Ma, ahogy nyilván a naptárban is jól látszik, július 5-e van, és mivel holnap egy igen fontos évforduló, Husz János máglyán való elégetésének 606. évfordulója lesz (1415. július 6.), szeretnénk egy kicsit bemutatni cikkünkben, hogy milyen előzményei voltak a huszitizmusnak, milyen hitújító/eretnek mozgalmak előzték azt meg. A holnapi napon pedig majd a huszitizmusról és a Husz Jánost elítélő konstanzi zsinatról fogunk mesélni nektek. A két cikket Danka Balázs barátommal együtt készítettük, a cikk ugyanis kettőnk közös munkájából jött létre. Tartsatok velünk!

A középkori eretnekség, mint fogalom bizonyára sokatokban visszatetsző érzéseket vált ki: eretnekégetések, kínzások, gyilkosságok jutnak általában az eszébe az embereknek. De mint minden érmének, az eretnekmozgalmaknak is két oldala van. Cikkünkben egy vékony szeletkéjét szeretnénk elétek tárni néhány hitújító mozgalom/eretnekség gondolkodásának, tanításának, illetve arról is szó lesz, hogy a kortársak erre hogyan reagáltak (jelesül leginkább a római katolikus egyház reakcióit fogjuk bemutatni, egybekötve a világi hatalom esetleges reakcióival).

Az "eretnekség sárkánya" Guidius Dialógusából, amelyet 1521-ben adtak ki

Az eretnek kifejezés eredete

Az eretnek szó a görög haireó igéből ered, melynek jelentése „válogatni, előnyben részesíteni”, tehát az az „eretnek”, aki a Szentírásból, a keresztény tanításokból csupán válogat, és egy tanítást elfogad és átvesz, másokat pedig elhagy, egyes tanításokat kiemel a Szentírás rendszeréből és előnyben részesíti, előtérbe helyezi őket a többivel szemben. A görög hairetikosz szó, azaz a „válogató” kifejezés ment át a latinba is (haereticus), a magyar eretnek kifejezés is ebből származik. A kifejezés haireszisz formáját (ami magát a „szektát”, „eretnekséget” jelenti) már az Újszövetség is használja egyszer („Mi ugyanis úgy találtuk, hogy ez veszedelmes ember, és hasonlást támaszt a föld kerekségén levő valamennyi zsidó közt, és a nazarénusok felekezetének [ναζωραιων αιρεσεως/nadzóraión aireszeósz] feje”; ApCsel 24:5), illetve a patrisztikus korban is használták, Tertullianus például ír művet az eretnekek ellen, amelynek címében ezen kifejezést használja („Minden eretnekek ellen” [Adversus omnes haereses]).

Tertullianus II-III. századi egyházatya, a latin egyházi irodalom "atyja", aki művet/műveket írt az eretnekek ellen

Itt szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy tisztázzunk egy kérdést. Gyakran minden mozgalmat, ami mondjuk a középkorban elszakadt a római katolikus egyháztól, előszeretettel nevez a történetírás eretnekségnek, azonban ebben sincs egyetértés. A protestáns történetírás a leginkább a valdensek, lollardok és husziták esetében előszeretettel alkalmazza az „előreformátor” vagy „hitújító” mozgalmak elnevezést, a római katolikus történetírás (és az úgymond „világi” is) ezeket inkább egyöntetűen eretnekmozgalmaknak nevezi (a világi történetírás átvette lényegében a római katolikus eretnekfogalmat, ami minden olyan mozgalom, ami levált a római egyházról akár bibliai alapon, akár nem), de ez nézőpont kérdése. Az adott mozgalmak szempontjából a római katolicizmus volt eretnekség. Éppen ezért meg kell különböztetni azon mozgalmakat, amik szembe mennek a bibliai tanításokkal több ponton, ezeket lehet valóban eretneknek hívni (és ezek esetében egyetértés uralkodik a protestáns és a római katolikus térfélen is általában), azon mozgalmakat azonban, amelyek a Szentírással összhangban kívánták elérni az egyház megújítását, jobb lenne hitújító mozgalmaknak nevezni, a cikkben is ez lesz a gyakorlat, amit követünk.

A legkorábbi eretnekségek

A különféle keresztény irányzatok nem a középkorban kezdődtek, már a kezdetekkor jelen voltak, erről tanúskodik maga az Újszövetség is, nem véletlen, hogy Pál apostol elítéli azokat, akik mást tanítanak, mint amit ő és az apostolok, sőt, ezeket átokkal sújtja („Ha valaki nektek hirdet valamit azon kívül, amit elfogadtatok, átok legyen.”; Galatákhoz írt levél 1:9). Ez is jelzi, hogy már az apostoli korban is lehettek elhajlások, amik betüremkedtek egyes gyülekezetekbe is. Az első században már megjelent egy eretnekmozgalom, az ebioniták, akik lényegében tagadták Jézus istenségét valamint szűzi születését, illetve azt is állították, hogy az üdvözüléshez be kell tartani a mózesi törvényeket (Tóra). A későbbi századokban egymás után tűntek fel különféle irányzatok, eretnekségek, ilyen volt például a doketizmus, a markionizmus, az adopcianizmus és még sok hasonló, illetve a leghíresebb, az arianizmus is (ezt például 325-ben a niceai és 381-ben az I. konstantinápolyi zsinaton elítélték, de a germán népek között elterjedt, nagy szerepe volt ebben Wulfila gót ariánus püspöknek, aki lefordított a Biblia egyes részeit gót nyelvre és mivel ez ariánus szellemben lett lefordítva és ez jutott el a legtöbb germán néphez (longobárdok, vandálok, burgundok), ezek is kezdetben az ariánus kereszténységet vették fel). Ezekről most nem szólunk részletesen, ha minden igaz akkor egy külön cikksorozat fog ezekkel foglalkozni a közeljövőben, az már ennyiből is látszik, hogy a különféle keresztény irányzatok kialakulása nem volt újkeletű dolog, ez már az ókorban is működött. Amit még meg kell említenünk az a gnoszticizmus, ami nem is egy keresztény irányzat, hanem egy külön „vallási rendszer”, ami átvett sok keresztény tanítást, de a középpontba nem a hitet, hanem a titkos tudást (gnószisz) helyezte, amit pedig csak a beavatottak közössége tudott úgymond megszerezni, megkapni és felfogni. A gnoszticizmus azért fontos, mert a maga dualista világfelfogásával és egyéb tanításaival előzményét képezte a manicheizmusnak és a paulikiánus mozgalomnak is, amiből kinőtt a bogumilizmus, ami viszont a katharokig vezet, itt tehát egy évszázadokon átívelő folyamatábrát láthatunk: gnoszticizmus --> paulikiánusok ---> bogumilok --> katharok. Az előzmények tehát egészen az I. századig visszanyúlnak, innen jutunk el az évszázadok alatt a középkorba.

Egy modern ábrázolás, melyen Miklós myrai püspök a niceai zsinaton (325) megpofozza Ariust, az arianizmus vezetőjét (a történet ugyan valószínűleg nem valós, de egy vicces történet az egyháztörténet évszázadaiból)

Középkori mozgalmak – vélemények és cáfolatok

Mielőtt belekezdenénk egyesével áttekinteni a legfontosabb középkori mozgalmakat, nézzük meg, hogy két történész hogyan vélekedik arról, hogy mi is az az „eretnekség”. Szántó Konrád római katolikus pap és egyháztörténész ezt írja róluk az 1980-as években megjelent művében:

„A korai középkorban az eretnekség aránylag elszigetelt jelenség volt. Ez nagyrészt azzal magyarázható, hogy a korai középkor eretnekségeivel csak az egyház vezetősége, valamint a papság és szerzetesség egy része foglalkozott behatóan. A széles tömegek körében azonban nem okoztak nyugtalanságot a részben elvont hittani kérdésekről folyó elméleti viták. A virágzó középkorban a legtöbb eretnekség már az egyházi és társadalmi élet hiányosságai, igazságtalanságai nyomán keletkezett, és gyakran tömegmozgalommá vált. Tömegmozgalmi és antifeudális, a feudális társadalmi rend ellen forduló jellegük miatt az eretnekségek már súlyos veszélyt jelentettek az egyházra és a társadalomra egyaránt.”

Galamb György történész pedig így fogalmaz általánosan a középkori reformmozgalmakról:

„A különféle eretnekek nézeteiről tudósító forrásokat olvasva szembetűnik, hogy egybehangzóan elutasítják a társadalom egyháziakra és világiakra történő fölosztását, a házasságot paráználkodásnak tartják, elvetik a családot, mint az emberek együttélésének alapvető keretét, tagadják az esküt, elvitatják - s nemcsak az egyházi, hanem a világi - hatalomtól azt a jogát, hogy háborúzzon, hogy halálbüntetést szabjon ki; a Constantinus-féle Donatióban az egyház romlottságának a gyökerét látják.”

A két idézetet érdemes jobban szemügyre venni. Az első egy római katolikus (!) pap írásából származik, és ez már csak azon is kiütközik, ahogy fogalmaz: „Tömegmozgalmi és antifeudális, a feudális társadalmi rend ellen forduló jellegük miatt az eretnekségek már súlyos veszélyt jelentettek az egyházra és a társadalomra egyaránt.” Tehát ezen mozgalmak veszélyt jelentettek a fennálló rendre Szántó Konrád szerint. Egyrészt valóban, a római katolikus egyházra veszélyt jelentettek, mert ezen mozgalmak jóval dinamikusabbak voltak a hivatalos egyháznál és kihívást teremtettek számára. A feudális rendre kevésbé voltak veszélyesek ezen mozgalmak, bár kétségkívül azzal szemben is fogalmazódtak meg kritikák, azonban következetesen kinyilvánítani azt, hogy maguk a mozgalmak antifeudálisak lettek volna, nem lehet, esetleg egyes mozgalmak egyes részei elindulhattak egy ilyen irányba, de ez alapvetően sem a valdensekről, sem a lollardokról, sem a huszitákról nem mondható el ilyen általános értelemben. Galamb György állításaival kapcsolatban újfent lenne egy-két megjegyzésem (ezen esetben csak Besztercei Márk véleményéről van szó), ugyanis azt, hogy elvetették a családot és a házasságot paráznaságnak tartották, személyes véleményem és ismereteim alapján nem lehet általánosítva ráhúzni ezen mozgalmakra, ugyanis ez nem áll meg, erre is az a válaszom, mint az előbbire, hogy esetleg egyes túlzottan radikális mellékágai a mozgalmaknak eljuthattak ilyen állításokhoz is. Másrészt fontos megemlíteni (a későbbiek miatt is fontos ez), hogy ha ezekről vannak információk esetleg, akkor azok nagyrészt inkvizítori jelentésekből vannak, amiknek az információi azonban sokszor megkínzott „eretnekektől” származnak, így azok alapja meglehetősen kétes.

A katharok

Ahogy tehát fentebb említettük, a kathar eretnekség keletről érkezett meg Nyugat-Európába, Dél-Franciaország területére. Valószínűleg bogumil térítők hintették el a magjait ezen tanításnak. A bogumil mozgalom leginkább Bulgária területén „virágzott”, fent is maradt egy országos zsinati határozat, melyet ellenük hoztak (alább részleteket közlünk):

„38. Mivel gonoszsággal teli ellenségünk az egész bolgár földön elhintette a manichaeus eretnekséget, miután elegyítette azt a massalianu^] eretnekséggel is, mindazokat, akik kezdeményezői ennek az eretnekségnek, anathema sújtsa.

39. Bogomil papra, aki Petr bolgár cár idején átvette ezt a manichaeus eretnekséget és elterjesztette azt a bolgár földön… korábbi és most is meglevő tanítványaira, az ún. apostolokra, anathemát mondunk.

40. És mindenkire, aki folytatja ezt az eretnekséget, fenntartja szokásaikat, éjszakai gyűléseiket, szentségeiket és haszontalan tanításaikat, valamint arra is, aki velük közlekedik, anathema szálljon…

41. Mindazokra, akik bizalmas viszonyban vannak velük, és egyetértésben együtt esznek-isznak velük, valamint ajándékokat kapnak tőlük, mint velük egyetértő társaira, anathemát mondunk.

79. Minden eretnekre anathema szálljon…

99. Mindazokra, akik megkísérlik az igazhitű császároktól és az üdvükért aggódó keresztényektől a szent egyházaknak, püspököknek, monostoroknak és a többi templomoknak adományozott aranypecsétes és közönséges oklevelekkel megerősített birtokokat megsérteni vagy bármit is elvenni bármiből is, amit Istennek szenteltek, háromszoros anathemát mondunk.

103. Minden bojárra, kicsire és nagyra, papra és szerzetesre és az egész népre, amely engedelmes alázattal mindenkor megőrzi a tiszta és igaz szeretetet a cár és a főpapok iránt, örök emlékezés.

Minden tolvajra, rablóra, gyilkosra és azokra, akik ezeknek segítenek, anathemát mondunk.”

A bogumilizmus a paulikiánus tanításból táplálkozott, az pedig a manicheizmusból többek között, ahogyan már fentebb is említettük. A manicheizmus merített a gnoszticizmusból, a dualista világkép is ebből jön. A katharok, vagy ahogy később egyik dél-franciaországi központjukról, Albiról nevezték őket, albigensek a XII. század első évtizedeiben jelentek meg Itália és Franciaország területén. No de mit is vallottak a katharok/albigensek? Először is le kell fektetni, hogy mit vallottak a bogumilok, utána lehet csak az utóbbi kérdéssel foglalkozni. A bogumilok először is nem nagyon ittak bort, nem ettek húst és a házasságot is kerülték (ez nem volt újdonság, a II-III. században már volt egy ilyen csoportosulás, az enkratiták). A világot dualista szemléletben képzelték el, az anyagi világot alapvetően rossznak tartották, melyet Isten bukott fia, azaz Jézus Krisztus testvére, Satanaél alkotott meg (bevett fogalommal ez az alsóbbrendű, tökéletlen teremtő a Démiurgosz, ezt a fogalmat már a gnosztikusok is használták, sőt, visszavezethető Platónig). A szentségeket elvetették, illetve elutasították a Mária-kultuszt és egyéb szentek kultuszát is, valamint érdemes megjegyezni, hogy a keresztet mint szimbólumot megvetették, ugyanis azt mondták, hogy mivel Jézus Krisztust kereszten ölték meg, ezért a keresztet gyűlölni kell. Emellett a világi hatalmat sem tartották jónak, hiszen a világból való, amit viszont Satanaél, a bukott alkotott meg. A XI. században kezdtek el igazán növekedni, két irányzat alakult ki ekkorra a bogumilizmusban, az egyik a „dragovicai” irányzat volt, a másik pedig a „bolgár” irányzat, egy lényeges különbség volt közöttük például, hogy az előbbi a Sátánt mindenható istennek tartotta, aki egyenrangú Istennel, viszont a Sátán a gonosz, Isten pedig a jó, míg az utóbbi irányzat továbbra is tartotta azon nézetet, hogy a Sátán az Isten bukott fia.

A paulikiánus tanítás terjedése (felhívjuk a figyelmét mindenkinek, hogy a valdens mozgalom nem tekinthető a paulikiánus/bogumil/kathar eretnekségek részének, a térképen való ilyetén feltüntetésük érthetetlen)

A XII. század elejétől egyre többször bukkantak fel Franciaország déli részén és Itáliában bogumil vándorprédikátorok (érdemes megjegyezni, hogy Orléans városában már a XI. század elején feltűntek dualisztikus eretnek tanítások, ezt az éppen kibontakozó mozgalmat II. Róbert francia király fojtja el 1022-ben, erről beszámol többek között egy fontos korabeli forrás, Adémar de Chabannes is), ezen térítők hatására kezdett el kialakulni a kathar eretnekség is, amire rögtön rá is térünk. A kathar név a görög katharosz azaz „tiszta” szóból ered, ezen mozgalom tagjai magukat tisztáknak tekintették, megtisztultnak, ezért is hívták magukat így. A kathar tanítások természetesen igen erőteljesen hasonlítottak a bogumil tanításokra, dualizmust hirdettek, alapvetően elvetették a házasságot, a húsevést és a borivást, a keresztet gyűlölendő szimbólumnak tartották, a római liturgiát üresnek és értéktelennek ítélték. Úgy vélték ők is, hogy a Föld ura a Sátán, akit azonosítottak a Földet megteremtő ószövetségi istennel, aki szerintük gonosz volt, és a Törvényt is gonoszságból adta (elvetették magát az Ószövetséget is, ez markionita tanítás). Az igazi, jó, tökéletes Isten a katharok szerint a világtól messze van, ő küldte el Jézust a Földre, akinek az volt a feladata, hogy megmutassa az emberi testbe zárt lelkeknek a megszabadulás módját (ez is hajaz egyes gnosztikus és egyéb tanításokra (pl. a zsidó misztika, illetve újplatonizmus), mely szerint az emberben van egy isteni szikra, ami be van zárva az emberi test börtönébe és ennek ki kell szabadulnia az anyagi testből és az anyagi világból). Egyes katharok tagadták Jézus isteni voltát, azonban voltak olyanok is, akik elfogadták magát a Szentháromságot (ebből is látszik, hogy nem volt egységes tanítás), emellett azonban a legtöbb kathar vallotta, hogy Jézus emberi teste és szenvedése a kereszten csupán látszat volt (ez szintén egy ókori tanítás, melynek neve doketizmus és amelynek lényege, hogy Krisztusnak csak látszat (phantaszma) teste volt). A katharok közösségébe a belépés egy convenza nevű szertartással történt meg, melyet hosszasabb tanulás előzött meg. Ezután következhetett idővel a második beavatás, a consolamentum, mely során a beavatott „tökéletessé” (perfekt) vált, ők voltak a katharok „elitje” lényegében. A consolamentum általában halál előtt nem sokkal történt meg, ha korábban akarta valaki, hogy tökéletessé válhasson, akkor jóval szigorúbb próbálat kellett kiállnia. Ezen perfektté válási szertartásban van egy érdekes szövegrész, melyet a közösség együtt recitál el: „semmi irgalom a romlottságban született test iránt, de irgalom a börtönben tartott szellemnek”. Ez a mondat is nagyon jól mutatja azt az elképzelést, hogy az emberi testben a szellem börtönben van és onnan kell kitörnie. Még érdemes megjegyezni, hogy a katharok a Szentírásból egyes részeket (az Újszövetségből pontosabban) a Dél-Franciaország területén használt okszitán nyelven olvasták, erről beszámol Bernard Gui, a híres római katolikus inkvizítor: „Továbbá az evangéliumokból és a levelekből a saját hétköznapi nyelvükön olvasnak fel…”. A kathar egyházszervezet igen homályos, annyi bizonyos, hogy voltak püspökeik és a püspökök mellett volt egy filius maior és egy filius minor, az előbbi a püspök halála esetén automatikusan a helyébe lépett.

Albi városának mai látképe, ezen város volt a katharok egyik fő központja, erről nevezték őket "albigenseknek" is

A XII. században többen is igyekeztek a katharokkal szemben fellépni, többek között a híres cisztercita prédikátor, Clairvaux-i Szent Bernát és a Domonkos-rend alapítója, Szent Domonkos is, de sikertelenül. 1179-ben a III. lateráni zsinat 27. kánonja kiközösítette őket az egyházból. A XIII. század elején az albigensek egy csoportja meggyilkolta a hozzájuk küldött pápai követet, Pierre de Castelnau bíborost, akit a pápa azért küldött, hogy véget vessen az eretnekségnek. III. Ince pápa ekkor (1207/1208 körül) keresztes hadjáratot hirdetett az albigensek/katharok ellen (reméljük emlékszik a kedves olvasó, hogy ez a kettő ugyanaz), amelynek az egyik vezetője a híres Simon de Monfort volt, de később maga a francia király és más előkelők is támogatni kezdték. A keresztes hadjárat „sikeres” volt, rengeteg kathart megöltek, központjaikat (Albi, Toulouse) elfoglalták és őket kiűzték onnan (már ha meg nem ölték őket). A katharok lényegében csak az 1330-as években fognak véglegesen eltűnni (a keresztes hadjárat a katharok ellen 1228/1229-ben befejeződött a párizsi békével), de a katharok elleni keresztes hadjáratok igen sok ember életébe kerültek, illetve érdekes, de hozzájárult az egységes Francia Királyság kialakulásához is, ugyanis a dél-franciaországi területek fölé ekkor kezdte el ténylegesen kiterjeszteni hatalmát a francia király.

III. Ince pápa, aki keresztes hadjáratot hirdetett a katharok ellen

Szent Domonkos (Domingo de Guzmán), a Domonkos-rend alapítója, aki igyekezett rekatolizálni a katharokat, de próbálkozásai sikertelenek maradtak

Egy középkori ábrázolás, melyen katharokat gyilkolnak le a katharok elleni keresztes háborúban

Katharokat űznek ki Carcassonne városából, ami az egyik nagyobb kathar központ volt

A valdensek

A valdens mozgalom a XII. század második felében indult el Lyon városában. 1173 körül egy Pierre nevű gazdag lyoni kereskedő (Pierre Valdes/Valdo Péter) miután vagyonából gondoskodott feleségéről és két lányáról a fennmaradt összeget szétosztotta a szegények között. Ezt bibliai hatásra tette, ugyanis nagy vágyat érzett arra, hogy kapcsolatba kerülhessen Istennel és felfogadott két latinul tudó papot, hogy fordítsák le francia nyelvre a Biblia nagyobb részét (a kér fordító Étienne de Bourbon XIII. századi Domonkos-rendi szerzetes/inkvizítor beszámolója szerint Étienne d’Anse és Bernard Ydros voltak). Pierre Valdes a hétköznapi nyelvre lefordított bibliaszöveg alapján igyekezett életét újjászervezni, átalakítani, ennek része volt a vagyonának a szétosztása és a nyilvános prédikálás is Az igehirdetései nyomán egyre többen csatlakoztak hozzá gazdagabbak és szegényebbek egyaránt, a valdens közösség egyre csak nőtt (az alapvetően szegénységet hirdető mozgalom követőit „lyoni szegényeknek” is nevezték). A lyoni érsek, Guichard de Pontigny nem nézte jó szemmel az új mozgalom terjedését, berendelte őket maga elé és megtiltotta nekik a prédikálást. Valdo Péter és társai nem engedelmeskedtek a tiltásnak, és felkerekedve egészen Rómáig mentek, ahol ekkor ülésezett a III. lateráni zsinat. Péter és társai jóhiszeműen azt gondolták, hogy a római pápa (Szent Péter székében ekkor éppen III. Sándor pápa ült) nekik fog igazat adni és engedni fogja, hogy prédikáljanak. III. Sándor és a zsinatra összegyűlt klerikusok és teológusok azonban kinevették a valdens csoportot és tudatlannak bélyegezve őket megtiltották nekik a prédikálást. A valdensek azonban nem hátráltak meg és arra az igére hivatkozva, hogy „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Apostolok cselekedetei 5:29) folytatták a prédikálásokat, kisebb csoportokban körbejártak Lyonban és környékén, hirdették a Biblia alapján álló tanításukat. A lyoni érsek (ekkor már Jean de Belleme) 1182 körül egy helyi zsinaton kiközösítette (exkommunikálta) a valdenseket és kiűzte őket Lyon városából. Ez azonban kontraproduktív lépésnek bizonyult, ugyanis az üldözött valdensek szerte Franciaországban és azon kívül is elkezdték terjeszteni mozgalmukat.

Valdo Péter szobra Wormsban, a Luther.emlékművön

III. Sándor pápa ábrázolása a XV. századi Nürnbergi krónikában

1184-ben III. Lucius pápa kiadta a veronai zsinaton Ad abolendam kezdetű bulláját (Hogy kiírtassék…), melyben eretneknek bélyegzi a valdenseket, egyházi átokkal sújtja őket (a szöveg így szól: „Elrendeljük, hogy a katharok, patarénusok és azok, akik tévesen magukat humiliatinak vagy lyoni szegényeknek nevezik…örök átok alatt legyenek.”, természetesen a lyoni szegények (pauperes de Lugduno) alatt a valdenseket kell érteni, ahogy már fentebb említettük). 1192-vel megindul a világi hatalom részéről is az üldözésük és kirekesztésük, ebben az évben ugyanis II. Alfonz aragóniai uralkodó elrendelte, hogy országából ki kell űzni minden valdenst, aki őket befogadja vagy hallgatja annak pedig az árulókkal egyszintű büntetést kell kapnia. Szerte Európában felcsaptak a máglyák tüzei, először szintén Aragóniában született egy olyan határozat, amely az „eretnekeket” máglyahalálra ítéli (II. Péter aragóniai uralkodó 1197-ben a geronai zsinaton rendelte el a makacs eretnekek megégetését), a XIII-XIV. században német, francia és egyéb területeken is küldtek máglyára valdenseket, a Domonkos-rendi Neuhausi Gallus például 1335 és 1355 között közel 4400 valdenst hallgatott ki és több mint 200-at máglyára küldött közülük. Nem csak erőszakkal válaszolt ám a római egyház a valdens mozgalom terjedésére, hanem igyekezett őket belülről megosztani és ez a terv sikerülni látszott, amikor 1208-ban III. Ince pápa sikeresen elérte, hogy Valdo Péter egyik munkatársa, Durand de Huesca szembeforduljon a valdensekkel, cserébe pedig a pápa azt ígérte neki, hogy a kiszakadókat nem fogják üldözni és legálisan működhetnek (a kiszakadottakból jött létre a Katolikus szegények (Pauperes catholici) mozgalma/közössége, amely azonban, ellentétben a valdens mozgalommal nem sokkal ezután fel is oszlott, elenyészett). Kis érdekesség, hogy a XIV. század végén Magyarország területén is megjelent a valdens mozgalom, legalábbis az első hivatalos említésük ekkor van Sopronban, ahol a városban többen lettek valdensekké valdens vándorprédikátorok hatására, János győri püspök ezért két külföldi inkvizítort hívott be a városba, Peter Zwickert, a celesztinus rend németországi tartományfőnökét és Márton prágai oltárpapot, akik 1401-re lényegében megállították a valdens mozgalom térnyerését). Az üldözések azonban nem számolták fel a mozgalmat, sőt, egészen a reformációig fennmaradtak amikor nagyrészük csatlakozott az új egyházreformáló mozgalomhoz. Még mielőtt rátérnénk a valdens tanítások rövid áttekintésére, szintén érdekességként jegyezzük meg, hogy a XVII. század második felének elején, 1666-1667-ben Magyarországon zajlott egy hitvita, melyben Kis Imre jezsuita páter és Pósaházi János sárospataki református tanár állt egymással szemben, és ezen vita keretében Pósaházi János bemutatta, hogy a kálvinista tanok mely pontokban egyeznek meg a valdens tanokkal (ezen megegyezéseket 49 pontban foglalta össze), ezzel igyekezve bizonyítani, hogy a kálvinizmus az nem új tan, hanem igenis régi, és ebben nagy szerepe volt a valdensekre való hivatkozásnak, holott már jócskán a valdens mozgalom „virágkora” után vagyunk.

III. Lucius pápa, aki kiátkozta a valdenseket 1184-ben

II. Alfonz aragóniai király, 1192-ben királyi rendelettel kívánta a valdenseket kiűzni országából

Mit is tanítottak tehát tulajdonképpen a valdensek, miben tértek el a római katolikus tanításoktól és hagyománytól? Álljon itt bevezetőnek Bernard Gui XIII-XIV. századi Domonkos-rendi szerzetes, inkvizítor valdensekről írt beszámolója Practica Inquisitionis (Az inkvizíció gyakorlata) című művéből:

„A valdensek, illetve a lyoni szegények 1170 körül jelentek meg. Egy bizonyos lyoni polgártól, Valdesiustól vagy Valdensustól erednek, aki javakban bővelkedett, és mindenét otthagyva elhatározta, hogy ezentúl szegénységben él és az evangéliumi tökéletességre fog törekedni, miként erre példát adtak az apostolok. A maga számára lefordíttatta francia (gall) nyelvre az evangéliumot és a Bibliának egyik-másik könyvét, valamint Szent Ágostonnak, Jeromosnak, Ambrusnak és Gergelynek egy néhány jelentős mondását, címszavak szerinti rendben, amelyeket ő és követői szentenciáknak neveztek. Noha mindezeket igen gyakran olvasták közösen, csak keveset értettek belőlük, s elméjüknek elbizakodottságával, minthogy kevéssé voltak műveltek, maguknak kisajátították az apostolok tisztét, az evangéliumot merészelték hirdetni falvakban és a városok utcáin. Valdesius mindkét nemből sok követőre talált hasonló elvetemültséggel. Ezeket tanítványok gyanánt szétküldte prédikálni. Minthogy pedig ezek tudatlan és műveletlen emberek voltak, sok tévtant terjesztettek mindenfele: szerte futkostak a városokban, benyomultak a lakóházakba, férfiak és nők egyaránt, de főleg férfiak hirdették az igét a nyílt utcán, de még a templomokban is.

Amikor a lyoni érsek, név szerint Jean de Bellesmains mindezt megtiltotta nekik, azt felelték, inkább engedelmeskednek Istennek, mint az embereknek. Márpedig Isten megparancsolta, nekik, legyenek apostolok és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. A főpapságot és a papságot megvetették azért, mert bőségben és világi örömökben élnek. Mindezért az egyházból kitaszították, Lyon városából és területéről pedig kiűzték őket. Így aztán szétszóródtak Provence-ban és Lombardia szomszédos és határos részein. Minthogy az egyházból kitagadták őket, más eretnekekkel keveredtek el, akiknek tévedéseit magukba szívták, s ezáltal saját kitalálásaikhoz még hozzávegyítették ősrégi eretnekségek tanait és tévelygéseit.

A valdenseknek van felettesük (superior), akit maguk fölé helyeznek, és majoralisuknak hívnak. Ennek mindannyian engedelmességgel tartoznak, miként valamennyi katolikus engedelmeskedik a pápának…

Akiket felvettek ebbe az általuk testvériségnek (fraternitas) hívott gyülekezetbe, s akik megfogadták, hogy engedelmeskednek felsőbbségüknek és megtartják az evangéliumi szegénységet, azok attól kezdve kötelesek szűzi életet élni és többé tulajdonnal nem rendelkezhetnek; el kell adniuk mindenüket, amijük csak van, s a befolyt pénzt le kell tenniük a közösség kezébe. Ezentúl már csak azokból az alamizsnákból élnek, amelyeket nekik a hívők és a cselekedeteikkel egyetértők adnak…”

Nos, Bernard beszámolójából kiviláglik néhány vonása a valdens mozgalomnak, bár egyrészt meg kell jegyeznünk, hogy itt már a XIV. század elején vagyunk, így a valdensek addigra egyrészt csoportokra szakadtak, másrészt kialakulhatott már egyfajta hierarchia náluk (például a majoralis tisztség nem feltétlen volt meg a valdens mozgalom korai történetében). Emellett természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy egy inkvizítori beszámolóval állunk szemben (ahogy általában a kathar/valdens/lollard/huszita mozgalmakkal kapcsolatban sokszor inkvizítori, tehát római katolikus beszámolók maradtak ránk, amelyek elfogultak lehetnek és tartalmazhatnak túlzásokat vagy olyan toposzokat, amelyeket minden hitújító vagy eretnek mozgalomra megpróbáltak ráhúzni). Bernard először röviden leírja Valdo Péter történetét, amit fentebb már kifejtettem. Ezután megemlíti a bibliafordítást, illetve egyes egyházatyák mondásainak illetve műveinek francia nyelvre való lefordítását is, ami jól jelzi, hogy a valdensek katolikus neveltetése okán az egyházi („apostoli”) hagyományt fontosnak tartották, idővel azonban ezeket elhagyták, amikor sok állítását az egyházatyáknak nem tartották a Bibliával összeegyeztethetőnek. Miközben Bernard erről ír, megfigyelhetjük, hogy állandóan gúnyolódik a valdensek tudatlanságán, ami annyiban igaz volt, hogy nem részesültek oktatásban, sem teológiai képzésben és így prédikáltak, Bernard és a római katolikus klérus számára ez botrány volt, hiszen ha ilyen emberek elkezdik hirdetni az igét, akkor a papság egyházi privilégiumának értéke (például a prédikálás) csökken, ezt pedig nem nézték jó szemmel. A leírásból az is kitűnik, hogy férfiak és nők egyaránt hirdették az igét valószínűleg, de leginkább a férfiak, ahogy az inkvizítor is megjegyzi. A kötelező szűzi élet igen érdekes, a katharoknál ez általában jelen volt (vagy éppen ennek szöges ellentéte, a vadkapcsolatok voltak jelen, több beszámoló fennmaradt orgiákról, amiket érdemes kritikusan olvasni, mert ezen források kathar-ellenes tollakból származnak), a valdenseknél azonban az egész mozgalomra ez nem mondható el, viszont a XIV. századra elképzelhető, hogy ilyen csoportok is kialakultak a valdens mozgalmon belül. Bernard beszámolójának rövid áttekintése után akkor térjünk ki a legfontosabb valdens tanításokra. A valdenseknek a legfőbb zsinórmérték a Szentírás volt, lényegében minden olyat, ami a Bibliában nem szerepelt vagy azzal ellentétes volt azt elvetették ők is. Ennek köszönhető volt az, hogy igen intenzíven tanulmányozták a francia nyelvre lefordított Szentírást, valamint a könyvnyomtatás előtti korban lévén azt memorizálni is igyekezték, a Passaui Névtelen (a XIII. század közepén írt a valdensekről, a passaui egyházmegye egyik klerikusa volt, személye ismeretlen) például arról számol be, hogy igen sok valdens megtanulta kívülről az Újszövetséget és az Ószövetség nagyobb részét is a saját nyelvén (tehát nem latinul). Jézus Krisztus személyét illetően egyetértés uralkodott nagyrészt a valdensek körében, maga Valdo Péter is azt vallotta, hogy Jézus isten (Jézus „valódi isten az Atyából, valódi ember az Anyából, valódi testtel az anyja méhéből, gondolkodó emberi lélekkel…Szűz Mária szülte valósi szüléssel a testéből.” [Deus verus ex patre esset et homo verus ex matre, veram carnem hebens ex viceribus matris et animam humanam racionabilem…natus ex Virgine Maria, vera nativitate carnis]). A valdensek elvetették a Purgatórium létezését, éppen ezért elvetették a halottak lelki üdvéért mondott imákat és a halotti miséket is, illetve a búcsúkat sem tartották biblikusnak. Elutasították a Mária-kultuszt, a szentek kultuszát és az ereklyék tiszteletét is. Tagadták, hogy felettük hatalma lenne a római katolikus klérus bármely képviselőjének (legyen az pap, püspök, vagy akár maga a pápa), ezáltal a rájuk kimondott exkommunikációt és anatémát sem ismerték el valódi, jogerős büntetésnek. A szellemi szolgálat (például prédikálás/tanítás) legfőbb előfeltételének a bibliai szellemi és erkölcsi normák betartását, az azoknak való megfelelést tekintették és azt vallották, hogy a pappá szentelés senkit sem jogosít fel szellemi szolgálat végzésére, hiszen ez az adott személy erkölcsi helyzetétől függ (ez az ellentét nem volt újkeletű, a III. században a novatiánus vita keretein belül a karthágói Cyprianus püspök azt képviselte, hogy igenis lényeges, hogy a szentségeket kiszolgáltató személy milyen állapotban van erkölcsileg, míg István római püspök azt vallotta, hogy ez másodlagos, ugyanis a szentség kiszolgáltatása az azért érvényes, mert ki lett szolgáltatva, az adott szertartás el lett végezve (itt két elv van egymással szemben, az „ex opere operantis” (az elvégző munkája révén) és az „ex opere operatio” (az elvégzett cselekvés ténye miatt), az előbbit vallották lényegében a valdensek is, tehát a cyprianusi állítást vitték tovább bibliai alapon). A valdensek továbbá elvetették a Miatyánkon kívül a kötött katolikus imákat, nem tartották meg a római katolikus ünnepeket (sőt, sokszor titokban ugyan, de ezen napokon s dolgoztak, holott ez nem volt szabad), a templomoknak nem tulajdonítottak semmilyen szentséget (kőházaknak nevezték egyszerűen őket). Érdekes kérdés az eskütétel elutasítása szintén bibliai alapokon, ugyanis az, hogy ez mit jelent kissé homályos ugyanis az Újszövetségben Jézus amikor az eskütételről beszél ott egyesek szerint nem azt mondja, hogy egyáltalán ne esküdj, hanem nem esküdj az égre, a földre, Istenre stb. olyan esetben, amikor tudod, hogy amire esküszöl nem tudod megtartani, tehát azt az esküt tiltja, amikor fensőbb dolgokra esküszünk egy hamis eskü esetében (bár a többségi értelmezés szerint Jézus maga is tiltott minden eskütételt). Azt, hogy a valdensek hogy értették, azt teljesen rekonstruálni nem lehet, a történetírás szerint minden esküt tiltottak, Augsburgi Dávid XIII. századi ferences szerzetes írásában azt állítja, hogy mindenfajta esküt tiltottak és halálos bűnnek tartottak (ebből szokták alapvetően levezetni azt, hogy a valdensek szemben álltak a korabeli feudális/hűbéri világi berendezkedéssel, erről és ennek a rövid kritikájáról fentebb már szóltam). A valdensek nagy hangsúlyt fektettek a vezetők és prédikátorok képzésére, ez általában úgy működött, hogy akár már fiatalon csatlakozhatott a prédikátorjelölt egy idősebb prédikátorhoz, akivel a rájuk bízott gyülekezeteket járták be, eközben pedig intenzív bibliatanulmányozást folytatott a leendő prédikátor, miközben tapasztalatokat is szerzett a vizitációk során. Ez a tanulási folyamat akár 10-12 évig is tarthatott, ezután egy vezetői bizottság előtt kellett bizonyítania a jelöltnek alkalmasságát és ha alkalmasnak bizonyult akkor a vezetők kézrátétellel állították szolgálatba (a kézrátételt megemlíti a fentebb már emlegetett Augsburgi Dávid is). Utoljára jegyeznénk meg egy másik érdekességet, mely a nők szerepét érinti. Egyes beszámolók szerint (a fentebb idézett Bernard is említi ezt) a bibliai alapelvek szerint élő nők is prédikálhattak és a közös étkezésekkor megáldhatták a kenyeret, amit a római katolikus oldalon megrökönyödve fogadtak (főleg a nők prédikálásának lehetőségét).

Szent Cyprianus karthágói püspök, nagy tekintélyű egyházatya akinek egyes tanításait a valdensek is lényegében tanították

A lollardok

A lollard mozgalom a XIV. század második felében indult el egy oxfordi egyetemi tanár, John Wyclif vezetésével. Az elnevezés a Flandriában elterjedt lollaerd szóból ered, ami azt jelenti „mormogni, motyogni, halkan énekelni”, a Flandriában elterjedt mindenféle eretnekmozgalom (beginák, kiszakadt ferences prédikátorok) tagjaira használták ezt az elnevezést, azonban leginkább Wyclif követőire ragadt ez rá, alapvetően rájuk gondolunk, amikor a lollard elnevezést használjuk. Wyclif 1320/1330 körül született (az időpont bizonytalan), tanulmányait döntően Oxfordban végezte, 1356-ban az artes fakultáson baccalaureus lett, majd 1360-ban megszerezte a magister artium fokozatot. Arisztotelészi filozófiát és logikát tanított ezután az oxfordi egyetemen, azonban elkezdett érdeklődni a teológia iránt, amelynek 1372-ben a magisztere lett, eközben pedig intenzíven kezdte tanulmányozni a Bibliát (ez a mozzanat okozott változást Valdo Péter életében is ha még emlékszik a kedves olvasó). Angliában ekkor érdekes politikai helyzet volt kibontakozóban, 1365-ben ugyanis a pápa, VI. Orbán követelte az angol uralkodótól egyrészt a pápai tized, másrészt a kötelező pápai hűbéri adó kifizetését. Most lehet egyesek nem értik, hogy miért kellett volna hűbéri adót fizetnie az angol uralkodónak. A történet egészen a XIII. század elejére megy vissza, amikor is Földnélküli János királynak konfliktusa támadt a pápával, III. Incével, aki interdiktum alá helyezte az országot (ami azt jelentette, hogy nem lehetett kiszolgáltatni a szentségeket), János pedig olyan szorult helyzetbe került, hogy 1213-ban kénytelen volt elfogadni a pápai hűbéruraságot Anglia felett. Ez évi kötelező adóval is járt (1000 márka ezüst évente), azonban az 1360-as/1370-es évekre már több évtizede nem fizette Anglia ezt az adót. Az angol uralkodó, III. Edward természetesen nem akarta kifizetni sem a pápai tizedet, sem a hűbéri adót, már csak amiatt sem, mert a pápaság ekkor éppen Avignonban volt berendezkedve, francia befolyás alatt állt („avignoni fogság”) és Anglia ekkor már háborúban állt Franciaországgal (a híres százéves háború 1338 óta folyt). Wyclif egy idő után felszólalt ezen vitákban és azt állította, hogy a királynak joga van ezen pénzeket visszatartani, emellett pedig elítélte, hogy a római pápa, aki magát az egyház fejének tartja világi ügyekbe beleavatkozik, tehát például hűbéresévé tesz vagy akar tenni egyes országokat. III. Edward király többször kikérte a teológus magiszter véleményét (lásd például 1376, Jó Parlament), és mivel az udvar számára kedvező volt ez az álláspont a védelmükbe vették Wyclifet (pártfogolta többek között a Fekete Herceg és John of Gaunt lancesteri herceg is) annak ellenére, hogy bizonyos egyházi körök már ekkor fel kívántak lépni ellene.

John Wyclif

III. Edward angol király, a pápasággal szemben kikérte többször Wyclif véleményét

John of Gaunt, Lancester hercege, aki szintén védelmezte Wyclifet

1377-ben két fontos esemény is történt Wyclif életében: egyrészt William Courtenay londoni püspök beidézte a canterburyi érsek elé Wyclifet, azonban a városban kitört zavargások megakadályozták, hogy az érsek elé kerüljön az ügy. Emellett azonban történt egy másik dolog is, mégpedig az, hogy XI. Gergely pápa elítélte 18 tételét Wyclifnek és követelte az angol udvartól Wyclif letartóztatását és Rómába szállítását, de ez a követelés végül nem foganatosodott, ugyanis XI. Gergely a következő évben, 1378-ban elhunyt, illetve Wyclif még mindig élvezte az udvar és az Oxfordi Egyetem támogatását is. Eközben azonban egyre több római katolikus tanítást és tradíciót elkezdett elítélni, mert a Szentírás alapján nem tartotta őket helyesnek. Wyclif elválasztotta egymástól a látható egyházat (ecclesia carnalis) és a láthatatlan/szellemi egyházat (ecclesia spiritualis), amelyet a választottak közösségének nevezett (ezt az elválasztást már Szent Ágoston is leírta jóval korábban). Wyclif szerint az igaz, azaz a láthatatlan egyházhoz való tartozásnak nem a formális egyháztagság (tehát például a gyermekkeresztségben való automatikus részesülés, amellyel elméletileg minden gyermek tagja lett a római katolikus egyháznak) a feltétele, hanem az ember életvezetésének Bibliával való összhangja és az, hogy az embernek bibliai hite van és a cselekedeteit is hit által végzi. A teológus magiszter elutasította a római katolikus egyház hierarchiáját mondván a tisztségek nagyobb része nincs benne a Szentírásban és a korai egyházban sem használták őket. Ezzel párhuzamosan vallotta az „egyetemes papság” elvét, amely szerint minden laikus (azaz nem egyházi, azaz klerikus személy) is elláthat mindenféle egyházi szolgálatot ha betölti annak szellemi és erkölcsi feltételeit (ami ugye a Szentírásban van lefektetve), egyik, sőt legnagyobb feltétel Isten igéjének hirdetése, azaz a prédikálás. Wyclif elvetette a pápaság intézményét is (érdekes adalék, hogy a pápaság intézményét a keleti ortodox egyház sem fogadta el, és valószínűleg emiatt is Wyclif vallotta (és ez az igazán érdekes), hogy a görögök tisztábban őrizték meg Krisztus hitét mint a nyugati egyház, tehát jobban szimpatizált velük), ráadásul személyesen láthatta a pápaság válságát, hiszen 1378-tól kezdve két pápája volt a nyugati egyháznak, egy Rómában (VI. Orbán) és egy Avignonban (VII. Kelemen ellenpápa), Wyclif ezt is érvként használta fel a pápaság intézménye ellen, illetve itt is érv volt, hogy ilyen tisztség nincs a Bibliában és Nagy Konstantin idejéig a római püspök csak egy volt a sok püspök közül. Wyclif szerint mindkét pápa „hamis pap” volt. Emellett Wyclif elvetette a képek, szobrok, ereklyék tiszteletét, a búcsúkat, a szentek segítségül hívását, a halottakért mondott imákat és a Purgatórium létezését, a fülbe gyónást, felszólalt a kötelező papi cölibátus (nőtlenség) ellen és kárhoztatta a szerzetesi életmódot, mint ami ellene mond a biblikus életvezetésnek. A legtámadottabb tanítása azonban az eucharisztiával, azaz az úrvacsorával kapcsolatok, ugyanis tagadta az átlényegülés-tanát (transsubstantiatio), amely szerint a pap a szentáldozás során Krisztus valódi testévé és valódi vérévé változtatja a kenyeret és a bort, tehát Krisztus fizikailag jelen van az eucharisztia során (realpresentia). Wyclif szerint Krisztus nincs ott fizikailag, a kenyér és a bor fizikailag nem változik át Krisztus valóságos testtévé és vérévé, csupán szellemileg van jelen Krisztus, az úrvacsora egy szimbólum, a pap tehát nem lényegít át semmit semmivé. A transsubstantiatio tanát egyébként a IV. lateráni zsinat (1215) a zsinati hitvallásban lényegében alap római katolikus tanításnak nevezte meg.

XI. Gergely pápa, aki elítélte Wylif 18 tételét (egyébként ő volt az, aki Avignonból visszatért Rómába, halála nyitotta meg a nagy nyugati egyházszakadást)

Wyclif átlényegülést tagadó tanítása elidegenítette tőle addigi támogatóit, mind az udvar, mind az Oxfordi Egyetem lassan kihátrált mögüle. 1381-ben Wyclif kénytelen volt otthagyni az egyetemi katedrát és visszavonult a lutterworthi plébániára, amit még 1374-ben kapott a királytól. Még ugyanebben az évben Angliában kitört egy híres parasztfelkelés (Wat Tyler-féle parasztfelkelés), amelynek kitöréséhez egyesek szerint köze volt Wyclif követőinek és azon prédikátoroknak, akiket szintén ezen évben Wyclif prédikálni küldött. Ez igen kétséges, de voltak krónikások is akik így gondolták, például Thomas Walsingham (XIV-XV. századi angol krónikás), készült például feljegyzés egy prédikátorról, akinek John Ball volt a neve és aki kommunisztikus és apokaliptikus nézetekkel lelkesítette a parasztokat (majd Wat Tylerrel együtt fogja II. Richárd király kivégeztetni). John Ball nem volt wyclifita (azaz nem volt Wyclif követője), még ha egyes wyclifita nézetekkel egyet is értett. 1382-ben az azévben canterburyi érsekké avanzsált William Courtenay Londonban összehívott egy helyi zsinatot, amely 24 tételben elítélte Wyclif tanításait. Ekkor azonban földrengés rázta meg London városát, Wyclif követői úgy értelmezték ezt, hogy még a természet is tiltakozik az igazságtalan döntéssel szemben, a zsinatot el is nevezte az utókor „földrengészsinatnak”. Wyclif ezután két évvel, 1384-ben elhunyt, de az 1381-es visszavonulása és 1384-es halála között eltelt időben folyamatosan írt, illetve dolgozott barátaival együtt az angol bibliafordításon, ugyanis Wyclifnek ez volt az egyik legnagyobb projektje (mivel számára is, hasonlóan a valdensekhez, a Szentírás volt a legfőbb mérőzsinór így számára is fontos volt, hogy lehetőleg minél több emberhez eljusson). Korábban születtek már óangol fordítások (amelyeket Nagy Alfréd wessexi királyhoz vagy Beda Venerabilishez kötöttek), illetve a XIV. század első felében egy Richard Rolle nevű angol misztikus remete lefordította angolra a Zsoltárok könyvét. Wyclif barátaival együtt kezdett bele a munkába, lényegében a latin fordítást, azaz a Vulgatát vették alapul. Az első verzió 1382 táján készült el, egyik példánya fenntartotta az Ószövetséget lefordító Nicholas Hereford nevét, az Újszövetség fordítója azonban nem ismert. Ez a verzió nem lett annyira népszerű, ugyanis annyira betű szerint lett lefordítva a latin szövegből, hogy nagyon nehéz volt olvasni. Wyclif halála után készült csak el a második verzió, 1396-ra készült el, ezt Wyclif barátja és titkára, John Purvey fordította, ez már jóval gördülékenyebb szöveget tartalmazott és jobban el is terjedt, nem véletlen, hogy ebből a verzióból több maradt fent (összesen közel 250 kézirata maradt fent a Wyclif-bibliáknak, ebből 21 a teljes Ó- és Újszövetséget tartalmazza). A római katolikus klérus természetesen ellenezte a nem latin nyelvű Bibliák terjesztését, állítólag volt pap aki azon kesergett, hogy a Szentírás, amit Isten a klerikusoknak és a teológia doktorainak adott az „laikusok játékszerévé” lett. A lollard mozgalom elindítója életében nem szenvedett el sem kiközösítést, sem kiátkozást, tanait 1415-ben fogja a konstanzi zsinat végérvényesen eretnekségnek nyilvánítani, emellett pedig elrendeli, hogy a maradványait ássák elő és égessék el (erről a XVI. századi protestáns John Foxe is beszámol Book of Martyrs című művében), azonban erre csak 1428-ban kerül sor, amikor kihantolják a maradványait, elégetik és hamvait a Swift nevű folyóba szórják.

William Courtenay canterburyi érsek képmása acanterburyi katedrálisban található sírján, ő volt az, aki nagy támadást indított Wyclif és tanításai ellen, az 1382-es londoni zsinatot is ő hívta össze

A János evangélium egyik részlete az egyik Wyclif-Bibliából, a XIV. század végéről

Érdekes módon a lollard mozgalom üldözése uralkodói részről nem volt olyan erős a kezdeti időszakban, ez betudható annak is részben, hogy Anglia politikailag szemben állt a pápasággal, amit Wyclif és követői is támadtak. Ennek ellenére vannak példák üldözésre (1382-ben például az oxfordi lollard központ ellen indított támadást William Courtenay canterburyi érsek), 1401-ben pedig IV. Henrik király kiadja az eretnekek máglyán való elégetést elrendelő rendeletét (De heretico comburendo), azonban a lollardok üldözése részleges maradt, nem történt általános üldözés (bár többen is máglyahalált halnak hitükért, ilyen volt például John Badby és William Sawtrey, illetve a részleges üldözés természetesen nem azt jelenti, hogy nyilvánosan lehetett hirdetni a lollard tanításokat, hanem azt, hogy kifejezetten nem indítottak hajtóvadászatot ellenük, mint mondjuk a valdensek ellen). 1414-ben egy kisebb lollard csoport fegyveres felkelést indított el az előkelő Oldcastle vezetésével, azonban ezt a király leverte, és innentől kezdve jobban beindult az üldözés világi szinten is (addig leginkább az egyház üldözte, természetesen az 1401-es királyi rendeletre hivatkozva a lollardokat, ezen évben azonban a parlament elfogadott egy olyan törvényt, mely szerint valamennyi királyi tisztségviselőnek kötelessége elfojtani az eretnek mozgalmakat), azonban a lollard mozgalom nem halt el, maradékuk később csatlakozott a kibontakozó reformációhoz. Fontos megemlíteni, hogy Wyclif tanításai teremtették meg az alapját a huszitizmusnak, Husz János mozgalmának, amiről majd következő cikkünkben fogunk bővebben írni.

William Sawtrey máglyahalála Foxe Book of Martyrs című művében

John Badby kivégzése

Konklúzió

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy egy igen mozgalmas vallási élet, vallási pezsgés volt megfigyelhető a középkorban (is), amelyben nemcsak a római katolikus tradíció volt jelen, hanem időnként azt megkérdőjelező és attól elforduló mozgalmak is. Sok apró mozgalomra és eretnekségre nem térhettünk ki, csupán a legfontosabbakat mutattuk be, hiszen lehetett volna hosszasan írni Bresciai Arnoldról, a beginák és begárdok mozgalmáról, vagy akár a misztikusokról is, akik néha már-már eretnekgyanúsak voltak (például Folignói Angélának volt olyan furcsa látomása, hogy Krisztus mellett fekszik koporsójában (ez a jegyesmisztikához tartozik, igen népszerű volt a XIII. XIV. században Itáliában és a német területeken is többek között), a Domonkos-rendi Eckhart mester pedig szintén tanított olyan dolgokat, ami nem volt összeegyeztethető a római katolikus tradícióival és magával a Szentírással sem, ellene vizsgálatot is indított az egyház). Mindazonáltal reméljük, hogy sikerült alapvonalaiban felrajzolnunk egy történeti ívet a kezdetektől Wyclif tanításaiig és Husz Jánosig, akiről, ahogy már fentebb említettük, a következő cikkünk szólni fog.

Források

Elsődleges források

• Bernard Gui on the Albigensians (https://sourcebooks.fordham.edu/source/gui-cathars.asp)
• Fourth Lateran Council: 1215 (https://www.papalencyclicals.net/councils/ecum12-2.htm)
• Foxe, John: Book of Martyrs (https://www.gutenberg.org/files/22400/22400-h/22400-h.htm)
• Jónás Ilona (szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
• Third Lateran Council – 1179 A.D. (rövid összefoglalás a zsinatról és a zsinati kánonok, lásd: https://www.papalencyclicals.net/councils/ecum11.htm)

Szakirodalom

• Allen, Jarette K.: La Bible en occitan: The Cathars, the Waldensians, and the Heretical Origins of the Reformation in Lyon (publikálatlan írás, lásd: https://www.academia.edu/8401064/La_Bible_en_occitan_The_Cathars_the_Waldensians_and_the_Heretical_Origins_of_the_Reformation_in_Lyon)
• Bárány Attila: „Uralkodói hatalom és eretnekség a későközépkori Angliában: lollardok és husziták” In Történeti tanulmányok (2007), 55-82. oldal
• Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
• Galamb György: „Eretnekség, világi hatalom, szakralitás a 11-13. századi Nyugat-Európában” In Aetas (1997) /2. szám, 51-71. oldal
• Harris, Jonathan: „Manuel II Palaiologos (1391-1425) and the Lollards” In Greek Orthodox Theological Review (2012) /1-4. szám, 213-234. oldal
• Heltai János: „Kis Imre és Pósaházi János hitvitája a kálvinista vallás régiségéről I.” In Magyar Könyvszemle (2007.) /2. szám, 169-184. oldal
• Kulcsár Árpád: Középkori egyetemes egyháztörténet, Szent Pál Akadémia (ideiglenes jegyzet), 2017.
• Kulcsár Zsuzsanna: Eretnekmozgalmak, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963.
• Lahey, Stephen E.: John Wyclif, Oxford University Press, Oxford, 2009.
• Leinsle, Ulrich G.: A skolasztikus teológia története, Osiris Kiadó, Budapest, 2007.
• Marton József: A keresztény középkor, Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2005.
• Peter, Edward (szerk.): Heresy and Authority in Medieval Europe, University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1980.
• Morvay Péter (szerk.): Akikre nem volt méltó e világ, Hetek Könyvek, Budapest, 2014.
• Shahar, Shulamith: A negyedik rend. A nők a középkorban, Osiris Kiadó, Budapest, 2004.
• Szabó Ádám Ágoston: „A keresztényüldözések utóhatása: bukott és eretnek püspökök Szent Cyprianus munkásságában” In Belvedere Meridionale (2011) /3. szám, 68-78. oldal
• Szántó Konrád: A katolikus egyház története I., Ecclesia Kiadó, Budapest, 1987.
• Wedder, Henry C.: „Origin and Early Teachings of the Waldenses, according to Roman Catholic Writers of the Thirteenth Century” In The American Journal of Theology (1900) /3. szám, 465-489. oldal