Jelen cikksorozatunkban a Bizánccal foglalkozó tematikus héthez kapcsolódóan szeretnénk bemutatni az Oszmán Birodalom létrejöttének és terjeszkedésének főbb eseményeit a kezdetektől egészen Konstantinápoly 1453-as elfoglalásáig. Írásunkban arra keressük főként a választ, hogy mégis mi hajtotta, mi ösztönözte a kezdeti kis határfejedelemséget arra, hogy három kontinensre terjeszkedve építse ki hatalmas és a térség történelmét máig meghatározó birodalmát közel rövid egy évszázad alatt. Előző – önállónak tekinthető, de jelen cikksorozathoz ezer szállal kötődő – írásomban az oszmánok eredetével, megalakulásuk körülményeivel foglalkoztam, most viszont a tényleges terjeszkedésüket kívánom bemutatni arra keresve a választ, hogy mik voltak a főbb fordulópontok az oszmánok birodalma számára ahhoz, hogy megannyi hódítás és győztes csata után végül Konstantinápoly falai alatt találják magukat.

A Balkán

Az Ázsia és Európa határán fekvő félszigetet az ókori görögök a Balkán-hegység által Haimosznak nevezték el, ami bozótot jelent. A török elnevezés az „erdős hegyet” jelenti, ami a Balkán-félsziget sajátos látképére utal – ebből jött a ma is használatos Balkán szavunk. A félsziget lakosságát túlnyomórészt szlávok tették ki, azonban a területen nem jött létre olyan egységes állam, amely összetömörítette volna központosítólag az itt élő lakosságot. Ezt elősegítette a terület természetföldrajzi arculata is, ugyanis a hosszan elnyúló magas hegységi területek éles határvonalat alkotnak a völgyekben, vagy éppen a tengerpartokon megtelepülő népek számára. Ezt igazolja az is, hogy a földművelés csak szűk folyóvölgyekben, vagy éppen a hegyekben (hegyi pásztorkodás) volt megvalósítható. Érdemes még azt is kiemelni, hogy a félszigeten nincs olyan folyó sem, ami egységbe kovácsolhatta volna a szomszédos népeket, vagy éppen nagyobb teret engedett volna az itteni kereskedelemnek – vö. a Kárpát-medence esetében a Duna által kifejtett társadalmi-gazdasági hatásokat.

Az Oszmán Birodalom Európa és Ázsia határán. Forrás: adrot.hu

Ehhez járult még hozzá a szomszédos nagyhatalmak megosztó politikája is, akik jó politikai érzékkel reagáltak az itteni lakosság eltérő politikai hagyományaira és szokásaira. Ebben nagy szerepet vállalt a Bizánci Birodalom, aki előszeretettel osztotta meg, illetve játszotta ki egyik, vagy éppen másik népet a saját érdekeinek megfelelően. Tették ezt mindezt annak okán, hogy megszerezzék a félsziget feletti teljes uralmat, amelyhez két alkalommal igen közel is kerültek – az első ilyen alkalom II. Baszileiosz (976–1025) császár alatt, a másik pedig az Árpád-házzal rokon I. Mánuel (1143–1180) uralkodása alatt adatott meg a birodalom számára. Emellett megfigyelhetőek a szláv államok vezetőinek is az érdekei, akik például hegemóniai törekvéseik (pl. bolgárok, szerbek) során igyekeztek a maguk fölényét előtérbe helyezni – elnyomva ezzel a félsziget többi népeit. Ugyanakkor ezzel magyarázható az is, hogy egyetlen olyan államot sem találunk itt, amely akár egy egész évszázadot megérhetett volna.

Nem véletlen, hogy a terjeszkedő Oszmán Birodalom már igen korán megjelent ezen a területen és voltaképpen szabad prédaként tekintett szét rajta, mivel a heterogén államok, államkezdemények halmaza igencsak kedvezően hatott számukra a területgyarapítás szempontjából. Ugyanakkor ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a balkáni hódítás igencsak váltakozó eredményeket produkált, értve ezalatt, hogy egyes államokat meglehetősen könnyedén meg tudtak hódítani (pl. bolgárok), míg mások egészen a 15. század közepéig, végéig jelentős ellenállást tanúsítottak (pl. szerbek, bosnyákok, albánok) – bár érdemes lehet hozzátenni, hogy egy-egy nagyobb győzelem jelentős mértékben hozzájárult a szomszédos népek gyors, mondhatni önkéntes behódolásához. Az oszmánok sikerének egyik kulcsa volt még az, hogy mind a katolikus egyház, mind pedig az ortodox egyház számára sokkal nagyobb problémát jelentettek a vallási összetűzések, mint az oszmánok kezdeti terjeszkedése ezen területen…

Érdemes kiemelni, hogy az oszmánok minden esetben alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz – ez egyrészt hozzájárult az uralmuk elfogadásához, másfelől pedig így a helyi uralkodói elitet is meghagyták korlátozott mértékben a pozícióikban. Mindezeken túl nem feltétlenül várták el, hogy mindenki áttérjen a hódítást követően az iszlámra, így az iszlám felvétele csak szórványosan érintette a területeket. Ez két fő okra vezethető vissza, egyrészt így kívánták elhárítani azt, hogy a balkáni népek egységes összefogás keretén belül fejtsenek ki jelentősebb ellenállást, illetve érdemes tudni, hogy a keresztényekre igen magas adókat vetettek ki, ami bővítette a birodalom kincstárát – ahogyan Fodor Pál is megfogalmazta: „A kincstár számára a hitetlen a leghasznosabb.”

A Balkán-félsziget mint természetföldrajzi képződmény. Forrás: wikimedia

Gallipoli elfoglalása

A 14. század elején az oszmán hódításnak még koránt sem volt megfelelő, bevett arculata – az oszmánok sikerei nemegyszer a véletlenen múltak, többször pedig inkább a kitartásuknak voltak köszönhetőek. Az oszmánok – mint előző cikkemben említettem – a Belső-Ázsiából származó oguz népcsoportból alakultak ki a 13. század során adódott kedvező geopolitikai helyzetnek köszönhetően – főként az európai hatalmak törekvésének eredményeképpen részekre hullott Bizánci Birodalom által okozott hatalmi vákuum miatt. A szeldzsuk területeken létrejövő Oszmán vezette határmenti emirátust az éledező és újonnan megalakuló Bizánci Császárság voltaképpen szövetségesként használta fel a számára veszélyt jelentő türkmén fejedelemségek ellen, amelynek következtében az oszmánok expanzív hódításokat és győzelmeket értek el Anatólia térségében, amelyek végül már Bizánc területét fenyegették. Az 1302-es bapheuszi csatában az oszmánok nyilvánvalóvá tették szándékaikat a birodalom számára, azaz, hogy hódítási céljaik alá tartoznak a Bizánc által birtokolt területek is. Oszmán (1288 k.–1326) szultán, mint gházi, azaz hitharcos vezetőként alapozta meg hatalmát. Ugyanakkor sikereiket beárnyékolták a tények, miszerint a szintén bizánci birtokú Bursza városát csak közel tíz évnyi hadakozás után sikerült elfoglalniuk – méghozzá szimpla kiéheztetés által. A dicsőséget még megélte Oszmán, s később a terjeszkedő birodalom ide helyezte a székhelyét.

A szultáni trónon Oszmánt utódja, Orhán (1326–1362) követte, aki már 1317 óta a hadsereg főparancsnoka volt, aki úgyszintén magát gházinak, pontosabban a gházik szultánjának fiának, valamint a végvidék urának neveztette. Uralkodása alatt a terjeszkedés még gyorsabb ütemű volt, az 1330-as években elfoglalták Niceát és Nikomédiát, 1340-ben pedig Karaszi türkmén fejedelemséget hódoltatták meg. Ezzel Orhán közel 100 vár urává lett, s birodalma határát egészen a Boszporusztól Szkutari környékéig terjesztette ki. Így nem meglepő, hogy már viszonylag korán sor került Bizánc első ostromára az oszmánok által 1337-ben, azonban ez ekkor még sikertelen volt, ugyanakkor a területfoglalás érdekében az oszmánok igyekeztek minden lehetőséget kihasználni. Éppen ezért, amikor Bizáncban belháború alakult ki VI. (Kantakuzénosz) János és V. (Palaiologosz) János közt, az oszmánok készséggel jelentek meg segítséget nyújtani. Mindkét trónjelölt konkrét versenyt folytatott azért, hogy megnyerjék maguknak az oszmánok támogatását a másik ellen. Végül Kantakuzénosz János lett a befutó, aki hálája jeléül el is jegyeztette Orhánnal leányát, Theodorát, valamint elsőként ő vezette be az oszmánokat az Európa kapuját jelentő Balkánra, hiszen katonai győzelmeit főként az oszmánoknak köszönhette – ugyanakkor korabeli leírásokból tudjuk, hogy a könyörtelen oszmánok pusztításának sokszor még a császár sem tudta elejét venni. Amikor 1349-ben a Balkánon szerb hegemóniára szert tevő Dusán István (1331–1355) a hadai élén ki kívánta terjeszteni hatalmát a jelentős kikötővárosra, Thesszalonikére is, Kantakuzénosz egyedül csakis az oszmánokra számíthatott a szerb fejedelem megállításában a bizánci polgárháború következtében. Az oszmánok pedig készséggel álltak a bizánci császár rendelkezésére, s szépen fokozatosan ismerkedtek az új kontinens sajátosságaival, ahol már egyébként is szabad mozgástérrel rendelkeztek. Orhán 20 ezer főnyi oszmán sereget bocsátott a császár szolgálatába, akiknek először volt lehetőségük mélyebben benyomulni a félszigetre.

Így került sor az 1354. esztendőre, amikor is az oszmán hitharcosok bizánci hűbérben, névleg Kantakuzénosz János hatalmának biztosításának céljából elfoglalták Gallipoli és Tzympe városát. Az oszmán sereget Orhán fia, s egyben utódjának is szánt Szulejmán bég vezette. A hadvezéri tehetségre ugyan nem volt ekkor kivételesen szükség, hiszen a két város ellenállás nélkül megadta magát – korábban ugyanis földrengés pusztított a területen, így két idegen város romjai tárultak a fegyvereiket szorongató, kíváncsi tekintetű oszmán harcosok szemei elé. Ezáltal az Oszmán Birodalom megszállta és uralmához csatolta a még ismeretlen kontinens első hídfőállását a Balkánon, amely megnyitotta számukra a lehetőséget az új terjeszkedési irány kiindulópontjaként.

Oszmán hódítás ábrázolása. Forrás: ma7.sk

A 14. század második felének harcai

Az oszmánok megjelenése és a Gallipoli-félszigeten történő tartós megtelepedésük általános megrökönyödést váltott ki az európai uralkodókból és a keresztény közösségből. Az oszmánok nyomban neki is láttak megerősíteni pozícióikat a félszigeten – ezt jól példázza, hogy Anatóliából telepítettek át családokat a Balkánon elfoglalt területeikre. Minden lehetőségük meg is volt hozzá, ugyanis 1355-ben Dusán István halálával felbomlott a Szerb Birodalom, amelynek következtében – ahogyan azt a Szeldzsuk Birodalomnál is láthattuk – darabjaira hullott szét a korabeli Balkán-félsziget legerősebb hatalma. Hasonló történt a bolgár területek esetében is, ahol Ivan Alexander 1362-es halálát követően belháború tört ki és birodalmát három felé osztották fel utódai – Ivan Sisman Tirnovóban rendezkedett be, Ivan Stracimir pedig Vidinben, míg Dobrudzsa területén Dobrotics alakította ki önálló hatalmi központját.

Az oszmán terjeszkedés megállíthatatlannak tűnt a kortársak számára – ezt jól példázzák az oszmánok sikerei. 1361/1362-ben elfoglalták Drinápolyt, majd a Balkán-félsziget jellentőségére utal, hogy 1365-ben Burszából ide helyezték át a székhelyüket, hiszen a fő hadszíntereik és katonai súlyuk a félsziget területén volt már ekkor jelen. Orhán szultán halálát követően fia, I. Murád (1362–1389) vette át a trónt Szulejmán bég helyett, akiről annyit tudunk, hogy idejekorán elhalálozott. Egyre inkább szorult a hurok Bizánc falai körül, hiszen az oszmánok már két kontinens felől fenyegették közvetett-közvetlen módon egyaránt – nem véletlen, hogy Bizánc adófizetésre kényszerült, hogy a szultán ne akadályozza a gabonaellátását.

Európa fejedelmei csak ekkor vették észre, hogy mekkora veszélyt is rejt magában az Oszmán Birodalom. Éppen ezért V. Palaiologosz János belement a Róma által diktált egyházi unióba annak érdekében, hogy a pápa kereszteshadjárat révén szabadítsa fel őket az egyre erősödő oszmánoktól. Ennek jegyében számos udvarban megfordult, járt például Budán is I. (Nagy) Lajos (1342–1382) udvarában, akiben a potenciális keresztes hadjárat vezetőjét látta. Nagy Lajos azonban ebben az időszakban a külpolitika más területein volt leterhelve, s inkább a balkáni hűbéres államok megerősítésén és szövetségén dolgozott – Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) ideje alatt őket fogjuk később ütközőállamoknak nevezni. 1366-ban IV. Savoyai Amádé herceg vezetésével valósult meg a hadjárat, aki számos bolgár várat visszafoglalva kiűzte Gallipoliból az oszmánokat. Hadjárata azonban nem volt képes teljes és döntő sikert aratni, mivel időközben a diplomáciai küldetéséből hazafelé tartó V. János császárt Ivan Sisman fogságba vetette annak okán, hogy így kényszerítse térdre személyes összetűzéseire hivatkozva a Bizánci Birodalmat. A keresztes hadjáratnak az egyedüli igaz érdeme az volt, hogy a szultáni hadat közel egy évtizedre Kis-Ázsiába kényszerítette veszteglésre, ami egy kis lélegzetvételnyi időt biztosított a balkáni államok számára az elkövetkező események előtt.

I. Murád oszmán szultán ábrázolása. Forrás: wikimedia

Az 1370-es évek meglehetősen tragikus eseménnyel vették kezdetüket, ugyanis 1371. szeptember 26-án Csernomen közelében a Marica partján lezajlott csatában az oszmánok ismét győztek és hatalmas vereséget mértek a dél-szerb főurakra, amely nagymértékben meghatározta a többi terület behódolását is az oszmánok számára. Többek között Sisman is egyértelműen kifejezte elköteleződését az oszmán érdekek iránt. Ez az ütközet az oszmánokra nézve igen nagy jelentőséggel bírt, ugyanis egyes feltételezések szerint ekkor használtak először ágyúkat, illetve sokan a janicsárság létrejöttét is ehhez a csatához, vagy éppen az 1389-es rigómezei ütközethez kötik. Mindenesetre az átfogó oszmán hadseregreform ekkor vette kezdetét, amelyet jól jelképez, hogy ekkor osztották fel a birodalom hadseregét ruméliai (európai) és anatóliai (ázsiai) hadtestekre.

Ezt követően a szultán Anatóliában hadakozott bizánci segédcsapatokkal együtt, amikor mind az ő, mind pedig az előtte ismételten behódolt bizánci császár trónja és uralma veszélybe került. V. János fia, Andronikosz és I. Murád fia, Szaudzsi bég szövetkeztek, hogy megszerezzék atyáik trónját, azonban kezdeményezésük kudarcba fulladt. Az oszmán oldalon Szaudzsit megvakították, míg a bizánci részről Andronikoszt börtönbe vetették. A velencei–genovai érdekellentét okán azonban a genovaiak 1376-ban megszöktették a lázadó Andronikoszt, s az oszmánok segítségével trónra ültették apja ellenében, akinek a trónért cserébe azzal kellett fizetnie, hogy visszaadta az oszmánoknak az 1366-ban elfoglalt Gallipoli-földszorost. A történet végére kívánkozik még, hogy I. Murád a velenceiek támogatásával V. Jánost visszahelyeztette a bizánci trónra, egyetlenegy feltételt szabva csupán a császárnak – Bizánc éves adófizetője és vazallusa lett a szultánnak!

Az első rigómezei ütközet és következményei

Az oszmán előretörést látva az európai fejedelmek közös összefogásban reménykedtek, azonban a magyar király leterheltsége és az azt övező balkáni hűbéres államok váltakozó belpolitikai helyzete nem volt képes stabil alapot adni egy ismételt kereszteshadjárat számára. Nagy Lajos halálával a Magyar Királyság az 1380-as években nem tudott aktívan fellépni a hűbéres balkáni államok irányában sem. I. Murád folyamatosan gyarapította területeit a Magyar Királysággal határos államok kárára, az 1380-as évek közepén Thrákiát és Albániát perzselte fel, majd pedig Szófiát és Nist csatolta végérvényesen a birodalmához. A csernomeni csatavesztésből okulva Lázár szerb fejedelem és Tvrtko bosnyák bán igyekeztek egymás között egy szövetséget létehozni, ami egységbe fogja a balkáni államokat, hogy együttesen vegyék fel a harcot az oszmánokkal szemben. Ehhez csatlakozott még a Szófiát elvesztő Ivan Sisman is, aki kész volt felvenni a harcot az oszmánokkal. Kihasználva, hogy a szultáni haderő Anatóliában harcol, 1387-ben ez a balkáni koalíció hatalmas győzelmet aratott a plocsniki csatában az oszmánok felett, amely a koalíció első és egyetlen győzelmének számított. Az ezt követő évben a szultán bosszúhadjárata először a bolgárokra sújtott le, ahol a hatalmas oszmán haderő behódoltatta Sismant és testvérét, Sztracimirt is, ellenőrzésük alá vonva ezáltal a Tirnovói Cárságot.

Milos Obilics 19. századi ábrázolása. Forrás: wikimedia

Ezután következett az 1389-es esztendő, ahol Murád bosszúja a koalíció kiötlőjére, Lázár szerb fejedelemre csapott le. Az első rigómezei ütközetre 1389. június 28-án – a Julianus-naptár szerint június 15-én – került sor. Az ütközetben mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. Mindkét államalakulat vezetője halálát lelte a csata során. I. Murádot egy szerb merénylő, bizonyos Milos Obilics ölte meg, míg az árulónak titulált Lázár fejedelmet pedig az oszmán táborban végezték ki az ifjú szultán, I. Bajezid (1389–1402) parancsára, aki emellett még testvérét is megfojtatta – ezzel egy meglehetősen véres hagyományt indított el az Oszmán Birodalmon belül, amit majd csak II. Mohamed (1451–1481) fog törvényerőre emelni. Lázár családját nem ölették meg, hanem kötelezték az oszmán uralkodó és birodalom szolgálatára. A csata helyén máig megtekinthető az I. Murád szultán tiszteletére emelt türbe, amely muszlim szakrális és török nemzeti zarándokhelyként funkcionál.

A súlyos veszteségek ellenére Kosovo Polje vidékén hiába lelte halálát az oszmán szultán, maga a birodalom győzelmet aratott, amely győzelmet a balkáni oszmán hódítás kezdeti időszakának lezárásaként értelmezhetjük. Ezzel együtt megszűnt a középkori szerb államiság is, amely a 15. században Brankovics György működése révén rövid időre feltámadt, de csak feltétlen oszmán hűség fejében – ahogyan azt majd Hunyadi János hadjáratai során látni fogjuk. Az Oszmán Birodalom gyors felemelkedése és sikerei révén I. Murád hagyatéka egy olyan birodalom volt, amelynek több volt a vazallus tartománya, mint maga a ténylegesen birtokolt, elfoglalt és oszmán előkelők által irányított saját területe. Ez pedig magában hordozta azt a körülményt, hogy a birodalom bármely apró megingás esetén a darabjaira hullhat szét pillanatok alatt – ennek bekövetkezését a cikksorozat következő részében járjuk körül.

Az I. rigómezei ütközet, ahogy azt egy romantikus festmény elképzelte. Forrás: moszkvater.com

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „The Ottomans: From Frontier Principality to Empire”. In John Andreas Olsen – Colin S. Gray (eds.): The Practice of Strategy: From Alexander the Great to the Present, Oxford University Press, Oxford, New York, 2011., 105–131.
• Ágoston Gábor: „Törzsterület és végvidék: berendezkedési stratégiák és centralizációs korlátok a XVI–XVII. századi Oszmán Birodalomban” In Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György (szerk.): Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest, 2002. 29–48.
• Ágoston Gábor: „Az Oszmán Birodalom stratégiája és hadügye 1300–1700 között.”In Ágoston Gábor: Európa és az Oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014. 15–42.
• Barbarics-Hermanik Zsuzsa: „Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép-Európában, 1389–1800” In Sashalmi Endre (szerk.): Kelet-Európa és a Balkán, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók?(Kelet-Európa és Balkán tanulmányok 4.) Pécs, 2007. 331–393.
• Bisztra Cvetkova: A várnai csata (Ford.: Bödey József) Gondolat, Budapest, 1988.
• Bréhier, Louis: A bizánci birodalom intézményei.Bizantiológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2003. 44–436.
• Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása II.Bizantiológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997. 382–468.
• Flesh István: A Török Köztárság története, Corvina, Szekszárd, 2007.
• Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária:Török és tatár hódítók. A világtörténelem nagy alakjai. Kossuth Könyvkiadó, 1993. 5–36.
• Fodor Pál: „A terjeszkedés ideológiái az Oszmán Birodalomban” In Világtörténet1994/1–2. 25–31.
• Fodor Pál: „A török nemzettudat kialakulása” In Vásáry István (szerk.): Törökország és az iszlám. Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítéléséhez. (Acta et Studia, VII.) Piliscsaba, 2008. 11–27.
• Fodor Pál: „Állandóság és változás az oszmán történelemben” In Benda Kálmán – R. Várkonyi Ágnes: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Budapest, 1988., 128–153.
• Fodor Pál: „Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben” In Történelmi Szemle1997/39:1. 21–49.
• Fodor Pál: „Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század)” In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 2012. 13–39.
• Fodor Pál: „Szultán, birodalmi tanács, nagyvezír. Változások az oszmán hatalmi elitben és a nagyvezíri előterjesztés kialakulása” In Történelmi Szemle1992/37:1-2. 17–34.
• Fodor Pál: „Három civilizáció ütközése, 1456.: Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység.”In História 2007/29:1. 3–10.
• Fodor Pál:A szimurg és a sárkány. Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1553). In Zombori István (szerk.): Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Budapest, 2004. 9–35.
• Fodor Pál: Ahmedi elbeszélése mint a korai oszmán történelem forrása. In Világtörténet 1983/5:2. 3–18.
• Gibbons, Herbert Adams: The Foundation of the Ottoman Empire: a History of the Osmanlis up to the Death of Bayezid I. (1300–1403), The Century Company, New York, 1916.
• Glasenapp, Helmuth Von: Az öt világvallás(ford. Pálvölgyi Endre), Gondolat, Budapest, 1984.
• Hegyi Klára – Zimányi Vera:Az Oszmán Birodalom Európában. Corvina, Budapest, 1986.
• Imber, Colin: The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power, Red Globe Press, London, 2019.
• Jelavich, Barbara: A Balkán történetekötet. 18. és 19. század (ford. Balabán Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 35–71.
• Káldy-Nagy Gyula: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára.In Rúzsás Lajos – Szakály Ferenc (szerk.): Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 163–194.
• Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció(ford. Dobrás Zsófia), Gondolat, Budapest, 1981.
• Lewis, Bernard: The Muslim Discovery of Europe, W W Norton & Company, New York–London. 1982.
• Matuz József:Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
• Niederhauser Emil: A balkáni államok, az oszmán terjeszkedés és az orosz állam újjászületéseIn Európa ezer éve. A középkor II. kötet. (Szerk.: Klaniczay Gábor). Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 243–257.
• Pálosfalvi Tamás:Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Nagy csaták (Sorozatszerk. Hermann Róbert), Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
• Pósán László:Az oszmán hatalom felemelkedése. In Angi János – Barta János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László: Európa az érett és a kései középkorban (11–15. század). Multiplex Media – Debrecen U. P., Debrecen, 2001. 350–354.
• Steven Runciman: Konstantinápoly eleste 1453(Ford.: Bánki Vera) Osiris Kiadó, 2000. 15–189.
• Szakály Ferenc: A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526)In Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 11–57.
• Vlasics Bálint: „Az Oszmán Birodalom hódító ideológiái. Terjeszkedés, »kizil elma« és Nagy Sándor.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2021/11/05/oszman_birodalom_ideologiai (letöltve: 2023.05.21.)
• Vlasics Bálint: „Hogyan láthatták az oszmánok a világot? Az Oszmán Birodalom világszemlélete.” https://kozepkoreskoraujkorklub.blog.hu/2021/09/15/hogyan_lathattak_az_oszmanok_a_vilagot (letöltve: 2023.05.21.)