A mai rövid cikkem a halotti liturgiáról és a templomi felajánlásokról szól. A középkorban a templomi liturgia és a halott lelkéért tett üdvadományok (donatio) mindig a templomhoz kötődtek, azonban azok jellege mindig különbözött. Az eddig általam olvasott adatok között a kecskeszőrtől a pénzadományon át a páncélokon keresztül igen színes kép bontakozik ki előttünk. Ezekből az adatokból két dolog tisztán kivehető: a 9. századra már kialakul az a hagyomány, hogy a halott lelki üdvéért a templomban felajánlást tesznek; valamint, hogy ez magával vonzza azt az igényt is, hogy változzon a liturgia is.

A halotti liturgiáról

A halotti liturgia során zsoltárokat (Psalmus) énekeltek az elhunyt lelki üdvéért. Viszont, míg a 10-11. század előtt egy-egy klerikus végezte a vecsernye utáni ájtatosságot (Vespera), addig a Cluny-i reformok hatására, különösen az Odilo apát vezette időszakban (962-1049) láthatunk egy igen fontos változást, ahogy azt Meghan McLaughlin angolszász szerző jegyzi meg Consorting with the Saints című munkájában. Az elhunytért már nem egy-egy klerikus énekel, s nem a szűk családi kör van jelen a temetéskor, hanem az egész eklézsia énekel s az egész klérus készíti fel az elhunytat a végtisztességre. Szintén a clunyiekhez köthető egy nagyon fontos új ünnep kitalálása, melyet kifejezetten az ő rendházaikban ünnepeltek, ez a Holtak Napja (Commemoratio omnium Fidelio Defunctorum).

De vajon milyen zsoltárokat énekeltek az elhunytért?

Igen fontos kérdés, amely mellett nem mehetek el szó nélkül. Ahogy azt Ráth György is leírta tanulmányában (A Pannonhalmi Szent Benedek rend…), alapvetően a bevezető fejezet után, mely a Placebo névre hallgat következtek a 114, 119, 120, 129, 137. számú zsoltárok, valamint a Magnificat, és a halottak napján pedig a kétszer éneklendő Omni Quod dat mihi pater (Minden, amit az Atya ad nekem).

Mik is ezek a zsoltárok pontosan?

Ha a zsoltárokat magyarul szeretnénk énekelni, ahogy teszik azt ma egyes felekezetek hazánkban mai napig, akkor érdemes a fentebb felsorolt zsoltárok magyar megfelelőit megkeresni például az Esztergomi Zsoltároskönyv-ben. A 114. Zsoltár a Dilexi, azaz „Szeretem én az Urat”, a 119. számú az Ad Dominum, tehát „Az Úrhoz kiáltottam”, a 120. a Levavi, „Szemeimet a hegyekre emelem”, míg a 129. zsoltár talán a legismertebb: De profundis, „A mélységekből kiálltok hozzád”, a 137. utolsó zsoltár pedig a Confitebor tibi, tehát: „Hálát adok néked Uram”.

Hol találjuk meg ezeket a zsoltárokat, s milyen utasítások, feladatok vannak még?

A zsoltárokat rendszerint a breviáriumok egy kifejezett rubrikájában, az ún. Officium Defunctorum-ban találjuk meg. Az elhunytért való zsoltárokat egy adott rend szerint énekelték, mely utasításokat áttekintve arra a következtetésre juthatunk, hogy igen szerteágazó feladatai voltak egy klerikusnak. Többek között a legfontosabb volt az Ordo sepulturae, azaz a temetési ordó.

Mi az az ordó?

Az ordó, avagy ordo szó szerint utasítást, rendet, osztályt jelöl leginkább. A középkori liturgiának, ahogy fentebb bemutattam, ugyanúgy megvolt a maga menete vagy ha élhetek modern szavakkal „forgatókönyve” mint például egy koronázási ordónak. Mivel viszont most nem a koronázási ordókról esik szó, ezért azokat inkább majd egy másik cikkben részletezném.

Hogyan alakult a liturgia az évszázadok során?              

Ehhez szeretnék nektek egy számomra is igen kedves történetet elmesélni. A 9. században, Nyugat-Európában járunk, azon belül is Bretagne-ban, egy kis templomban, Saint Maxim közösségében. A történet szerint egy házaspár, bizonyos Roiatken és Deurhoiarn megkeresi az apátot, Liusic-ot, hogy kérést intézzenek hozzá. Szeretnének a templomban örökre megpihenni, melyet úgy oldanak meg, hogy kiválaszthatják későbbi nyughelyüket. Miután ez megtörtént, a házaspár az oltárhoz lépve egy pénzösszeget, azaz adományt (donatio) helyez el, melyért cserébe szavatolják, hogy mikor elhalálozik valamelyik szülő, nem csak, hogy eltemetik, de imádkoznak is érte az ájtatosság során. Ugyanezt az adományt azonban a fiúk, aki túléli mind apját, mind anyját, legalább kétszer megismétli: egyszer apja halálakor, s egyszer anyja halálakor.

A Normandiában található St. Michelle, nem messze Bretagne-tól

Henry Adams történész így ír róla: „Church and State, Soul and Body, God and Man, are all one at Mont Saint Michelle, and the businness of all is to fight, each in his own way, or to stand guard for each other.” Lefordítva körülbelül: „Az egyház és állam, a lélek és test, Isten és halandó mind megtalálható Saint Michelle hegyén, és mindnek a dolga, hogy harcoljanak a maguk módján, vagy hogy őrködjenek egymás mellett.”

Mit mond nekünk ez a történet?

Az adat igen korainak hathat, viszont nem volnék igazságos, ha a cikkhez hűen nem közölnék igen érdekes, még ennél is korábbi templomi felajánlásokat. Fontos viszont most megjegyeznem, hogy a liturgia a középkorban folyamatos fejlődésen ment keresztül, de nem volt angol, svéd, vagy mondjuk norvég temetkezési liturgia, hanem egy „közös európai standard”-ról beszélhetünk leginkább.

Mi a felajánlás maga?

A felajánlás lehet pénzbeni, értékbeli (ló, fegyver, ékszer, sajt, sőt még kecskeszőr is), vagy szolgálatbeli adomány (felajánlják a fiúkat templomszolgának például). Legtöbbször viszont a pénz és értékbeni adományokkal találkoztam eddig.

Kezdeti, és igen gazdag ajánlattételek

A Vita S. Galli, azaz Szent Gál élete című munka (amely a terjedelmes MGH (Monumenta Germaniae Historica) sorozaton belül olvasható) egy igen színes felajánlásról tesz szót, még a 8. századból. „Ezért ünnepélyesen visszatértek [a templomba], és felajánlották [offerro] a megígért lovakat Isten szentjének tiszteletére. Majd miután megkapták az áldást [benedictio], Isten dícsőítésével tértek haza. Ezért, és melyet most meg kell jegyezni – Carloman uralmának negyedik évében történt ez.”. Egy másik felajánlás szerint, mely szintén igen korainak mondható (nyilván a 9-10. századhoz képest „korai”) az egy talán kevésbé ismert szenthez, Szent Patrokloszhoz köthető, akinek a templomában az alábbi felajánlást tették, ahogy az az Incipit de Sancto Patrocloban (IX.) szerepel: „Ajándékba adtak aranyat és ezüstöt, réz és vasbányákat [aeris ac ferri metalla], csillogó szépségű ékszereket, kétszeres, vörösre festett kosbőrt és kecskeszőrt [duplicati coccique bis tortii, nonnuli pelles arietum rubricatas pilosque caprarum].

A méltán híres Szent Gallen-i kolostor

Érdekesebb felajánlások és testamentumok

A középkori ember, hasonlóan mai embertársainkhoz igyekezett végrendeletet (Testamentum) hátrahagyni. A középkori utasításokban viszont igen színes információkkal is találkozhatunk. Valenciennes-ben például egy Fernando nevű úr végrendeletét talán nem érdemtelenül tárom a publikum elé, ahogy az a Iacobi de Giusa által jegyzett Annales Hanonie Liber XXXI-ben szerepel: „A kisebb ferences testvérek (minoriták) [conventum fratrum Minorum] kolostorának felszentelése óta nem találtam semmi említésre méltót, egészen Fernando gróf haláláig. Fernando úr, Flandria és Hainaut [Hanoniae] grófja, alapítónk halála után ugyanis, akit a szigetekhez közeli (Észak-Kelet Franciaország) Markettes kolostorban temettek el, az Úr 1236. esztendejében [anno Domini], Johanne grófnő pénzt küldött a testvéreknek [Minoribus], a prédikátoroknak (Fratribus Predicatoribus). Szent Bertalanhoz imádkoztak férje lelki üdvéért, hogy őrködjön felette. Miséket, áldozatokat, imákat mutattak be az Úrnak. De jelen voltak a pénzadományt megcáfoló Kisebb Testvérek, valamint a kormányzó úr [dominus gubernator], aki elrendelte az ügy kivizsgálását diszkréten. Miután az említett grófot egy hónapon belül eltemették az említett Marketis-ben, Johanna úrnő elrendelte, hogy a havi szolgálatot Hainaut megyében, Valeca faluban végezzék [Ioanna ordinavit fieri servicium mensis in comitatu Hanonie in villa Valecensis] az ottani templomban (tehát ott legyen az ájtatosság férje lelki üdvéért). … Ez volt az első ünnepi istentisztelet, amelyet az említett templomban ilyen nagy ünnepélyességgel tartottak meg. Godfried, Cambria püspöke celebrálta a misét, Tournai, Arras és Moringen püspökei pedig Flandria és Hainaut különböző apátjaival és apátnőivel, valamint nagyszámú főúrral és uraságokkal [copiosa multitudine dominorum atque dominatum]. … Ettől kezdve a mai napig [Ab illo tund usque ad moderna tempora] nem halt meg Hainaut grófja [non fuit comes Hanoniensis defunctus]. A fő Istentiszteletet az említett templomban pompás ünnepségekkel ülték meg. Lelke nyugodjon békében, és dicsőségben Krisztusban! A temetési körmenetben [peractus exequiis] hordták Szent Salvius ereklyéit. … Az Úrnő ekkorra már elment. A testvérek a helytartóhoz érve elmondták, hogy miként szégyenítették meg őket, miután felsorolták indokaikat, valamint az úrnő visszatérvén ésszerűen visszatartotta azt a pénzösszeget, amivel tartozott nekik. Tekintettel ugyanis arra a szokásra, hogy a testvérekkel kötött megállapodások csak a testvérek temetői temetésére, vagy a testvéreknél való eltemetésre vonatkoztak, a vita csak tovább ült, éveken át. Hainaut grófnője özvegységének [uxor] második évében hívei tanácsára az egyház előtt, az egyház jelenlétében eljegyezte Tamás urat, a savoyai gróf testvérét, ahol az egyik nap ez történt: a testvérek, szokásuk szerint a 20 solidus-t [solidos] akarták az úrnőtől beszedni, az abban az évben fizetendő évi bérlet díjként. Az egyik testvér bemutatta a szavazatokat, majd pedig az úrnő férjéért, Tamásért hívatott. A férje bemutatta a testvéreknek az említett 20 solidust, mire az Úrnőtől ezt kérdezte: „Hölgyem, mit akarsz adni nekik? Ők maguk ugyanis nem kapnak sem pénzt, sem javakat, sem hivatalokat, sem előéletet, nem törődnek azzal, hogy velük mi legyen a mi udvarainkon. Mit tehetünk tehát még értük? Mire az úrnő válaszolt: „Uram, hagyjuk meg legalább azokat a bérleti díjak és az ajándék miatt kötelesek vagyunk megfizetni. Látogassuk tehát meg azt a helyet (Valeca), és ajánljuk nekik lelkünket. Később, meglátjuk, milyen előnyökre lettek képesek. Remélem, hogy a jövőben összejövetelünk ünnepélyes emlékeztető lesz mind a mi, mind az utódainkra. Azt válaszolta az Úr: „Legyen meg a te akaratod, Úrnőm”. A kancellár [cancellarium] azonnal elrendelte az alábbi levél megírását.”

Mi olvasható ki és mi nem ebből a levélből?

Először is, hogy a ferencesek és domonkosok igen fontos szereplői voltak a korabeli egyházi és politikai palettának. Mi sem érzékelteti jobban fontosságukat, mint például a magyar király, IV. Béla temetkezési kálváriája. Az uralkodó feltehetőleg először a prédikátoroknál, a Margit-szigeten kívánt volna megpihenni. Mivel viszont lánya megtagadta apja parancsát, hogy megházasodjon, ezért feltehetőleg ekkor fordult el Béla „tekintete” a domonkosokról. Így nem is lehet véletlen, hogy a minoriták által birtokolt templomban, Esztergomban temették el, egészen addig, míg Fülöp esztergomi érsek másképp nem gondolta, s egészen egyszerűen kihantoltatta Bélát, majd az érsekségébe vitette és újratemettette. A per hosszas ideig tartott, egészen a pápáig jutott, melynek végeztével a kisebb ferences testvérek még nagyobb tisztelettel temették el újra maguknál a második honalapítót.

Egy Officium Defunctorum jellegzetes bevezető rubrikája, amelyben mindig a Placebo a kezdőzsoltár, melyet az elhunytért énekelnek.

Felhasznált irodalmak

• Ráth György: "A pannonhalmi Szent Benedek-rend nyomtatott imakönyve a breviarium monasticum behozatala előtt" In Hittudományi Folyóirat 5. évfolyam (1894), 724-778.
  
• Suba Katalin: "A Pray-kódex temetési szertartásainak külföldi párhuzamai" In FONS 38. évfolyam (2021) /3. szám, 331-341.
  
• McLaughlin, Megan: Consorting with Saints, Cornell University Press, Ithaca, 1994., 1-76.

Érdekességnek

• https://digi.vatlib.it (A vatikáni digitális levéltár) „Officium Defunctorum” keresőszöveg
• Monumenta Germaniae Historica: www.dmgh.de