A Magyar Királyságban Habsburg Albert (1437–1439) halálát követő kettős királykoronázás által kezdetét vette a polgárháború (1440–1444), amely során III. Frigyes (1452–1493) elzálogosította magának Győr és Sopron városát, majd pedig a várnai vereséget követően az ököljog nevében elfoglalta Kismartont és Kőszeget is, ahol szörnyű kegyetlenkedéseket hajtott végre. Frigyesnek tettét abban a kontextusban értelmezhetjük tisztán, hogy voltaképpen a magyar Szent Korona, illetve az ország koronázott királya, V. László (1440–1457) is a birtokába került, így minden adott volt számára, hogy uralmát kiterjeszthesse a magyar területek irányában is. Ugyanakkor érdemes lehet megjegyezni, hogy Frigyes ezt nem, mint önkényúr kívánta végrehajtani, hanem tudatos politikai lépésként egy olyan jogi szabályozást hívott erre segítségül, ami a magyar jogtörténetben soha sem létezett.

III. Frigyes uralkodása

V. Frigyes osztrák herceg testvére volt Habsburg Albert magyar királynak. Rokonságuk azonban távoli volt, ugyanis Albert a Habsburgok Albert-ágához tartozott, míg Frigyes pedig a Lipót-ághoz. A Habsburg család kettéválását az 1379-es neubergi szerződés rögzítette, amiben a bevételeket és a jövedelmeket felosztották egymás között, amely mind területileg, mind politikailag egy törést okozott a családon belül. Ennek következtében mindkét ág arra törekedett, hogy a saját hatalma alatt tartsa az összes területet, amely folyamatos harcokhoz és ellenségeskedéshez vezetett a testvérek között. Éppen ezért volt különösen fontos a gyámsági jog, ugyanis annak megszerzése esetén a gyámságot bíró személy a saját hatalma alatt tarthatta a kiskorú rokon birtokát is – éppen ezért tört ki polgárháború Habsburg Albert magyar király gyámságáért is a rokonok között. Frigyes apja, II. (Vaserejű) Ernő és annak öccse, IV. Frigyes hercegek uralma alatt történt, hogy a Lipót-ág különvált stájer és tiroli ágakra is.

Apja 1424-es halálát követően Frigyes és Albert hercegek (a későbbi VI. Albert osztrák herceg) a tiroli IV. Frigyes gyámsága alá kerültek, ahonnét Frigyes csak 1435-ben, nagykorúságát követően szabadult. Ekkor egy zarándokút keretében megjárta a Szentföldet is, majd az osztrák tartományok élére került V. Frigyes herceg néven. 1439-ben Habsburg Albert halálával ő nyerte el a gyámsági jogot V. László és egyben apja, IV. Frigyes herceg halálát követően tiroli Zsigmond herceg felett is, így örökségükre is igényt tartott, ami abból a szempontból volt jelentős, hogy a Habsburg-ház megosztottságát végül sikeresen fel tudta számolni.

V. Frigyes osztrák herceg, később III. Frigyes néven német-római császár. Forrás: wikimedia

Albert özvegye, Luxemburgi Erzsébet királyné Frigyes kezére juttatta a csecsemő V. László mellett a Visegrádról ellopott Szent Koronát is, valamint a tulajdonát képező városok (pl. Sopron, Győr) is rövidesen Frigyes birtokába kerültek. Frigyes hatalmi pozíciói emelkedtek, amikor 1440-ben német királlyá is koronázták. Mindezek következtében elhatározta, hogy rokona, Habsburg Albert által bírt magyar királyi címre is igényt fog tartani, amint lehetősége engedi. Márpedig a Szent Korona és V. László birtokában erre is elérkezettnek látta az időt, amelyben nagy segítségre volt számára a Fehde jogintézménye.

A Fehde intézménye

A Fehde (vagy Faida) fegyveres elégtétel, a személyes bosszú hatalomkörébe tartozó magánháború volt. Ez a fogalom ismeretlennek tekinthető a magyarországi jogintézményekben, holott már I. (Habsburg) Albert (1282–1308) is ennek jegyében indított büntetőhadjáratot 1289-ben a Kőszegiek ellen. Az osztrák történetírók I. Albert hadjáratára Güssinger Fehde néven hivatkoznak rá, mivel a hadjárat a Kőszegiek (Güns), avagy más néven a Németújváriak (Güssinger) ellen irányult, akiknek a 13. század közepén Németújvár (Güssing) volt a központjuk.

A Fehde szó etimológiailag a közép-felnémet vehede és az újfelnémet fehe szavakból származik, amelynek pontos jelentésük a bosszú, illetve a gyűlölet szavak. Alapvetően a vérbosszúból nőtte ki magát, de korszakunkban már jócskán eltávolodott tőle, hiszen stabil jogi szabályozások vonatkoztak rá. Eredeti jelentésében a két nemzetség, tágabb értelemben pedig a két fél között beálló ellenséges viszonyt, viszálykodást, erőszakos konfliktust takarja, ugyanakkor nem nyers erőszakot jelentett, hanem harcot a vélt, vagy valós igazság céljából. A Fehde intézményének kezdetét nehéz lehet behatárolni, de tény, hogy már a 11. században Burgundiában két nemesi ház 30 éven keresztül folytatott harcot egymással. Fontos, hogy aki ilyen bosszú során sérelmet okozott, vagy éppen megölt valakit, az büntetlen marad, abban az esetben, ha ezt a Fehde ideje alatt és annak céljából tette.

A Fehde ábrázolása egy korabeli német krónikában. Forrás: Historisches Lexikon Bayerns

Az „isteni béke” (Gottesfriede) révén törvényileg akár korlátozhatták is időlegesen egyházi keretek között. Ha azonban erre az örökös tartományok vezetése tartott igényt, akkor a tartományi béke lépett életbe (Landfriede). Adatunk van arról, hogy 1495-ben örök békét (ewiger Landfriede) hirdettek az osztrák örökös tartományokban, azonban a különböző tartományok ezt mégsem tudták teljesíteni. A Fehde egy olyan magánháborús állapotot összesített tehát magában, ahol a szemben álló felek között egy közvetítő, azaz egy harmadik személy ítélkezik törvényes keretek között. Megszabták azt is, hogy a fegyveres elégtétel szándékát hadüzenet (Fedebrief) formájában kellett közölni az érintett féllel, amiben ki kellett térni a támadás indoklására, valamint a Fehde időtartamára vonatkozólag is. Ha a hadakozásnak vége szakadt, akkor egy békeesküvel záródó megállapodás jött létre (Urfehde), ami voltaképpen egy esküvel megerősített ígéretet jelölt arra vonatkozólag, hogy a vesztes fél nem áll bosszút a vereségéért a győztesen. Tehát az egyezség csak a létrejövő fegyverszünet (Absagebrief) révén volt megvalósítható. Ugyanakkor a béke felmondása esetén az érintett féllel 14 napon belül közölni kellett az események ilyetén alakulását.

A Fehde Nyugat-Magyarországon

III. Frigyes valószínűleg tudatosan alkalmazta a Fehdét – vagy éppen annak nevében lépett fel törvényileg –, amellyel minden bizonnyal az volt a nyilvánvaló szándéka, hogy minél nagyobb területet kiszakítva gyakorolhassa legitim uralmát a Magyar Királyság nyugati vármegyéin – pl. Sopron megszerzésekor (1441. február 25.) meg is erősítette a város kiváltságait, két hónappal később pedig már saját főkamarását, Siegmund von Ebersdorfot nevezte ki a város kapitányává. Frigyes ugyanis a Nyugat-Magyarországon tett erőszakos cselekedetei során végig a Fehdére hivatkozott, mint jogbiztosítékra. Ezáltal tehát semmibe véve a magyarországi törvényeket, ő maga az osztrák törvények szerint ítélkezett és viselt háborút a királyság nyugati része ellen. Frigyes ugyanis Kőszeg megszállását (1445) követően minden előzetes vizsgálat nélkül 80 embert felakasztatott, ugyanis békeszegőknek (friedlos) nyilvánította őket, mivel Frigyes ekkor I. (Jagelló) Ulászlóval (1440–1444) kötött egyezséget arról, hogy az oszmán háborúk alatt nem visel fegyveres hadviselést a nyugat-magyarországi területek ellen. Ennek értelmében általános békét (Landfrieden) hirdetett, amely következtében azonban az ő értelmezésében az uralma ellen lázadó kőszegi katonák megszegték ezt a békét, így jogilag is büntetést érdemeltek. A megtorlás mértékét magyarázhatja, hogy Frigyes számára Kőszeg lett a legfontosabb hódítása, avagy a nyugat-magyarországi Fehde központja.

Frigyes azonban valójában még csak ezek után, pontosabban a török háborúk végét követően, 1445. július 15-én indította el ténylegesen a Fehdét Nyugat-Magyarország ellen, ugyanis a Fehde kikötötte, hogy külső ellenség esetén határozottan tilos meghirdetni, s aki ezt megszegi arra súlyos büntetés vár – így ezt Frigyesnek is be kellett tartania. A Fehde immár hivatalos megindulását követően azonban Frigyes minden módszert bevetett a területszerzés érdekében, különösen miután I. Ulászló király a várnai csatában életét vesztette (1444. nov. 10.), a Magyar Királyságban pedig az uralkodói hatalom nélkül kezdetét vette az anarchia, amely következtében Frigyes a legnagyobb területfoglalásokat hajtotta végre.

Ábra az 1596-os svájci krónikából. Forrás: Historisches Lexikon der Schweiz

Hunyadi János kormányzói kinevezését követően (1446. jún. 5.) ezen jogtalan területfoglalásokat elégelte meg, amikor az országgyűlés felhatalmazása által betört az osztrák tartományokba. A törökkel vívott ütközetekben edződött hadsereg rohamtempóban haladt előre, azonban várakat nem voltak képesek elfoglalni. Hunyadi november közepén nyomult be Karintiába, valamint Stájerországba, s hadaival már Bécset fenyegette. Németújhely elfoglalását követően Frigyes számára nyilvánvalóvá vált, hogy tárgyalásokba kell bocsátkoznia. Hunyadi eközben Bécsújhelyig hatolt előre, majd miután alaposan feldúlta annak környékét, Frigyes fegyverszünetet kényszerült kötni Cillei Frigyes és Schlick Gáspár közvetítésével (1447. jún. 1.). A regedei békében Frigyes kénytelen volt Győrt visszaszolgáltatni Luxemburgi Erzsébet királyné hagyatékából. A fegyverszüneti egyezmény révén Carvajal bíboros Frigyeshez ment, hogy kikérje tőle V. Lászlót, azonban ebben a tekintetben Frigyes hajthatatlan maradt.

1450. október 22-én azonban egy titkos egyezmény jött létre Hunyadi és Frigyes között, amelyben megegyeztek abban, hogy V. László egészen 18 éves koráig Frigyes gyámságában maradhat abban az esetben, ha Hunyadit elismeri a kormányzói méltóságban, s Lászlót Hunyadi beleegyezése nélkül nem engedi ki. Ennek fejében azonban továbbra is Frigyes kezén maradhatott a Szent Korona, valamint az elzálogosított nyugat-magyarországi vármegyék is. Ez az egyezmény mindkét fél javát szolgálta a saját területükön a hatalmuk megőrzése érdekében, ugyanis Frigyes ekkor már a pápa támogatása által a német-római császárrá koronázását készítette elő, s tettei ekkor már ezen ambíciói alapján értelmezhetőek csak.

Konklúzió

1452-ben a pápa III. Frigyes (1452–1493) néven német-római császárrá koronázta Frigyest, amely révén a birodalom fennállásáig a Habsburgok kezébe került a császári cím, nagyrészt megszakítás nélkül. Ennek azonban súlyos ára volt, hiszen a gyámsága alatt álló V. László kikerült a kezéből, hogy megkezdhesse önálló uralkodását. Rövidesen rokonával, VI. Albert herceggel is konfliktusba keveredett; uralkodása megosztó volt, de kétségtelenül sikeres életpályát írt le hosszú uralma során. Otto Brunner írta le róla, hogy nemzetközi összefüggésben Magyarország, valamint a horvát-szlavón térség és a Balkán a Habsburgok délkeleti érdekszférájába tartozott a korszakban – ezt jól szemléltetik a nyugat-magyarországi területek elzálogosításai is. 1464-ben I. (Hunyadi) Mátyás (1458–1490) 80 ezer aranyforintért tudta visszavásárolni Frigyestól a Szent Koronát. Ennek következtében a Fehde által meghódított területek (pl. Fraknó, Kabold, Kismarton, Kőszeg, vagy éppen Rohonc) továbbra is a Habsburgok fennhatósága alatt maradhattak a 15. század során.

Bibliográfia

• Bariska István: „A Fehde-jog intézménye és Nyugat-Magyarország”. In Vasi Szemle 2005/59:3. 291–312.
• Bariska István: „A soproni városkapitányság III. Frigyes korában”. In Soproni Szemle 2009/63:3. 267–282.
• Bariska István: „III. Frigyes gyámsági kormányzása és Nyugat-Magyarország”. In Századok 2007/141:5. 1153–1191.
• Bariska István: A Szent Koronáért elzálogosított Nyugat-Magyarország, 1447–1647. Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 2007.
• Hamann, Brigitte: Habsburg Lexikon, Új Géniusz, Budapest, 1990.
• Pósán László: „Magánharc (fehde), bosszúállás és erőszak a Német Lovagrend államában”. In Történelmi Szemle 2014/56:1. 75–90.
• Tringli István: Az újkor hajnala. Magyarország története 1440–1541. Vince Kiadó, 2003.
• Vlasics Bálint: „A Magyar Királyság külpolitikája (1445–1448).” https://ujkor.hu/content/magyar-kiralysag-kulpolitikaja-1445-1448 (Letöltve: 2022. 08. 01.)
• Vlasics Bálint: „Az első Jagelló a magyar trónon – I. Ulászló uralkodása.” https://ujkor.hu/content/az-elso-jagello-a-magyar-tronon-i-ulaszlo-uralkodasa (Letöltve: 2022. 08. 01.)
• Zöllner, Erich: Ausztria története, Europica varietas, 1998.