Ha a mindennapi élet dolgairól beszélünk akkor természetesen a gyermekkor és a gyermeknevelés kérdése sem maradhat ki a sorból. Elvégre mindenki volt egyszer gyerek és a kicsik nevelésének legjobb módja mindig is fontos kérdés volt, hiszen a gyermekek alakítják a jövőt. A középkorban sem volt ez másképp, emiatt is érdemes megvizsgálni a korszakot gyermeknevelési szempontból is.

A középkorban családot tervezni igencsak kiszámíthatatlan dolog volt, a fogamzásgátlás lényegében nem számított megengedettnek (ráadásul a szigorú értelemben vett fogamzásgátlás még nem is igazán létezett), viszont a gyermekhalandóság kifejezetten magas volt. Már a terhesség és a szülés közben is rengeteg komplikáció adódhatott, amik nem csak a születendő gyerek, de az anya életére is veszélyt jelentettek. Ha a szülés biztonságosan zajlott is le, az még nem volt garancia az életben maradásra, az első évben még nagy volt az esély arra, hogy a gyermek elkap valami betegséget, amit nem él túl. Éppen ezért volt szokás a csecsemők megkeresztelése alig pár nappal a megszületésük után, hiszen keresztelés nélkül nem juthatnak a mennybe a korabeli római katolikus felfogás szerint. Ha a gyermekről azt gyanították, hogy a paphoz való eljutást sem éri meg, akkor egy férfi hozzátartozónak volt kötelessége megkeresztelni. Úgy tartották, hogy a gyermekkor első szakasza a születéstől 7 éves korig tart, de ezt a szakaszt is két részre osztották és a határt a második életévnél húzták meg. Ekkor még az újszülött teljesen a szüleire van utalva és ezért rengeteg odafigyelést igényel. Az anyukának naponta többször mosdatnia kellet a gyermeket, bepólyálni, tornáztatni, és igényei szerint szoptatni. A nemesi családokban ezeket a feladatokat nem mindig az anya végezte, szokás volt pár hónaposan kiadni a csecsemőt egy szoptatós dajkának, aki táplálta és óvta őt amíg nagyobb nem lett, vagy a dajka teherbe nem esett. Ekkoriban úgy gondolták, hogy a gyermek az anyatejjel szív magába bizonyos tulajdonságokat ezért a szoptatós dajka kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy a személyisége megfelelő legyen. A szoptatást 1-2 éves kor közt hagyták abba általában, mikor kibújtak a gyermek első tejfogai, innentől kezdve elkezdték szilárd ételekkel is etetni, a beszédképességet is a fogadzás megkezdéséhez kötötték. A kúszás-mászás és a járás tanulását nem sürgették, hagyták, hogy a gyermek a saját tempójában kezdjen neki. 2 és 7 éves kor közt zajlott a gyermekkor első szakaszának második fele, ebben az életkorban a gyereknek még nem volt semmi dolga, csak játszott, evett és aludt, ekkor még a két nem sem volt elkülönítve, ugyanolyan ruhákba jártak, sőt még egy ágyban is aludhattak, mivel az ilyen fiatal gyermekeknek még nincsenek szexuális gondolataik, nem véletlenül használták/használják őket a művészetben az ártatlanság metaforájaként. 

Gyermekek szüleikkel egy középkori ábrázoláson

Ez után következett a második szakasz, mely fiúknál 14, lányoknál pedig 12 éves korig tartott.  A nemesek és a városiak gyermekei ekkor kezdték meg tanulmányaikat, a jobbágyok gyerekei pedig ekkor kezdtek el beállni a szüleik mellé a munkába. A nemes kisfiúkat gyakran elküldték egy másik nemesi házba tanulni, vagy egy lovag mellé apródnak, a nemes lányokra természetesen ez nem volt jellemző, őket, ha valahova kiadták, akkor csak a jövendőbeli férjük házába. Akik otthon maradtak tanulni azok privát tanárhoz kerültek. A lányokat főként kézimunkára, társalgásra, táncra és éneklésre tanították. A leányok olvasásra és írásra való megtanításáról a vélemények nem voltak egységesek, volt, aki szerint ezek a képességek csak a rossz irányba terelnék őket, viszont olyanok is voltak, akik úgy gondolták, hogy hasznos tudás lehet nekik a jövőben. A városi gyerekek vagy iskolába jártak, vagy inasnak mentek egy mesterember mellé, hiszen minden mesterséget korán kellett elkezdeni, ameddig a gyermek még könnyen tanul. A jobbágyok gyermekei fokozatosan elkezdtek segíteni szüleiknek a napi teendőkben, először csak könnyebb feladatokat kaptak, de még 14 éves koruk előtt elkezdtek a mezei munkában vagy az állatok legeltetésében is segíteni, illetve az is gyakori volt, hogy a kisebb testvéreikre kellett vigyázniuk míg a szülők dolgoztak.

Aratás - a középkorban a jobbágyok gyermekeinek egy idő után általában be kellett állniuk szüleik mellé a mezőgazdasági munkába

A gyermekkor harmadik szakasza, ami ezek után kezdődött nem olyan jól behatárolható mint az előző kettő és attól függően, hogy a gyerek milyen utat választott, változott az, hogy ebben a korszakban mivel foglalkozott, illetve, hogy meddig tartott, ugyanis a gyermekkor végét általában nem egy életkor, hanem az anyagi biztonság elérése jelentette. De, amint a cikk elején is említettem, korántsem az összes gyermek élte meg a felnőttkort, ám nem csak a betegségek és az éhínség veszélyeztették az életüket. Sok gyermek lett balesetek áldozata, hiszen a dolgozó szülők nem mindig tudták felügyelni a gyermeket, vagy éppen a lovagnak készülő fiúk esetében a gyakorlások közben is adódhattak halálos balesetek. Egyes esetekben maguk a szülők okozták a gyermek halálát, bár a gyermekgyilkosságok nagy része a források szerint az elkövető instabil mentális állapotának volt betudható, vagy néha egy nevelő célzatú verés sikeredett túl erősre.  A testi fenyítés a gyermeknevelésben elfogadott volt ebben a korban, de természetesen nem kontrollálatlanul, a verés a legvégső megoldások egyike volt, főleg fiúkon alkalmazták, mivel úgy gondolták, hogy a lányoknak nem segítene csak ártana ez a fajta nevelés. Anyagi okokból ritkán öltek meg csecsemőket, inkább otthagyták őket egy templomban vagy kórházban, ahonnan árvaházba kerültek, aztán ha a gyermek nagyobb korában kezdett anyagi gondot jelenteni, akkor pedig elküldték dolgozni valahova. A házasságon kívül született gyermekek is gyakran végezték árvaházban vagy szerzetesi kolostorok kapuja előtt. A kisebb fiúkat, az öröklési gondok elkerülése végett gyakran adták a szülők egyházi pályára, illetve a lányok, akiket nem tudtak kiházasítani zárdákba kerültek. Ha a gyermek fogyatékosan született akkor a szentekhez való imádkozással próbálták gyógyítani vagy pedig szerzetesnek adták. Ha az újszülöttön kicsit később hirtelen jelentkeztek a betegesség vagy fogyatékosság jelei, akkor, egy szláv/germán eredetű hiedelem szerint a gyermeket kicserélték a tündérek és annak érdekében, hogy a valódit visszahozzák, el kell érni, hogy a kicserélt gyerek sírjon, ezt általában elég durva módszerekkel tették, így ezt a procedúrát nem mindig élte túl a kicsi. Bár a középkori embernek más kapcsolata volt a halállal, mint ma nekünk, hiszen már egész kicsi kortól az emberek életének része volt, attól még egy gyermek elvesztése hatalmas fájdalommal járt a családnak, még annak ellenére is, hogy a keresztény gondolkodás szerint a gyermek (ha meg van keresztelve) bűnök nélkül hunyt el, tehát biztosan a mennybe jut. Ám nem csak a szülők vesztették el gyakran gyermekeiket, az eset fordítottja sem volt ritka, a megárvult gyerek vagy a család más tagjaihoz került vagy árvaházba, de az is megesett, hogy egy gyermektelen pár befogadta őt.

Egy gyerek kikap egy nyírfavesszővel a tanárától egy középkori ábrázoláson

Egy XV. századi ismeretlen felsőrajnai mester "Paradicsomkert" című festménye. A képen több gyerek is megjelenik

Sajnos ebben a röpke másfél oldalas kis irományban nem sikerült a gyermekkor minden aspektusát kitárgyalnom, de remélem, hogy valamifajta általános képet tudtam festeni arról, hogy hogyan telhetett egy középkori ember gyermekkora, illetve milyen módon nevelhette a korszak embere a gyermekeit.

Források

• Ariès, Philippe: Centuries of Childhood: A Social History of Family Life, 1962.
• DeMause, Lloyd: The History of Childhood, New York, Harper & Row, 1975.
• Shahar, Shulamith: Childhood in the Middle Ages, Routledge, 1992.