Véleményem szerint a történelmi filmek mindig segítettek közelebb hozni a ma emberét az elmúlt századokban élt őseihez. Egyesek lehet ezen filmek nélkül soha nem találkoztak volna bizonyos eseményekkel. Olyanokkal sem, amik esetleg annyira felkeltik az érdeklődését, hogy rászánja magát a témának való komolyabb utánanézésre. Sokan azonban a történelmi filmeknél nem mennek tovább a múlt megismerésének hosszú és rögös útján, így ezen alkotások készítőinek nem árt észben tartani, hogy sokak úgy fogják elképzelni az adott kort ahogy azt a mozivásznon vagy éppen otthon a TV-ben látták.

Mint a történelmi ismeretek terjesztését szívügyének tekintő ember, jómagam is figyelemmel követem a történelmi filmek világát és a nagy részükről szeretek magam is véleményt mondani. Egy-egy alkotás ráadásul teljesen képes egy adott korba repíteni az ember, így ennek okán is szeretek ilyen jellegű filmeket megtekinteni. Pontosan a fent leírtak miatt ültem be - igen izgatottan - Az Északira is, annak ellenére, hogy a vikingekről szóló filmekkel általában kissé szkeptikusabb szoktam lenni, mivel nagy többségben az összes ugyanarra a sémára épül fel, ráadásul sokszor szörnyű jelmezekkel, amik jobban hasonlítanak egy pizsamához, mint egy korabeli ruhához, hogy a fegyverekről - és azok filmben való használatáról - ne is beszéljek.

Ami viszont már az első percekben feltűnt, hogy a korhűséggel nincsen komolyabb baj. A jelmezek - leszámítva egy-két tehénszarvas sisakkal ellátott szereplőt (jól tudom, hogy ez kimaradhatatlan egy viking filmből, de nekem sokszor a hideg futkos a hátamon tőle, lévén ezek sok évszázaddal későbbi írók és filmesek agyában fogant ötletek, ugyanis a vikingek sohasem használtak ilyet) - nagy többségben a korabeliekhez hasonlítanak (már amennyire én azt meg tudom ítélni). A fegyverek is többségében - úgy gondolom - rendben voltak. Látszott a filmen, hogy a korszak szakértőinek a véleményét is kikérték, még ha nem is maradéktalanul tartották be azokat. Ami pedig különösen tetszett, hogy a nyelvezetet is próbálták autentikusabbá tenni a film készítői, amit a magyar szinkron is - hála a Magasságosnak - kellő mértékben átvett. Ennek jegyében a filmben példának okáért Óđin csarnokát, ahová az einherjarok kerülnek Valhalla helyett - az eredeti kiejtéshez közelebb álló - Vallhöllnek nevezik. Szerencsére a nyelvezet túlarchaizálásában a magyar szinkron nem követi az eredeti angolt.

Külön pozitívumként éltem meg emellett a rúnák használatát pl. a fejezetek (a film ugyanis fejezetekre van bontva) címében. Ráadásul a rúnák jelentése kicsit eltér az angol nyelven kiírt címtől, ami így külön érdekessé teszi őket. Tetszett emellett, hogy a készítők egy óészaki sagát vettek alapul és a történetet is próbálták ehhez hasonlatossá tenni. Ez látszik pl. a fegyver köré szőtt hosszú történetnél.

Véleményem szerint az eddigiekből is kiderülhetett, hogy Az Északi nem egy tucat számba menő viking film. A készítők kifejezett szándéka volt, hogy elkészítsék az eddigi legkorhűbb (sic!) vikingekkel foglalkozó filmet, ami úgy gondolom bizonyos fokon sikerült is. Viszont a kutatómunka ennek ellenére elmaradt a film kijevi Ruszban játszódó részein, ahol a szereplők egy kissé nehezen megfejthető nyelvet beszélnek a filmben (bár állítólag a különböző ószláv nyelveket beszélő emberek megértették, még ha nem is maradéktalanul).

Bár korhűség szempontjából jobban teljesített a viking filmek 90%-ánál, mégsem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy a film készítői valamilyen erős pszichedelikus anyagot fogyasztottak a sok - néha indokolatlanul brutális - gyilkolászás láttán. Nyilván egy vikingekről szóló film esetében erre az ember fel tud készülni, de az a mérhetetlen mennyiségű brutalitás, ami a filmben van (még ha ezzel az apjáért bosszút állni akaró fiú dühét próbálták is szemléltetni, egyfajta újkori Hamlet történetet filmvászonra víve) szerintem egy kicsit sok volt (ezek után mondanom sem kell, hogy ha valaki nem bírja az ilyesmit, inkább ne nézze meg). Másik negatívumnak rónám fel a film hosszúságát. Persze ez ízlés kérdése, de nekem kissé indokolatlannak tűnt a filmet több mint két óráig húzni, mikor a történet mélysége ezt nem támasztja alá. Vannak olyan percek a filmben, mikor lényegi esemény nem igazán történik, csak a szereplők beszélgetnek a faluban, ahol Fjölnir (a főhős apjának gyilkosa) tengette mindennapjait miután elűzték erőszakkal megszerzett királyságából.

A karakterek kidolgozottsága viszont úgy gondolom egészen jóra sikerült, főszereplőnk az apját gyermekként elveszítő Amleth személyisége és cselekedetei igencsak komplikáltak, ahogy a másik oldalon álló Fjölniré is. A filmben - véleményem szerint - nincs egyértelműen jó és gonosz karakter, mindenki személyisége ennél összetettebb, még akkor is, ha a nézők nagy többsége inkább a herceggel szimpatizál.

A filmből persze - mint minden Hollywood-i alkotásból - a szerelmi szál sem maradhatott ki. Dacára annak, hogy azt kissé beleerőltetettnek éreztem, legalább nem eresztették annyira bő lére az ezzel kapcsolatos jeleneteket, mint a ,,történelminek” csúfolt filmek tömkelegében.

Ezek alapján összegzésképpen elmondható, hogy bár nem voltam lenyűgözve Robert Eggers új filmjétől, legalább megmutatta, hogy a már rég meguntnak hitt témákba is lehet újat villantani egy kis kreativitással és a korhűségre való törekvéssel.