A zimonyi csata történetét bemutató sorozat harmadik részének keretében az olvasó bepillantást nyerhetett I. Mánuel bizánci császár Magyarország elleni hetedik hadjáratának menetébe, valamint elolvashatta az 1167. június 8-án a Bizánci Birodalom és a Magyar Királyság seregei közt lezajlott zimonyi csata menetét. A mai cikkben arról fogok értekezni, hogy mi történt a zimonyi csata után. Hogyan hatott ez a szembenálló felekre, mind politikailag mind katonailag? Vajon Mánuel császár tudott politikai előnyt kovácsolni a győzelemből? Hogyan hatott ki a zimonyi csata a Bizánci Birodalom restaurációs politikájára? Vajon a több, mint tíz éven át folyó csatározások mennyire merítették ki Bizánc gazdasági tartalékait? És végül, de nem utolsó sorban, hogyan hatott ki a Magyar Királyságra, III. István országára a zimonyi csata?

A négyrészes cikksorozat utolsó részében a fentebb említett kérdésekre fog választ kapni az olvasó. Összeáll a nagy kép….

A Bizánci Birodalom hadi helyzete 1167-ben és a nyugati "front"

A csata utáni események bemutatása kulcsfontosságú ahhoz, hogy reális képet kapjunk a két államalakulat, a Bizánci Birodalom és a Magyar Királyság 1167 utáni helyzetéről.

Mánuel császár itáliai politikáját, aminek az volt a lényege, hogy meg akarta gátolni I. Frigyes német-római császár terjeszkedését az észak-itáliai városállamok, mint például Velence, Verona, Genova, Milánó irányába. Ezen városokat III. Sándor pápa közvetítésével próbálta meg Frigyes császár ellen fordítani. Sorozatom első részében bővebben írok Mánuel császár ilyesfajta politikai és diplomáciai üzelmeiről, amikkel igyekezett gyengíteni ellenfeleit az európai diplomácia óriási sakktábláján. Az ilyesfajta diplomáciai játszma mindig is jellemző volt a bizánci udvar külpolitikájára már a kezdetek óta. A Bizánci Birodalmat földrajzi elhelyezkedése okán mindig körülvették különböző, vele szemben hol barátságos, hol ellenségesebb politikát folytató népekkel. Annak érdekében, hogy meg tudja óvni területeit az őt körülvevő hódító szándékú népek támadásaitól, ravasz és kissé aljas módszerekhez kellett folyamodniuk a császároknak. Már I. Jusztinianosz császár is alkalmazott diplomáciai cselszövéseket céljai elérésének érdekében, például a Szaszanida Birodalommal és annak uralkodójával, I. Huszrauval kötött ˝örök béke˝ egy nagyon jó példa a Bizánci Birodalom cselszövő politikájára.

III. Sándor pápa, aki szembeszállt I. Frigyes császárral és igyekezett összejátszani Mánuellel (az ábrázolás a Nürnbergi Krónikából származik, a XV. század végéről)

I. Mánuel császár jól megszokott arcképe, remélem mindenki megjegyezte egy életre, mivel rengetegszer láttuk már

De visszatérve Mánuel császárra, az ő politikai üzelmeinek egyik célpontja az egyre nagyobb hatalmú Velence volt. A kereskedőváros ekkor már (sőt, már ezen korszak előtt is) jelentős hatalmat képviselt az Adriai- tengeren nagy és jól felszerelt flottájának köszönhetően. Több dalmáciai város felett is uralkodott, amelyek tüskék voltak Bizánc balkáni provinciáiban. A két hatalmat csak az I. Frigyes elleni közös ellenszenvük tudta közös nevezőre hozni. Az észak-itáliai városállamok Frigyes császártól való önállósodási törekvését Velence és III. Sándor pápa is támogatta, és 1176-ban az immáron egyesült itáliai városállamok (Lombard Liga) a legnanói ütközetben vereséget mértek I. Frigyes császári hadaira. A békekötés után Velence újra az időközben kissé meggyengült adriai hatalmának visszaállítására kezdett koncentrálni, így szinte borítékolható volt a Bizánccal való konfliktusa. Mánuel császár kicselezte és provokációval háborúra kényszerített Velencét. A velencei hajóhad Kírosz szigeténél tette partra katonáit, ám Mánuel időhúzásra alapuló halogató stratégiájával megnehezítette Velence flottájának dolgát. Pestis tört ki a legénység és a katonák között, a helyzet velencei oldalról nézve tarthatatlan volt. Velence azonban nem fogadta el a vereséget és lepaktált I. Frigyessel (akivel korábban ellenséges viszonyt ápolt), hogy az támogassa a Bizánccal szembeni ellenséges politikáját. Frigyes természetesen elfogadta az ajánlatot és újból szembehelyezkedett Bizánccal.

A keleti hadszíntér

Nem elég, hogy bizánci katonák vére folyt a Balkán-félszigeten, Hellaszban és Itáliában is, Mánuel császár egy harmadik frontot is meg kívánt nyitni, méghozzá keleten. A keresztes frank államokkal, például az Antiochiai Fejedelemséggel, a Tripoliszi Grófsággal vagy a Jeruzsálemi Királysággal és a további, korábban bizánci kézen lévő szíriai területeket birtokló államokkal Mánuelnek komoly konfliktusai voltak, mivel Mánuel nagyon szerette volna újra birodalmának provinciái között látni ezen területeket. Már az első keresztes hadjárat megindulásakor is egyezményt kötöttek a keresztes hadak vezetői az akkori bizánci császárral I. Alexiosz Komnénosszal, hogy a korábban a birodalom területéhez tartozó földekről kiűzik a muzulmánokat és azokat visszaszolgáltatják a birodalomnak. Csakhogy ez az elképzelés túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az első keresztes hadak ugyan bizonyos városokat, (mint például Nicea) visszaszolgáltattak Alexiosznak (bár itt Alexiosz lényegében átverte a keresztes hadakat, ugyanis titokban juttatta be a saját seregét a városba a város muszlim védőivel megegyezve), de a legtöbb általuk elfoglalt területen (amelyek fontosak voltak a további hadműveletek indításához [például Antiochia vagy Szíria]) saját államalakulatokat hoztak létre (ezek az úgynevezett keresztes államok). Alexiosz birodalma már nem volt elég erős, hogy fellépjen a keresztesek ilyesfajta területszerzései ellen. Belviszályoktól kicsit sem mentes birodalma, amelyet még az Anatóliában berendezkedő szeldzsuk-törökök is támadtak, nagyon meggyengült és ezt a Szentföldre induló keresztes hadak és az őket támogató nagyhatalmak is tudták (maga a keresztes hadjárat is Bizánc megsegítésére indult meg elméletben). Így esett, hogy a korábban muszlim kézen lévő bizánci területeken most a nyugati keresztesek zászlója lobogott.

A keresztes államok 1135-ben (Mánuel idejében az Edesszai Grógság már nem létezett, a többi állam viszont még igen erősen jelen volt)

Mánuel ezen akart változtatni teljesen érthető okokból. Úgy gondolta, hogy birodalma elég szilárd ahhoz, hogy megindítsa a maga „keresztes hadjáratát” a Fátimida Kalifátus ellen. Természetesen burkolt céljai között szerepelt a keresztes frank államok, köztük Antiochia, mint kulcsfontosságú stratégiai és logisztikai terület visszahódítása vagy legalábbis saját befolyása alá vonása. Ez kezdetben sikeresen is alakult, ugyanis III. Bohemund, Antiochia fejedelme fogságba esett 1164-ben egy muszlimokkal vívott vesztes csata után, azonban Núr ad-Dín zangida fejedelem szabadon engedte 1165-ben, ezután pedig Bohemund Konstantinápolyba utazott majd ott egy császári hercegnőt vett feleségül. Ez nagy pozitívumot és politikai tőkét jelentett Mánuelnek. Egy 1159-es szerződés értelmében visszahívta a császárvárosba Antiochia pátriárkáját, Anasztaszioszt, de ezzel egyetemben Amarlich latin pátriárkának is el kellett hagynia a várost. Amíg Mánuel ezzel volt elfoglalva, addig Núr ad-Dín a gyengülő Egyiptomra megpróbálta kiterjeszteni hatalmát. Ezt természetesen Mánuel nem hagyhatta és ebben az eseményben látott casus bellit (azaz a háborús indokot) arra a bizonyos Bizánc által vezetett keresztes hadjáratra, de erre még várni kellett. Abu-Suga Saver volt az a kormányzó, aki 1162-ben lázadással megkaparintotta Egyiptomot, amit a vezírek egymással való hadakozása szakított több részre. Ez kiváló alkalomnak tűnt Núr ad-Dín számára, látta, hogy most könnyen meg tudja szerezni Egyiptom gazdag földjét, amivel tovább növelheti hatalmát a Mediterráneum dél-keleti részén. Savert ugyanis elűzték a hatalmából, de Núr ad-Dín visszasegítette legjobb tábornokának, Sirkuhnak a segítségével 1164-ben. A két vezető viszonya lassan ellenségeskedésbe torkollott és Saver a jeruzsálemi királyhoz, I. Amarlichhoz fordult. Amarlich felismerte a fenyegetést, a keresztes államokra leselkedő veszélyt és Mánuelhez fordult segítségül. A császár küldött is segítséget, de Amarlich nem várta be a bizánci flottát és úgy indult harcba 1168-ben. Andronikosz Kontosztephanosz 1169-ben érkezett meg, de sokat már nem tehetett az ügy érdekében. Ugyan Damietta városát még ostrom alá tudták venni, de Núr ad-Dín és a felemelkedőben lévő Szaladin erőivel szemben nem tudtak sokat tenni, éppen ezért a bizánci csapatok visszavonultak és a frank csapatok is elhagyták a Nílus deltáját. Núr ad-Dín hatalma megerősödött, ezzel a keresztesek és Bizánc kezéből szinte végleg kicsúszott Egyiptom értékes földje. Ugyan a császári udvar fontolgatott még egy támadást, de ez végül nem indult el soha. 1174-ben Damaszkusz városában meghalt Núr ad-Dín, valamint Amalrich jeruzsálemi király is elhunyt, trónját a gyermek IV. Balduin örökölte, aki csupán tizenhárom éves volt, ráadásul súlyos lepra gyötörte (igen, ő a híres Leprás Balduin király). A jeruzsálemi nemesség egysége megbomlott és állandóvá vált a belső konfliktus és a hatalomért való versengést. Mánuel a nyilvánvaló diplomáciai kudarc ellenére továbbra is kiállt az Egyiptom ellen induló keresztes hadjárat terve mellet és III. Sándorhoz fordult, hogy buzdítsa a híveket és a keresztény uralkodókat egy újabb keresztes háború megindítására. Mánuel, hogy meggyőzze a pápát, megígérte neki, hogy munkálkodni fog a nyugati és a keleti egyház egyesítésén, amennyiben a pápa támogatja őt a Szentföldön történő katonai vállalkozásaiban. Ám a Bizánc által vezetett keresztes hadjárat gondolata egyre jobban halványulni kezdett.

Núr ad-Dín ábrázolása egy középkori krónikában (Núr ad-Dín a lovasoknak háttal lévő lovas)

III. Bohemund antiochiai fejedelem

Konfliktus Anatóliában

Amíg Mánuel Magyarországgal, a nyugattal és a Núr ad-Dín vezette muzulmánokkal küzdött, addig a birodalom közvetlen szomszédságában, Anatóliában található Ikóniumra már nem maradt túl sok energiája. Az ikóniumi szultánok bizonyos kötelezettséget voltak kénytelenek vállalni a Bizánci Birodalomnak, főleg azután, hogy Mánuel idejében a bizánci állam új erőre kapott. Miután a szultán terjeszkedésbe fogott és a szomszédos emírségek bekebelezésével növelte területét, Mánuel megüzente nemtetszését. A császár meg volt győződve, hogy Kilidzs Arszlán, Ikónium szultánja összejátszik Núr ad-Dínnal és közösen akarják megtámadni a keresztes államokat és Bizáncot is (ezzel fenyegetőzött is később maga a szultán). A két hatalom között 1176-ban háború tört ki, amit egy bizánci csatavesztés után béke követett. Mánuel ugyan nem veszített területet, de két kulcsfontosságú határmenti erődítményt, Dorülaiont és Szublaiont le kellett rombolnia, ezzel pedig védelme jelentősen meggyengült. A hatalmi egyensúly jelentősen megváltozott az 1180-as évekre. A felemelkedőben lévő Ikóniumi Szultánság már komoly fenyegetést jelentett Bizánc számára jelentékeny katonai ereje miatt, valamint azért is, mert a határain egy centralizált állam, nem pedig több apró emírség volt jelen.

Konklúzió bizánci részről

Mánuel császár tervei rövid távon kifizetődőek voltak, de hosszabb távon Bizánc eladósodásához vezettek. A Itáliában folyó politikai és katonai játszmákból Bizánc végül nem tudott tőkét kovácsolni és a Mánuel uralkodása alatt végrehajtott katonai hadműveletek rengeteg pénzt emésztettek fel. Velencével sem volt valami rózsás a helyzet. Bizánc kiszorult az Adriai-tenger területéről és jelentős pozíciókat veszített Dalmáciában. A Szentföldre irányuló keresztes hadjárat kudarcba fulladt, sőt, több nyugati nagyhatalom inkább Bizánc ellen tervezgetett keresztes lobogóval hadba indulni. Barbarossa Frigyes nem nézte jó szemmel Mánuel birodalomrestauráló politikáját és mindent megtett, hogy gyengítse uralmát. Szaladin megjelenésével pedig olyan ellenféllel találták szembe magukat a keresztesek, akivel még leglidércesebb álmaikban sem találkoztak. Belpolitikailag uralmát a katonanemesség korának is hívhatjuk. Az egyházegyesítő tervei nem tették népszerűvé az ortodoxok körében. Mánuel köztudottan szeretett teológiai viták részese lenni, de az ilyen jellegű egyházegyesítő politikája nem vitákat, hanem inkább összeesküvéséket és belső feszültséget szült. Az uralkodását én úgy tudnám jellemezni, hogy ameddig élt, addig többé-kevésbé sikeres volt, de miután rövid betegeskedés után 1180. szeptember 24-én elhunyt, a műve, ami már élete vége felé sem állt szilárd lábakon egyszerre csak összeomlott. Nem kellett sok időnek eltelnie és 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat során elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt.

Magyarország helyzete a zimonyi csata utáni években

A Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom között a csata után nem volt komolyabb összecsapás. III. István realizálta a helyzetet és megelégedett a zimonyi csata előtt megkaparintott dalmát területekkel. A királynak köszönhetően az ország a korszak két nagyhatalma között lavírozva is meg tudta őrizni a függetlenségét. A belpolitikai helyzet is jelentősen javult. A király II. László és nagybátyja, IV. István ellenkirályok legyőzése után végleg leszámolt az országon belüli politikai ellenfeleivel és biztonságban tudhatta hatalmát. Sajnos korai halála, amit az elbeszélések szerint Lukács esztergomi érsek napra pontosan megjósolt, 1172. március 4-én következett be. Csak találgatni tudunk, hogy a puszta véletlen vagy a vele ellentétes politikai erők álltak az életerős uralkodó halálának rejtélye mögött. Egyesek azt állítják, hogy a Konstantinápolyban tartózkodó Béla herceg, Mánuel kegyeltje állt a történések hátterében. Az utóbbi állításban azért látnak egyes történészek realitást, mert Mánuel császár fiának születése előtt ő volt ez esélyes örököse Mánuel császári koronájának. Emiatt szülőföldjén próbálkozott a hatalom megszerzésével, ami sikerült is neki, 1173. január 13-án koronázták Magyarország királyává. Mivel Lukács esztergomi érsek nem vállalta a koronázást, így Béla trükkös diplomáciai játékkal engedélyt kért III. Sándor pápától, hogy ezen különös alkalom adtán a kalocsai érsek, Mikó tegye a fejére a királyi koronát.

A Bizánccal való kapcsolataival nem tudta egységesen maga mögé állítani a magyar nemességet, de ezek a kapcsolatok nagyon is jól jöttek neki a későbbiekben. Mánuel haláláig nem kellett például bizánci támadástól tartania az országnak. Béla több figyelmet tudott fordítani I. Frigyes császárra, Velencére és az ország belpolitikai rendbetételére.

III. Béla király arcrekonstrukciója

III. Béla ábrázolása a Képes Krónikában

Összegzés

A zimonyi csata egy kevésbé emlegetett, de mind a Magyar Királyság mind a Bizánci Birodalom nézőpontjából nagyon fontos esemény. Jele egy királyság megerősödésének, de annak is, hogy a Bizánci Birodalom még egy jelentősebb győzelmet sem tudott gyorsan kihasználni, ez pedig már a hanyatlás csíráit hordozta magában. Mánuel hódító terve, hogy újraélessze és kiterjessze birodalmát, a kezdeti sikerek után elakadt majd szépen lassan kihunyt a fény. Magyarország viszont nem roppant össze. Dacolt Bizánccal és ha ugyan a csatát nem is nyerte meg, de a színfalak mögött húzódó diplomáciai háborúnak stratégiailag nyertese lett. III. Béla kiváló, tanult ember lévén felvirágoztatta országát és nagyhatalmi pozícióba emelte, ami egészen a tatár dúlásig kitartott. Bizáncra ennél keserűbb sors várt. Mánuel halála után egymást követték a rossz döntések és a baljós események. Ez addig folytatódott, míg 1204-ben a keresztesek el nem foglalták Konstantinápolyt, ami egy új korszakot nyitott a bizánci történelemben.

Források

• Vécsey Aurél: Az Árpád-házi királyok, Vagabung, Kecskemét, 2010.
• Louis Bréhier: A Bizánci Birodalom tündöklése és hanyatlása II., Bizantinológia Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997.
• Moravcsik Gyula: Bizánc és a magyarság, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953.
• Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
• http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1175_aprilis_16_barbarossa_frigyes_fegyverszunetet_kot_montebello_varaban

Írta: galambákos