A budai eretnekmozgalomról nagyon kevés forrásanyaggal rendelkezünk. Ennek ellenére azonban viszonylagosan jól behatárolható az események oka, alakulása, valamint a következménye is. Ezenfelül a történeti kutatások mára tisztázták azt is, hogy mégis milyen eretnekség is volt jelen Buda polgárainak körében ebben az időszakban. Alapvetően, ha magyar területeken előforduló eretnekségről esik szó a 13-14. században, akkor döntően a bogumil tanokra gondolhatunk elsősorban – ez az eretnekség azonban döntően csak a déli területeken fordult elő. Érdemesebb lehet megvizsgálni a valdens eretnekséggel kapcsolatos ismereteinket Buda esetében…

A középkori Buda látképe. Forrás: wikimedia

Az interregnum időszaka

III. András (1290–1301) utód nélküli váratlan halálát polgárháború követte, amely révén az országra három uralkodó is bejelentette trónigényét. A Magyar Királyságban a 14. század első évtizede a tartományúri hatalom időszaka volt, amely egy kormányzati anarchiát jelentett. III. András halálával kihalt az Árpád-ház, s fiúörökös hiányában megindult a harc az ország birtoklásáért. A belső konfliktusok és a többszöri koronázások okán maga az utókor is bizonytalan abban a tekintetben, hogy a végül eredményesen uralmát kiépítő I. Anjou Károly (1301–1342) uralkodása pontosan mikor is vette kezdetét. A kutatói konszenzus alapján Károly uralkodása 1308-ban kezdődött, holott már 1301-ben megkoronázták – elsőként a trónkövetelők közül. Azonban a szertartásra nem Székesfehérvárott és nem is a Szent Korona által került sor, így Károly ellenzői ezt érvénytelennek titulálták, mivel az ország törvényei által az számított törvényes uralkodónak, akire érvényesült a három feltétel: Székesfehérváron az esztergomi érsek a Szent Korona általi megkoronázása.

Ennek révén az ellenzők behívták az Árpád-házzal szintúgy rokon dinasztiából származó, s később III. (Premysl) Vencel (1305–1306) néven ismert cseh királyt, akit magyarosan László (1301–1305) néven koronáztak meg a kalocsai érsek által. Ezáltal Magyarországnak néhány hónapon belül két koronás királya is lett, amely révén a főnemesség szintúgy két pártra oszlott. A polgárháború eseményei már 1301-ben kezdetét vették, amikor is a Vencel oldalán álló Kőszegiek elfoglalták Esztergomot, ahonnan az esztergomi érseknek és magának Károlynak is menekülnie kellett. A két fél között 1304-ben politikai patthelyzet jött létre, amikoris II. Vencel cseh király (1278–1305) a serege élén az országba érkezet, mivel a pártharcok révén ingatagnak, s egyben veszélyesnek ítélte meg fia helyzetét, ezért magával vitte őt a cseh területekre – a fia által birtokolt Szent Koronával egyetemben, ami tovább nehezítette Károly helyzetét. Vencel 1305. október 9-én lemondott az országra vonatkozó jogairól, s a koronát pedig ünnepélyes keretek között átadta III. (Wittelsbach) Ottó bajor hercegnek.

A Magyar Királyság a 14. század elején. Forrás: wikimedia

Wittelsbach Ottót szintúgy megkoronázták, azonban uralma meglehetősen szűk körre terjedt ki, meglehetősen népszerűtlen uralkodó volt. 1307-ben erdélyi útja során a területet uraló Kán László elfogta, s elkobozta tőle a Szent Koronát – ezek után 1312-es haláláig igényt tartott magyar uralkodói titulusára, azonban fogságát követően már nem számított jelentős tényezőnek az országban. Ez azt jelentette, hogy Károly maradt az országban az egyedüli király, azonban ez még nem jelentette uralmának a beteljesülését, hiszen uralmának elengedhetetlen záradéka volt a teljes érvényű koronázás végrehajtása.

Buda helyzete a 14. század elején

A kialakuló trónharcok során a krónika jól megörökítette, hogy a város polgársága két részre szakadt – politikai állásfoglalása azonban nem tisztázott. Ugyanakkor érdekes tény, hogy Vencel itt rendezte be udvartartását, valamint, hogy Buda polgárai a századforduló körüli időszakban szinte szüntelen konfliktusokban álltak különböző egyházi intézményekkel. Szembe kerültek a Nyulak-szigetén lévő domonkos apácákkal, magával az esztergomi érsekkel, ill. az óbudai káptalanokkal is. 1289-ben például Lodomér esztergomi érsek interdiktum alá is vonta a várost, de volt alkalom arra is, hogy a domonkos apácák a pápánál panaszolták be a budai polgárokat. Ezek alapján pedig feltételezhetjük, hogy Buda polgárai nem voltak hajlandóak elismerni Károly uralmát, mivel az egyet jelentett volna a pápaság főségének az elismerésével.

Tudjuk, hogy 1302 őszén Károly sikertelen támadást indított Buda bevételére, azonban katonái csak a környéket tudták feldúlni, mivel Kőszegiek hadai felmentették a várost. Ezt követően pedig a pápai követ, Niccoló Boccasini – aki később XI. Benedek (1303–1304) néven követte VIII. Bonifácot a pápai méltóságban – egyházi tilalmat helyezett a városra. Ennek következtében pedig maguk a város lakói kiközösítették a pápát, valamint a Károly (és ezáltal a pápa) oldalán álló főpapokat, s tudjuk, hogy bizonyos „álpapok” személyében az egyházi tiltással nem törődve kiszolgáltatták a szentségeket.

A budai eretnekség

A valdens eretnekség már csak ezért is kézenfekvő a város esetében, mivel Buda kiterjedt kereskedelmi összeköttetésekkel, kapcsolatokkal rendelkezett ebben az időszakban. Ez az eretnek irányzat döntően a városokban tett szert széles támogatottságra, világiak és egyháziak terén egyaránt. A valdens eretnekség francia területekről származott, a 12. század végén Provence területén jött létre, alapítója és egyben névadója Pierre Valdes lyoni kereskedő révén, aki vagyonáról lemondva apostoli szegénységet fogadott. Hamarosan két fő irányzat alakult ki belőle, a lyoni szegények, akik Valdes eredeti tanainak a pontos követői voltak, valamint lehetségesnek vallották a pápával való kiegyezés lehetőségét, míg a másik, egy sokkalta radikálisabb irányzat a lombard szegények voltak, akikre hatottak az itáliai eszmék, melyek révén nem voltak hajlandóak kiegyezni a pápasággal (a valdensekről bővebben itt olvashatsz).

Tény, hogy van arról adatunk, hogy II. Ottokár cseh uralkodó (1258–1273) már harcolt velük, valamint arról is, hogy Bécsben valdens vezetőket égettek meg máglyán (1315). Egy német névtelen inkvizítor műve alapján feltételezhetjük, hogy hazánkba a runcaristák, azaz a valdens eretnekség lombardiai ága érkezhetett meg az innen érkező kereskedők révén. Ez jól tetten érhető a pápai legátus tevékenységére adott válaszban, azaz a kiközösítéshez, valamint a tizedszedéshez való viszonyban. Előbbi esetében úgy vélték, hogy aki a kiközösítést és annak rendelkezéseit végrehajtja, az maga is eretnekké válik, valamint, hogy a szentségek kiszolgáltatásának tilalma révén az egyház magát Istent fosztja meg a neki járó tisztelettől. A tizedhez való viszony pedig számukra azt jelentette, hogy akit az egyház kiközösített, annak nem kell tizedet fizetnie, így bűnösnek tartották azt, aki ennek az említett időszakban mégis eleget tett.

A középkori lázadások, mozgalmak jellemzői, hogy az önön sajátos érdekeikben megsértett csoportok a velük azonos, hasonló helyzetben lévő csoportokkal hoznak létre szövetséget egy közös ellenség, ellenfél ellenében. Itt jó kapcsolódási pontot jelentett az, hogy a polgárok vonakodtak a tizedet kifizetni, míg az eretnekek szerint ez az összeg nem is illeti meg az őket kitagadott egyház intézményét. Ezek alapján pedig megállapítható, hogy noha a mozgalom során ezek a csoportok azonos módon, egységesen léptek fel, mégis, a mozgalomban résztvevő egyszerű polgárok nem lehettek mind valdens eretnekek. Ez főként akkor érhető jól tetten, ha tudjuk, hogy a városi társadalom gazdagabb elitrétege a kereskedelemből élt – így ők már a 13. század végi bortizedek vitáiban is jelen voltak. Számukra a papságnak való alávetés üzleti munkájukat tekintve jelentős anyagi veszteségekkel járt, ami csökkentette a keresetüket, ami a befolyásuk visszaesését eredményezte a város életében, hiszen a város tanácsában való részvétel a vagyon alapján volt lényegében meghatározva.

Fontos továbbá a budai tanácson belüli érdekellentétek valamint hatalmi kofliktusok kiéleződését figyelembe venni. Tudjuk, hogy a Buda élén álló Werner László rektort II. Vencel láncra verve magával vitte a cseh területekre, s helyébe bizalmasát, Petermannt helyezte a város élére. Itt érdemes a Werner, valamint a Walter család évtizedes ellenszenvét kihangsúlyozni, ugyanis Werner László apja feltehetőleg párbajban megölte Walter apját, s innen eredeztethetőek a két család közti vérremenő ellentétek, amelyek alapján az sem zárható ki, hogy egy jól, előre megtervezett puccs kíséretében távolították el a hatalomból Werner rektort. Ugyanakkor viszont ez még nem teljes egészében magyarázza meg, hogy Vencel cseh király miért bánt ilyen kíméletlenül Wernerrel. Galambosi Péter ezzel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy valószínűleg nagy szerepe lehetett annak, amikor Károly hadai látszólag sikertelenül vonultak vissza Buda falai alól 1302-ben. Elképzelhető ugyanis, hogy Werner ekkor már ráébredt arra, hogy Budát Vencel nem tudja megvédeni, s ezt a támadást is csak a Kőszegiek jelenlétének köszönhetően élte túl a város. Azonban a köztes vélekedés szerint Werner nem akart egy oligarcha számára kiszolgáltatva lenni Buda városát illetően, ezért különböző politikai manőverezésekbe kezdett, hogy mentse Buda lehetetlen helyzetét – ezt használhatták ki politikai ellenfelei.

Eretnek művek elégetése. Forrás: mult-kor.hu

Következmények – Buda jelentősége

Mindezek következtében nem meglepő, hogy 1307. június elején a cseh fogságból III. Vencel halálának köszönhetően sikeresen szabaduló Werner László Csák Jánossal együtt elfoglalta Budát, s ellenfelein kegyetlen bosszút állt, amely következtében felszámolták az eretnekséget – így Buda végérvényesen Károly kezére kerülhetett. Károly helyzete egyre jobban erősödött, azonban ahoz, hogy törvényes király lehessen, a három alapfeltételnek még teljesülnie kellett.

V. Kelemen pápa (1305–1314) Gentilis pápai legátust küldte az országba, hogy elősegítse Károly uralmát. Ennek következtében 1307. október 10-én a Pest melletti Rákoson országgyűlésre került sor, melynek révén őt és utódait Magyarország királyának ismerték el. Azonban ezen a gyűlésen a leghatalmasabb urak tüntetőleg távol maradtak (pl. Csák Máté, Kőszegi Henrik, Kán László). Gentilis ténykedése révén 1308. november 27-én számos előkelő jelenlétében eskü hangzott el arra vonatkozólag a budai zsinaton, hogy Károlyt törvényes királynak ismerik el, valamint a bíboros kifejtette a pápai fennhatóság elvét, azaz, hogy az ülhet Magyarország trónusán, akit a pápa arra felhatalmaz.

Mindezek következtében Károly került ki sikeresen a trónharcokból, s elhúzódó diplomáciai háborúk révén ugyan, de végül sikeresen megtörtént a szakrális, s egyben hatalmi jellegű koronázása is, amely által már senki számára sem lehetett kétséges Károly uralma. Azonban hatalma nem volt teljes, hiszen az ország megosztottsága és az abban érdekelt oligarchák jelentős mértékben korlátozták a király hatalmát, melynek ténye előrevetítette a következő évtized belső háborúskodásait.

Bibliográfia

• Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon I. rész. I. Károly és uralkodása (1301–1342). MTA BTK TTI, Budapest, 2012.
• Galamb György: „Eretnekség és inkvizíció Dél-Magyarországon.” In Gálffy László – Sáringer János (szerk.): Fehér Lovag: tanulmányok Csernus Sándor 65. születésnapjára. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2015. 139–151.
• Galambosi Péter: „A budai eretnekmozgalom (1304–1307).” In Kádas István – Skorka Renáta – Weisz Boglárka (szerk.): Veretek, utak, katonák: gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. MTA BTK TTI, Budapest, 2018. 223–245.
• Kádár Tamás: „Harcban a koronáért. I. Károly (Róbert) király uralkodásának első évei 1305 végéig.” In Bárány Attila – Bacsa Balázs Antal (szerk.): Történelmi tanulmányok XXIII., Debreceni Egyetem, Debrecen, 2015. 42–121.
• Klaniczay Gábor: Európa ezer éve: a középkor. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
• Kubinyi András: „Népmozgalmak Budapesten a feudalizmus korában.” In Tanulmányok Budapest Múltjából XIV. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 7–16.
• Zolnay László: „Amikor a budaiak kiátkozták a pápát.” In Világosság 1961/2:5. 37‒41.
• Zolnay László: Az elátkozott Buda. Buda aranykora. Magvető, Budapest, 1982.