Előző oszmánokkal foglalkozó cikkemben főként a „hogyan láthatták az oszmánok a világot?” kérdésre kerestem a választ. Jelen cikkemben folytatva az Oszmán Birodalom ideológiai hátterét, főként a hódító ideológiákra fogom helyezni a hangsúlyt. Ebben a kérdéskörben ugyanis fontos kiemelni azt, hogy miként jött létre az a birodalom, ami közel 600 éven keresztül egységesen fennállt és jelentős hatást gyakorolt a középkori és kora újkori Európa életére. Mindezeken túl pedig két jelentős mondakört szeretnénk ismertetni, amik jelentős hatást gyakoroltak a birodalom expanzív törekvéseire.

Mindkét mitologikus legenda az Oszmán Birodalom terjeszkedésével kapcsolatosan alakult ki, azonban pontos létrejöttüknek körülményei és okai nem tisztázottak. Még az elterjedésével kapcsolatban is csak feltételezéseink vannak, amit azért is különösen érdekes megvizsgálni, mivel egyes elemei kimutathatóan a magyar népesség számára is ismertek voltak. Mindezek alapján gyaníthatjuk, hogy főként a balkáni népi elemek terjesztették el a birodalomrészek között. Mindenesetre a világuralomra törekvő oszmánok minden lehetőséget megragadtak arra vonatkozólag, hogy a különböző legendák és mitológiák felhasználásával jogigénnyel léphessenek fel egyes területek, államok, és hatalmak ellen.

 Szpáhi harcos csata közben. Forrás: Múlt-kor.hu

Az Oszmán Birodalom létrejötte

Az Oszmán Birodalom kialakulásában két fontos tényező játszott kimagasló szerepet: egy népmozgalom és egy területi-hatalmi vákuum Anatólia belsejében. A népmozgalmat elsősorban a mongolok közel-keleti betörése váltotta ki, amely révén több százezernyi oguz (türkmén) népesség szorult a szeldzsuk és a bizánci birodalmak közötti határsávra, ami kedvezett az új birodalom létrejöttének. A hatalmi üresedés először Bizánc 1204-es elfoglalásával következett be a térségben, majd pedig ezt követte egy fél évszázaddal később a Szeldzsuk Birodalom megszűnése. A Szeldzsuk Birodalom is egyike volt az oguz-törökök családjának, csakúgy, mint az oszmánok. A 13. században Kis-Ázsiába történő bevándorlásuk során kapták a bizánci területekkel határos Szöjut vidékét, ami később a politikai-hatalmi központjukká vált. Az oszmánok létrejöttével és kialakulásával kapcsolatban nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre – főként, mivel csak II. Murád (1421–1451) alatt vette kezdetét az oszmánok ősi történetének leírása. Az oszmánok ekkortól kezdve előszeretettel azonosították őseiket a kaji néppel, amelynek vezetője a hagyományok szerint Szulejmán sah fia Ertoğrul volt. Még Oszmán (1299 k.–1326) életéről is nagyon kevés forrás áll rendelkezésünkre, azonban azt fontos leszögezni, hogy ő teremtette meg a későbbi török hatalom állami alapjait, amit jól szimbolizál az a tény, hogy az uralkodóház, illetve maga az állam, és a birodalom is róla kapta a nevét.

Oszmán szultán. Forrás: Wikipédia.org

Az Oszmán Birodalom kezdetben egy határmenti egyszerű fejedelemségből alakult ki, amelynek vezetője a gázi címet viselte. Ekkor még az Oszmán-ház a velük szövetséges határbégekkel szövetségben (Evrenosz, Miháloglu, Iszhákbégoglu, és Malkocsoglu nemzetségek) volt csak képes jelentős támadásokra, az első hódító hadjárataira, ami bepillantást enged abba, hogy részletesebben is láthassuk azt, voltaképpen milyen egyszerű kis türkmén fejedelemségből nőtte ki magát a birodalom. Oszmán ekkor még meglehetősen kis hatalommal rendelkezhetett, amit az is bizonyít, hogy a 14. század elején a neve megtalálható a mongolok helytartójának hódoló határvidéki bégek sorai között. Az apró fejedelemség kiterjedését Oszmán utódja, Orhán szultán (1326–1362) az uralkodása végére már közel négyszeresére növelte. Közben kihasználva a bizánci szövetség nyújtotta előnyöket – valamint egy természeti katasztrófa adta lehetőséget – az oszmánok Európában is megvetették a lábukat, s 1354-ben elfoglalták Gallipoli és Tzimpe erődjét is. Ez az esemény kulcsfontosságúvá vált az oszmánok terjeszkedését illetően, ugyanis ettől kezdve Európa és a Balkán sorsa megpecsételődött – ezt be is igazolta Drinápoly 1362-es elfoglalása és Edirne néven oszmán fővárossá tétele. A fokozatos balkáni előrenyomulást nagyban segítették a külső körülmények is, de mindenképpen fontos itt kiemelni a balkáni népesség sajátos jellegét, ugyanis az itt élő népek az egymás elleni ellenségeskedések, háborúskodások közepette élték mindennapjaikat, hiányzott az egység, illetve az arra való törekvés, ezzel szemben az oszmánok előretörését egymagukban képtelenek voltak megállítani. Márpedig az oszmán előrenyomulás nem ismert határokat, ami jól kivehető egyes oszmán szultánok által felvett címeikből is, amit az előző cikkemben tárgyaltam részletesebben.

II. Mohamed (1451–1481) uralkodásának kezdetéhez datálható a kettős expanzió kora, amely jelentős változásokat idézett elő a birodalomban, elsősorban ez alapozta meg a külső expanziós politika révén a 16. században a birodalom legnagyobb kiterjedését is. II. Mohamed ugyanis Konstantinápoly 1453-as elfoglalásával két földrész és két tenger teljes urává válhatott. Ezen kívül, hogy hatalmát és joguralmát mindenki számára egyértelművé tegye, ténylegesen felvette a kaysar-i Rum (római császár) uralkodói címet is, ami azelőtt a bizánci császárokat illette meg – ez a gyakorlatban azt szimbolizálta, hogy az oszmán állam élén már nem határmenti bég, kalifa, vagy padisha állt, hanem egy olyan uralkodó, aki igényt tartott és jogot formált a leigázott Bizánci Birodalom teljes területére. Az Oszmán Birodalom számára egy új korszak vette kezdetét, amit jól reprezentál, hogy az oszmánok a saját államalakulatukat ettől fogva a devlet-i oszmánli elnevezéssel illették, amely már ténylegesen az Oszmán Birodalmat jelölte.

II. Mohamed bevonul az elfoglalt Konstantinápoly városába (1453). Forrás: Újkor.hu

A kizil elma

Az Oszmán Birodalom terjeszkedéssel kapcsolatos elképzelései közül a kizil elma a legismertebb, ami magyar tükörfordításban „veres alma” jelentéssel bír, amit gyakran aranyalma mondakörként ismerünk, főként, hogy a Német-római Birodalomban a keresztény apokaliptikus irodalom használta elsősorban. Ez a szimbolika nagyon mélyen beleivódott a török népi hagyományokba, valamint gondolkodásmódba, ugyanis az egyes területeken még a közelmúltban is fellelhető volt.

Az első beszámoló magyar vonatkozásban Georgievits Bertalannak köszönhetően maradt ránk. Georgievits a 16. század elején oszmán területen raboskodott, ahol egy török próféciát jegyzett le, amely arról szólt, hogy a szultán elfoglalja a hitetlenek országát és elveszi tőlük a szimbolikus jelentéstartamú kizil elmát. A mű megjelenése óta tart a vita, hogy mit is jelent pontosan ez a szimbolika és hogy voltaképpen honnan származik, honnan eredhet. Vélhetőleg ez is szoros összefüggésben áll a bizánci hagyományokkal, amely révén az oszmánok a világuralomra való igényt nyilvánították ki. Justinianus császár Konstantinápoly főterén álló híres bronzszobra már a görögök számára is nagy jelentőséggel bírt, s jelentését többféleképpen értelmezték az egyes történelmi korszakokban. A szobor bal kezében kereszttel ékesített aranyalma eredetileg a keresztény hitet és az ezzel párhuzamosan birtokolt világuralmat kívánta szimbolizálni. Ennek ellenére az oszmánok erősödésével fokozatosan, először 1317-ben csak a kereszt, majd valamikor a 15. században már maga az aranyalma is eltűnt a szobor kezéből, amit jogosan, sokan baljós előjelnek tudtak be.

Ugyanakkor fontos azt is kihangsúlyozni, hogy a kizil elma motívummal kapcsolatosan nem csak az oszmán előretörés és a világ egésze feletti uralom volt megjósolva, hanem az a tény is, hogy az aranyalma fogja elhozni az Oszmán Birodalom bukását is végül. Mindezek alapján nem meglepő, hogy az évtizedek óta Bizánc városát jelképező, aranyalmát rejtő szobrot az oszmánok Konstantinápoly elfoglalásakor lerombolták, mivel nem akartak tudomást venni a rájuk nézve baljóslatú próféciáról. Azonban, mint minden külső eszme és világkép, úgy ez a mondakör is hatott az oszmánok gondolkodására és ideológiájára, így viszont kénytelen volt az aranyalma is új jelentést nyerni magának, s ezek után mint homályos végcél lebegett a fanatikus oszmán hadsereg előtt, amelyet elsősorban a hódítások ösztönzőiként vetettek be. Ennek tudható be az is, hogy II. Mohamed óta az oszmán uralkodók trónra lépését kísérő ceremóniához illeszkedett szorosan a kizil elma fogalma is. Az új szultánok ugyanis miután felövezték magukat Mohamed próféta kardjával az új főváros melletti Ebu Ejjub dzsámiban, a szertartásról visszafelé menet a janicsár kaszárnyák előtt elvonulva a 61. egység parancsnoka szertartásosan egy csésze serbettel kellett, hogy megkínálja a szultánt, aki miután kiitta, egy szimbolikus ígéretet tett a hadseregnek arra vonatkozólag, hogy a kizil elma elfoglalására vezeti őket.

A végcélt illetően azonban – valószínűleg tudatosan – semmilyen pontos adat nem áll rendelkezésünkre, hogy mely keresztény központot is jelölhette a prófécia. A keresztény világ számára megfogalmazódott a 16. század során Buda, majd 1541 után új értelmet nyerve, a jóslattal kapcsolatban már szerepelt Győr, illetve Bécs városa is, ugyanakkor a 17. században minden kétséget kizáróan Róma is megjelent a lehetséges városok sorában, mint katolikus központ. Az európai közvélemény rajongott az aranyalma gondolatáért, amiben ők elsősorban nem az oszmán hódítás csúcspontját látták, hanem a birodalom bukását. Feltételezhetjük ezáltal, hogy a Magyar Királyságban szélesebb rétegek előtt ismert lehetett, ugyanis erre utal az a történet, ami mind oszmán, mind pedig magyar uralkodó vonatkozásában megtörtént eseményként élt a köztudatban. Ugyanaz volt a cselekményváza is, csak míg az oszmán történetben II. Mohamed az uralkodó, aki hívei tanácsát kéri, addig a magyar emlékezetben I. Hunyadi Mátyás (1458–1490) volt az.

 Bécs 1683-as ostroma. Forrás: Wikimedia

A Mátyás udvarában történteket valószínűleg a népnyelv őrizte meg, de ettől függetlenül is különös a két történet hasonlósága egymással. Következtetésképpen valószínűleg egy vándormotívumról beszélhetünk, ami aztán a balkáni népek közvetítésével kerülhetett át egyik néptől a másikhoz. Mindenesetre, ezek alapján azt mondhatjuk, hogy mind a magyarok, mind pedig az oszmánok ismerhették a másik ideológiáját – Georgievitstől függetlenül –, amik arra engednek következtetni, hogy alkalomadtán át is vehették őket. Ennek alátámasztására jó példa a váradi királyszobrok története, ahol a többszöri oszmán sikertelenséget mindkét fél a szent királyok csodaerőt jelképező szobrainak tulajdonította. Úgy hitték ugyanis, hogy míg ezek állnak, addig nem érheti a város lakosságát veszedelem, s ezzel is magyarázhatóak az oszmánok rendre bekövetkező kudarcai a város ostromai során. Az 1598-as támadásuk során ez az oszmánok tudomására juthatott, így minden tűzerejükkel igyekeztek a szobrokat szétlövetni – sikertelenül. Azonban egy fél évszázaddal később, amikor az oszmán csapatok meghódították a várost, az első dolguk volt ezen királyszobrok elpusztítása.

Nagy Sándor mítosza

Nagy Sándor mítosza az ókortól kezdve szerves részét képezte a világuralomnak és az arra való törekvéseknek – személye és birodalomépítési tehetsége révén szinte minden későbbi uralkodó a példaképének tekintette. Ez jól tetten érhető a keleti népek uralkodóról vallott eszményeivel kapcsolatban is, ahol Nagy Sándor kultusza a halálát követően évszázadokon keresztül éreztette hatását. Ezek alapján nem meglepő, hogy az Oszmán Birodalom uralkodóira, illetve expanziójára is nagy hatást gyakorolt. Nagy Sándort ugyanis előszeretettel vetették be politikai propagandaként, így formálva jogot az egykor általa meghódított területekre. Az iszlám mitológia Nagy Sándor és Zülkarnejn próféta összeolvadásából kreálta meg Iszkender személyét, akinek élettörténete egyébként nem meglepő módon többé-kevésbé megegyezik Nagy Sándoréval. Iszkender ugyanis Fülöp makedón király és egyben a perzsa uralkodó, Dará (III. Dareiosz) gyermeke volt, aki megismerkedett az iszlámmal, amely által meghódította a világot. Sőt, nem csak keletet uralta, hanem nyugat felé is ellátogatott egy alkalommal, amikor tanítómesterét, Platónt kereste fel, hogy kikérje annak bölcseletét egy újabb hadjárattal kapcsolatban. Ezen monda szerint Platón ugyanis otthagyta Athént, hogy aztán Pannónia földjén telepedjen le, beazonosíthatóan valahol a mai Esztergom területén.

Nagy Sándor személyében feltehetőleg az motiválta az oszmánokat, hogy ők csak a jogos örökségüket akarták birtokba venni. Köztudott ugyanis, hogy Nagy Sándor görög volt, s a görögök területét a Bizánci Birodalom foglalta el. Miután azonban az oszmánok bevették Konstantinápolyt, feltételezhetően jogosan gondolhatták úgy, hogy ami egykor a birodalomhoz tartozott, az őket is megilleti – mivel ők Bizánc, és ezáltal pedig Nagy Sándor örökösének vallották magukat. Részben a Nagy Sándor-legendából vezették le a nyugati hódítások eredetét is.

Nagy Sándor alakja. Forrás: Femina.hu

Mindezek mellett a Nagy Sándor köré épült kultusz nem csak az oszmánoknál figyelhető meg a vizsgált korszakban, hiszen vannak róla adatok, hogy Hunyadi Mátyás udvarában is ugyanígy nagy népszerűségnek örvendett Nagy Sándor és életműve. Ez elsősorban a történetírók érdeme, főként Antonio Bonfinié, aki Mátyás személyét, de egyes vélemények szerint még a haláltusáját is a Nagy Sándor-hagyományokban olvasható sablonok és eszközök segítségével írta le. Nem véletlen, hogy a nép körében az álruhás kép terjengett a magyar uralkodóról, hiszen ezek fellelhetőek a Nagy Sándor-legendákban, de ugyanilyen motívum tűnik fel az iráni epikában Harun ar-Rasid uralkodó esetében is. Mindkét hatalom élt a módszeres birodalomépítés eszközével, így Fodor Pál véleménye szerint nem lehet véletlen az sem, hogy Dzsem herceg idején Mátyás vállalta volna az oszmánokkal való közös eredetet, a kereszténység ősellenségével való közös származás tudatát is.

Mindezek alapján tisztán láthatjuk, hogy a szemben álló felek ismerték a másik ideológiáját, hiszen folyamatos érintkezésben voltak a rabok és a követek révén, vagy akár a folyamatos háborúk és harcok során. Sőt, ezentúl, ha úgy adódott, még fel is használtak, vagy éppen át is vettek a másik fél ideológiájából, vagy éppen módosították azt a saját igényeiknek és akaratuknak megfelelően. Tény azonban, hogy az oszmánok bármilyen őket ért kulturális hatást felhasználtak és beépítettek a saját ideológiai rendszereikbe.

Bibliográfia

• Ágoston Gábor: „The Ottomans: From Frontier Principality to Empire”. In John Andreas Olsen – Colin S. Gray (eds.): The Practice of Strategy: From Alexander the Great to the Present, Oxford University Press, Oxford, New York, 2011., 105–131.
• Ágoston Gábor: „Törzsterület és végvidék: berendezkedési stratégiák és centralizációs korlátok a XVI–XVII. századi Oszmán Birodalomban” In Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György (szerk.): Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest, 2002. 29–48.
• Barbarics-Hermanik Zsuzsa: „Az Oszmán Birodalom a Balkánon és Kelet-Közép-Európában, 1389–1800” In Sashalmi Endre (szerk.): Kelet-Európa és a Balkán, 1000-1800. Intellektuális-történeti konstrukciók vagy valós történeti régiók? (Kelet-Európa és Balkán tanulmányok 4.) Pécs, 2007. 331–393.
• Borzsák István: A Nagy Sándor-hagyomány Magyarországon. Értekezések–elmélkedések. (Szerk.: Tolnai Márton) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. 8–43.
• Bréhier, Louis: A bizánci birodalom intézményei. Bizantiológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2003. 44–436.
• Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása II. Bizantiológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997. 382–468.
• Fodor Pál: Ahmedi elbeszélése mint a korai oszmán történelem forrása. In Világtörténet 1983/5:2. 3–18.
• Fodor Pál: „A terjeszkedés ideológiái az Oszmán Birodalomban” In Világtörténet 1994/1–2. 25–31.
• Fodor Pál: „Állandóság és változás az oszmán történelemben” In Benda Kálmán – R. Várkonyi Ágnes: Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Budapest, 1988., 128–153.
• Fodor Pál: A szimurg és a sárkány. Az Oszmán Birodalom és Magyarország (1390–1553). In Zombori István (szerk.): Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Budapest, 2004. 9–35.
• Fodor Pál: „Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben” In Történelmi Szemle 1997/39:1. 21–49.
• Fodor Pál: Az Oszmán Birodalom hadszervezete és hadserege (1500-1530). In B. Szabó János – Fodor Pál (szerk.): Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában. Budapest, 2018. 13–36.
• Fodor Pál: „Az oszmán-török identitás változásai (14-17. század)” In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Budapest, 2012. 13–39.
• Fodor Pál: Egy nagy háború előjátéka. Megjegyzések az 1591–1593 közötti oszmán politikáról. In Hanák Péter – Nagy Mariann (szerk.): Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997, 77–82.
• Fodor Pál: Három civilizáció ütközése, 1456.: Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység. In História 2007/29:1. 3–10.
• Fodor Pál: „Szultán, birodalmi tanács, nagyvezír. Változások az oszmán hatalmi elitben és a nagyvezíri előterjesztés kialakulása” In Történelmi Szemle 1992/37:1-2. 17–34.
• Fodor Pál – Hegyi Klára – Ivanics Mária: Török és tatár hódítók. A világtörténelem nagy alakjai. Kossuth Könyvkiadó, 1993. 5–36.
• Gibbons, Herbert Adams: The Foundation of the Ottoman Empire: a History of the Osmanlis up to the Death of Bayezid I. (1300–1403), The Century Company, New York, 1916.
• Imber, Colin: The Ottoman Empire, 1300–1650. The Structure of Power, Red Globe Press, London, 2019.
• Jelavich, Barbara: A Balkán története kötet. 18. és 19. század (ford. Balabán Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 35–71.
• Káldy-Nagy Gyula: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára. In Rúzsás Lajos – Szakály Ferenc (szerk.): Mohács – tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 163–194.
• Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció (ford. Dobrás Zsófia), Gondolat, Budapest, 1981.
• Lewis, Bernard: The Muslim Discovery of Europe, W W Norton & Company, New York–London. 1982.
• Matuz József: Az Oszmán Birodalom története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
• Donald Quataert: The Ottoman Empire, 1700–1922. Cambridge University Press, 2000.
• Pósán László: Az oszmán hatalom felemelkedése. In Angi János – Barta János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László: Európa az érett és a kései középkorban (11–15. század). Multiplex Media – Debrecen U. P., Debrecen, 2001. 350–354.
• Sudár Balázs: Az oszmánok és Magyarország mentális meghódítása. In Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Balassi Kiadó, Budapest, 2012. 40–49.