A montanizmus egy II. században kialakult mozgalom volt a kereszténységen belül, története pedig igencsak érdekes. Forrásaink nagyobb része a montanistákkal ellenséges szerzőktől származik, a hivatalosnak tekinthető „nagyegyház” pedig elítélte az „Új Prófécia” követőit. Éppen emiatt viszont nem szabad megelégednünk a bevett „rigorózus, radikális keresztény szekta” megközelítéssel, hanem érdemes a mozgalom történetét és kontexusát mélyebben megvizsgálni. Cikkemben pontosan erre teszek kísérletet. A cikk végén a fontosabb – és talán magyarázatra szoruló – fogalmakat egy rövid lista keretében röviden összefoglalom.

Mielőtt azonban elkezdenénk, egy dolgot szükséges leszögeznem: jómagam pünkösdi-karizmatikus keresztény vagyok. Éppen emiatt lehetséges, hogy a cikkben lesz olyan rész, amely részben ezen meggyőződésem alapján fog megszólalni. Mint a cikk szerzője igyekszem természetesen a lehető legtárgyilagosabban hozzáállni a témához és a források alapján, történetileg igazolható módszerrel dolgozni, mégis 100%-os objektivitásra senki sem képes, én sem. Amennyiben lesz olyan rész, amelyből kiviláglik a személyes meggyőződésem, kommentekben szívesen veszem a kritikákat, írjatok és beszélgessünk róla. Mindenesetre ezt remélem sikerül a lehető legkisebbre leszorítanom. Na de akkor most már kezdjük!

 

Előzmények I. – Karizmák az I-II. században

A montanizmus kontextusának jobb megértése kapcsán muszáj kitérnünk az előzményekre. Először azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy miként álltak hozzá a Szentlélek/Szent Szellem karizmáihoz a korai egyházban. Az ezzel kapcsolatos egyik alapvető bibliai ige Pál apostol korinthusiakhoz írt első levelében olvasható:

„A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben. Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése. Némelyiknek ugyanis bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint; Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása; De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja.” (1Kor 12:4-11)

Tehát a karizmák (azaz a kegyelmi ajándékok), például a prófétálás, gyógyítás, bölcsesség beszéde stb. azok a Szentlélek ajándékai a keresztényeknek, és minden embernek más és más ajándék, karizma adatik, ahogy azt a Szentlélek akarja. Az ősegyházban ezek mindenképpen meglévő dolgok voltak. De mi a helyzet az egyéb, Szentlélek által történő megnyilvánulásokkal, mint amilyen például a nyelveken szólás? Az Apostolok cselekedeteiben már a könyv elején olvashatunk erről a jelenségről:

„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nekik szólniok.” (ApCsel 2:1-4)

Ez az úgynevezett glosszolália, azaz nyelveken szólás ajándéka, ami, mint látszik a Szentlélek kitöltetésekor adatott meg a Jeruzsálemben pünkösdkor összegyűlt – nagyjából 120 – kereszténynek. A keresztény kutatók és teológusok ugyan rengeteget gondolkodtak már ezen „nyelveken szólás” mibenlétén, de fent kell tartanunk annak a lehetőségét is, hogy ez az a jelenség, amely ma a pünkösdi-karizmatikus közösségekben is megfigyelhető. Biztos sokan láttak már olyan felvételeket, ahol karizmatikus közösségek összejövetelein a gyülekezet tagjai furcsa, lényegében értelmetlen nyelven imádkoznak. Nos, már Pál apostol is leírja, hogy „aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat” (1Kor 14:2). Bárhogy is volt, az bizonyos, hogy az ősegyházban működött a nyelveken szólás ajándéka is, ahogy a prófétálás és a gyógyítás, valamint a démonűzés is.

A Szentlélek kitöltetése az apostolokra; ábrázolás Monreale katedrálisából

Mi történt azonban az apostolok utáni korszakban? A karizmák eltűntek volna? Természetesen nem, de az értelmezésük kapcsán történtek változások. Ha megnézzük a Didakhé nevű I. század végi (vagy akár I. század közepi) keresztény „rendtartást”, Római Szent Kelemen korinthusiakhoz írt első levelét, vagy Antiókhiai Szent Ignác leveleit, melyet különféle egyházakhoz írt, akkor egyértelmű, hogy az olyan karizmák, mint a prófétálás – ami a montanizmus tekintetében kulcsfontosságú – léteztek és működtek mind a római, mint az antiókhiai egyházban, de máshol is szerte a keresztény közösségekben. A Didakhé már felsorolja az ismérveit az igaz prófétának és kiköti, hogy nem minden, magát prófétának nevező ember szól az Isten Szentlelke által. Ahogy írja:

„Az apostolokkal és prófétákkal az evangélium rendelkezésének megfelelően járjatok el. Minden apostolt, aki hozzátok érkezik, úgy fogadjátok, mint az Urat magát! De egy napnál tovább ne maradjon! Ha esetleg szükséges, maradjon még egy napot: ha azonban már három napig marad, akkor hamis próféta. Amikor az apostol elmegy tőletek, ne vigyen magával mást, csak kenyeret, addigra, amíg szállást talál. Ha pénzt kérne, hamis próféta. Ne tegyetek próbára egyetlen olyan prófétát sem, aki a Lélekben szól, és meg ne ítéljétek! Minden bűn megbocsájtatik ugyanis, de erre nincsen bocsánat (vő.: Mt. 12,31). Ezzel szemben, nem mindenki próféta, aki lélekben szól, csak akkor, ha erkölcsei ugyanazok, mint az Úré. Az erkölcsökről lehet felismerni a prófétát és a hamis prófétát.  Próféta továbbá mindaz, aki a Lélekben asztalt készít, de nem maga eszik róla; ellenkező esetben hamis próféta. Azok, akik az igazságot tanítják, mind próféták, de, ha nem cselekszik azt, amit tanítanak, hamis próféták. Minden igaz, kipróbált próféta az egyház kozmikus misztériumának javára cselekszik, de mert nem tanítja, hogy azt kell tenni, amit ő tesz, azért még meg ne ítéljétek! Istennél van ítélete, így tettek a régi próféták is. Amelyik viszont elragadtatásban szólna így: pénzt adj nekem, vagy más valamit, arra ne hallgassatok! Ha ellenben más rászorulók miatt kérne, hogy adjatok, akkor senki ne ítélje meg őt!” (Didakhé X1, 3-12.; ford. Vanyó László)

Tehát az igaz prófétának vannak ismérvei és az igaz prófétaságnak vannak kritériumai, például erkölcsi követelmények. De érezhető, hogy a prófétaság nagyon is élő volt az apostolokat követő nemzedékben is, elvégre nem született volna ilyen rendelkezés, ha ez a kérdéskör nem lett volna aktuális.

Római Szent Kelemen szintén beszél a Szentlélek kiráadásáról:

„Ilyenképpen mélységes és gazdagító békesség adatott néktek, kimeríthetetlen vágy élt mindegyitekben a jótettekre, telve voltatok Szentlélekkel, mely mindegyiktekre (sic!) kiáradt.” (Kelemen első levele a korinthusiakhoz II, 2.; ford. Vanyó László)

Mégis ami kitűnik Kelemen leveléből, az az, hogy az ő felfogása szerint a Szentlélek elsősorban nem az egyéni karizmákban nyilvánul meg, hanem az egész Egyházon rajta van, és nem csak időnként, hanem mindig. Másrészt a kelemeni „karizma” fogalom kicsit tágabb, ahogy az alábbi rész érzékelteti:

„Hozzá hasonlóan boldoguljon az egész, Jézus Krisztusban levő testünk: ki-ki vesse alá magát embertársának, aszerint, hogy a kegyelmekből milyen részt kapott magáénak. Az erős támogassa az erőtlent, de az erőtlen legyen tisztelettel az erős iránt; a gazdag adakozzon a szegények javára, de a szegény fejezze ki háláját az Isten iránt, hogy olyan valaki adatott melléje, aki kiszabadította őt szükségeiből; a bölcs mutassa meg bölcsességét, de ne szavakban, hanem a jótettekben; az alázatos lelkületű ne maga mellett tanúskodjék, hanem várja meg, hogy másvalaki tegyen tanúságot mellette; aki testében megőrizte a tisztaságot, ne legyen miatta felfuvalkodottá, tudván azt, hogy más az, aki megadja neki az önmegtartóztatás adományát.” (Kelemen első levele a korinthusiakhoz XXXVIII, 2.; ford. Vanyó László)

Tehát akik tiszták, akik erősek, akik gazdagok és ezt Isten munkájában felhasználják, azok is karizmatikusok, nemcsak azok, akik például prófétálnak.

Római Szent Kelemen ábrázolása egy mozaikon

Antiókhiai Szent Ignác leveleiben szintén látjuk a karizmák megjelenését. Szent Polükarposz szmürnai püspökhöz írt levelében arra inti kollégáját, hogy kérje a kegyelmi ajándékokat, azaz a karizmákat: „kérjed viszont magad számára a láthatatlan dolgok kinyilatkoztatását, hogy semmi ne hiányozzék neked, bővelkedj minden kegyelemben.” (Ignác levele Polükarposzhoz II, 2.; ford. Vanyó László) Másik leveléből az derül ki, hogy maga Ignác is volt, hogy a Szentlélektől inspirálva lényegében prófétált:

„Közöttük hangos szóval, Isten hangján kiáltottam: tartsátok magatokat a püspökhöz és a presbitériumhoz, valamint a diakónusokhoz! Egyesek meggyanúsítottak, hogy azért mondtam ezeket, mert előzőleg megtudtam valamit néhány személy elszakadásáról; tanúm azonban az, akiért meg vagyok bilincselve, hogy ezt nem emberi testtől tudtam meg! A Lélek nyilatkoztatta ki, amikor így szólt: a püspök nélkül semmit se tegyetek, testeteket Isten templomaként őrizzétek, szeressétek az egységet, kerüljétek a szakadást, legyetek Jézus Krisztus utánzói, ahogyan ő az Atyáé!” (Ignác levele a philadelphiaiakhoz VII.)

Vanyó László katolikus egyháztörténész arra mutat rá Antiókhiai Szent Ignác leveleinek pneumatológiai felfogása kapcsán, hogy Ignác is hasonlóan fogja fel a Szentlélek működését, mint Kelemen, ugyanis Ignác esetében is az Egyház maga az, akin és aki által munkálkodik a Szentlélek, a karizmák az egész Egyházon, mint egységen, mint szellemi és eucharisztikus közösségen nyilvánulnak meg.

Antiókhiai Szent Ignác mártírhalálának ábrázolása

Röviden említeném meg Lyoni Szent Irenaeust, aki az egyik legnevesebb II. századi apologéta és püspök, aki Adversus Haereses (Eretnekek ellen) című monumentális művével írta be nevét az egyház- és teológiatörténetbe. Ebben szintén megjelennek a Szentlélek karizmái, de egy olyan beállításban, amelyben ezen karizmák letéteményese az apostoli „folytonosság, a feddhetetlen életvitel, az igehirdetés romlatlan tisztasága” (Eretnekek ellen IV, 26, 5., idézi Vanyó 1994, 83.)

 

Előzmények II. – Küzdelem az egyházi vezetésért

Érzékelhető tehát, hogy a pneumatológia, azaz a Szentlélekről alkotott tanítás (amelynek részei a karizmák is) mögött egy éppen alakuló, változó ekkléziológia áll, amely összefüggésben volt a kialakuló episzkopális rendszerrel, és a – korszak nagyegyházának szemében – azzal szembenálló, önállóbb „pneumatikus” keresztényekkel, akik a Szentlélek karizmáinak aktívabb működése mellett szálltak síkra és jobban kötődtek a profetikus-karizmatikus vezetési modellhez, ami valószínűleg egész Kis-Ázsiában elterjedt lehetett, de az Újszövetségben is hangsúlyos szerepet kap, például a páli levelekben. De mi is témánk tekintetében a lényeg? Az, hogy az egyház vezetése az apostoli kor után néhány évtizeddel éppen átalakulásban volt. A kutatás sokáig azt állította, hogy a II. század első felére - Antiókhiai Ignác levelei alapján – az egyházban egyértelműen győzelmet aratott az episzkopális, azaz a püspökökre alapuló egyházszervezet, azonban ez a kép – többek között Homoki Gyula bibliográfiában feltüntetett tanulmánya és William Tabbernee munkássága alapján – árnyalásra szorul. Antiókhiai Ignác a leveleiben szinte állandóan felszólítja a címzetteket, hogy engedelmeskedjenek a püspököknek és diakónusoknak. Vajon le kellett volna ezt ennyiszer írni, ha nem lett volna ezzel kapcsolatban probléma az érintett gyülekezetekben? Valószínűleg nem. Ráadásul a fentebb idézett Ignác-féle quasi „prófétálás” is – ami a philadelphiai gyülekezetben esett meg (ahol egyébként létezett egy prófétai utódlás [prophetica successio], ugyanis Fülöp apostol, illetve egy bizonyos Ammia és Quadratus lányaitól származtattak egy prófétai „vonalat”, ez is jelzi a profetikus jellemző kiemelendő voltát a helyi egyházban) – egyesekből gyanút váltott ki, és nem fogadták kitörő örömmel Ignác azon felszólítását, hogy engedelmeskedjenek a püspöknek és a diakónusoknak. A – valószínűleg antiókhiai eredetű – Didakhé szintén alátámasztja, hogy Antiókhiában és valószínűleg szerte a kis-ázsiai egyházakban is a vándorpróféták, valamint a helyi gyülekezet prófétái, karizmatikusai vezették a keresztény közösségeket, és ők nagy valószínűséggel nem akarództak elfogadni a statikusabb „püspök – (presbiterek) – diakónusok” vezetést. Sőt, a Didakhé alapján arra is lehet esetleg következtetni, hogy a püspökök/presbiterek és diakónusok quasi helyettesei voltak ezen prófétáknak és vándortanítóknak, hiszen ahogy az irat írja:

„Kézfeltétellel válasszatok magatoknak az Úrhoz méltó püspököket és diakónusokat, szelíd és nem pénzéhes, igazmondó és kipróbált férfiakat; ők látják el ugyanis nektek a tanítók és próféták szolgálatát. Meg ne vessétek őket, a tanítókkal és a prófétákkal együtt tiszteletben álljanak köztetek.” (Didakhé XV, 1-2.; ford. Vanyó László)

Ráadásul nem csak a helyettesi „szerep” vethető fel, hanem az is, hogy a püspökök és diakónusok elfogadása korántsem volt zökkenőmentes, ezért szerepelhet az a felszólítás, hogy ne vessék meg őket, hanem kezeljék őket úgy, mint a prófétákat és tanítókat.

Valószínű, hogy ezen probléma húzódhatott meg a korinthusi gyülekezetben is, ahol a „pneumatikusok” elmozdítottak néhány presbitert a gyülekezet éléről, ezzel – Kelemen első levele alapján – zavart idézve elő. Kelemen nem véletlen, hogy kiemeli, hogy az apostolok állítottak a gyülekezetek élére a Szentlélek vezetése által püspököket és diakónusokat (bár erre a hét diakónus kiválasztásán kívül (ApCsel 6:1-7) nem találunk konkrét példát az Újszövetségben), ugyanis igyekezett kiemelni ezen tisztségek fontosságát és azt, hogy aki ezen tisztségek viselői ellen lázad, az Isten ellen lázad. A II. században tehát ezen kérdés korántsem lefutott ügy, Ignác levelei inkább egyfajta normatív képet tárnak elénk, ami viszont korántsem működött a gyakorlatban zökkenőmentesen. Csak a század végére emelkedik fel a püspöki hatalom egy olyan szintre, ami egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné teszi az episzkopális egyházszervezetet, köszönhetően a kereszténységet ért számos külső és belső kihívásoknak, főleg a különféle gnosztikus csoportok működésének, amelyek miatt szükség volt a keresztény közösségek, gyülekezetek egységének megőrzésére.

Ez az a közeg tehát, amelyben a montanizmus megszületett.

 

A mozgalom története

Térjünk hát rá a montanista mozgalom történetére, igyekezvén összefoglalni, amit tudhatunk. Mint láttuk nem véletlen, hogy a montanista mozgalom pont Kis-Ázsiában született meg Phrygia területén. A mozgalom kezdetének pontos időpontja kérdéses, a 130-as évek vége és a 160-as/170-es évek ideje közé tehető, a legvalószínűbb, hogy maga Montanosz, az „Új Prófécia” (a montanisták így nevezték a mozgalmukat) első prófétája a 160-as években lépett fel. Szent Jeromos egyik levelében – melyben bőségesen beszél a montanistákról – azt írja, hogy Montanosz „herélt, félférfi” (abscissus, semivir; Ep. XLI, 4.) volt, azaz valószínűsíthetően Kübelé, a „Magna mater” papja. Ez az állítás nagy eséllyel azonban csak rágalom, Jeromos erre próbálhatta meg visszavezetni a montanisták extatikus prófétálását és – az ő szemében – bizarr viselkedésüket, köztudott ugyanis, hogy Kübelé herélt papjai révületbe esve, szinte extatikus állapotban szolgálták istennőjüket. Egy másik forrás szerint Montanosz Apollón papja volt, – a montanizmus neves kutatója, William Tabbernee szerint ez valószínűbb forgatókönyv, bár biztos alapja ennek sincs – ahogy olvashatjuk:

„Szerintetek ők árvák voltak, az Úr Jézus Krisztus hazudott, és Montanosz, Apollón papja egyedül igaz.” (ό Κύριος Ίησοὔς Χριστός φεύστης καὶ Μοντανός ὁ τοὔ Απόλλωνος ἱερεὺς ἀληθής; Egy montanista és egy ortodox vitája; ford. Grüll Tibor)

Montanosz fellépéséről egy névtelen szerző beszámolóját idézi Caesareai Euszebiosz Egyháztörténetében (Grüll Tibor szöveggyűjteményében Apollinariosz neve alatt idézi a beszámolót, Euszebiosz szövege azonban – véleményem szerint – nem konkretizálja, hogy ki az antimontanista szöveg szerzője): „Azt mondják, hogy van Müsziának Phrügiával határos vidékén egy bizonyos falu, nevezetesen Ardabau. Mesélik, hogy ott történt először, hogy az új hívők egyike, akit Montanosznak hívtak, Gratus asiai proconsul idején ‒ mivel lelke mérhetetlenül vágyott az elsőség után ‒, beengedte magába az Ellenséget. A lélektől megszállva, és hirtelen valamilyen révületben és hamis eksztázisban lelkesedve elkezdett beszélni, és idegen szavakat mondani, de épp ellenkező módon jövendölt, mint ahogy az egyház hagyományos és utódlás folytán ősidőktől fogva örökölt szokása előírja.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 16, 7.; ford. Baán István) A szövegben említett Ardabau nevű települést eddig nem sikerült lokalizálni. Nem sokkal ezután az Euszebiosz által idézett névtelen elmondja, hogy Montanosz két nőt is maga mellé vett:

„Lassanként felszította és úgy lángra gyújtotta értelmüket, mely elszunnyadva távol került az igazi hittől, más két nőt is támasztott és eltöltött hamis szellemmel, és ők éppolyan értelmetlenül, alkalmatlan időben és furcsa módon beszéltek, mint az említett férfi.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 16, 9.; ford. Baán István)

A szövegből egyértelműen érződik a montanista mozgalmat elítélő hang. A két említett nő Priszka/Priszkilla és Maximilla lehettek, akik Montanosz mellett a montanizmus másik két legjelentősebb prófétáiként voltak számontartva, sőt bizonyos tekintetben túl is szárnyalták Montanoszt (ez is rámutat arra, hogy a montanizmusban a nők szerepe igencsak jelentős volt). Szintén Euszebiosz műve örökítette át számunkra egy bizonyos Apollóniosz montanisták ellen írt értekezését, amelyben azt írja, hogy Priszka és Maximilla eredetileg házasok voltak, de „ezek az első prófétanők azóta, hogy eltöltötte őket a szellem, elhagyták férjüket.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 18, 3.; ford. Baán István) Egy fejezettel korábban pedig egy Miltiádész nevű író adja tudtunkra, hogy a prófétanők a fentebb már említett Ammia és Quadratus utódainak tekintették magukat, ezen prófétai utódlást azonban a szerző elvitatja tőlük (Euszebiosz egyháztörténete V, 17, 3-4.). Mindenesetre azt tudjuk, hogy Montanosz, Priszka és Maximilla voltak a három vezető személyiség a montanizmus kibontakozásának korszakában és a mozgalom teljes története alatt őket övezték a legnagyobb tisztelettel.

Caesareai Euszebiosz IV. századi egyháztörténetíró, Egyháztörténete a montanizmus történetének fontos forrása

Euszebiosz és forrásai szerint a mozgalom hamar cselekvésre késztette a kis-ázsiai egyházak azon – jelentősen nagyobb – részét, amely fenntartásokkal élt a montanista próféták és karizmatikusok irányában:

„Az asiai hívők ugyanis többször és Asia számos helyén is összegyűltek ebből a célból, megvizsgálták az iménti beszédeket, és kimutatták, hogy nem szentek; s miután elítélték az eretnekséget, követőit így kitaszították az egyházból, és a közösségből kizárták.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 16, 10.; ford. Baán István)

Ehhez lehet köze egy hierapoliszi zsinatról ránk maradt híradásnak is, amelyet a IX-X. századi Synodicon Vetus nevű irat tartalmaz és amely a dokumentum szerint a montanistákat ítélte el (Synodicon Vetus 5.). Montanoszt és követőit tehát kiközösítették, az „Új Prófécia” hívei azonban nem széledtek el, hanem felállították a saját központjukat Pepuza és Tymion területén (vö. Euszebiosz egyháztörténete V, 18, 2.) Ezen terület a montanizmus teljes történetében meghatározó szerepet játszott (ugyan Pepuza a IV. században valószínűleg egy földrengés miatt elpusztult, mégis a montanisták különleges helyként kezelhették a területet), valószínűleg a mozgalom utolsó maradványainak meglétéig, amelyek még a VIII. században is léteztek (2001-ben William Tabbernee és William Lampe vezetésével sikerült feltárni Pepuza városának maradványait, ami jelentősen segítette a montanizmussal kapcsolatos kutatásokat). Montanosznak eközben egyre több követőre sikerült szert tennie, két férfi prófétáról is tudunk, akik hirdették a mozgalom tanításait, ahogy arról Euszebiosz is ír:

„Épp akkor kezdték el Montanosz tanítványai, Alkibiadész és Theodotosz Phrügiában sok ember körében terjeszteni a prófétálással kapcsolatos felfogásukat (ugyanis mindaddig az isteni adomány számos más csodát is művelt különböző egyházakban, és ez volt az oka, hogy sokan azt hitték, hogy ezek az emberek is prófétáinak). Amikor tehát velük kapcsolatban nézeteltérés támadt, a galliai testvérek előterjesztették a róluk alkotott, megfontolt és minden szempontból igazhitű ítéletüket azáltal, hogy közkézre adták a köztük elhunyt vértanúk különböző leveleit, melyeket még bilincsbe verve írtak az asiai és phrügiai testvéreknek, valamint az akkori római püspöknek, Eleutherosznak, és így tárgyaltak az egyházak közti békesség ügyében.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 3, 4.; ford. Baán István)

A prófétáló, karizmatikus csoport egyre nagyobb nevet szerzett, ezt jól mutatja, hogy a fentebbi idézet szerint a galliai keresztények is fogalmaztak meg leveleket a mozgalom kapcsán. Euszebiosz művének egy másik része ugyancsak megerősíti azt az elképzelést, hogy egyre nagyobb összefogás alakult ki a térség püspökei között a montanistákkal szemben:

„Apollinariosznak a nevezetett eretnekség ellen írt műveiről említést tett Szerapión, akiről az a hír járja, hogy az említett időkben Maximinosz után az antiochiai egyház püspöke volt. Említést tett róla egy levelében, amit Karikoszhoz és Pontioszhoz intézett, amelyben maga is megcáfolja ugyanezt az eretnekséget, majd hozzáfűzi: „Hogy pedig azt is tudjátok, hogy ennek az új prófétaságnak nevezett csaló szervezetnek működését megvetette a világon élő egész testvériség, elküldtem nektek Klaudiosz Apollinariosznak, az asziai Hierapolisz legboldogabb püspökének műveit is.” Szerapiónnak ugyanebben a levelében különböző püspökök aláírásai is megtalálhatók, akik közül az egyik így írta alá: „Én, Aurelius Quirinius, vértanú, imádkozom, hogy jól menjen a sorotok”; másikuk pedig ekképp: „Aelius Publius Iulius, a thrákiai Debeltosz kolónia püspöke. Úgy él Isten, aki a mennyekben van, hogy az ankhialoszi boldog Szótasz ki akarta űzni Priszkilla démonját, és a képmutatók nem engedték.” Több más püspök is, aki egyetértett velük, saját kezűleg írta alá az idézett iratokat.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 19.; ford. Baán István)

Montanosz, Maximilla és Theodotosz haláláról az Euszebiosz által idézett névtelen szerző megoszt egy-egy érdekes történetet, de maga sem tudja, hogy ezek igazak-e:

„Azt mondják, hogy Montanosz és Maximilla is más halállal halt meg. Az a hír járja, hogy az esztelen szellem hatására mindketten felakasztották magukat, de nem egyszerre, hanem mindegyik akkor, amikor eljött halálának ideje, és általánosan elterjedt a hír, hogy így haltak meg, és úgy fejezték be életüket, mint az áruló Júdás. Ugyanúgy elterjedt történet az is, hogy a csodálatos Theodotosz, aki az általuk prófétaságnak nevezett mozgalomnak első valamiféle vagyonkezelője volt, egyszer csak elragadtatott és felemelkedett a mennybe: eksztázisba esett, rábízta magát a tévely szellemére, de lezuhant és nyomorultul halt meg. Legalábbis azt mondják, hogy így történt. De mivel semmit sem láttunk, nem gondoljuk, kedvesem, hogy valamit is tudunk ezekről: talán így, de talán másképp halt meg Montanosz, Theodotosz és a nevezett nő.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 16, 13-15.; ford. Baán István)

A mozgalom nemcsak Phrygia területén terjedt el, hanem átterjedt Hispániára és Észak-Afrikára is, sőt még Rómában is akadtak képviselői (ezeket mind Cataphrygas néven emlegették). Kétségtelen, hogy a legnevesebb képviselője a híres egyházi író, az észak-afrikai Tertullianus, aki a III. század első felében (élete második felében) lett a montanizmus követője. Ő maga is sokat tett azért, hogy például Észak-Afrikában létrejöjjenek montanista közösségek, éppen emiatt nevezték az észak-afrikai montanista híveket néha tertulliánusoknak.

Az alapító „trió” halála utáni második generáció közül is ismerünk neveket, például Themiszón vagy Quintilla (aki lehet akár későbbi is, de vannak, akik a második generációhoz sorolják), ők is montanisták voltak, Themiszónról megemlékezik Euszebiosz és forrása (Euszebiosz egyháztörténete V, 18, 5.), Quintilla egyik próféciáját pedig Epiphaniosz szalamiszi püspök idézi az eretnekek ellen írt nagy jelentőségű művében (Panarion XLIX, 1, 2.), bár nem tudja pontosan, hogy Priszka/Priszkilla mondta-e a próféciát, vagy Quintilla. A mozgalom tehát nem tűnt el, de lényegében megmaradt a kis-ázsiai keretek között, a fentebb említett egyéb területeken csupán kisebb közösségek alakultak csak ki és sok információnk nincs is róluk. A IV. században, amikor Nagy Konstantin bevett vallássá tette a kereszténységet, majd amikor a hivatalossá tett „nagyegyház” kezdett összefonódni az állammal, a császár törvényt adott ki az eretnekek, többek között a „katafrígek”, azaz a montanisták ellen is, melyben elrendelte, hogy az eretnekek minden épületét el kell kobozni és lényegében megtiltotta nekik az összejöveteleik megtartását (lásd Euszebiosz: Konstantin élete III, 63-64.) A IV. századi laodikeai zsinat rendelkezik azon montanistákról, akik visszatérnek a nagyegyházhoz:

„Azokat, akik a frígiaiak eretnekségéből térnek meg, az egyház püspökei és papjai a legnagyobb gonddal oktassák a hitre és kereszteljék meg, még akkor is, ha (szektájukban) az úgynevezett klérus tagjai voltak, vagy „nagyon tiszteletreméltónak” hívták őket.” (VIII. kánon; ford. Erdő Péter)

Az I. konstantinápolyi (II. egyetemes) zsinat (381) egyik rendelkezésében pedig ezt olvashatjuk:

„Ami az eunomiánusokat illeti, akik csak egy alámerítéssel keresztelnek, meg a montanistákat, akiket itt frígiaiaknak neveznek, és a szabelliánusokat, akik a fiúatyaságot tanítják és más szégyenletes dolgokat követnek el, valamint a többi eretnekeket — akikből itt sok van, különösen a galaták földjéről valók —, ha az ortodoxiára akarnak térni, úgy fogadjuk őket, mint a pogányokat. Az első napon megjelöljük őket a keresztény ember jelével, a második napon katekumenné tesszük őket, a harmadik napon ördögöt űzünk belőlük háromszor arcukba és fülükbe fújva, aztán oktatjuk őket és engedjük, hogy egy éven keresztül a templomba járjanak a szent Iratokat hallgatni. Azután megkereszteljük őket.” (VII. kánon; ford. Erdő Péter)

A törvénykezésben is állandóan előkerülnek, erre csak egyedüli példaként hoznám I. Jusztinianosz bizánci császár egyik rendeletét:

„Quae vero iam de Samaritis constituimus, ea et in Montanistas et Tascodrugos et Ophitas sancimus, id est ut neque synagogam ullam habere contentur…” („Amiket mindazonáltal eddig a szamaritánusokról elrendeltünk, azokat a montanisták, tascodrugiták és ophiták tekintetében is megerősítjük, vagyis, hogy ne kíséreljenek meg bármilyen zsinagógát is birtokolni…”; Codex Iustinianus I, V, 18.; saját fordítás)

Jusztinianosz idejében egyébként Prokopiosz VI. századi történetíró leírja, hogy „„Phrygiában a montanisták bezárkóztak templomaikba, amelyeket mindjárt fel is gyújtottak s velük együtt értelmetlenül maguk is elpusztultak.” (Prokopiosz: Titkos történet 11.; ford. Kapitánffy István) A leírás kegyetlenül hangzik, de valószínűleg Prokopiosz „szokásos” túlzásáról lehet szó, ami azért valószínű, mert ez szembemenne a templomokra érvényes menedékjoggal (asylum), amit a jusztinianoszi törvényhozás nagyon is komolyan vett. Másrészt van más forrásunk is – a XII. századi Szír Mikhaél – aki krónikájában beszámol a montanista templomok felgyújtásáról, de egyáltalán nem említi, hogy emberek is bent égtek volna. A montanisták utoljára III. Leó bizánci császár egyik rendeletében kerülnek elő, erre Hitvalló Szent Theophanész bizánci történetíró az egyik forrásunk.

Szalamiszi Epiphaniosz ábrázolása egy szerbiai freskón, az eretnekek ellen írt műve szintén fontos forrásunk

A montanisták tehát egészen a VIII. századig megmaradtak Phrygia területén, bár egyre inkább visszaszorultak. Mindenesetre a feliratos források, amelyekre lentebb hozok majd néhány példát jelzik, hogy a helyi montanista közösségek működtek, nem véletlen, hogy törvényeket és zsinati rendeleteket is hoztak ellenük.

 

A montanisták tanításának főbb pontjai

Euszebiosz egyik forrása, Apollóniosz így fogalja össze a montanisták tanítását röviden:

„Ő (ti. Montanosz) az, aki azt tanította, hogy a házasságokat fel kell bontani, aki törvényt hozott a böjtről, aki Pepuzát és Tümiont Jeruzsálemnek nevezte el (bár csak kicsi, phrügiai városok), aki azt akarta, hogy az emberek mindenhonnan oda gyülekezzenek, aki pénzbeszedőket bízott meg, aki felajánlás címén kitalálta az ajándékok elfogadását, aki bért fizetett azoknak, akik hirdették tanítását, hogy a telhetetlenség által növekedjék az ő tanítása.” (Euszebiosz egyháztörténete V, 18, 2.; Baán István)

Természetesen nem kívánom ennyivel elintézni a dolgot – és az is érezhető, hogy Apollóniosz a montanizmus ellenfele – ezért érdemes néhány főbb tanítást kiemelni.

Először is természetesen az egyik alap tanítás az volt, hogy el kellett fogadni Montanosz, Priszka és Maximilla próféciáit. A montanisták szerint ezen három személyen keresztül maga a Paraklétosz, a Vigasztaló, azaz a Szentlélek szólalt meg (illetve természetesen nem csak ezen három emberen keresztül, hanem az volt az álláspont, hogy aki igazán prófétál, az a Paraklétosz által szól). Szalamiszi Epiphaniosz fentebb már említett művében például idézi Montanosz egyik próféciáját: „Én vagyok az Úr Isten, a Mindenható, aki egy emberben lakom” (Panarion XLVIII, 11, 1.; ford. Grüll Tibor) Ehhez kapcsolódóan az is része volt a montanista felfogásnak, hogy a Paraklétosz eljövetelével új korszak köszöntött be, amelyben a Szentlélek teljessége töltetett ki a szellemi keresztényekre, akik ezáltal prófétáltak és gyakorolták a karizmákat. A neves teológus, Tertullianus írásaiban is találunk arra utalást, hogy új korszakot hozott el a Paraklétosz, például amikor az egyszeri házasodásról ír:

„Uralkodott a szív keménysége Krisztusig, úr volt a test gyöngesége a Paraclituszig; az új törvény eltörölte a válólevelet — volt mit eltörölnie -, és az új prófécia a második házasságot, amely nem kevésbé olyan, mint a válólevél volt az elsőnél.” (Tertullianus: Az egyszeri házasságról 14, 5.; ford. Vanyó László)

Az is egyértelmű – és megint csak hivatkozhatunk Tertullianus több írására is- hogy a montanisták „testi” keresztényeknek (pszichikusok) nevezték azon hívőket, akik nem fogadták el az „Új Prófécia” üzeneteit, kijelentéseit. Ezzel szemben magukat „szellemi” keresztényeknek (pneumatikus) nevezték, Tertullianus pedig előszeretettel használja a „homines spirituales”, azaz szellemi emberek kifejezést (magát az Egyházat is a szellemi emberek közösségének nevezi).

Tertullianus ábrázolása, a III. századi egyházi író munkássága a legjelentősebb forrásunk a montanizmus történetéhez és tanításaihoz, hiszen maga is montanista volt élete második felében

A montanisták karizmákkal, kiemelten a prófétálással és extatikus állapottal kapcsolatos nézeteit egyetlen Tertullianus idézettel akarom érzékeltetni:

„Most van minálunk egy testvérnő, akinek a kijelentés ajándékai adattak (revelationum charismata sortita), amiket a gyülekezetben a vasárnapi istentiszteleteken a Szellemben való elragadtatás által szokott megtapasztalni (per ecstasin in spiritu patitur): angyalokkal ‒ sőt néhanapján magával az Úrral ‒ szokott beszélgetni; szent dolgokat lát és hall, és némelyek szíve is feltárul előtte, úgy hogy a szükségben lévők gyógyulást vehetnek tőle. Akár az Írásokat olvassák, akár a zsoltárokat éneklik, akár az igét magyarázzák, akár kérésekért imádkoznak − ezek mindegyike lehetőséget nyújt számára a látomásokra.” (Tertullianus: A lélekről 9, 4.; ford. Grüll Tibor)

Emellett annyit érdemes megjegyezni, hogy több forrás is beszámol arról, hogy érthetetlen nyelven beszéltek a montanisták, ami utalhat arra is, hogy nyelveken szóltak, sőt személy szerint ezt nagyon is valószínűnek tartom. Tehát prófétálás, gyógyítás, nyelveken szólás, extázis, ezek mind jelen voltak a montanista közösségekben.

Elterjedt nézet, hogy a montanisták azt tanították, hogy a Mennyei Jeruzsálem, ami a Jelenések könyvében szerepel az Pepuza és Tymion területén fog leszállni. Erre a legkonkrétabb forrásunk egy Epiphaniosz által idézett montanista prófécia, amelyet fentebb említettem és amelyet vagy Priszka/Priszkilla, vagy Quintilla jelentett ki, bár valószínűbb, hogy az utóbbi és így nem köthető az első generációhoz. A prófécia így szólt:

„Egy nő alakjában, fényes köntösbe/palástba öltözve Krisztus jött hozzám, és bölcsességet helyezett belém és világossá tette előttem, hogy ez a hely szent és a „mennyből leszálló Jeruzsálem” itt fog leszállni.” (Panarion XLIX, 1-3.; saját fordítás angol nyelvről).

A prófécia tekintetében érdemes megfigyelni a „mennyekből leszálló Jeruzsálem” szövegrészt, amely az eredeti görög szöveget figyelembe véve egyértelmű utalás a János apostol által írt Jelenések könyvének egyik részletével: „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom ő reá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” (Jel 3:12) Érdekes, hogy ezen pepuzai/tymioni Új Jeruzsálemről a néhány antimontanista beszámolón kívül konkrétan semmi forrásunk nincs, még Tertullianus sem említi (pedig az ő műveiben sok montanista tanítást megtalálhatunk). Nem véletlen, hogy Epiphaniosz sem tudja pontosan, hogy vajon a Montanosz mellett „szolgáló” Priszka, vagy a második generációhoz tartozó Quintilla személyéhez köthető-e a prófécia. Tabbernee több tanulmányban is kifejtette, hogy Quintilla személye jóval valószínűbb és éppen ezért azt is valószínűnek tartja, hogy a montanizmus első generációja sohasem állította, hogy Pepuza és Tymion lesz az Új Jeruzsálem helyszíne.

A cikk egyre nagyobb hossza miatt a továbbiakban a montanista tanításokat röviden szeretném csak bemutatni. A mozgalom tagjai a második házasságot bűnnek tartották. Erre remek forrás a fentebb idézet tertullianusi vélemény az egyszeri házasságról. Emellett nagyon szigorú böjti előírásaik voltak, hetente kétszer egynapos és évente háromszor negyven napos böjtöket tartottak, sőt Tertullianus beszámol arról, hogy az úgynevezett xerophagia szokását is gyakorolták, amikor is csak „száraz ételeket” ettek (Tertullianus: A böjtökről 1, 1-4.; ford. Vanyó László; ez a szokás a nagyhéten a keleti ortodox egyházban a mai napig létezik). A montanisták – legalábbis újfent Tertullianus írásai alapján – elutasították az éppen csak szárnyát bontogató péteri primátust, azaz a római pápa egyházi főség iránti igényét. Szentháromságtani (trinitológiai) szempontból teljes mértékben ortodox nézeteket vallottak (lásd Panarion XLVIII, 1, 3.), így ezen szempontból nem is lehet őket eretneknek nevezni. Végül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni, hogy az „Új Prófécia” hívei valószínűleg nagyon is keresték a vértanúságot, Tertullianus az üldözés idején való menekülésről írt művében (De fuga in persecutione) ezt hosszan ecseteli, például miután hosszabban elmagyarázta, hogy az üldözés tulajdonképpen miért is jó, az alábbit írja:

„Ha tehát valamilyen módon az üldözés is jó, mert ez a valóság, nem szabad kerülni, hogy visszautasítsuk a jót, mert az vétek, annál is inkább, mert Isten jónak látta, ezért valóban nem lehet kerülni, hisz Istentől származik, akinek akaratát kikerülni nem lehet. Ezért tehát, aki azt állítja, hogy kerülni kell, a rossz vádját emeli Isten ellen, amikor az üldözés elől, mint valami rossz elől menekül ‒ mert a jót senki sem kerüli ‒, meg Istennél erősebbnek is tartják magukat, kik azt gondolják, elkerülhetik, amit Isten mint olyat, megtörténtté akar tenni.” (Tertullianus: A menekülés az üldözés idején 4, 4.; ford. Vanyó László)

Emellett például Tertullianus A koszorúról (De corona militis) című műve is kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz, vagy Perpetua és Felicitas szenvedéstörténete (acta) is érdekes lehet ebből a szempontból, amelynek elején konkrétan szó esik arról, hogy

„Így mi is, akik az egyformán megígért új próféciát és látomásokat elismerjük és tiszteljük is, és a Szent Szellem többi erényeit, erőit az Egyház eszközeinek tudjuk be…” (Perpetua és Felicitas szenvedéstörténete 1, 5.; ford. Vanyó László)

Az acta valószínűleg egy montanista ihletésű, még Tertullianus szerzőségét is felvetik egyesek. Az is igaz, hogy a mai napig sokat kutatott kérdés a montanizmusnak és az úgynevezett „önkéntes/radikális vértanúságnak” a kapcsolata (lásd Candida Moss és Lorraine Buck írásait, magyarul pedig Pesthy Monika vizsgálta mélyebben a kérdést). Végül, de nem utolsó sorban azt sem szabad elfelejteni, hogy a montanisták nagyon készültek Jézus Krisztus második eljövetelére, erre utalhat Tertullianus azon megjegyzése is, hogy „az utolsó időket éljük” (ultimum temporum ratio est; Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról I, 2.; ford. Grüll Tibor) Tehát volt bennük egy élő apokaliptikus-eszkathológiai várakozás.

 

Perpetua és Felicitas, valamint más vértanúk mártírhalálának ábrázolása egy orosz freskón

Források a mozgalom történetéhez – beszámolók, próféciák és feliratok

A montanizmusról szóló forrásaink, beszámolóink egy részét már idéztem. A legfontosabb forrásunk az élete második felében montanistává lett Tertullianus, akinek több műve is nélkülözhetetlen betekintést engednek a mozgalom gondolkodásába, tanításaiba, ráadásul úgy, hogy a mozgalom egy követője a forrás, nem egy ellenséges beszámoló. Az olyan művek, mint Az erkölcsi tisztaságról, A lélekről, A menekülés az üldözés idején, Az egyszeri házasságról, A böjtökről, Praxeas ellen, Markión ellen, A test feltámadásáról és még mások mind tartalmaznak értékes forrásokat a montanizmus történetéhez. Másik fontos forrásunk Euszebiosz egyháztörténete, ezen belül is egy névtelen beszámoló, valamint Miltiádész és Apollóniosz írásai. Emellett Szent Jeromos leveleiben is találhatunk elszórtan fontos adatokat a montanisták történetéhez. Szalamiszi Epiphaniosz Panarion című műve részletesen igyekszik cáfolni az általa eretneknek tekintett mozgalom tanításait, és bár elfogult írásról van szó, mégiscsak fontos forrásnak tekinthető. Jeruzsálemi Kürillosz egyik – katekumeneknek szóló – beszédében szintén szól a montanistákról, ezen műben hangzik el az a vád is, hogy

„asszonyok nyomorúságos kicsinyeit megölte (ti. Montanosz) és felszabdalta undok lakomákhoz eledelül (ezért a korábbi üldözések során miattuk gyanúsítottak minket ezzel, az utálatos montanisták miatt, akiket hazug módon, velünk egy néven keresztényekként emlegettek)” (Jeruzsálemi Kürillosz: XVI. katekézis, 8.; ford. Vanyó László)

Egyértelmű, hogy vérvádról beszélhetünk, aminek nagy valószínűséggel semmi alapja sincs. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy tegyek egy-két megjegyzést a montanistákkal kapcsolatos ellenséges forrásokkal kapcsolatban. Az olyan vádak, mint a „vérvád” lényegében topszok az ilyen – különféle mozgalmak, furcsább csoportok ellen írt – művekben, ez nem is meglepő. Viszont például az olyan ferdítések, hogy Montanosz például azt hirdette, hogy Pepuza és Tymion helyén lesz a „mennyei Jeruzsálem”, az mindenképpen azt igyekezett szolgálni, hogy az olvasókat eltántorítsák a mozgalomhoz való csatlakozástól, hiszen az ilyen állításokkal igyekeztek alátámasztani, hogy ezek lényegében őrültek és szembe mennek a Szentírással, Isten szavával, ami egyenlő az eretnekséggel. Éppen emiatt, amikor ilyen és ehhez hasonló beszámolókat olvasunk, érdemes végiggondolni, hogy miként viszonyult a szerző egy adott csoporthoz, közösséghez és ez alapján fenntartásokkal kezelni egy beszámolót, de legalábbis óvatosan. Persze ezek mellett én továbbra is nagy tisztelettel viseltetem az egyházatyák és egyházi írók iránt, de vannak olyan témák, ahol ők sem voltak mentesek a saját előítéleteiktől és az Egyházról, teológiáról, a Szentlélek karizmáinak működéséről alkotott saját elképzeléseiktől, amelyekbe nem fértek bele például a montanisták (emiatt is igyekeztek híveiket „megvédeni” az Új Prófécia követőitől). A fent említett írások mellett van természetesen még több elszórt utalás és leírás is, például Barcelonai Pacián levelezésében, Vak Didümosz Szentháromságról írott értekezésében, Nazianzoszi Szent Gergely egyik beszédében és Nagy Szent Baszileiosz egyik levelében, valamint Szent Ágoston egyes írásaiban is. Ezekhez jön még hozzá több törvény és zsinati határozat is. Ezen felsorolás természetesen nem teljes, de mindenkinek ajánlom az alábbi oldalt, ami szépen listába szedi a forrásainkat (http://www.danielrjennings.org/AncientReferencesToMontanism.html), a felsorolásra magam is támaszkodtam, bár a szövegeket inkább kikerestem rendes kiadásokban.

A kutatók a források alapján sikeresen összeszedtek közel 20, eredetinek tekinthető montanista próféciát. Ezek közül nézzünk meg egyet-kettőt, legalábbis azokon kívül, amiket fentebb már idéztem. Tertullianus egyik művében a mártírsággal kapcsolatban idéz egy próféciát:

„Ne akarjatok ágyban meghalni, sem végelgyengülésben, ne kívánjátok, hogy bágyadt lázban végezzétek életeteket, hanem a tanúságtételben, hogy megdicsőüljön, aki szenvedett értetek.” (Tertullianus: A menekülés az üldözés idején 9, 4.; ford. Vanyó László)

Másik írásában Tertullianus az alábbi próféciát idézi:

„Az egyháznak hatalma van a bűnök megbocsátására; de mégsem fogom megtenni, nehogy más [bűnöket] kövessenek el.” (Tertullianus: Az erkölcsi tisztaságról XXI, 7.; ford. Grüll Tibor)

Epiphaniosz is idézi a montanisták egyik mondását, mely szerint „a kegyelmi ajándékokat is meg kell kapnunk” (Panarion XLVIII, 1, 4.; ford. Grüll Tibor) Szintén Epiphaniosz idéz egy másik montanista próféciát, amit arra hoz fel példaként, hogy kétértelmű/értelmetlen dolgokat neveznek próféciáknak:

„Íme, az ember olyan, mint a lant, én fölébe repülök mint egy pengető. Az ember alszik, én pedig vigyázok. Íme, az Úr az, aki megzavarja az emberek szívét, és Ő adja a szívet az emberbe.” (Panarion XLVIII, 4, 1.; ford. Grüll Tibor)

Íme egy másik példa is:

„Miért mondod te, hogy csak az üdvözülhet, aki több az embernél? Mert az igazak százszor fényesebben fognak világítani, mint a Nap; és a legkisebbek közületek, akik üdvözültek, százszor fényesebbek lesznek a Holdnál.” (Panarion XLVIII, 10, 3.; ford. Grüll Tibor)

Maximilla egyik mondását is megőrizte nekünk Epiphaniosz: „Ne rám hallgass, hanem Krisztusra hallgass!” (Panarion XLVIII, 12, 4.; ford. Grüll Tibor) Nem kívánom a próféciákat elemezni, csupán kívántam adni egy válogatást ezen különös megnyilatkozásokból.

A feliratokkal kapcsolatban is csak néhányat kívánok felvillantani. A Montanosz név népszerűségére több felirat is van, de az egyikben Montanosz nevét mintha a Szentlélek helyére vésték volna fel:

„Flavius Abus, domesticus, az Atya, a Fiú, és Muntanus úr nevében, beváltotta ígéretét.” (Tabbernee 1997, 71. forrás; Grüll 2022, 2.1.2.; ford Grüll Tibor)

Egyes feliratok a nők különleges szerepére is rávilágíthatnak:

„Itt alszik az öt mécsestartó szűz egyike, Krisztus legistenszeretőbb (leánya), Stephania, a vezető (ἡγουμένη).” (Tabbernee 1997, 87. forrás; Grüll 2022, 2.2.2.; ford. Grüll Tibor)

Ezen felirat azért lehetséges, hogy montanista eredetű, mert az öt mécsestartó szűz (ami ismerős lehet a 10 szűz példázatából) egy Epiphaniosz által leírt, a montanizmus egyik ágához (quintiliánusok) tartozó csoport szokásához kapcsolódik („Összejöveteleiken gyakran megjelenik hét mécsestartó szűz, fehér ruhákba öltözötten, azért, hogy prófétáljanak a népnek. A jelenlévők felé nagy lelkesedést mutatnak, megtévesztésükkel mindenkit megríkatnak, mire ők is – hogy mutassák, mennyire együttérzők – sírva fakadnak, amivel kiváltják a megtéréseket, és tettetésükkel szánakoznak az emberi létezés felett.”; Panarion XLIX, 2, 3-4.; ford. Grüll Tibor) Másik, nőkkel kapcsolatos és számunkra érdekes felirat a következő:

„Prófétanő. / Nanasz, Hermogenész lánya. / Imákkal és litániákkal kereste a Dicsőség Urát; himnuszokkal és dicséretekkel esedezett a Halhatatlan előtt; imádkozván éjjel és nappal kezdettől fogva elnyerte az Isten félelmét; angyali látomásban és (isteni) szózatban részesült a legnagyobb mértékben, Nanasz, az áldott, akinek alvóhelye [- - -] és alvótársa, igen szeretett férje, aki (vele) távozott el a mindeneket-tápáló földbe; szomorú dolog [- - -]; azok, akik régóta igen tisztelik, (emelték ezt a síremléket) emlékül.” (Tabbernee 1997, 68. forrás; Grüll 2022, 2.2.1.; ford. Grüll Tibor)

A montanizmus kapcsán teljesen jogosan felvethető annak a lehetősége – sőt Priszka és Maximilla esetében ez nem is csak felvetés – hogy az „Új Próféciát” elfogadó közösségekben a nők is, mint próféták, vagy akár presbiterek betölthettek vezető pozíciókat. A montanizmus Phrygián kívüli létére és jellegzetes szóhasználatára (ami alapján sokszor azonosítani lehet egy montanista feliratot) jó példa lehet az alábbi, Rómában talált felirat:

„A legistenszeretőbb Iulia Euareszta földi teste nyugszik itt, lelke azonban, amely megújíttatott a Krisztus szellemében, és angyali testet öltött, felvétetett a Krisztus mennyei királyságába, a szentek közé.” (Tabbernee 1997, 75. forrás; Grüll 2022, 2.3.6.; ford. Grüll Tibor)

A „Krisztus szellemében”, azaz a „πν(εῦμα) Χρ(ιστοῦ)” rész mutatja talán a legjobban, hogy valószínűleg egy montanista felirattal van dolgunk, de a „felvétetett” (ἀνελήμφθη) kifejezés is ugyanezt mutatja egyes kutatók szerint. Végül a montanista egyházszervezetről is tudunk valamennyire fogalmat alkotni, ha megnézzük az alábbi két feliratot:

„Legszentebb és legistenfélőbb fő-püspökünk és patriarchánk, Gennaiosz idején, a legkegyesebb presbiter, Küriakosz, Eusztokhiosz fia és unokái: Joannasz és Küriakész, gyümölcsözték Krisztus legszentebb egyházának ezt az alapítását, a nyolcadik indikciókor.” (Tabbernee 1997, 82. forrás; Grüll 2022, 2.5.2.; ford. Grüll Tibor)

Jeromos levelei (Ep. XLI, 3.) alapján tudjuk, hogy a IV. századra a montanista közösségekben a legnagyobb tisztség a „patriarcha” (πατριάρχης) volt, míg az orthodox közösségekben ez a tisztség csak később jelenik meg. Éppen emiatt valószínű, hogy egy ilyen montanista patriarchához köthető ezen felirat. Egy másik felirat pedig valószínűleg – bár nem teljesen biztosan – két montanista püspökről szól, ezt a felirat után zárójelben feltüntetett irodalomban részletesen megvizsgálják:

„A Krisztus bölcsességének tolmácsát, a bölcs férfiút, a Mennyei Szülött dicső versenygyőztesét, Szevéroszt, a városok mindent-felügyelőjét, a zsákruha-viselő nép vezetőjét rejti magába ez a síremlék; és (földi) maradványait az istenfélő Eugeniosznak, aki a szellemi [nyáj] gyeplőjét méltó módon tartotta kezében. Még életükben szent volt a nevük, a sebeik miatt, s most mindketten egy szépen díszített síremlékben vannak...” (Tabbernee 1997, 70. forrás; Grüll 2022, 2.5.3.; Grüll Tibor)

 

Konklúziók

Igencsak hosszúra nyúlt vizsgálódásunknak ezzel a végére értünk. Mint látható, bőven lehetne még mit írni a témáról, így is csak vázlatosan sikerült példákat hozni a montanista próféciákra és feliratokra, illetve ezeknek a magyarázatába sem mentem bele olyan mélyen. Minden esetre bízom benne, hogy egy átfogó képet sikerült adnom ezen mozgalom történetéről. Mit mondhatunk el róluk? Egy karizmatikus csoportot alkottak és kevésbé voltak hajlandóak elfogadni az éppen kialakuló, statikusabb egyházszervezetet. Nagy hangsúlyt fektettek a Szentlélek karizmáinak használatára, mint a prófétálás, nyelveken szólás, gyógyítás. A nagyegyház hamar elkülönült tőlük és elítélte őket, ennek köszönhetőek a róluk fennmaradt elítélő hangvételű beszámolók. Mindezek mellett Tertullianus munkássága és a feliratos források révén részben a „másik oldal” is szolgáltathat nekünk adatokat, részleteket ezen „ügy” kapcsán. Személy szerint azt gondolom, hogy ugyan néha furcsa vagy „bizarr” jelenetek is kísérhették a montanisták működését, de ezek sokszor a mai karizmatikus közösségeket is végigkísérik. A mai pünkösdi-karizmatikus mozgalom természetesen közvetlenül nem vezethető vissza a montanistákig, de közvetetten mindenképpen egy olyan mozgalmat jelentettek, ami továbbvitte a karizmatikus, szellemi megtapasztalások aktív működését. Az pedig, hogy az „első generáció” után esetleg történtek kisebb-nagyobb elhajlások a mozgalmon belül, az pedig szinte természetes, hiszen ez minden mozgalomban és felekezetben az egyházon belül megtörténik. Ettől még az alapnak tekinthető montanizmus nem tekinthető eretnekségnek, úgy vélem a cikkem ezt történetileg is képes alátámasztani.

 

Fontosabb fogalmak

• nyelveken szólás: A nyelveken szólás jelensége – mint a cikkben is említettem – már az Apostolok cselekedetei első fejezeteiben megjelenik, és később többek között a páli levelekben is megfigyelhető. Vannak olyan teológusok, akik szerint ezt az adományt az apostolok azért kapták meg, hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek – többféle nyelven – tehát ennek volt egy pragmatikus oka is és amikor ez okafogyottá vált, a nyelveken szólás is eltűnt, mert már nem volt rá szükség (Aranyszájú Szent János például egyik beszédében – a IV. században – ezt kifejezetten meg is említi). Mások szerint viszont ez a jelenség egy olyan adomány, amikor az ember nyelve fölött a Szentlélek átveszi az „irányítást” és emberi szemszemszögből általában értelmetlennek tűnő szöveg jön ki az hívő száján (bár van, amikor egy értelmes nyelv is lehet a nyelveken szólás eredménye, az Azusa utcai gyülekezetben például - ahonnan a XX. századi karizmatikus mozgalom kiindult ilyet is jegyeztek le), de ezen szavakat nem is embereknek, hanem Istennek kell értenie, mert neki szólnak. A mai pünkösdi-karizmatikus közösségekben megfigyelhető a nyelveken szólás, de más felekezetekben is megjelenhet akár többé-kevésbé. A keleti ortodoxiában például a középkorban is megvolt ez a jelenség, persze leginkább csak a kolostorokban és ott sem volt ez általános, de ezzel kapcsolatban megemlíthetőek Új Teológus Szent Simeon vagy Palamasz Szent Gergely írásai. Emellett például a római katolikus egyházban is vannak karizmatikus közösségek, amelyekben megjelenik a nyelveken szólás.
  
• Paraklétosz: A kifejezés eredeti görög jelentése az az, hogy „védőügyvéd, pártfogó”, de azt is jelentheti, hogy vigasztaló, ahogy azt Károli is fordítja. Az Újszövetségben Jézus a Szentlelket nevezi Paraklétosznak (Ján 14:16-17; Ján 14:26; Ján 15:26), aki ezek szerint a keresztény embereknek az „ügyvédje”. Ez azért is érdekes, mert a Sátán pedig a „vádló, ügyész”, a Szentlélek vele szemben is munkálkodik, mint pártfogó, ügyvéd. A montanisták tehát a Szentlélek ezen megnevezését használták előszeretettel, a Paraklétosz az maga a Szentlélek.
• próféta/prófétálás: Az Ószövetségben már megjelennek a próféták, akik Isten szószólóiként jelennek meg, Isten rájuk bízott üzenetét közvetítik az embereknek. A mózesi Törvény által keretbe helyezett államigazgatásban a királyi és a papi hatalom mellett a harmadik „hatalmi ág” a prófétáké volt, de nem tekinthetőek intézménynek. A próféták Isten szelleme (a Szentlélek) által voltak képesek szólni és a közhiedelemmel ellentétben nem a jövendölés tekinthető csak prófétálásnak, hanem minden olyan beszéd, ami lényegében kiárad, kirobban az emberből (ezt a „próféta” kifejezés eredeti héber formájának az etimológiai eredete is mutatja, ami kiáradást, kibuggyanást jelent), aki Isten szelleme által beszél, miközben lehet maga sincs tudatában azzal, hogy honnan tudja azt, amiről beszél. Az Újszövetségben is működik a Szentlélek ezen ajándéka a keresztényenek keresztül, erre vannak szövegeink magából az Újszövetségből is, név szerint ismerünk prófétákat (például Agabosz, lásd ApCsel 11:28) Montanosz és társai is ilyen – általuk Isten szelleme által ihletett – beszédeket mondhattak.
• Szentlélek ajándékai: A cikk elején említett Pál apostoli igeszakasz az egyik alapvetése ezen fogalomnak, ami a „khariszma”, azaz adomány, ajándék. Ezek a Szentlélek azon adományai, amik egy keresztény ember életében megjelennek/megjelenhetnek, kinek-kinek amely ajándékot az Isten szánja. Ilyen a prófétálás, a gyógyítás, a csodatevés és hasonlók.

 

Források

Elsődleges források

• Antiochiai Szent Ignác hét levele (ford. Vanyó László) In Apostoli atyák (Ókeresztény írók 3., szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1980, 163-196.
• Caesareai Euszebiosz egyháztörténete (Ókori Keresztény Írók III.; ford. Baán István), Szent István Társulat, Budapest, 2020.
• Corpus Iuris Civilis II., Codex Iustinianus. (szerk. Paulus Krüger), Weidmann Hildesheim, 1997.
• Didakhé (fordította Vanyó László) In Apostoli atyák (Ókeresztény írók 3., szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1980, 93-101.
• Erdő Péter: Az ókori egyházfegyelem emlékei (Ókori Keresztény Írók IV.), Szent István Társulat, Budapest, 2018.
• Eusebius: Life of Constantine (Clarendon Ancient History Series; ford. Averil Cameron – Stuart G. Hall), Clarendon Press, Oxford, 1999.
• Grüll Tibor: „Ötven forrás a montanizmus történetéhez” In Studia Biblica – Bibliai tanulmányok IV. évfolyam (2022) /1. szám, 95-149.
• Labroille, Pierre de: Les sources de l'histoire du montanisme: Textes grecs, latins, syriaques (Collectanea Friburgensia), Librairie de l'Université – Ernest Leroux, Fribourg – Paris, 1913.
• Prokopiosz: Titkos történet (ford. Kapitánffy István), Helikon, Gyomaendrőd, 1984.
• Római Szent Kelemen levele a korinthusiakhoz (ford. Ladocsi Gáspár) In Apostoli atyák (Ókeresztény írók 3., szerk. Vanyó László), Szent István Társulat, Budapest, 1980, 105-145.
• Tabbernee, William: Montanist Inscriptions and Testimonia. Epigraphic Sources Illustrating the History of Montanism (North American Patristic Society Patristic Monograph Series 16.), Mercer University Press, Macon, 1997.
• Tertullianus: „Az erkölcsi tisztaságról (De pudicitia)” (ford. Grüll Tibor) In Studia Biblica – Bibliai tanulmányok III. évfolyam (2021) /1. szám, 113-175.
• Tertullianus: A böjtökről (ford. Vanyó László) In Tertullianus művei (Ókeresztény Írók 12.), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 853-876.
• Tertullianus: A menekülés az üldözés idején (ford. Vanyó László) In Tertullianus művei (Ókeresztény Írók 12.), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 363-382.
• Tertullianus: Az egyszeri házasságról (ford. Vanyó László) In Tertullianus művei (Ókeresztény Írók 12.), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 877-904.
• The Synodicon Vetus (Corpus Fontium Historiae Byzantinae 15.; ford. John Duffy – John Parker), Dumbarton Oaks, Washington D. C., 1979.

Szakirodalom

• Anderson, Allan Heaton: Pünkösdi és karizmatikus mozgalmak (Napjaink teológiája 27.; ford. Sólyom László), Bencés Kiadó és Terjesztő Kft., Budapest, 2021.
• Besztercei Márk: Jusztinianosz császár egyházpolitikája Prokopiosz Titkos történetének tükrében (tanulmány; megjelenés előtt)
• Buck, P. Lorraine: „Voluntary Martyrdom Revisited” In The Journal of Theological Studies 63. évfolyam (2012) /1. szám, 125-135.
• Chadwick, Henry. A korai egyház. (ford. Ertsey Krisztina – Tornai Szabolcs), Osiris Budapest, 1999.
• Füsti-Molnár Szilveszter: „Az „Új Prófétaság” hatása Tertullianusra. Az észak-afrikai keresztyénség ekkléziológiájának sajátos formálódása” In Sárospataki Füzetek (2007), 187-198.
• Gero, Stephen: „Montanus and Montanism according to a Medieval Syriac Source” In The Journal of Theological Studies 28. évfolyam (1977) /2. szám, 520-524.
• Grüll Tibor: „Intertextuális utalások a II-III. századi phrygiai sírfeliratokon” In Antik Tanulmányok LXV. évfolyam (2021), 197-233.
• Homoki Gyula: „Montanizmus: A gyökerek kutatása. Prófécia, ihletettség és tekintély az apostoli atyák írásaiban” In Fiatal Kutatók és Doktoranduszok X. Nemzetközi Jubileumi Teológus-Konferenciájának Tanulmánykötete (szerk. Kiss Gábor), Budapest, DOSZ, 2020, 210-225.
• Morvay Péter – Besztercei Márk: „Pünkösd, ami 2000 éve tart: A 20. századi pünkösdi mozgalom előzményei és gyökerei (1. rész)” In Hetek 26. évfolyam (2022) /22. szám, 22-27.
• Moss, Candida: „The Discourse of Voluntary Martyrdom: Ancient and Modern” In Church History 81. évfolyam (2012) /3. szám, 531-551.
• Sáry Pál: Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései, Szent István Társulat, Budapest, 2012.
• Sharf, A.: „The Jews, the Montanists, and the Emperor Leo III” In Byzantinische Zeitschrift 59. évfolyam (2009) /1. szám, 37-46.
• Simonné Pesthy Monika: Vértanúk és keresztény identitás a 4. századi görög enkómionokban (Fontes Orientales – Keleti források), Corvina Kiadó, Budapest, 2021.
• Szlávik Gábor: „Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban: Közép-Phrygia montanizmusa” In Egyháztörténeti Szemle 7. évfolyam (2006) /1. szám, 3-36.
• Tabbernee, William – Lampe, Peter: Pepouza and Tymion. The Discovery and Archaeological Exploration of a Lost Ancient City and an Imperial Estate, Walter de Gruyter, Berlin, 2008.
• Tabbernee, William: „’Recognizing the Spirit’: Second-generation Montanist Oracles” In Studia Patristica XL (szerk. F. Young – M. Edwards – P. Parvis), Peeters, Leuven – Paris – Dudley, 2006, 521-526.
• Tabbernee, William: „Asia Minor and Cyprus” In Early Christianity in Context. An Exploration across Cultures and Continents (szerk. William Tabbernee), Baker Academic, Grand Rapids, 2014, 261-319.
• Tabbernee, William: „Revelation 21 and the Montanist "New Jerusalem’" In Australian Biblical Review 37. (1989), 52-60.
• Tabbernee, William: „The Appearance of the New Jerusalem in the Montanist Interpretation of the Revelation of John” In Die Johannesapokalypse. Kontexte – Konzepte – Rezeption (szerk. Jörg Frey – A. Kelhoffer – Franz Tóth), Mohr Siebeck, 2012.
• Tabbernee, William: „Women Office Holders in Montanism” In Pattern’s of Women Leadership in Early Christianity (szerk. Joan E. Taylor – Ilaria L. E. Ramelli), Oxford University Press, Oxford, 2021, 151-179.
• Tabbernee, William: Fake Prophecy and Polluted Sacraments. Ecclesiastical and Imperial Reactions to Montanism (Supplements to Vigiliae Christianae), Brill, Leiden – Boston, 2007.
• Vanyó László: „Lélek az Isten” (Jn 4, 24). Pneumatológia a patrisztikus korban, Budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar, Budapest, 1994.