Bevezetés

Mánuel bizánci császár támadásai az 1165-ös és az 1166-os évben sem enyhültek. A görög császár árnyéka egyre jobban rávetült III. István Magyar Királyságára. Zimony várának bevétele lyukat ütött a délvidéki védelmen és sebezhetővé tette III. István országát. István egyértelműen gondolt arra, hogy visszavágjon fenyegető déli szomszédjának, de még nem érezte magát elég erősnek. Az 1165-ben megkötött béke nem tartott sokáig.

A zimonyi csatáról szóló „minisorozat” ezen részében a szerémségi hadjáratról és magáról a zimonyi csata lefolyásáról lesz szó.

Mánuel császár helyzete az 1165-ös béke után

A görög császár nem nyugodott bele a korábbi békekötésbe. Hosszútávú célja volt, hogy III. István országát bábállamává tegye. Mivel birodalma más területein nem volt nagyobb fenyegetés, így nyugodtan tudott koncentrálni a magyar hadszíntérre, ugyanis 1162-ben hűbéresükre kényszerítette II. Kilidzs Arszlánt, aki az Ikóniumi Szultánság uralkodója volt. Így a birodalom keleti területe valamelyest stabilizálódott.

Katonáit át tudta csoportosítani a szerb, bolgár és dalmát területekre, előkészítve egy Magyarország elleni támadást. Kiváló hadvezére, Andronikosz Kontosztephanosz felelt a dunai hadszíntérért, III. István viszont magához ragadta a kezdeményezést. Sereggel indult a Szerémség visszafoglalására, a sereget Dénes ispán vezette. Válaszul Mánuel is seregeket küldött a Szerémség megerősítésére. A görög sereget Gábrász Mihály és a szerémségi dux, Várnász Mihály vezették. A görög sereget azonban megtámadták menet közben. Dénes ispán a meglepetés erejével győzte le a bizánci sereget.

Mánuel nem örült az eseményeknek. Haragjában még egy kisebb sereget küldött a Szerémségbe. Ezt a sereget Akszhukosz Alexiosz tábornok vezette. Célja volt, hogy Dénes ispán seregeit feltartóztassa, ám Alexiosz nem teljesítette Mánuel parancsát és nem ütközött meg Dénes ispánnal. Mánuel ezért megbüntette és leváltotta pozíciójáról. Mánuel miután látta, hogy a dunai frontszakaszon nem igazán volt várható a siker így abban látta a legjobb megoldást, hogy egy másik frontot nyit Erdély irányában. Az ide küldött sereg a bizánci themákon kívül rengeteg oláh harcosból állt. Ennek a seregnek is két vezetője volt mégpedig Vatazész Leó és Dukasz János. Vatazész Leó a Törcsvári-szoros, míg Dukasz János a Borgói-szoros felől tört be Erdélybe. A támadás elsöprő sikert hozott Mánuelnek, a két sereg szinte egyeltalán nem ütközött ellenállásba, mivel a magyar sereg nagy része a szerémségi fronton harcolt sikerrel. Így hatalmas pusztítás és fosztogatás után a bizánci seregek ugyanazon úton, ahol jöttek, el is távoztak. Az erdélyi betörés után az osztrák herceg II. (Jasomirgott) Henrik megpróbált békét közvetíteni a felek között. Henrik sikerrel járt és a fegyverszünet megköttetett. Az osztrák herceg még arra is rávette Istvánt, hogy szakítson az orosz területekről származó jegyesével és az ő lányát, Ágnest vegye feleségül. Ezzel az Osztrák Hercegség és a Magyar Királyság közötti kapcsolatok szilárdabbá váltak, hiszen dinasztikus kötődés alakult ki a két uralkodó között. A déli határon azonban még mindig feszült volt a helyzet, Mánuel császár vonakodott figyelmen kívül hagyni a magyar hadszínteret és továbbra is nagy számú sereget állomásoztatott az Al-Duna mentén.

III. István magyar király egy romantikus ábrázoláson. A képen valószínűleg nagyon semmi sem hasonlít az eredeti uralkodóra.

A béke azonban nem volt hosszú, ugyanis egy új konfliktus kezdett el kibontakoztatni, méghozzá Dalmáciában. A spalatói érsek, Lombard Péter személyesen jött el István királyhoz, hogy Dalmácia görög fennhatóság alóli felszabadításáról tárgyaljanak. Az érseknek nyomós oka volt arra, hogy a magyar királytól kérjen segítséget, hiszen Bizánc uralma alatt nem ment túl jól a dalmát régiók sorsa, valamint alapból véve is a magyar érdekszférába tartozott a Nyugat-balkáni régió. Így hát a friss fegyverszünet nem tartott sokáig. Ombód nádorispán vezetésével magyar sereg tört be Dalmácia területére, először elfoglalták a határ menti kisebb városokat, majd Spalato ellen vonultak, ami a tartomány bizánci központja volt. Khaluphész Nikephorosz helytartó balszerencsésen a váron kívül tartózkodott a magyarok megérkezésekor. A magyarok nem voltak restek és fogságba ejtették a helytartót. A magyarok gyors előretörése kedvezett a mind Bizánc, mind Velence által fenyegetett Dalmát-szigeteken elhelyezkedő gazdag kereskedővárosoknak, akik kihasználva a kedvező helyzetet átpártoltak a magyarok oldalára. Zára városa, amit a Velence akart hatalmába keríteni szintén a magyaroktól várta a segítséget de Mánuel egyedül is nagy falat volt, így nem tudtak segíteni a magyarok a városnak, amit végül bekebelezett Velence.

Az 1166-os év igencsak a magyaroknak kedvezett. Ugyan Erdélyt a görög seregek csúnyán kifosztották, de a sokkal fontosabb dalmáciai területeket nem tudták megtartani.

Mánuel hatodik támadása és a zimonyi csata  

Az 1167-es év eljövetelével Mánuel császár esélyt látott a döntő győzelem elérésére. Ebből kifolyólag nem is kért a Henrik osztrák herceg által ajánlott béke meghosszabbításából. Itt egy nagyon érdekes diplomáciai pálfordulásnak lehetünk szemtanúi. I. Barbarossa Frigyes német-római császár, aki korábban ellenezte a bizánci császár terjeszkedő politikáját és vasmarokkal lépett fel ellene Itáliában, most hajlandó lett volna együttműködni Mánuellel, hogy közösen indítsanak hadat a Magyar Királyság ellen. Ám Mánuel ebből sem kért. Nem akarta, hogy legfőbb vetélytársa, a német-római császár is befolyáshoz jusson az ő érdekszférájában. Érthető módon Frigyes az elutasítás okán István mellé pártolt, ami jól jött a magyaroknak. Bizánc markából ezzel kiesett egy értékes katonai kezdeményezés lehetősége és egy sikeres német-bizánci hadjárat riválisa, István ellen. Mánuel ellenséges viszonyát semmi nem példázza jobban, mint, hogy a dél-itáliai városokban fizetett felbújtók igyekeztek Frigyes ellen hangolni a lakosság közvéleményét, illetve a főnemességet, sőt a római pápával, III. Sándorral (Frigyes riválisával) is egyezkedni kezdett a keleti ortodoxia és a római katolikus hit újraegyesítéséről, ha a pápa a német-római császár ellen hangolja Itáliát, hogy ezzel is lekösse Frigyes seregeit. Ugyan Mánuel tevékenységétől függetlenül, de III. Sándor és Frigyes császár szembenállása okán a német birodalmi sereg később valóban megindult Itáliába, Róma ellen.

I. (Barbarossa=Rőtszakállú) Frigyes császár ábrázolása egy középkori német krónikában. A császár egy magyarellenes bizánci-német szövetség tervét dédelgette, de végül nem járt sikerrel.

Mánuel bizánci császár az 1167-es év elején aktívan készült immáron hatodik Magyarország elleni támadására, ám egy lovas torna alkalmával megsérült, ami megnehezítette felkészülését a magyarok elleni hadjáratra. Felgyógyulása után utazott Philippopolisz városába, ahol tárgyalt a magyar követekkel. A tárgyalások sikertelenségét jól példázza, hogy a magyar követek hallani sem akartak arról, hogy kivonuljanak a megszállt dalmát területekről. Ez kezébe adta Mánuelnek a casus bellit (azaz a háborús indokot) egy újabb hadjárat megindítására. A Szófia városában összegyűlő nagylétszámú sereg kötelékében nem csak görög katonák, hanem besenyő és török könnyűlovas segédhadak, valamint szerbek és német zsoldos katonák is voltak. A sereg június elején indult meg a magyar határ felé a már említett Andronikosz Kontosztephanosz vezetéséve. A magyarok a követek érkezése és híradása után, akárcsak a bizánci fél, aktívan készültek a háborúra. Dénes ispán a Szerémségbe vezényelte csapatait, valamint Jasomirgott Henrik osztrák herceg jelentős nagyságú felmentőseregről is gondoskodott, de az csak később érkezett meg.

Mánuel császár, csak hogy el ne feledjük hogy nézhetett ki

A csata menete

Andronikosz amikor átkelt a Száván elfoglalta Zimonyt és környékét ezzel biztosítva a stratégiailag fontos pontot. Egy elfogott magyar katonától (valószínűleg kínzás árán) értesült a magyar sereg számáról és felszereléséről, valamint a magyarok egységeiről. A katona azt mondta neki, hogy Dénes ispán 15.000 katonával rendelkezik, amelynek nagy része (nyugati típusú) páncélos lovas, valamint visszacsapó íjjal és egyéb könnyű fegyverzettel ellátott könnyűlovas. A magyar seregben gyalogság nem volt. Azt még fontos hozzátenni, hogy az elfogott magyar katona állítása szerint a magyar sereg annyira lelkes és harcra kész, hogy már az első rohamuk során tönkreverik a görög sereget. Így hát, ahogy majd a csatarend felállításánál láthatjuk, Andronikosz elővigyázatosan fog eljárni, mivel nem akarja elkövetni azt a hibát, mint amit az 1166-os csatározások során a bizánci fél elkövetett, hogy alábecsülte a magyarok tettrekészségét.

A magyarok Dénes ispán vezetésével kissé elbízták magukat, valószínűleg az előző év során aratott győzelmek okán. Így az ispán nem is szállta meg Andronikosz előtt Zimonyt, ezzel azonban pozíciókat veszítettek a bizánci sereggel szemben. Andronikosz Szent Prokopiosz napjára, június 8-ára időzítette a csatát. Írt is levelet Dénes ispánnak, hogy álljon készen a csatára. A történetírók azt is feljegyezték, hogy Dénes ispán úgy elbízta magát, hogy miután megtudta, hogy a bizánci sereg átkelt a Száván, örömében nagy lakodalmat csapott. Ez a tette is tökéletesen bebizonyítja, hogy a magyar sereget vezető Dénes ispán túlságosan magabiztos volt és nem mérte fel helyesen a helyzetet.

A csapatok felállása a következőképpen nézett ki. A magyar csapatok páncélos nehézlovasságukat helyezték előre, amelynek egyetlen feladata az volt, hogy egy rohammal elsöpörjék a görög sereget. Az Európában párját ritkító magyar könnyűlovasság csapatait Dénes ispán passzívan a nehézlovasság mögé helyezte. A magyar nehézlovasság nyugati típusú láncinget, valamint fazéksisakot viselt. Kezükben a 2-2,5 méteres kopja szolgált támadófegyverként, védekező fegyver gyanánt pedig pajzs és hosszú kard állt rendelkezésükre. Erre azért volt szükség, mert az első rohamban a kopják nagy része eltört és különben is a kopják nem voltak alkalmasak a roham utáni közelharcra, így hát mindenképpen szükség volt másodlagos fegyverzetre. Ezzel szemben a magyar könnyűlovasság még őrizte a tradicionális nomád harcmodort. Legfőbb fegyverük a visszacsapó íj volt, amellyel nagy távolságról is képesek voltak megritkítani az ellenség sorait. Nekik is volt másodlagos fegyverzetük, szablyákat, fokosokat esetleg még kör alakú bőrbevonatú fapajzsot is vittek magukkal a csatába. Ezeknek az egységeknek a fő erősségük a mozgékonyságukban rejlett, gyors, páncél nélküli lovaikkal bekerítő, átkaroló, illetve felderítő feladatkörökre is tökéletesen alkalmasak voltak. Ezért nem tartom (sok hadtörténésszel egyetemben) logikus döntésnek a könnyűlovasság passzív szereposztását magyar részről a csatában.

Andronikosz értesülve a magyarok tervéről olyan hadrendbe állította csapatait, amely meg tudja állítani a magyar nehézlovasság elsöprő rohamát. Terve szerint a hadrend elején helyet foglaló török, anatóliai, illetve kun hadak könnyűlovas csapatai kezdik meg a harcot, nyílzáporukkal kiprovokálják a magyar nehézlovasság rohamát majd megfutamodást színlelve menekülni kezdenek, nyomukban a magyar nehézlovassággal. Miután a könnyűlovas csapatok a jobb és bal szárny irányába kitértek a magyar nehézlovasság elől, az szembetalálkozott volna a bizánci derékhadat képző, phalanxba rendeződött nehézgyalogsággal. A bizánci nehézgyalogságot jól képzett és kiválóan felfegyverzett katonák alkották. Elsődleges fegyverzetük a három méter hosszú lándzsa volt, amelynek hegyes, csepp alakú fejével komoly sérülést lehet okozni még a páncélban lévő ellenségen is. Védelem gyanánt ovális vagy szögletes formájú pajzsokat használtak, amelyek jól védtek a nyílzápor és a közelharci támadások ellen is, valamint a normann kalandozások időszaka óta elterjedt hosszú vagy normann kard, fejsze, illetve buzogányfélék is a bizánci haderő fegyverarzenáljának részét alkották, a kiváló minőségű páncélingről nem is beszélve. Andronikosz tudta, hogy a magyar nehézlovasságot az első védelmi vonal nem fogja tudni megállítani így az első vonal mögé helyezett egy második, szintén nehézgyalogosokból álló védvonalat. Terve szerint ez már biztosan megállásra tudta volna kényszeríteni a magyarok rohamát. Miután a magyar nehézlovasság lendületét veszíti és közelharcra kényszerül a bizánci gyalogsággal, Andronikosz akkor tervezte bevetni a tetőtől talpig páncélozott kataphrakt nehézlovasságát, ami terve szerint lendületes ellentámadásával visszaverné és meghátrálásra kényszerítené a magyar nehézlovasság ekkorra már kifáradt és szétzilált csapatait.

A terv elméletben kiválónak hangzik, na de nézzük, hogy a gyakorlatban is ilyen jól bevált-e?

Június 8-án délben kezdődött meg az összecsapás. A magyar sereg a fentebb említett formációban állt fel és elfoglalta a Szávával szembeeső sík részt, amely tökéletesen alkalmas volt a magyar lovasság rohamára. Andronikosz a magyar sereggel szemben állította fel a seregét. A bizánci sereg balszárnyát Várnász Demeter vezette, aki a korábbi Dalmáciát érintő harcokból már kivette a részét. A jobbszárnyon Lapárdász Andronikosz volt a parancsnok. A derékhadat a fővezér Andronikosz vezette. Az Andronikosz Kontosztephanosz által vezetett második védvonalban íjászok is helyet foglaltak, a sereg hátában pedig a tartalékosok, további íjász csapatok, valamint a bizánci nehézlovasság kapott helyet.

A csatát Andronikosz kezdte meg, könnyűlovasságát merészen a magyar állásokig küldte, ahol azok nyilazni kezdték a tömött sorokban álló magyar nehézlovasokat. Mivel az ellenséges könnyűlovasság nyílzápora megzavarta és megtizedelte a magyar harcrendet, ezért Dénes ispán kiadta a parancsot a rohamra. A magyar lovasok nekiindultak és üldözőbe vették a korábban őket nyilazó török – kun lovasságot, amely látva, hogy a terv beválik menekülést színlelve szétvált a bizánci középhad első phalanxjai előtt, egyes állítások szerint a Száváig meg sem álltak. Dénes ispán a könnyűlovasok üldözése közben szerzett lendületével belerontott a bizánci gyalogság phalanxába. A lovasságunk bal szárnya meghátrálásra kényszerült ugyan, de a Dénes ispán vezette jobbszárnyunk sikeresen áttört Andronikosz első védvonalán. Ekkor azonban a rohamozó magyar lovasság beleütközött Andronikosz második védvonalába. Ugyan még a második védvonal sorait is képesek voltak megritkítani lovasainknak, de már nem tudtuk szétugrasztani a görög katonákat, megkezdődött a véres közelharc. A magyar lovasok eldobták kopjáikat és előkerültek s hosszúkardok. A bizánci balszárny parancsnoka, Várnász Demeter a harcban nagyon súlyosan megsebesült egy fejére mért ütéstől és fogságba is esett. Itt következett be a töréspont a csatában, a magyar lovasság balszárnyát ugyanis a bizánci jobbszárny tönkreverte és üldözőbe vette Lapárdász Andronikosz vezetésével. Eközben a magyar nehézlovasság derékhada, valamint jobbszárnya továbbra is megpróbált áttörni a bizánci védelmen, de mivel időközben a megnőttek a veszteségeik, így ez már nem lehetett lehetséges. Az Andronikosz vezette bizánci derékhad, valamint a Lapárdász Andronikosz (aki közben befejezte a magyar balszárny üldözését) vezette jobbszárny a magyar derékhad oldalára vetette magát. A magyar hadak kifáradtak ugyan, de még állták a sarat, ám veszteségeik már akkorára nőttek, hogy Dénes ispán kiadta a parancsot a visszavonulásra. Csak ekkor léptek közbe a csatatér végében állomásozó magyar könnyűlovasok és nyílzáporukkal fedezetet biztosítottak a visszavonuló magyar csapatoknak.

Üldözésről szó sem lehetett, mivel a bizánci sereg is bővelkedett emberveszteségben, valamint az is nagy riadalmat keltett a kimerült és csatában megfáradt görög katonák számára, hogy Dénes ispán seregének segítségére sietett István király serege és az osztrák herceg, Jasomirgott Henrik segédhadai. Andronikosz Kontoszteohanosz nem akart még több embert veszíteni, ezért még a csata utáni este nekiállt kiüríteni a zimonyi térséget.

Térkép a csatáról (Bánlaky József művéből, lásd a forrásokat)

Így fordult hát a Magyar Királyság feletti döntő győzelemnek szánt ütközet pürrhoszi győzelembe a Bizánci Birodalom számára.

De hogyan hatott ez a szembenálló felekre? Ez már a következő cikk témája.

Források

• Louis Bréhier: A Bizánci Birodalom tündöklése és hanyatlása II., Bizantinológia Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997.
• Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953.
• Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténete (https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0004/277.html)

Írta: galambákos