Az idén 800 éves Aranybulla jelentősége manapság már vitathatatlan. Egyfelől az Aranybulla volt az első olyan határozat, amelyet oklevél formájában adtak ki Magyarországon, másfelől pedig a 13. században jelentős változások mentek végbe az országban. Kezdetét vette a magyar király és a pápaság meg-megújuló harca, valamint a szerviensi réteg kialakulása és előretörése. Ebben az időszakban ért véget az Engel Pál által „Árpád-házi homálynak” nevezett időszak az oklevelek, hivatalos iratok tekintetében, hiszen II. András uralkodása alatt évente százával születtek újabb és újabb iratok – ez a 13. század végére már a 10 ezres nagyságrendet is meghaladta. Többek között ennek tudható be, hogy a jelentősége ellenére az Aranybulla összes eredeti példányának nyoma veszett, s csak egy 1318-as átiratnak köszönhetjük, hogy ma is ismerhetjük a teljes szövegét.

Az 1222-es évi eseménytörténetről nagyon kevés forrással és ismerettel rendelkezünk; az események rekonstruálására csak az adott évből fennmaradt királyi oklevelekből és legfőképpen az 1222. december 15-én III. Honorius pápa (1216–1227) által kelt oklevélből tudunk érdemleges következtetéseket levonni. Az oklevélben a pápa az egri püspökhöz, illetve az egresi és a szentgotthárdi apáthoz intézett üzenetet annak céljából, hogy elejét vegye az országban történő elégedetlenségnek, és megerősítse a királyt hatalmában. Ez az oklevél szolgált alapjául Karácsonyi János megállapításainak, amelynek köszönhetően számos más feltételezés mellett Zsoldos Attila megjegyzései által mind a mai napig Karácsonyi eredményei a mérvadóak.

Az Aranybulla. Forrás: szekesfehervar.hu

András uralma és politikája

II. András (1205–1235) uralkodása kezdetén komoly gondokkal volt kénytelen szembesülni. Trónra kerülését beárnyékolta mély ellentéte bátyjával, Imre királlyal (1196–1204). Kettejük konfliktusára vezethető vissza a birtokok mértéktelen adományozásaként számon tartott jelenség, melynek következtében két hatalmi tömb alakult ki az országban. Ennek következtében megnőtt a vezető elit hatalma, így képes lett beleszólást biztosítani magának a politikába. Mivel a hatalomhoz, befolyáshoz, illetve a tetemes vagyonhoz csak a királyi udvarból lehetett hozzájutni, így nem véletlen, hogy a nagyurak az országos megosztottság során vagy a király, vagy pedig a herceg mellett törtek lándzsát.

András herceg lázongásai nyomán Imre a fiát, III. Lászlót (1204–1205) koronáztatta királlyá, de Imre hirtelen halála révén a csecsemő király mellé András került kormányzóként, aki mindent megtett, hogy saját hatalmát és befolyását megszilárdítsa. 1205. május 7-én III. László Bécsben elhunyt, így történhetett meg II. András királlyá koronázása (május 29.). Uralkodását azonban az esetek döntő többségében nem ez utóbbi időponttól számította, hanem sokkal korábbi időponttól (pl. 1204 tavaszától) mintegy tudomást sem véve a gyermek III. László regnálásáról, vagy éppen Imre király utolsó néhány hónapjáról. Az egykori Imre párti főurak ezt semmiképpen sem hagyhatták szó nélkül.

Than Mór festménye, amint Imre király elfogja az ellene lázadó András herceget, a későbbi II. András királyt. Forrás: mult-kor.hu

Kik lehettek a II. András ellen lázongó főúri csoportok? Az újabb kutatások alapján II. András ellenzői között két pártot, két külön főúri csoportosulást különböztethetünk meg. Az egyik csoport csak II. András reformjait ellenezte – ide tartozott példának okáért András későbbi legfőbb bizalmasa, János esztergomi érsek is. Ez a csoport nemtetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a királyi pénzügyeket idegeneknek kezére adták, valamint a mértéktelen világi birtokadományozások ellen foglaltak állást. Az ellenzők másik csoportját András tényleges ellenfelei alkották, tehát azok az előkelők, akik már eleve András herceg ellen léptek fel, s a hajdani Imre király legfőbb hívei, bizalmasai voltak. Ők voltak azok az ellenzékiek, akik már rögtön a király újfajta politikájának kezdetekor lázadást szítottak ellene. Támogatták Géza herceg fiait, mint trónkövetelőket András uralkodásának kezdeti éveiben, valamint András idősebbik fiát, az ekkor mindössze nyolcéves Béla herceget – a későbbi IV. Bélát (1235–1270) –, akit meg is koronáztak (1214) a pápa jóváhagyásával, de András akarata ellenére. Őhozzájuk köthető az 1213-ban történő merénylet Merániai Gertrúd királyné ellen, illetve ők voltak azok, akik szervezkedésbe kezdtek 1218-ban, II. András kereszteshadjárata idején, hogy anarchiába taszítsák az országot.

A király a hatalma megtartása és megerősítése érdekében tudatos politikai lépésként vezette be a nove institutiones néven ismert, „új berendezkedések/intézkedések” nevezetű politikáját. Ez a politikai reform sokáig megosztotta a korszakkal foglalkozó történészeket. Kristó Gyula vetette fel először, hogy az új berendezkedések politikája egy komoly és tervszerű politikai állásfoglalás volt, pontosabban egy gazdasági-politikai lépés. Köztudott, hogy az ispáni méltóság egy jelentős politikai tisztség volt, amit csak a király legbizalmasabb hívei élvezhettek. Hűségük és jelentőségük alapján kapták meg a nekik járó megyéket is, hiszen a megyék nem egyenlő értékkel rendelkeztek, megvolt közöttük a megfelelő hierarchiai sorrend.

A nove institutionest általában „az ispánságok jogainak megnyirbálásaként” szoktuk definiálni, amely idézet a tatárjárás után alkotó Rogerius Siralmas ének című művéből származik. Valószínűleg hibás az az elképzelés, hogy a birtokadományok révén a király jelentősen veszített az eladományozott birtokok jövedelméből, hiszen azok elsőként az ispánságok kezébe kerültek. Így viszont II. András megosztotta az erőforrásokat oly módon, hogy sokkal kevesebb jövedelem és haszon maradt az ispánságok kezein, amit jól szemléltet a királyi szerviensek megjelenése is, hiszen általuk az ispánok közbeavatkozása nélkül, tehát közvetlenül rendelkezhetett azok hatalmi tényezőivel. Így pedig az ispánságok veszítették el a fő jövedelemforrásukat, ami ebben az értelmezésben pedig az ő hatalmuk meggyengítését szolgálta, tehát az ispánságok jogköreinek csorbítása azt a célt szolgálta, hogy az ispán esetleges hatalmi megingása, hűtlensége esetén a király ne eshessen el a vármegyéből származó erőforrásoktól, anyagi javaktól sem.

II. András király szobra a budapesti Hősök Terén. Forrás: akibic.hu

Társadalmi elégedetlenségek

A társadalmi különbségek jelentős mértékben hozzájárultak az Aranybulla megszületéséhez. Egyes történészek a szerviensek megmozdulásának, jogaik kikövetelésének tartják az 1222. évi eseményeket. Az Árpádok korában a társadalmi státuszt a költözés joga határozta meg, azaz, ha valaki szabadon költözhetett, akkor szabadnak minősült, ha viszont egy adott területhez volt láncolva, az azt jelentette, hogy urat szolgál, tehát szolga. Nagy fordulópontot jelentett a nemesség, mint jelentős társadalmi erő megjelenése a politikában. Magyarországon a nemességet elsősorban a származás határozta meg, ill. az allodiális birtok, hiszen a nemesség ősi örökségként birtokolhatta földjeit. Kialakulását követően egy nem egységes, többnyire homogén rétegről beszélhetünk, akik az Aranybulla révén formálhattak jogot az egységesítésre.

Léteztek olyan, elviekben szabad jogállású rétegek, akiket noha nem illetett meg a szabad költözés joga, mégis nemeseknek számítottak eredetük révén – ide tartoztak a várnépek és a várjobbágyok is. Ők a vár örökös szolgálatára voltak kötelezve, de fegyvert viselhettek, végrendelkezhettek és a királyi seregben vonultak hadba. A várnépek falvakban éltek, s a várföldeken mezőgazdasággal foglalkoztak, fő feladatuk közé tartozott például a felettük levők élelmezése (descensus), valamint a szállásadás kötelezettsége. A várjobbágyok ezzel szemben adómentességet élveztek, ők voltak a nagyurak várainak tisztségviselői, akik hadakozni korlátlan számban voltak kötelesek.

Külön jogállással bírtak az ún. „királyi szolgák” (servientes regis), azaz szerviensek, akik csak a királytól függő társadalmi csoportot jelentették. A 13. század elején a társadalomban a szerviens önálló, a kor nemességétől határozottan megkülönböztethető és megkülönböztetendő társadalmi csoport volt. A szerviensi réteget jól beazonosíthatóan II. András hozta létre az új intézkedések révén, hogy a saját zászlói alatt katonáskodva ily módon is csökkenthesse az ispánságok hatókörét és haderejét.

Az Aranybulla és pecsétje. Forrás: erdelyinaplo.ro

A Váradi Regestrum alapján kijelenhető, hogy nincs feszültség a szerviensek és a király között, azonban a várnépbeliek között ez már nem mondható el. Ezt bizonyítják a 13. század elejétől kezdve megnövekedő státusperek is. A várnépek és a várjobbágyok ugyanis a várispánságok eladományozása révén féltek attól, hogy ezentúl egy magánföldesúr alá fognak tartozni. Még bizonytalanabb helyzetbe kerültek ily módon a várjobbágyok, akik, noha a királyi várak népei felett álltak, mégis az uralkodó osztály legalsó rétegeit képezték. Így létkérdés volt számukra, hogy megszűnjenek a mértéktelen várföldadományok. Ehhez csatlakozott a várnépek különböző akciója, akik úgyszintén meg akarták őrizni kiváltságolt helyzetüket a magánföldesúri függéssel szemben – e két társadalmi csoport kénytelen volt egymással szövetséget kötni jogaik elismerésének védelmében.

Az Aranybulla keletkezése

Elsőként érdemesnek tartom kiemelni a pecsétek szerepét ebben az időszakban. Pecséteket már az ókorban is használtak hivatalos dokumentumok hitelesítésére. Eleinte egyoldalú, a dokumentumra nyomott viaszpecséteket használtak, de a 12. században már megjelentek a mindkét oldalon mintát viselő függőpecsétek, amelyeket selyem- vagy kenderzsinórral rögzítettek az okmányhoz. A bulla szó eredeti jelentése gömbölyű, kerek gomb, golyó, amely fémből készült, kör alakú pecsétre utal. Az első magyarországi aranypecsét feltehetőleg II. Géza (1141–1162) idejéből származik, de III. Béla (1172–1196) alatt váltak rendszeressé a kancellária létrehozása által. Érdekesség, hogy II. András több aranypecséttel ellátott oklevelet is kiadott, de IV. Béla és Hunyadi Mátyás is több aranybullát adott ki. Az Aranybulla leglátványosabb eleme kétségtelenül a pecsétrész volt, amelynek előlapján a király trónon ülő alakja látható, jobb kezében jogarral, baljában pedig országalmát tartva. A háttérben a nap és a hold szimbólumai láthatók, körben pedig egy feliratkör: „András, Isten kegyelméből, Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics és Lodoméria királya”. A bulla hátlapján található az árpádsávos címer, a hétszer vágott vörös-ezüst pajzs, amely először Imre király 1202-es aranypecsétjén jelent meg.

Az Aranybulla pecsétjei. Forrás: wikipedia.org

A régebbi történetírás forradalmi megmozdulást látott az Aranybulla létrejöttében, egy olyan széleskörű tömegmozgalmat, amelyet egyesek palotaforradalomnak írtak le. Az Aranybullát jogosan tekinthetjük mérföldkőnek, hiszen az eddig elfogadott kutatói konszenzus alapján megállapítható, hogy kikövetelői a hatalomból száműzött elit tagjai voltak. A bulla kiadását követően számos törvény a kódexalap helyett oklevél, vagy kiváltságlevél formájában készült. Legtöbb pontja nem vált valóra, azonban Zsoldos Attila számos olyan cikkelyre hívta fel a figyelmet, amelyek tudatában II. András tudatos politikájaként értelmezhetjük a bulla kiadatását. A rendi kiváltságok írásban történő feljegyzése nem egyedi az európai történelemben. Példaként említhető az I. Földnélküli János (1199–1216) által kiadott Magna Charta Libertatum, ahol jelentős szerep jutott az angol főuraknak a királyi önkény ellenében, megjelenik a bárók, lovagok és a polgárok rendi képviselete, ill. előkerül benne az ellenállás jogai is – csakúgy mint az Aranybullában.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy II. András 1221-ben pápai parancsra elrendelte az erőszakosan elfoglalt várak és várföldek visszafoglalását, melynek nyomán a szerviensi réteget sikerült magára haragítania – holott éppen a szerviensek támogatását élvezte sajátos politikájában. A másik jelentős kárvallott az egyház volt András uralma alatt, így 1222 elején a király ünnepélyes kiváltságlevélben volt kénytelen megerősíteni a jogaikat, kiváltságaikat.

Karácsonyi János úgy vázolta fel az eseményeket a király uralkodási éveit alapul véve, hogy az Aranybulla kiadásának 1222. május 7., vagy 29. előtt kellett történnie, mivel a bulla csak egyházi tisztségviselőket sorol fel, s a világiakat mellőzi, ennek csak az lehet az oka, hogy a régi „kormány” megbuktatása, de még az új „kormány” kinevezése előtt került kiadásra. Mindezek révén kellett lennie egy országgyűlésnek május 7-e előtt (vélhetőleg Szent György napján, azaz április 24-én), ahol az Imre-pártiak kierőszakolták a királytól a jelenlévő „kormány” leváltását. A tanácskozást követően a nagyurak szokásos módon szétszéledtek, s ekkor jött a Vejte fia Tódor vezette ellenpárt akciója, akik kierőszakolták kinevezésüket a királytól. Az elmélet szerint a II. Andrásra ráerőszakolt kormány tagjai a következők voltak: Vejte fia Tódor (vagy Tivadar) nádor, Nána fia Pósa országbíró, Miklós bácsi, Tiborc pozsonyi, Illés bihari, s Mihály fia Márton újvári ispánok, valamint Ipót bán. Érdekesség, hogy Pauler Gyula szerint ezek csak egy hibás átiratokból keletkezett nevek voltak, azonban ezt Karácsonyi erősen cáfolta, s bebizonyította, hogy ők 1222-ben, ill. már az előtt is létező hús-vér emberek voltak. Arról pedig, hogy mi lett későbbi sorsuk, és hogy milyen tisztségeket viseltek, semmit sem tudunk – szinte teljesen eltűntek 1222 után a forrásokból. Karácsonyi mindezek mellett úgy vélte, hogy ezt követően valamikor július végén történhetett meg az ellenzék bukása, és II. András ismét az előző kormányt nevezte ki hatalomra.

Az aranybulla kiadása Szent György napon. Forrás: kultura.hu

Zsoldos Attila azonban azon a véleményen van, hogy a király Tódor nádor és csoportja kinevezését nem kényszerhelyzetben hozta meg, hanem ezzel csupán a kedélyek lecsillapítását célozta. Továbbá cáfolta azt, hogy Miklós nádor kormánya kétszer lett volna hatalmon, hiszen azok az oklevelek a nagyböjt időszaka alatt is keletkezhettek, tehát az ellenzéki kormánynak sokkal hosszabb ideig kellett volna hatalmon maradnia. Noha a második kormány júliusi bukása elfogadható, érdekes itt felemlíteni Hóman Bálint és Szekfű Gyula munkájában szereplő Szent István napot (aug. 20.), ahol a király és fia a szerviensek élén vonul fel Vejte fia Tódorék kormányának a megbuktatásár. A valóságban Tódorék bukásáról nincsenek konkrét információink, tény azonban, hogy olyan sok időt azért nem lehettek kormányon, hiszen Andrásnak csak egyetlen egy erdélyi ügyben kelt oklevelét ismerjük az új kormány tisztségviselőinek szerepeltetésével.

Utóélete

A bulla jelentősége az utóéletére gyakorolt hatásában áll. A rendek ugyanis köztudottan előszeretettel hivatkoztak rá nemesi kiváltságaik védelmében – nem véletlen, hogy a történelem során több uralkodó sem volt hajlandó megerősíteni a benne foglaltakat. II. András 1231-ben kénytelen volt megújítani az Aranybulla rendelkezéseit, mely számos kedvezményt biztosított az egyház számára. Orvosolta az 1222-es oklevél egyházi sérelmeit; eltiltotta a nádort az egyházi ügyekbe való beavatkozástól, az igazságszolgáltatás menetét átengedte az egyháznak, s utolsó pontjában pedig az ellenállás jogát csak és kizárólag az esztergomi érsek számára tette alkalmazhatóvá. Kiemelendő, hogy a szerviensek helyzetét illető cikkelyeket átmentették ide, s megtörtént ezen réteg tényleges leválasztása az alávetett osztályról.

Az Aranybulla bizonyos cikkelyei azonban nem mentek át ténylegesen a gyakorlatba, így Róbert esztergomi érsek (1226–1239) élve a fentebb elismert jogával, egyházi interdictumot vetett ki az országra 1232 februárjában. Így jött létre a beregi megállapodás Jacopo Pecorari palestrinai püspök által 1233 augusztusában, amely jelentős előrelépést eredményezett az egyház számára az izraeliták és az izmaeliták jelentőségében: eltiltotta őket a közhivataloktól, valamint a kamaráktól, rendezte a sókereskedelmet, ill. nyilvános megkülönböztetést írt számukra elő. Legjelentősebb része az egyház jogainak elismerése volt – példának okáért az adómentesség rögzítése, vagy éppen a sókereskedelem visszaadása az egyháznak.

Későbbi történetét tekintve Nagy Lajos volt az első olyan uralkodó az Árpádok után, aki jelentős változásokkal ugyan, de megerősítette a bulla rendelkezéseit, visszatérve ezáltal az eredeti dokumentumhoz. Az 1351-es törvények egységesítették a nemességet oly módon, hogy szabályozták kiváltságaikat és egyszersmind megszabták kötelezettségeiket is. Werbőczy István 16. századi Tripartitum című joggyűjteménye is II. András Aranybullájában látta biztosítva eredendő módon a középnemesi osztály társadalmi státuszában bekövetkező szilárdságot.

Az Aranybulla kiadásának feltételezett emlékhelye Székesfehérváron. Forrás: szekesfehervar.hu

Konklúzió

Az Aranybulla értéke – mint láthattuk – nem elsősorban a korszak embere számára volt fontos, hanem éppen ellenkezőleg, később lett csak újra felfedezve és a rendek jogainak legfőbb támaszává vált. Kiadásakor nem keltett nagy visszhangot, hiszen pár hónapon belüli gyors kormányváltások és a novemberi országgyűlés következtében előálló új hatalmi rend teljes és hatalmas átalakításokat eredményezett. Közvetett formában ugyan, de az Aranybulla rendelkezései egészen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc korszakáig érvényben voltak és érvényben is maradtak.

Bibliográfia

• Engel Pál: Szent István birodalma – A középkori Magyarország története. História Könyvtár Monográfiák 17. (Sorozatszerk. Glatz Ferenc) História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001.
• Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet I. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1928., (Forrás: http://mek.oszk.hu/00900/00940/html/doc/c200594.htm – Letöltés: 2022. 03. 31.)
• Karácsonyi János: „Az Aranybulla keletkezése és első sorsa.” In Értekezések a történettudományok köréből (18/7), MTA, Budapest, 1899.; 3–30.
• Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada. Magyar História (Sorozatszerk.: Heckenast Gusztáv) Gondolat Kiadó, Budapest, 1976.
• Kristó Gyula: „II. András király „új intézkedései””. In Századok, 2001/135:2. 251–300.
• Moravetz Orsolya: Az Aranybulla. Nemzet Főtere Füzetek, Országgyűlési Hivatal, Budapest, 2020.
• Nógrády Árpád: „Magistratus et comitatus tenentibus – II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez.” In Századok 1995/129. 157–194.
• Weisz Boglárka: „II. András jövedelmei: régi és új elemek.” In Kerny Terézia – Smohay András (Szerk.): András és Székesfehérvár: King Andrew II and Székesfehérvár. Székesfehérvár, 2012.; 48–80.
• Zsoldos Attila: „A felforgató király esete a hagyománytisztelő herceggel” In Korunk 2018/29:2. 11–17.
• Zsoldos Attila: „Egy új II. András-kép felé.” In Kerny Terézia – Smohay András (Szerk.): András és Székesfehérvár: King Andrew II and Székesfehérvár. Székesfehérvár, 2012.; 21–35.
• Zsoldos Attila: „II. András Aranybullája.” In Történelmi Szemle 2011/53, 1–38.