Salói Köztársaság. Amennyiben ezt a kifejezést kimondom akkor valószínű, hogy az emberek nagy része nem tudja miről beszélek. Amennyiben mégis tudja, a történetéről akkor sem túl nagy a tudása. Mivel blogunk céljai közé tartozik az ismeretlen események bemutatása, így úgy gondoltam, hogy szentelek két cikket a Salói Köztársaságnak, hogy a szélesebb olvasóközönség előtt jobban megismertessem ezen államalakulatot.

Mussolini bukása olasz miniszterelnökként 

1943-ra a tengelyhatalmak csillaga leáldozóban volt, minden fronton sorra szenvedték el a vereségeket a szövetségesektől. Egyre inkább biztosnak tűnt a háromhatalmi egyezmény országainak bukása, Olaszország pedig, miután a szövetségesek Afrikában bebiztosították győzelmüket egyre inkább szorongatott helyzetbe került. A szövetségesek ekkor már tervezgették a partraszállást Szicíliában. Mussolini önmagában képtelen volt a partraszállás megakadályozására, de még a sikeres védekezésre sem volt meg a megfelelő ereje. A Duce egyetlen reménysége Németország maradt. Hitlernek is megvoltak azonban a maga bajai, ugyanis Friedrich von Paulus tábornok februárban megadta magát a szovjet csapatoknak (ez a sztálingrádi csata végét is jelentette egyben), így Hitler veresége a keleti fronton nyilvánvalóvá vált. Ennek következtében a Führer nem tudott további csapatokat biztosítani diktátor barátjának megsegítésére. Ambrosio tábornok így írja le a helyzetet elkeseredettségében: ,,Németország kizárólag saját háborújára gondol, és nem Olaszország érdekeire”. Bár Szicília elfoglalása okozott nehézségeket a szövetséges csapatoknak, azonban ez elsősorban nem a olasz és német katonák érdeme volt, hanem annak a hőségnek a következménye, amely akkor uralkodott a szigeten. ,,A nap vált a legkérlelhetetlenebb ellenségünké” írja egy kanadai hadnagy. Ugyanakkor bár nem volt könnyű feladat, a szövetségesek 38 nap alatt teljesen birtokba vették a szigetet.

Brit katonák nyomulnak előre a szicíliai Catania romos utcáin

Innentől kezdve az olasz politikai és katonai vezetés számára egyértelművé vált, hogy a Ducét el kell mozdítani. Ambrosio (ebben az időben vezérkari főnök volt, így ő tekinthető a legmagasabb pozícióban lévő katonának) július 19-én fel is kereste erre vonatkozó tervével III.Viktor Emánuelt, Olaszország akkori királyát, aki elfogadta a Duce leváltásában való részvételt. A PNF-en (Partito Nazionale Fascista, Nemzeti Fasiszta Párt) belül nem volt teljes egyetértés mi lenne a legjobb az országnak. A legnagyobb hatalmú vezetők között sokan voltak akik változást akartak, ám Mussolini hatalomból való eltávolítását biztosan csakis korábbi külügyminisztere és nagy-britanniai nagykövete, Dino Grandi tűzte ki célként. Ezen szervezkedések hírére Mussolini július 16-án megígérte, hogy összehívja a fasiszta nagytanácsot. A hír hallatára Grandi tényleges szervezkedésbe kezdett. Eleinte Ambrosio és Grandi szárnya nem működött együtt, azonban a kapcsolat pár nappal később már létrejött. Minden megvolt Mussolini megbuktatásához. A fasiszta nagytanács ülése július 24-én délután öt órakor kezdetét vette. A tanácskozás az éjszakába nyúlt, hajnalig vitatkoztak. Grandi végül ismertette javaslatát a fasiszta frakció eltörléséről, amit a nagytanács megszavazott, ezzel véget vetve az Olaszország élén álló fasiszta vezetésnek lényegében. Mussolinit azonban Hitler még egyszer egy olasz (báb) állam élére fogja állítani, de még mielőtt rátérnénk az Olasz Szociális Köztársaság történetére, gyorsan nézzük át mi történt az állam létrejötte előtt. 

III.Viktor Emánuel

A Salòi Köztársaság megalakulásának előzményei 

Július 25-én délután 5 órakor a király audiencián fogadta Mussolinit, aki hozzákezdett az események megmagyarázásához, ez eddig rendben is volt, de a király rövid idő múlva hirtelen felkérte Mussolinit a lemondásra. A Duce erre nem talált szavakat, így elköszönt majd elhagyta a termet. Miután a palotából kisétált nem látta azt az autót, amellyel érkezett, megpillantott viszont egy mentőautót. Egy csendőr kiszállt a kocsiból és megkérte az ex-Ducét, hogy szálljon be a járműbe. A mentőautó nagy sebességgel végigszáguldotta Róma utcáit, hogy elszállítsa a volt miniszterelnököt egy laktanyába. Innentől kezdve Mussolni fogolyként élte életét egészen haláláig. 

A kormány foglya 

Mussolini elfogása után kérdéses volt jövője. A szövetségesek a kezükre akarták keríteni, hogy majd egy nagy per főszereplője legyen. Ugyanakkor az új olasz kormány tagjai közül szinte mindenki egykor együttműködött Mussolinivel, így nem akarták megkockáztatni, hogy "kitálaljon" olyan eseményekről, amik rossz színben tüntetnék föl a Badoglio-kabinet tagjait. Ennek következtében Mussolinit szigetről szigetre hurcolták. Először Ponzára, majd Madellenára, mivel azonban egyik szigeten sem volt biztonságban, végül a 2100 méter magasan lévő Campo Imperatoréba szállították. 

Bár Hitler már rég óta eldöntötte, hogy kiszabadítja fogságából Mussolinit, erre ürügyet azonban csak az adott, hogy a Badoglio kormány szeptember 3-án fegyverszünetet írt alá a szövetségesekkel, így Olaszország már hivatalosan nem volt a németek szövetségese. A fegyverszünetről mindenki - így a Führer is - szeptember 8-án értesült, ezután adta ki Hitler a parancsot a ,,Tölgyfa-hadművelet” (Mussolini kiszabadítására irányuló akció fedőneve) végrehajtására. 

Szeptember 12-én ki is szabadították (hozzá kell tenni, hogy mindenféle összecsapás nélkül) az ex-Ducét, aki utána Bécsbe repült Otto Skorzeny SS-századossal. holott Skorzenynek majdnemhogy semmi köze nem volt az akcióhoz (maximum annyi, hogy ő ment fel a ,,vezérhez” elmondani, hogy őt Adolf Hitler küldte azért, hogy kiszabadítsa őt fogságából). 

Benito Mussolini (középen jobbra) és Otto Skorzeny (középen balra) a Duce kiszabadulása után

A németek foglya 

Ezután Münchenbe, majd Rastenburgba szállították, ahol két napon keresztül tárgyalt Hitlerrel. Itt meggyőzték őt, hogy vállalja el a miniszterelnökséget. A németek miután kiszabadították feltétlenül őt akarták, annak ellenére, hogy jó pár olasz fasiszta tartózkodott akkor Németországban. A németek szerencséjére Mussolini elfogadta az ajánlatot, annak ellenére, hogy ekkora már egészségügyi állapota meglehetősen leromlott, lefogyott és rövid idő alatt megöregedett. Magát félig halottnak tartotta, pedig nemrég (Madellena szigetén) ,,ünnepelte” hatvanadik születésnapját. Ennek következtében Mussolini nem egyszer tett arra vonatkozó célzásokat, hogy neki minden vágya visszavonulni a közélettől. Ennek ellenére úgy érezte, hogy ha Olaszország nem akar úgy járni, mint Lengyelország, akkor el kell vállalnia az államfői tisztséget. 

Ezután felmerült a kérdés, hogy mégis kik fogják alkotni az új kormányt, hiszen nem sokan akartak részt venni egy ilyen vállalkozásban. Végül sikerült összeszedni az ex-Duce néhány fanatikus hívét erre a kicsit sem irigylésre méltó feladatra. 

Mussolini szeptember 18-án elfogása óta először beszélt az olasz néphez Münchenből. A Duce itt elmesélte a vele elfogása óta történteket. Később már beszélt egy államról is. A baj csak az volt, hogy ez az állam akkor még csak képzeletben létezett, valamint a rádióbeszédből semmi nagy következtetést nem lehetett levonni ezzel a bizonyos állammal kapcsoltban. Az ex-Duce nem említ olyan fontos kérdéseket, mint a leendő ország államformája vagy fővárosa. 

Mussolini (balra) és Hitler (jobbra) utaznak egy autóban

A Salói Köztársaság létrejötte 

Az államot hivatalosan 1943. szeptember 23-án kiáltották ki (Mussolini ekkor még nem tartózkodott Olaszországban). A neve ekkor még Stato Nazionale Repubblicano (Köztársasági Nemzeti Állam) volt, a (Olasz Szociális Köztársaság) elnevezés majd csak december 1-én válik hivatalossá. Az fasiszta párt neve is megváltozott (pontosabban új pártot alapítottak, mivel az előző felbomlott), a párt nevébe bekerült egy köztársasági jelző is, így mostmár Partito Fascista Repubblicano-nak hívták a pártot. A párt titkára Alessandro Pavolini lett, aki bár művelt volt, de emellett hihetetlen mértékben antiszemita és antiliberális is. A kormánynak további három említésre méltó tagja volt, a többiek nevét - jelentéktelenségük miatt - nem akarom felsorolni. Az egyik Guido Buffarini Guidi (ő volt a belügyminiszter), aki nemcsak németbarát volt, de a német kapcsolatai is kiválóak voltak, akárcsak Ferrando Mezzasoma kulturális miniszternek. A hadügyminiszter Rodolfo Graziani lett (aki már az első Mussolini-kormány idején is előtérben volt, bár az Afrikában elszenvedett vereségeiért a Duce sohasem bocsájtott meg neki). Az ország ügyeiben nagy befolyása volt továbbá két német úriembernek, az egyik Rudolf von Rahn volt, aki mint német nagykövet gyakorolt befolyást az ország ügyeire, a másik pedig Karl Wolff SS-tábornok, aki az ottani német erőknek parancsolt. 

Mussolini a kormányalakítás után hazament Rocca della Caminatéba abban a tudatban, hogy élére állt egy bábkormánynak, ami nem rendelkezett sem központtal, sem hadsereggel, igazából semmivel. A kormány élén egy szintén semmivel nem rendelkező miniszterelnök állt, akinek még saját telefonja sem volt. 

A kormány első értekezlete végül pont Mussolini otthonában zajlott. Ezen az értekezleten a Duce üdvözletet is küldött a tengelyhatalmak országainak. Az ülésen szóba került a székhely ügye is, de ez a kérdés megoldatlan maradt, hiszen Rómát nyílt várossá nyilvánították, így biztos volt, hogy az örök városba Mussolini kormányfőként nem teszi be a lábát. A központ kérdése majd csak egy kicsit később oldódik meg, mikor a kormány székhelye - németek akaratából - hivatalosan a Garda-tó partján fekvő Salò lesz. 

Bár az országnak kormánya már volt, de alkotmánya nem. Az állam gyakorlatilag alkotmány vagy alaptörvény nélkül működött, mert a PRF november 14-i ülése (ez volt az újjászerveződött párt első és utolsó ülése) az alkotmány/alaptörvény kérdését a háború utánra napolta. Mint jól tudjuk a háborút ez az államalakulat már nem élte túl. Ennek ellenére még szeptemberben kiadtak egy "alkotmánytervezetet" (ezt azonban nem léptették érvénybe hivatalosan), amely többek között rögzítette az állami jelképeket (zászló, címer), és a hivatalos himnuszt (Giovinezza) valamint a fővárost (Róma) is. 

Mussolini lakhelye is a Garda-tó mentén volt, méghozzá Villa Feltrintelliben. Itt német katonák őrizték, hivatalosan azért, hogy megóvják, a valóságban azonban ennek az őrizetnek a célja inkább a megfigyelés volt. Innen is látszik, hogy Mussolini igaziból miután kiszabadult a Badoglio-kabinet fogságból a németek foglya lett. A kultusza (amelyet felépített magának) hanyatlóban volt, sőt, egyre inkább szertefoszlott. Ő maga mondta - bár még Salò előtt - hogy ő a legutáltabb ember Olaszországban. 

Az ország kiterjedésének kérdése is meglehetősen érdekes. Bár az állam igényt tartott egész Olaszországra, még az elején is csak kétharmadát birtokolta papíron. A németek sok ún. operációs zónát hoztak létre, ezekre az olasz közigazgatás nem igazán terjedt ki. Az egyik ilyen zóna (Dél-Tirol) esetében Mussolini még tartott is attól, hogy a németek sohasem akarnak majd onnan kivonulni. Goebbels naplója alapján kimondhatjuk, hogy félelme nem volt megalapozatlan, hiszen a propagandaminiszter a határvonalat Velencétől délre akarta meghúzni. Emellett a köztársaság területe folyamatosan szűkült a szövetséges előrenyomulás miatt, így Mussolini már második miniszterelnöksége elején (október 1-én) elvesztette egyik legnagyobb városát, Nápolyt. 

Egy másik nagy dilemma volt a rendfenntartó- és haderő megszervezése. A párt milíciáját viszonylag gond nélkül újra tudták szervezni ezúttal Köztársasági Nemzeti Gárda (Guardia Nazionale Repubblicana) néven. A hadsereg megszervezése már nehezebb feladat volt, mivel kellett hozzá a németek hozzájárulása és segítsége (ekkoriban rengeteg olasz katona volt német hadifogságban, akiknek nem éppen ment jól a soruk annak köszönhetően, hogy Hitler parancsba adta, hogy azokat az olaszokat, akik nem hajlandóak Németországért harcolni, internáltnak kell tekinteni), valamint a párton belül is komoly viták voltak e kérdésben. A legfontosabb kérdés az volt, hogy a leendő haderőnek pártmilíciának vagy éppen függetlennek kéne-e lennie. Mindenekelőtt azonban meg kellet - volna - oldani a német fogságban sínylődő olasz katonák hazaszállítását. Ennek érdekében október 9-én Rodolfo Graziani el is utazott német földre, de nem ért el átütő sikert. Hitler megígérte ugyan, hogy négy hadosztálynyi katonát visszaenged Olaszországban, azonban Mussoliniék ebből nem sokat láttak. Az ott lévő olaszokat végül vagy a hadiiparban dolgoztatták, vagy pedig német alakulatokhoz irányították. Graziani úgy gondolta, hogy amennyiben a németek csak 4 hadosztálynyi embert adnak, akkor azt majd ő megpróbálja sorozásokkal kiegészíteni, azonban ez sem aratott nagy sikert. A legnagyobb büntetésekkel való fenyegetőzés mellett is csak 87 ezer embert sikerült a hadseregbe behívni, azonban még ezt a kevés embert is nehezen tudták elszállásolni, mivel a laktanyákat a németek birtokolták. Ezt tetézte, hogy égető volt a fegyverhiány is, valamint az élelmezés sem ment mindig zökkenőmentesen. A németek nagyon ódzkodtak egy önálló olasz hadsereg létrehozásától. Ahogy Wilhelm Keitel írta:

Az egyetlen olasz hadsereg, ami nem fog elárulni minket az, amelyik nem is létezik.

Források

• Ormos Mária: Mussolini, Kossuth Kiadó, Budapest, 2019.
• Ray Moseley: Mussolini, Taylor Trade Pub, Dallas, 2004. (https://archive.org/details/mussolinilast60000mose/mode/2up) 
• Ormos Mária: Benito Mussolini: a kultuszépítő In Rubicon 2007 /9. szám, 4-15. oldal
• James Holland: Szicília bevétele In BBC History 2021 /3. szám, 33-39. oldal
• Károlyfalvi József: Giovinezza, giovinezza. Az Olasz Szociális Köztársaság rövid története (https://mek.oszk.hu/10700/10777/) 
• https://mult-kor.hu/sokan-mar-mussolini-utodjat-lattak-a-vegul-puccs-miatt-kivegzett-ciano-grofban-20180111