezetésével, és ezen találkozó keretében az érsek kérvényezte, hogy hadd tartsanak hálaadó misét a Mátyás-templomban, hogy megünnepeljék Windischgratz győzelmét és Ferenc József uralkodását (a hálaadó misét meg is tartották februárban, maga az esztergomi érsek celebrálta), azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy maga Windischgratz levélben szólította fel Hám Jánost és társait az engedelmességre és a császáriak támogatására, mindazonáltal személyes véleményem szerint nem lehet azt mondani, hogy kényszer alatt cselekedett volna az érsek. Január 12-én egy körlevelet intézett Hám János a magyar főpapokhoz, amelyben többek között az alábbit írja:
„A sokszor hányatott s veszélyben forgott Magyarhon leginkább annak köszönheti ezeréves fennmaradását, hogy többféle nemzetiségekből álló lakosai a törvényes király s az ország alkotmánya körül egyesülvén, a trónt s az alkotmányt minden erejükkel megvédeni s a kir. Felség iránt hűségüket s hódolatukat szóval és tettel bevallani őszintén törekedtek; most is csak az fogja megmenthetni hazánkat a hosszas háború veszélyeitől, ha annak minden polgárai s bármily osztályú lakosai törvényes Urunk s Királyunk I. Ferenc József iránt alattvalói hűségöket tartózkodás nélkül bevallani, s legfelsőbb rendeletéit hódolattal elfogadni s teljesíteni sietendnek. Isten akaratja, hogy minden lélek a felsőbbségnek alávetve legyen; Üdvezítőnk parancsolatja s példaadása és az apostolok intései köteleznek bennünket, hogy a törvényes uralkodó s küldöttei iránt engedelmességgel viseltessünk s mivel a jelen mozgalmas idők szövevényes fejleményei alatt a szó, írás s izgatás mesterségével a magyar nemzetnek királya iránti eddig tántoríthatatlan hűsége, s hódolat sokakban megingatott, ntiszt. Uraságodat ezennel felhívom, hogy mint maga igyekezzék híveit őfelsége Urunk királyunk iránti köteles engedelmességre inteni s buzdítani, mint pedig az őrködése alatt álló többi lelkipásztorokat is ez értelemben kellően utasítsa, nehogy a nép engedetlenség által őfelségének neheztelését s hatalmas hadseregének bosszúját vonja magára.”
Ez nyílt felszólítás a szabadságharccal való szembenállásra, ezt csak tetézte a január 20-án a püspöki kar nevében kiadott körlevél, amely az összes magyar római katolikus hívőhöz szólt. Ebben többek között az olvasható, hogy
„ő cs. kir. felségök, V. Ferdinánd és I. Ferenc József nem akarják szabadságunkat, vagy nemzetiségünket elnyomni; sőt azok további fenntartását ünnepélyesen biztosítják; és hogy különösen a földmívelő népet az újabb törvények által megszüntetett úrbéri robot és dézsma visszaállítása iránt terjesztett álhírek alaptalanságára figyelmeztetvén, a részökre törvény által engedményezett nyereményeket minden jövendő időre biztosítani kegyeskedtek.”,
illetve pár sorral lejjebb azt is kimondja a körlevél, hogy
„a cs. kir. hadsereg élén főméltóságú herceg Windischgrätz, mint főparancsnok és teljes hatalmú k. biztos, őfelsége legfelsőbb rendeletéből, s egyedül azon békességes célból lépett az országba s haladt egész Budapestig, miszerint ezen, a legszebb rendet tartó és példás fegyelem alatt álló hadierőnek tekintélye által lefegyverezze az ellenszegülőket, s a személy- és vagyonbátorságot biztosítván, a törvényes rendet s az irántai tartozó engedelmességet az egész országban visszaállítsa.”.
Mit látunk tehát? Hám János esztergomi érsek a szabadságharc leverésére érkező császári parancsnokot úgy állítja be, mint aki „békesség céljából lépett az országba”, illetve nyílt felszólítást is tartalmaz a körlevél, hogy az uralkodó iránt engedelmesség fontossága legyen hirdetve a római katolikus templomok szószékéről. Külön érdekes, hogy a körlevél egyes példányai eljutottak az akkor már Debrecenben tartózkodó országgyűléshez is, de Kossuth és társai először durva dezinformálásra gyanakodtak, mert nem akarták elhinni, hogy ekkora árulás létezik (1849 májusában megjelent Vukovics Sebő igazságügyi miniszter aláírásával egy olyan határozat, amely hazaárulónak nyilvánította Hám Jánost, Scitovszky János pécsi püspököt is, emellett azonban már korábban hazaárulónak lettek nyilvánítva Zichy Domokos veszprémi és Haulik György zágrábi püspökök is többek között). A források (levelek, jelentések) arról is tudósítanak bennünket, hogy az esztergomi érsek és más főpapok is támogatták ellátmánnyal és pénzzel a császári sereget (az esztergomi érsek 8000, Scitovszky János pécsi püspök 4000 forintot adományozott a császáriaknak „a zendülés leküzdésére”). A fentebb idézett körlevélhez hasonlót tett közzé az egri érsek, Lonovics József is 1849 februárjában. A Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetése (1849 április) után mégtöbben fordultak szembe a magyar szabadságharccal és a magyar kormányzattal, Haynald Lajos esztergomi főegyházmegyei irodaigazgató például megtagadta a nyilatkozat kihirdetését, ellenállásáért később menesztették is. Amikor a magyar honvédség a „dicsőséges tavasz hadjárat” folyamán előrenyomult az ország területén, több főpap, többek között Hám János is a visszavonuló császári sereggel együtt menekült a magyarok elől.
Scitovszky János pécsi püspök, 1849-től esztergomi érsek
Félreértés ne essék, nem azt szeretném sugallani, hogy az egész katolikus klérus áruló volt, pont az az érdekes, hogy az alsópapság (tehát például a plébánosok) jelentős része kiállt a szabadságharc ügye mellett, a főpapság nagyobb része azonban nem, részben amiatt is, mert befolyásuk és hatalmuk támaszát egyedül a Habsburgokban látták. Talán jól példázza az alsópapság kiállását, hogy gróf Andrássy György egyik levelében azt írja 1849 februárjában, hogy „számos barátcsuhát és papi reverendát cseréltek fel honvéd-köpennyel”, azaz mind szerzetesek, mind papok beálltak a magyar honvédség kötelékébe. A főpapság körében sem mindenki fordult szembe a magyar kormánnyal, Horváth Mihály csanádi és Bémer László nagyváradi római katolikus püspökök például kapcsolatban voltak a kormánnyal (személyesen eljöttek Debrecenbe) és Kossuthék oldalán álltak (Andrássy György a fentebb említett levelében azt írja például Horváth Mihályról, hogy „ultramagyar” és a protestánsok kedveltje). Rajtuk kívül még négy püspök lépett kapcsolatba később a magyar kormánnyal, Jekelfalussy Vince szepesi római katolikus, Erdélyi Vazul nagyváradi, Popovics Bazil munkácsi és Gaganecz József eperjesi görög katolikus püspökök.
Horváth Mihály csanádi püspök
Bémer László nagyváradi püspök
A katolikusokról szóló részt lezárva szeretnék kicsit beszélni az idézetről, amit a cikkem címének választottam. Az idézet Palkovics László kormánybiztos egyik jelentéséről szól, amelyet az esztergomi főegyházmegye helyzetéről írt 1849. június 25-én. Ezen levélben írja azt, hogy az esztergomi káptalanban csupán három megbízható hazafit tud megemlíteni. Azért választottam ezt címnek, ugyanis szerintem remekül példázza, hogy a római katolikus egyház és klérus kétrészre szakadt a szabadságharc idején, az egyik része kiállt a szabadságharc mellett (főleg a hívek és az alsópapság), míg másik része (a felsőpapság) inkább szembehelyezkedett vele, de körülük is voltak páran (ennek lehet a szimbóluma akár a három megbízható hazafi a káptalanban), akik mégis csak a magyar kormány mellett törtek lándzsát.
„Magyarország jelenlegi, lázadó megmozdulása elsősorban protestáns jellegű” – A protestáns egyházak és a szabadságharc
A protestáns egyházak helyzete és hozzáállása alapvetően más volt, hiszen számukra az 1848-as változások nagyrész pozitívak voltak, így szinte egyértelmű volt, hogy bennük nagyobb az elszántság ezen eredmények megvédésére. A szabadságharc idején a legismertebb vezető személyiségek nagyobb része protestáns volt, elég ha csak Kossuth Lajost, Görgei Artúrt, Petőfi Sándort és Szemere Bertalant említem (ennek ellenére személyes véleményem az, hogy ők nem a protestantizmus, hanem az egész magyarság hősei). A protestánsok hozzáállását a Habsburgokkal szembeni fegyveres harc sem nagyon osztotta meg, hiszen ők nem kötődtek úgy az uralkodócsaládhoz, mint a római katolikus klérus, ennek remek példája Haubner Máténak, a dunántúli evangélikus egyházkerület szuperintendensének (azaz püspökének) körlevele, melyet egyházkerülete lelkészeinek írt akkor, amikor Windischgratz megindult Magyarország ellen. Ezen levelében többek között azt írja, hogy
„Kimondották a törvényben, hogy minden embernek jogában kell állani, hogy emberré lehessen! S íme támadott ellenség, ki ellenes szegül, s az előbbi, embert embertelenítő zsarnokságot továbbra is fönn akarja tartani […]. Honunkban 12 millió jobbágy ember ezentúl nem robotol; véres verítékkel szerzendő vagyonkájából ötödöt, kilencedet, tizedet nem kénytelen adni; személyes és családi nyugalma, a hajdútól kezdve felfelé, 20-30 kisebb és nagyobb kényuraságok szeszélyétől nem függ; fölötte bíráskodó felsőségét saját bizodalma szerint választja; a törvény előtt minden más polgártársával egyenlő stb. […]. Testvéreim! nem csupán anyagi nyereség az, melyet nemzetünk eddigi küzdése szerzett, hanem lelki szabadság!”
Ez egy egyértelmű, nyílt állásfoglalás a szabadságharc mellett, de ugyanilyen volt Pákh Mihály tiszai szuperintendens körlevele, amelyet 1848 október 5-én írt meg püspökké választása után nem sokkal:
„Fel tehát ti is, hű pásztorai a híveknek, igaz lelkű nevelői az ifjúságnak, buzgó felügyelői a gyülekezetnek s hitünknek minden józan követői! Ébredjünk fel s az oktatás és intés bölcs és ható szavával vessünk gátot az elámításnak, mellybe nemzetünket dönteni szándékoznak! Erőnk megfeszítésével is terjesszük ahol csak lehet a jobb irányt és ismeretet, hogy a tévelygők az ő képtelenségeikből kiábránduljanak és híveik ennekutánna is az elsikamlástól megőriztessenek, ha tán közikbe is feltolná czudar képét a pártütés és hon árulási csábítás”.
1849. január 9-én Windischgratz levelet írt a kecskeméti, komáromi, miskolci, debreceni, pozsonyi, győri, selmeci és iglói protestáns szuperintendenseknek, hogy ne engedelmeskedjenek a Honvédelmi Bizottmány (OHB) „felségáruló” intézkedéseinek és intsék meg az egyházkerületeikben szolgáló lelkészeket, hogy ne izgassák az uralkodó (azaz Ferenc József) ellen a népet. A szuperintendensek nagyrésze azonban nem engedelmeskedett Windischgratz parancsának és hűséges maradt az alkotmányhoz és a Honvédelmi Bizottmány képében működő végrehajtó hatalomhoz. A magyar honvédségnél a tábori lelkészek 16%-a volt református és 1%-a volt evangélikus, a reformátusok esetében ez a szám arányaiban megfelel a társadalmi reprezentációnak, és természetesen említenem sem kell, hogy a honvédkatonák között is rengeteg volt a protestáns. A Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésénél a római katolikusokkal ellentétben a protestáns lelkészek és püspökök oldaláról nem nagyon volt ellenkezés, a protestánsok döntő többsége szívből örült a Habsburgok trónfosztásának, Szoboszlai Pap István debreceni református szuperintendens például azt mondta, hogy a magyar nemzet három évszázados szenvedésének és harcának gyümölcse a Nyilatkozat.
Szoboszlai Pap István debreceni református szuperintendens
Haubner Máté, a dunántúli evangélikus egyházkerület szuperintendense
A megtorlás
A szabadságharc leverése után mind a római katolikusokat, mind a protestánsokat kemény üldözések érték. A katolikusok esetében sok plébános és alacsonyabb rendű klerikus került börtönbe vagy lett lefokozva a szabadságharc támogatásáért (közel 300 katolikus papot és egyéb alsóbb szintű klerikust ítéltek el, a fentebb említett pécsi püspök, Scitovszky János (aki 1849-től esztergomi érsek) igyekezett mindent megtenni azért, hogy ne börtönben kelljen sínylődniük, hanem csak egyházi fenyítésben részesüljenek), de a felsőbb klérusból is volt akit letartóztattak, illetve lefokoztak, például Hám János esztergomi és Lonovics József egri érsekeket is leváltották, eltávolították csanádi püspöki tisztségéből Horváth Mihályt. Többeket arra kényszerítettek, hogy hálaadó istentiszteletet tartsanak a szabadságharc leveréséért, például a magyar kormányt támogató Bémer László nagyváradi püspököt is rákényszerítették erre, de ilyen a protestánsok körében is előfordult, a fentebb említett Szoboszlai Pap István is kénytelen volt hálaadó istentiszteletet tartani Ferenc József győzelméért és uralkodásáért (pedig 5 hónappal előtte ő volt az, aki annyira örvendezett a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásakor). A protestánsokat is legalább ugyanilyen, ha nem nagyobb üldöztetés érte (a katolikus felsőbb klérusban azért pár személycserén kívül sok változás nem történt), hiszen ők még inkább kiálltak egységesen a szabadságharc és a forradalom ügye mellett, rengeteg lelkésznek kellett elmenekülnie, a protestáns vezetők közül pedig például Haubner Máté szuperintendenst 6 év várfogságra és tisztségének elvesztésére ítélték fentebb idézett körlevele miatt. Emellett említeni lehet például Szeberényi János bányai és Pákh Mihály tiszai evangélikus szuperintendenseket, akiket szintén elmozdítottak helyükről, hadbíróság elé állítottak és be is börtönöztek.
Pákh Mihály tiszai evangélikus szuperintendens
Szeberényi János bányai evangélikus szuperintendens
Végszó
Minden kedves olvasómtól elnézést kérek a hosszú idézetekért, de szerintem ezek nélkül az egyes egyházi vezetők álláspontja nem lehetett volna kellően érthető. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mind a katolikus, mind a protestáns egyházak kivették a részüket a harcokból és a megtorlásokból, a különbség a felsőbb egyházi vezetés szintjén érhető tetten, hiszen a protestánsoknál ezen réteg egységesebben kiállít a szabadságharc mellett, míg a római katolikus felsőbb vezetés jóval nagyobbrészt fordult azzal szemben, hiszen (érthető módon) a saját hatalmának biztosítékát a konzervatív Habsburg udvarban látta és nem a nagyrészt liberális alapokon nyugvó magyar kormányban.
Források
- Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon (1521-1945), Gondolat, Budapest, 1985.
- Katolikus egyház a 18–19. századi Magyarországon (egyetemi jegyzet), Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet, 2008.
- Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig, Szent László-nyomda Részvénytársaság, Nagyvárad, 1915.
- Kertész Botond: Evangélium és szabadság. Az evangélikus egyház Magyarországon 1848-49-ben (Societas et Ecclesia 5.), Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület, Budapest, 2002.
- Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848-49-ben, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 1999.
- Julien Papp: 1848 Magyarországon: a katolikus egyház és a forradalom In Egyháztörténeti szemle évfolyam (2008.) /2. szám
- Fazekas Csaba: Dokumentumok Haynald Lajos 1849. júniusi hivatalvesztésének történetéhez In Századok 135, évfolyam (2001.) /1. szám
- A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben kötet (szerk. Andics Erzsébet), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952.
- A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben kötet (szerk. Andics Erzsébet), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.
- Tamási Zsolt: A római katolikus egyház 1848–1849. évi székelyföldi viszonyai – Esettanulmány: a székelyföldi katolikus papság reagálása és hatása a forradalmi változásokra (http://real.mtak.hu/85897/1/Tam%C3%A1si%20Zsolt%20A%20r%C3%B3mai%20katolikus%20egyh%C3%A1z%201848%E2%80%931849.%20%C3%A9vi%20sz%C3%A9kelyf%C3%B6ldi%20viszonyai.pdf)
