Idén, 2023. 03. 30-31-én tartotta meg immáron kilencedik alkalommal az ELTE Eötvös József Collegium Történész műhelye évi műhelykonferenciáját (Konferencia Clio műhelyében IX.), amelyen jómagam is részt vettem, mint a műhely tagja előadóként és hallgatóként is egyaránt. Az alábbiakban a konferenciáról írott beszámolómat olvashatjátok. Elöljáróban az eseményt valóban csak azzal az idézettel tudom összefoglalni, amelyet a címben is idéztem: „Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!” (Zsolt 133:1)

Az első nap (03. 30.; csütörtök)

A konferencia csütörtök reggel 8:30-kor kezdődött Horváth Lászlónak, a Collegium igazgatójának köszöntőjével, majd pedig Fazekas Istvánnak, a Történész műhely műhelyvezetőjének bevezető gondolataival. Ezt követte a műhelykonferencián szokásosnak nevezhető plenáris előadás, amelyet idén Koloh Gábor, az ELTE BTK tanára tartott a Vallásalap mágocsi és vajszlói uradalmainak gazdálkodásáról a XVIII-XIX. században. Az előadás során az előadó összehasonlító elemzést végzett eme két uradalom tekintetében, amelyek bizonyos szempontból hasonlítottak egymáshoz, bizonyos szempontból viszont különböztek. A mágocsi uradalmat katolikus németek lakták, míg a vajszlóit református magyarok. A kutatási kérdések és a források, valamint a módszertan ismertetése után az előadó rátért a két uradalom összevetésére, melyből kiderült, hogy a németek lakta mágocsi uradalom esetében a XVIII. századi eleji kiterjedt erdőségekhez képest a század végére az erdőségek erőteljesen visszaszorultak, ami magával hozta a talajminőség romlását is. Ekkorra már az uradalomban a főszerep a szőlőé és a dohánytermesztésé volt. A mágocsiaknál megjelenő paraszti kisbirtoküzem képes volt a telki állományon túli terjeszkedésre, az új eljárásokra való nyitottságra (például a mezőgazdaságban; modernizáció), a piacon való megjelenésre és a munkaerőszervezés maximalizálására, amely gazdasági szempontból erőteljes fellendülést jelentett. A vajszlói uradalomban ezzel szemben a XVIII. század végére felálltak az ún. „tilos erdők”, amelyek megakadályozták az erdős területek drasztikus visszaszorulását. Ez korlátozta az állattartás lehetőségeit is, a szántóföldi gazdálkodást viszont erősítette. A nagyobb munkaerőszükséglet miatt megjelent a vőrendszer és a születéskorlátozás is (ami azonban – mint az előadó is elmondta – nem csak a református magyarokat jellemezte, hanem egy idő után a németeket is, ezen kérdéskör kapcsán lásd „Ormánsági egyke-problematika”). A nagycsaládi munkaszervezet, amely megoszlott a földművelés, az állattartás, a háztartás és a gyereknevelés között, egyre nagyobb feszültségekkel telítődött, amelyek szétfeszítették ezt a fajta együttélési keretet és a nagycsaládok felbomlásához vezetett. Az itt jellemző paraszti kisbirtokok nem terjeszkedtek általában túl a telki állományon és az új fajta eljárásokra sem voltak annyira nyitottak. A piacon való megjelenés azonban itt is megjelent, és ugyan a nagycsaládi munkamegosztás megengedte a munkaerőszervezés maximalizálását, a XIX. században a nagycsaládi szervezet felbomlott és ez nem tette lehetővé ezt a fajta maximalizálást. Ezen összevetést követően az előadó kitért azon érdekességre is, hogy ugyan gazdasági szempontból az alapvetően kiscsaládban élő, paraszti kisbirtoküzemen dolgozó németek jóval megelőzték a magyarok lakta Vajszlót, élettartamban és életminőségben ez a fajta eredményes és önkizsákmányoló életmód a németeket hamarabb felőrölte és a mágocsiak átlagban hamarabb haltak meg, mint a vajszlóiak.

Az ELTE Eötvös József Collegium Történész műhelyének logója, amely Clio múzsát ábrázolja

A plenáris előadást követő I. szekciót (Kora újkori történelem; szekcióvezető: Mihalik Béla) Rácz Balázs Viktor előadása nyitotta, amelyben az erdélyi zálogjog körüli vitákat kívánta az előadó bemutatni. Az előadás elején röviden ismertette a zálogjog lényegét (a zálogjog korlátolt dologi jog, azaz a tulajdonjog korlátja, a zálogkötelezett (zálogadós) és a zálogjogosult (záloghitelező) megegyezésén alapul, melynek értelmében a zálogtárgyért cserébe kölcsön vagy más követelés jár), majd pedig rátért a jogviták lehetséges okaira, mindegyikre hozva konkrét példákat is saját kutatásából. Ilyen fajta jogviták alakulhattak ki például, amikor a zálogtárgy kiváltását a hitelező jogalap nélkül megtagadta, holott erre csak megfelelő jogalap esetében volt tényleges joga. Emellett szó esett olyan esetekről, amikor a zálogtárgyat az adós a pénz kifizetése nélkül visszavette, de olyan is előfordulhatott, hogy a két fél nem ugyanazon összegben határozta meg az adósságot – ennek az is lehetett az oka, hogy például sérült a záloglevél (például 1690-ben Imreh Mihály és Sükösd Márton perében az egyik fél 10 sustákra [=1 forint], a másik pedig 4 forintra becsülte az adósság összegét és azon folyt a vita, hogy melyik lehet az igaz). Ilyen és ehhez hasonló esetek bemutatása után az előadó összefoglalásképpen megállapította, hogy a zálogjog a társadalom bármely rétegéhez tartozó emberek mindennapjainak szerves részét képezte, éppen ezért az ilyen zálogjoggal kapcsolatos dokumentumok nagyszerű forrásai a korabeli mindennapi életnek. Emellet az is kirajzolódik belőlük, hogy a felek széleskörű szerződési autonómiával rendelkeztek. A szekció második előadását László István tartotta Borsos Tamás erdélyi isztambuli/konstantinápolyi követ török-képéről és kapcsolati hálójáról. Az előadó bevezetésképpen röviden bemutatta az erdélyi-oszmán kapcsolatok alapját jelentő vazallusi státuszt, amely Erdélyt jellemezte, megemlítve például olyan kötelezettségeket, mint az évi adó és a hódoló követségek küldése az új szultánoknak, illetve természetesen az erdélyi fejedelem megerősítése, amely szintén a „fényes Portából” érkezett. Emellett az előadó bemutatta az erdélyi követség rétegződését is (főkövet – az évi küldöttség vezetője; kapitiha [orator, rezidens] – a fejedelem állandó képviselője). Ezt követően kitért Borsos Tamás pályájára, többek között kiderült, hogy háromszor is járt a Portán követségben. Az előadó kutatásának alapvető forrása Borsos Tamás naplója, amely nem csak egy egyszerű napló napi feljegyzésekkel [költségek stb.], hanem egyben egyfajta önéletírás, valamint tartalmaz különféle méltóságoknak írt leveleket is. Az előadás fő témája Borsos 1618-20-as porta követsége volt, hiszen maga a napló is ezen időszakban íródott. Miután a főkövet távozott, Borsos maradt ott Isztambulban tárgyalni az oszmánokkal, azonban pont ebben a korban nem volt könnyű dolga, mert az oszmán és erdélyi célok erőteljesen szembenálltak egymással (Jenő átadásának kérdése, Székely Mózes adóssága, évi adóval való többéves elmaradás). A törökök Borsost állandóan fenyegették, zaklatták (sőt, a dezinformáció sem volt ritka, ezért írhatja Borsos, hogy „nem kell hinni, mert az csak török hír”), míg a követ igyekezett húzni az időt, illetve amíg lehetett, addig igyekezett igénybe venni a Habsburg követség segítségét is. Emellett igyekezett támogatókra szert tenni a szultáni udvarban. Az előadó ehhez kapcsolódva tért ki Borsos Tamás kapcsolati hálójára, három szintre osztva a szultáni udvarban lévő fontos szereplőket: 1) vezérek, pasák; 2) dragománok, tolmácsok, csauszok; 3) hárem. Az elsőnél a legfontosabb cél a jóindulat megnyerése volt ajándékokkal. Borsos esetében az első csoportból két fontosabb személyt lehet említeni, Gürdzsí Mehmet másodvezírt és Iszkender pasát, akik ugyan Bethlen Gábor nagy támogatói voltak, de az állandó portai politikai csatározások miatt például Jenő átadása kapcsán ezen időszakban ők is keresztezték az erdélyiek azon elképzelését, hogy Jenő átadását el kell kerülni. A második szint esetében az előadó megállapította, hogy a dragománok és társaik, mint közvetítők elengedhetetlenek voltak a portai tárgyalások esetében, példaként említette Juszuf csauszt és Zülfikár agát, aki portai tolmács volt. A hárem esetében elsősorban a kizlár agát érdemes kiemelni, mint fontos szereplőt. Végül az előadó kitért a személyek és a helyszín jellemzésére, hiszen megállapítása szerint ezek a legjobb fogódzók az esetlegesen megjelenő „török-kép” feltárására, ami azonban még így is csak halványan jelenik meg magában a naplóban. Olyan elejtett megjegyzésekkel lehet esetleg találkozni, mint a „lator hitetlen”; „ebtől szakadt”, emellett pedig Konstantinápolyt így jellemzi egy helyütt: „Írtam a pokolnak egyik kapuján, Konstantinápolyban”. A szekció harmadik előadását Rácz K. Bence tartotta a XVI. századi ráolvasásokról. Az előadó azt vizsgálta, hogy mennyire jelentek meg ezek a korabeli orvoslás piacán („medical marketplace”). Mint azt a bevezetésben is említette, Magyarországon az orvoslás professzionalizációja a XVIII. század második felében gyorsult fel igazán, éppen ezért az általa vizsgált ráolvasások egészen sokáig jelentették az orvoslás egyik fő formáját, sőt egyes helyeken a mai napig tovább él, korántsem tűnt el teljesen a professzionalizálódó orvoslás mellől. Ezen ráolvasások leírásában azonban az előadó szerint nem alkalmazható a sokáig alkalmazott népi-elit dichotómia, inkább érdemes laikusnak nevezni azt. Az előadó áttekintette a XVI. századi Magyarország orvoslási piacát (uralkodói és fejedelmi központok, nemesi udvarok, városok, népi gyógyítók, fürdők) és nem felejtette el megemlíteni természetesen az ekkor még élő középkori örökséget sem (pl. ispotályok). Ezt követően rátért a források ismertetésére, ilyenek például a kódexek, margináliák és például a boszorkányperek is. Az előadó 87 szöveget vizsgált, amelyből számításai szerint 67 tölt be gyógyító funkciót. Példaként említette az 1516-os Gömöry-kódexben olvasható szövegeket és a XVI. század végéről származó Dubniczi orvosságos könyvecskét. Azt is megállapította, hogy viszonylag sok ráolvasás szól a haszonállatok gyógyításáról, leginkább lovak esetében. Összegzésében megállapította, hogy a ráolvasások döntő része orvoslás/gyógyítás céljából született, és hogy a laikus és professzionalizálódó orvoslás két, egymással párhuzamosan változó jelenség volt a kora újkorban, majd azt is megjegyezte, hogy további kutatások szükségesek ahhoz, hogy az angolszász történetírásban bevett „piactér-fogalmat” alkalmazhatónak ítéljük. Egy kávészünetnyi időt követően a szekciót Plangár Sándor előadása folytatta a XVIII. századi, ceglédi végrendeletekről (testamentum). Cegléd XVI-XVIII. századi történetének rövid összefoglalása után az előadó rátért a ceglédi végrendeletek általános bemutatására. Megállapította, hogy a XVIII. század esetében 1707-től vannak testamentumok, amelyek követik a középkori oklevelek szerkezetét (bevezetés, tárgyalás, záradékolás), illetve általános jellemzőjük az ünnepélyesség is. A végrendeletek formai kellékeinek vizsgálatakor ismertette a három említett rész, a bevezetés, a tárgyalás és a záradékolás jellemzőit a ceglédi végrendeletek kapcsán. Ezzel párhuzamosan kitért Cegléd kapcsolataira is, amelyek a XVI-XVII. században kifejezetten erősek voltak például Nagykőrössel és Kecskeméttel. A vizsgált corpus alapján a XVIII. században ezen kapcsolatok, főleg az utóbbi településsel jóval jelentéktelenebbekké váltak. Összefoglalásként az előadó elmondta, hogy megfigyelhetőek sajátosságok a ceglédi végrendeletek esetében, például az, hogy mind a reformátusok, mind a katolikusok hagyományoztak egymás felekezeteire is általában néhány forintot, illetve azt is említette, hogy elmarad általában a vagyon felsorolása. A közösség a testamentumok alapján kifejezetten zárt volt, ezt jól jelzi például az endogám, azaz a csoporton belüli házasságok nagy mértéke. A szekció utolsó előadását Kustár Lídia tartotta a XVIII. századi női címerviselésről és annak kérdéseiről. Mint a bevezetésben elmondta, a vizsgált korszak már a kései, hanyatló heraldika időszaka. Az előadás fő kérdése az volt, hogy a női címereknek voltak-e kifejezett sajátosságai? Általánosan megfigyelhető tendencia a XVI-XVII. században, hogy a női címerek lényegében címerváltozatok, házastársi vagy családi címerek, amelyeket a hölgyek a férfirokonuk vagy férjük által viselnek. Ezt jelzi az is, hogy a címeradományok szövegében a feleségek a férjük mellett általában név nélkül, vagy csak keresztnévvel jelennek meg. Az olyan nyugat-európai jellegzetességek, mint a rombusz alakú ruta pajzsforma (az özvegyek esetében volt nyugaton elterjedt) lényegében Magyarországon nem terjednek el a XVI-XVII. században. Az előadó 15 özvegy címeres nemeslevél adományának vizsgálata nyomán felállította azon tézist, miszerint ezen XVI-XVII. századi jellemzők a XVIII. századra is lényegében érvényesek. Ami a házassági címereket illeti, az előadó szerint ezek voltak a női reprezentáció gyakori formái, ezek azonban nem önálló címerek, hanem címerváltozatok. Ezt követően kitért a forrástípusok ismertetésére, mint például a címereslevelek (Libri Regiii), epitáfiumok, genealógiák és ex librisek (azaz könyvjegyek). Végül konkrét példákkal szemléltette a vizsgált korszak női címerhasználatát (nagybossányi Bossányi Júlia, jakabházi Sallér Judit, Wattay Borbála). Konklúzióként végül azzal zárta előadását, hogy folytatódnak a XVI-XVII. századi trendek, a nők másodlagos címerszerzők és többnyire a felmenők címerét és a házassági címert használják, tehát az önálló reprezentáció kevésbé jellemző. Egyúttal az előadó azt is megemlítette, hogy ez a téma elsősorban még mindig csak kifejezetten az arisztokrácia tekintetében vizsgálható.

Rácz Balázs Viktor és a szekcióvezető, Mihalik Béla

László István

Rácz K. Bence

Plangár Sándor

Kustár Lídia...., és a hallgatóság

A II. szekciót (Középkori magyar történelem; szekcióvezető: Uhrin Dorottya) Varga Virág előadása nyitotta Hédervár várának XIII. század végi birtokosi helyzetéről. Amint az előadásból kiderült, a várat a Héder nembeli Héderváriak építették, a XIII. század közepén már biztos, hogy állt (ez régészeti adatok alapján kimutatható), annak ellenére, hogy csak 1330-ban említik először oklevélben. A várat a XIII. század végén a Héderváriak birtokolták, az azonban kérdéses, hogy a családon belül kié lehetett, hiszen a Héderváriaknak több ága is volt. Az előadó két ágat emelt ki, II. Dénesét és II. Héderét. Az utóbbi a Kőszegi-család familiárisa volt és II. Héder 1223. évi győri ispánsága után lényegében nem viseltek tisztséget. Ezzel szemben II. Dénes ága kapcsolatban állt a királyi udvarral – többek között volt olyan családtag, aki ott nevelkedett – éppen emiatt jóval nagyobb súllyal jelentek meg az országos politikában is és több fontos tisztséget is betöltöttek. Az előadó a Hédervár körüli birtokok birtokviszonyainak feltárásával igyekezett közelebb jutni a vár birtoklása kérdésének megoldásához (Zsélyi, Árpádsoka, Novák, Fornad, Bodak). Konklúzióként az előadó azzal zárta előadását, hogy a két eltérő súlyú Hédervári-alágból egyértelműen II. Dénes ága birtokolta a várat, az azonban csupán feltételezés, hogy azon belül pontosan ki. Egy lehetséges elképzelés – de korántsem biztos –, hogy II. Dénes után annak fia, III. Héder, majd pedig annak halála után az ő fia, I. János volt a vár ura. Ezt követően I. János unokatestvérei, II. Miklós és/vagy Dezső lehettek a birtokosai a várnak (ez a bizonyos Dezső az, aki állítólag I. (Anjou) Károly királlyal páncélt cserélt a posadai csatában, bár a történet egyesek szerint kétségbevonható). Fontos mégegyszer hangsúlyozni azonban, hogy az a felvázolt „sor” csupán erős feltételezés. Második előadóként Göncz Zsófia következett, aki a XIII. század végi magyar királynéi udvar működéséről adott elő III. András első felesége, Kujáviai Fenenna királyné udvarának feltérképezése alapján. Az előadás alap kérdése az volt, hogy kik alkották az említett királyné udvarát? Bevezetésként egy áttekintést kaptunk Fenenna királyné életéről (Ziemomysl kujáviai herceg lánya volt, Lokietek Ulászló unokahúga), aki 1290-ben lett III. András magyar király felesége, egészen 1295-ös haláláig. Ezután Fenenna okleveleiről esett szó, amelyeknek száma 22, kelethelyük pedig többnyire ismeretlen, csupán Buda és Esztergom ismert. Az előadó a datálás kapcsán elmondta, hogy nagyrészt 1291-re datálhatóak a dokumentumok. Az okleveleket három csoportra osztotta tartalmuk szerint: 1) korábbi privilégiumok megerősítése, azok átírása; 2) egyházaknak tett adományok; 3) magánszemélyeknek tett adományok. Az utóbbi esetben három személyt érdemes kiemelni, Tódor fehérvári prépostot, Devecseri Márton országbírót és Lodomér esztergomi érseket, ők azok, akik konkrétan birtokadományt nyernek a királynétól, érdemes azonban kiemelni, hogy alapvetően a király hívei voltak, ezért is nyerhettek birtokadományt. Az előadó emellett azt is elmondta, hogy saját adományozás a fennmaradt oklevelek alapján nem jellemző, Fenenna nem volt aktív résztvevője a politikának. Az udvari méltóságokat illetően az előadó elmondta, hogy a királynéi udvar a királyi udvarnak lényegében a párhuzama volt, azonban a királynéi udvar báróit is elsősorban a király jelölte ki. Ezen kinevezések egyszersmind a politikai erőviszonyok alakulását is tükrözték. A legfontosabb szerepe a tárnokmesternek volt, amely tisztséget 1291-ben Péc nembeli Márk fia Lukács, majd pedig Aba nembeli Dávid fia Amadé töltötte be, majd pedig 1293-95 között Ákos nembeli Ernye fia István. Ezen személyek mind előkelő, megbecsült férfiak voltak, akik később egyéb tisztségekkel is bírtak. Konklúzióként végül az előadó elmondta, hogy a királynéi udvar legjelentősebb tisztségviselője a tárnokmester volt. Fenenna idején az előkelők politikai karrierjében a királynéi tárnokmesterség pályaindító vagy köztes állomásnak számított. Eközben viszont a királyné bárói nagyrészt a király emberei voltak. A szekció záróelőadását Kiss-Komjáthy Andor tartotta Gutkeled nembeli Joachim életéről és a magyar történelemben betöltött szerepéről. Egy historiográfiai összefoglalót követően az előadó ismertette az okleveles forrásokat, majd rátért a Gutkeled nemzetség történetének rövid összefoglalására, amely egészen a XII. századig, Gut és Keled ispánokig vezethető vissza. A Gutkeled nemzetségnek több ága volt (Egyedmonostori, Sárvásmonostori, Rakamazi, Amádé, Farkas), Joachim családjának (tehát a Sárvármonostori ág majádi alágának) a hatalmát és vagyonát azonban I. István bán alapozta meg (Sárvármonostori ág – Majádi alág). Ezután az előadó végigvette Joachim életének főbb állomásait, többek között kitérve első említésére (1263, mint hercegi pohárnokmester), házasodására (ami révén jogot formálhatott a Babenberg-örökségre) és fontosabb tisztségeire. 1270-ben V. István alatt szlavón bánná nevezték ki, 1272 nyarán pedig elkövette azon tettét, amelyről lényegében híressé vált, elrabolta V. István fiát, László herceget. A király ugyan igyekezett elfoglalni Joachim azon várát, amelybe fiát vitte, azonban ez nem sikerült, ráadásul V. István nem sokkal ezután elhunyt. IV. (Kun) László trónra lépésével Joachim befolyása jelentősen megnőtt, ráadásul szövetségre lépett Kőszegi Henrikkel is. Joachim eközben tárnokmester és pilisi ispán lett. A nagyhatalmú és befolyásos főúr többször is megbukott, de mindig visszakapaszkodott a hatalomba, befolyása pedig olyan erős volt, hogy valószínűleg az ő machinációinak köszönhető például az, hogy Béla macsói bán (az Árpád-ház korabeli legidősebb férfi tagja) Kőszegi Henrik általi lekaszabolása büntetés nélkül maradt. 1274-ben ugyan a fövényi csatában Joachim és Henrik vereséget szenvedett – sőt utóbbi el is esett – de 1275-ben Joachim már újra tárnokmester volt. 1276-ban újfent szlavón bánként tűnik fel – pedig előtte már negyedszerre bukott meg – és szerepe volt Habsburg Rudolf és IV. László közti szövetség létrejöttében. 1277 márciusa-májusa körül esik el végül Joachim egy ütközetben. Konklúzióként az előadó elmondta, hogy Gutkeled nb. Joachim jelentős tényező volt az 1270-es évek Magyar Királyságában és a belharcokban – egyes korábbi véleményekkel ellentétben – István herceg oldalán állt IV. Bélával szemben. A Kőszegiek Joachim jelentős szövetségesei voltak. Végül pedig halálának időpontját is sikerült biztosabban, konkrétabban meghatározni (1277 március-május).

Varga Virág

Göncz Zsófia

Kiss-Komjáthy Andor

Egy hosszabb ebédszünetet követően kezdődött el a konferencia III. szekciója (Ókortörténet és régészettudomány; szekcióvezető: Ternovácz Bálint). Az első előadást Góczon Tamás tartotta ifjabb Cato öngyilkosságának későbbi megítéléséről és az ezáltal alakuló Cato-képről. Az előadás elején kaptunk egy átfogó képet a korabeli politikai helyzetről, ugyanis Cato öngyilkossága Caesar sorozatos győzelmei miatt következett be, hiszen a thapsusi csatában maga is vereséget szenvedett. Cato öngyilkosságára számos forrásunk van, például a Plutarkhosz-életrajz. Ezt követően tért ki az előadó a pozitív Cato-kép alakulására, kezdve Horatiustól („Cato nemes halála”) Valerius Maximuson („Utica is a végzeted leghíresebb emlékműve Cato, ahol legbátrabb sebeidből több dicsőség, mint vér áradt”) és Appianoson át egészen a különféle szépművészeti alkotásokig. De miért is volt ilyen pozitív fogadtatása Cato öngyilkosságának? Hiszen sokan megölték magukat a köztársaság bukásának időszakában. A korabeli gondolkodásban, például Senecánál megjelenik a halál, mint különleges pillanat, amely befolyásolja az egész életmű megítélését és aránytalanul képes hatni az utólagos recepcióra (lásd pl. Seneca Ep. Mor. XIII. és XXIII.). Emellett úgy vélték, például Cicero is, hogy Catónak „helyesebb volt meghalnia” (De officiis I, 112.), tehát az ő élete összhangba volt a halálával. Felvethető az is az előadó szerint, hogy ez már Cato imázsépítésének is a része lehet. Cato az ellehetetlenült ellenzékiségből következő öngyilkosság első példája, imázsában a zsarnokellenesség összeolvadt a filozófiai tanítással (össze lehet akár vetni Szókratész halálával). Nem véletlen, hogy Cato mintaképként fog szolgálni a principatus idején öngyilkosságot elkövető „ellenzékiek” számára. Végül az előadó kitért a Cato-imázs többrétűségére (római tradíciók + sztoicizmus = Cato-imázs kettőssége) majd pedig a halál időzítésének fontosságára (míg Pompeius például Velleius Paterculus szerint nem a jó időben halt meg, addig Cato úgy tűnik jó időpontot választott élete bevégzésére). Konklúzióként az előadó arra jutott, hogy Cato öngyilkossága a korban kiemelkedő fontosságú és legjobban dokumentált eset, a megítélésének pedig két rétege is van, az egyiket Cato tudatos szándéka, a másikat pedig az utókor által idealizált kép jelenti. A második előadást Erdélyszky-Kiss Kevin tartotta a római katonai esküről (sacramentum militiae). Egy historiográfiai áttekintést követően az előadó kitért a különféle fogalmakra, amelyeket az esküre használtak az auctorok (például sacramentum, iusiurandum, iuro, coniuratio), majd pedig hangsúlyozta, hogy a korabeli római társadalomban az eskü nagyon nagy súllyal rendelkezett, lévén a római társadalom egy szóbeli társadalom volt. A források ismertetésénél előkerült Vegetius, Polübiosz, Ammianus Marcellinus, Livius, Tertullianus és Tacitus is. Ezt követően szóba kerültek az eskü lehetséges eredetei és olyanok, mint például az eskü és a jog (sacramentum és iusiurandum) vagy az eskü és a misztériumok (rex sacrum). A császárkori eskükkel kapcsolatban az előadó megjegyezte, hogy fontos figyelembe venni, hogy a hadsereg a császári hatalom egyik legfőbb hatalma volt, az eskü pedig a császárhoz kötötte a katonákat bármeddig is uralkodik, bármilyen is a helyzet. Ezen tekintetben érdemes megemlíteni a korszakban szintén kiemelkedően fontos császárkultuszt is. Az előadás végén konklúzióként levonta, hogy az eskü gyökerei régre nyúlnak vissza az ókori történelemben, még ha nem is lehet teljesen biztos eredetet felállítani, emellett felvetette, hogy lehetséges-e, hogy a középkori hűségesküknek is ez-e az alapja? Végül azon kérdéssel utalt a további kutatások elvégzésének fontosságára, hogy kérdés, hogy lehet-e mélyebb rétege a katonai hűségeskü jelenségének? A szekció harmadik előadását Szmodis Borbála tartotta az Augustus által emelt Ara Pacis Augustae („az augustusi béke oltára”) és Horatius egyik ódájának közös motívumairól. Az Ara Pacis Augustae, amely Kr. e. 13-9 között épült fel Augustus galliai és hispániai győzedelmes hadjáratait követően, rendelkezett egy meghatározott képi programmal, erre hozta példaként az előadó a Tellus-panelt, az Állam-allegóriát, a Romulus és Remus reliefet és Aeneas-reliefet is. Emellett bemutatta azon képet is, amelyen egy áldozatra vonuló menetet láthatunk, központban a pontifex maximusként ábrázolt Augustusszal, mögötte feleségével és gyermekével. Augustus ezen ábrázoláson egyszerre papi és egyszerre atyai funkcióban is megjelenik. Ornamentikai szempontból megállapította az előadó, hogy a domborművek közel fele növényeket ábrázol, az egész díszítés pedig szimmetrikus és szabályszerű szerkezetet alkot. A horatiusi ódára áttérve az előadó először felvázolta az óda felépítését: 1-4.: Augustus dicsérete; 5-7.: aranykor motívumai; 8-10.: földműves idilli képe. Első olvasásra ugyan az óda augustusi propagandának tűnik, de az előadó szerint megjelenik benne egyfajta túlzás és irónia is (például a részeg paraszt képében, aki Augustushoz imádkozik). Emellett megjelenik egy idealizált paraszti réteg, amely a saját földjén dolgozik („condit quisque diem collibus in suis”), ez viszont Augustus és Horatius korában már lényegében nem létezett. Az óda megjelenítette az augustusi családjogi törvényeket is, amely egyben célzás lehetett Augustus családjára is, amelyben szintén nem épp az „erkölcs és a jog” volt az úr. Végül, a megfigyelhető közös motívumok között szerepel többek között a bőség  (aranykor), illetve a mitikus városalapító ős is, bár Horatius gondosan kezeli a párhuzamot, nincs konkrét megfeleltetés Romulus és Augustus között. A részeg dicsőítés azonban magában hordozza az enyhe ironikus élt, mint valamiféle „in vino veritas”. Konklúzióként levonható, hogy az augustusi béke oltára és a horatiusi óda összehasonlításában számos közös motívum megfigyelhető, a kettő motivációja és hangneme azonban különböző. A szekció negyedik előadását Matolcsi Péter tartotta Marcus Antoniusról, illetve annak propagandájáról. Az előadás elején általánosságban volt szó az istenek és a politika lehetséges összekapcsolásairól (például az istenekről való vérségi származás, mint legitimáló eszköz), illetve arról, hogy az istenekben való hit és az uralkodó istenségébe vetett hit közé nem lehet egyenlőségjelet húzni, mert ugyan mindkettő fontos volt például az ókori Rómában, de mégsem említhetőek ugyanazon platformon. Ezt követően az előadó különféle istenek megjelenését vizsgálta „Kelet triumvirének”, Marcus Antoniusnak propagandájában. Marcus Antonius maga is hangoztatta – például Plutarchos szerint – Hercaléstől való leszármazását, illetve történetíró külön kiemeli a megjelenésben és a viselkedésben megfigyelhető hasonlóságokat Antonius és Heraclés között. Emellett Heraclés Antonius érméin is megjelent. Ezt követően Antonius és Dionysios viszonyát fejtegette az előadó, ugyanis Antonius esetében például ephesosi és tarsosi megjelenésekor mindenfelé zene és illatok kísérték. Dionysios ugyan népszerű istenségnek számított, mégsem volt problémamentes, Cornelia Isler-Kerényi például a „határ istenének” nevezte. Az előadó Antonius esetében egyfajta „Dionsyios-kényszert” vázolt fel, amelyet egyrészt Nagy Sándor és Dionysios kapcsolatából, másrészt az egyiptomi ptolemaida uralkodói ideológiából és a késő köztársaság korszakának katonai ideáljából vezetett le, Marcus Antoniust pedig egyfajta „Neos-Dionysiosnak” nevezte. Ezt követően Osiris vizsgálata következett, hiszen Antonius mellett Cleopatra, mint „Új Isis” jelentős tényezőnek számított és ez feltételezheti Osiris esetleges szerepét az antoniusi propagandában. Tárgyi forrásunk erre ugyan nincs, de narratív utalásaink azért vannak. Végül Sol és Antonius viszonyáról volt szó, ami szintén problémás és bár numizmatikai forrásaink vannak, ezekre nem tudtak eddig magyarázattal szolgálni, ebből kifolyólag eléggé feltáratlan a kérdés, illetve itt már bezavarhat Octavianus Apollo-Sol megfeleltetése is. Annyi azonban bizonyos, hogy Sol lényegében a késő köztársasági Rómában felfogható volt a Kelet egyfajta szimbólumaként is, éppen ezért nem jelentéktelen tényező az antoniusi propaganda szempontjából. Zárásképpen az előadó feltette a kérdést, hogy Kelet triumvire, Antonius mi célból tette ezeket a manővereket, melyek később ennyire idegenné és megvetendővé lettek? Miért csinálta ezt a sok mindent, ennyi istennel, ennyire veszélyesen? Antonius korrumpálódott római vagy esetleg egy „Neos Alexandros”? – szólhat a költői kérdés. Antonius és Octavianus propagandaháborújában lényegében ennek a kettő végletnek a narratívája harcolt. Antonius, mint quasi monarcha vagy quasi rex Egyiptomban Cleopatra mellett de facto társuralkodó volt (bár de iure nem) és Plutarchos leírása rendkívüli módon megerősíti Antonius monarchisztikus jellemét – amint azt udvarának (αύλήν) megemlítésénél, vagy dinasztikus politikájának ismertetésénél is látjuk. Antonius személye hidat képezhetett volna Kelet és Nyugat között, azonban inkább a Mediterráneum két felének kulturális különbségeit kihangsúlyozó személlyé vált, mégis bukása elősegítette azon eszme megerősödését is, amely az egész földkerekség (orbis terrarum) feletti római uralmat hirdette, tehát lényegében a Római Birodalom univerzális voltát, melynek keretében a Birodalom az egész lakott világ (oikumené) feletti uralomra jogot formál, legyőzve Antoniuson keresztül még magát Alexandrost is (így válik Augustus méltó utódjává). A szekció záró előadását Marsi Attila tartotta a szarmata kori gyermekekkel kapcsolatos régészeti kutatásokról. Az előadás elején a gyermekkor fogalmának különféle lehetséges megközelítéseiről és meghatározásairól esett szó. Ezt követően elmondta, hogy 551 meghatározott korú személyből, akik a sírokból előkerültek 141 gyermek, 410 pedig felnőtt, ami annyiban érdekes, hogy a feltételezett nagy gyermekhalandóság miatt több gyermeket várnánk, mint amennyi a temetőkből ténylegesen előkerült. A gyermeksírok esetében kevésbé jelenik meg a sírbolygatás problematikája, a 141 sírból 92 volt bolygatatlan és csupán 49 volt bolygatott. Az is kiderült, hogy az árokkeretes gyermeksírok jóval ritkábbak, bár néhány kivétel előfordul (10 gyermeksír van, amely rendelkezik árokkerettel), illetve az előadó arra is kitért, hogy a felnőtt sírokhoz képest magasabb az aránya a mellékletekkel nem rendelkező síroknak (18%). Ezt követően szó esett a sírmellékletekről, amelyek tekintetében el lehet különíteni olyan mellékleteket, amelyek inkább a férfiakra (például kés, öv, fegyver) vagy inkább a nőkre (például karperec, nyaklánc, gyöngyhímzés, orsó) jellemzőek. Érdekes módon a gyermeksírok esetében a lányok tekintetében nagyobb arányban jelennek meg a tipikus női sírmellékletek, mint a fiúknál a férfi sírokat jellemző mellékletek. Ami nagyobb arányban megjelenik a mellékletek között, azok például az edények, amelyek étel tárolására szolgáltak. Összegzésképpen az előadó elmondta, hogy a gyermekkor kutatása fontos kiegészítéseket ad eddigi ismereteinkhez. A gyermeksírokban nagyobb arányban megjelenő ételmellékletek magyarázata lehetséges, hogy a gyermek felé meglévő gondoskodó attitűdben keresendő. Végül pedig azt is elmondta az előadó, hogy a felnőtt és a gyermeksírok között számos különbség kimutatható és egyértelmű, hogy régészeti szempontból is külön kezelendőek, ráadásul ez is mutatja, hogy a gyermekeknek más volt a társadalmi szerepe a felnőttekéhez képest a szarmata közösségekben, még ha azzal össze is függött.

A konferencia programja

Góczon Tamás

Erdélyszky-Kiss Kevin és a többiek

Szmodis Borbála

Matolcsi Péter

Marsi Attila

A második nap (03. 31.; péntek)

A második nap a IV. szekcióval (Újkori magyar történelem I.; szekcióvezető: Manhercz Orsolya) kezdődött, amit Muraközy Virág előadása nyitott meg, aki Kazinczy Ferenc levelezése alapján vizsgálta Napóleon és Mária Lujza házasságának fogadtatását. Kazinczy Ferenc írt egy hosszabb epigrammát (nota bene epithalaphiumot) eme nászt üdvözlendő, melynek címe „A Nagyság’ és Szépség” diadalma”. A házasság megítélése korántsem volt egyöntetűen pozitív, hiszen az addig ellenséges Napóleonból kellett hirtelen „baráti rokont” kreálni. Marczali Henrik például így jellemzi a helyzetet a Habsburgok szempontjából: „Az utolsó római császár kénytelen volt a franczia forradalom megzabolázójának, az ajaccioi ügyvéd fiának adni nőül leányát.” Kazinczy epigrammájának – amely a házasságot nagy örömmel üdvözölte – keletkezéstörténetére is kitért az előadó, megemlítve két megelőző művet, Sipos Pálét (Pax et Hymen) és Kézy Mózesét (De nuptiis Napoleonie Magni et Mariae Ludovicae Austriacae). Ezek kapcsán külön kiemelte Kazinczy Ferenc irodalomszervező tevékenységét, hiszen ő is munkálkodott ezek megjelentetésének elősegítésén. A nagy nyelvújító a saját szerzeményét 1810. 03. 22-én kezdte el írni és 04. 03-án küldte el a nyomdába, érdekes módon azonban barátainak csak ez után küldte el véleményezésre, amikor már változtatni nem lehetett a kiadott szövegen. Annyi bizonyos, hogy a fentebb említett két sárospataki professzor nagy hatást gyakorolt Kazinczyra, szöveg- és formaihletet is jelentettek műveik. Kazinczy számára azért is lehetett pozitív Napóleon és Mária Lujza házassága, mert ő maga is bevallotta, hogy az 1809-es koalíciós háború idején maga is rettegett (mint írja egyik levelében: „Engemet a’ háború’ ideája egészen elfoglalt és nagy rettegésben tart már két holnap olta”), ezen időszakban nem véletlen, hogy több levelét is úgy írja meg, mintha az az utolsó lett volna (tartott ugyanis esetleges letartóztatásától többek között a Napóleonról alkotott, inkább pozitív véleménye miatt is). Az előadás végül Kazinczy és Cserey Farkas levélváltásának vizsgálatával zárult, Cserey ugyanis, aki nagy barátja volt Kazinczynak megkapván az epigrammát nagy laudatiót írt róla és méltatta az az által közvetített Napóleon-képet, kissé nagy szavakat használva (például azt írja, hogy Kazinczy majdhogynem meg nem téríti). Kazinczy válaszlevele ugyan nem maradt meg, de annyi bizonyos Cserey viszontválaszából, hogy megszidta Csereyt, ami miatt az azt hiszi, hogy neki politikai motivációi voltak a vers megírásával. Kettejük barátsága ekkor kezdett elhidegülni. Az ezt követő előadást Erdélyi Kamilla tartotta a reformkori Sopron táncéletéről egy érdekes hölgy, Slachta Etelka naplója alapján. Az előadás elején hallhattunk magáról a táncról, amelyről az előadó elmondta, hogy egy szimbolikus tartalmú viselkedésforma, amely olyan magatartást enged meg, amiket a hétköznapi élet nem. Ezt követően kaptunk egy áttekintést a napló keletkezésének kontextusáról (például megtudtuk, hogy a naplóírás szakasza 1838-1843 között volt). Ezután tért rá az előadó a fő témára, azzal kezdve, hogy mikor és hol táncolt Etelka? Megtudhattuk, hogy a báli időszakok elkülönültek, január-február jelentette a legsűrűbb időszakot. Az alkalmakat leginkább az asszonyok szervezték, hiszen a család reprezentálása a háziasszonyi szerepkör része volt. Azt a kérdést is vizsgálta az előadó, hogy kikkel táncolt Etelka, erről egy részletes táblázatot is láthattunk. A táncpartnerek többségéről elmondható, hogy nemes volt, és szintén többségük a hadseregből vagy a vármegyei hivatali életből érkezett. A táncpartnerek gyakorta tűnnek fel egyben udvarlóként is Etelka naplójának oldalain. Emellett mindannyiukkal gyakran érintkezett a mindennapok során. Érdekes módon Etelka egyéni preferenciái nem tükrözik táncpartnerei körét, hiszen többször olyanok is gyakrabban felkérték Etelkát, akikről egyébként maga a hölgy nem volt a legjobb véleménnyel. Az is felmerült, hogy miket táncolhatott Etelka? Az előadó említett példákat, mint például a cotillion nevű francia népies eredetű táncot, a keringőt, a mazurkát, a polkát és a csárdást. Érezhetően előtérben voltak a szerelmi karakterű párostáncok, melyek a korszakban lényegében divattáncok is voltak. Nem véletlenül, hiszen a tánc egyben az udvarlás színterét is jelentette, amelynek természetesen megvolt a maga tánctéri illeme. Megállapítható tehát – mind maga az előadó is említette – hogy a tánc a társasági élet sajátos közege volt, amely egyrészt képez egyfajta csoportidentitást és ad egy reprezentációt (öltözködés, tánctudás), emellett pedig az egyének egymással való érintkezésének sajátos módját is jelenti. A szekció utolsó előadását Kréz Gellért tartotta Bátori Schulcz Bódog honvéd ezredes életének aktív és passzív szakaszairól. A források ismertetése után az előadó röviden áttekintette röviden Schulcz Bódog életét, például kiderült, hogy az eredeti neve Schulcz Felix volt. Nagy szorgalom jellemezte már ifjúkorában is, mint Egervári Ödön, az ezredes életrajzírója írja: „A tanulás-vágy nem hagyá őt nyugodni; minden hadtani könyvekben szorgalmasan búvárkodott, azonfelül a nyelvekben, a hivatalos irályban s rajzolatban gyakorolta magát”. Ugyan hadi pályáját hamar jelentkező nagyothallása majdnem derékba törte, 1848-ban a 17. honvédzászlóalj századosa lett. Viszonylag nagy hírnévre tett szert bátorságával, Degré Alajos például emlékirataiban azt írta, hogy Franz Schlick osztrák tábornok egyik szemét Schulcz vágta ki párbajban, azonban ez nem igaz, Schlick már korábban elvesztette egyik szeme világát. 1849 januárjában az I. hadtest egyik egyik dandárjának parancsnoka lett, áprilisban már alezredes, augusztusban pedig ezredessé nevezték ki. Személyes bátorságáról több csatában is tanúbizonyságot tett, olyan feljegyzés is van róla visszaemlékezésekben, mint például, hogy: „Élünkön a rettenthetetlen bátorságú dandárnokunkkal, Sulczal, mint az eszeveszettek rohantuk meg a várost.” Az előadó arra is kitért, hogy a nagyothallásából súlyosabb baj nem eredt, olyan esetek viszont megestek, hogy például percekig lőtték, miközben ő a Vágban fürdött. Komáromi védőként menlevelet kapott, viszont 1852-ben letartóztatták azzal a váddal, hogy részestárs egy szervezkedésben, azonban végül felmentették. 1861-ben két honvédegylet is elnökévé választotta. A kiegyezés korszakában elég nagy volt a politikai inaktivitása, ugyanis Schulcz Kossuth híve volt és ellenezte a kiegyezést. Emellett viszont rendelkezett egy nagyobb kapcsolatrendszerrel a korabeli közéletben. Végül az előadó kitért Egervári Ödönre, Schulcz életrajzírójára és az általa írott történeti műre, amelyet Schulcz levelei és emlékiratai alapján írt, amelyeket maga Schulcz szolgáltatta. Ez a mű a romantikus történetírásnak egy jellegzetes darabja, mégis a történeti hitelesség úgy tűnik nem sérül, bár az emlékezés mechanizmusa miatt egyértelműen lehetnek hibák. Végül az ezredes 1885-ben hunyt el. Az előadás végén Schulcz életének aktív és passzív szakaszait (amelyek közül kiemelkedik sikerek szempontjából 1848-1849, magánéleti aktivitás szempontjából pedig az 1849/1853-1885 közötti időszak) az előadó összevetette Blaskovich Páléval.

Muraközy Virág

Erdélyi Kamilla és a szekcióvezető, Manhercz Orsolya

Kréz Gellért

Egy kávészünet után az V. szekciót (Középkori egyetemes történelem; szekcióvezető: Novák Veronika) Besztercei Márk, azaz szerény személyem előadása nyitotta a VII. századi pápaság 638-681 közötti önértelmezéséről a különféle pápai megnyilatkozásokban. Bevezetésképpen kitértem a pápaság VII. század eleji helyzetére, majd ezt követően tértem rá a konkrét témám vizsgálatára IV. János pápától egészen Agatho pápáig. Fő megállapításom szerint a római pápaság a VII. században a monothelétizmust elfogadó Konstantinápollyal és általánosságban az eretnekségekkel szemben magát, mint az igaz hit bajnokát és védelmezőjét határozta meg, legalábbis olyan pápák esetében, aki határozottan állást foglaltak a monothelétizmussal szemben (I. Theodorus, I. Márton, Agatho). Ezzel szemben például IV. János inkább könyörgött a császárnak az igaz hit helyreállításáért, az általam „dogmatikai csend” (654-678) megnevezéssel illetett időszak pápái pedig nem foglaltak hitbeli, dogmatikai kérdésekben konkrét állást, így ezen apostoli tekintélyt és hitvédő szerepet sem hangoztatták. Az előadásban kitértem a 649-es lateráni zsinatra is, amelyet I. Márton hívott össze és amelynek a zsinati aktáiban lépten-nyomon belefuthatunk olyan szövegrészekbe, amelyek a pápaságnak kiemelt szerepet tulajdonítottak (például olyat is olvashatunk, hogy Krisztus után a pápa az egyház feje, illetve, hogy a pápa „apostoli tekintély” által hívta össze a zsinatot). Utánam következett a szekció második előadójaként Kováč Szilárd, aki I. Břetislav emlékezetéről beszélt a XIV. századi elbeszélő forrásokban. Az előadás során Břetislavval kapcsolatban két konkrét történetet vizsgált meg az előadó, egyrészt I. Břetislav származását vette górcső alá, másrészt a Schweinfurti Judittal való házasságát. A három főbb vizsgált forrás közül a legkorábbi a XII. századi Prágai Kozma krónikája volt, melyhez felhasználta a számunkra már elveszett Prágai évkönyvet is. A XIV. századi elbeszélő források közül a század elején keletkezett „úgynevezett Dalimil” krónikáját vizsgálta az előadó, illetve a század második feléből Přibík Pulkava cseh krónikáját, amely az udvari történetírás csúcsteljesítményének számított. Ezen források ismertetését követően az előadó elhelyezte I. Břetislavot a cseh történelemben, amelyből kiderült, hogy a „nagy káosz korszakában” (amikor olyan személyek váltogatták egymást a hatalomban, mint Jaromir, Ulrik és III. (Vörös) Boleszláv) ő volt az, aki egy kis időre (ur. 1034-1055) képes volt valamiféle rendet teremteni. Ami a származását illeti, Prágai Kozma szerint Ulrik és egy Božena nevű nő házasságon kívül született gyermeke volt, ami azért valljuk be keresztény közegben kifejezetten kellemetlennek tűnt (bár persze Kozma hozzáteszi, hogy ekkor a csehek még úgy éltek, mint állatok, igyekezvén magyarázatot adni ezen „erkölcstelen” viselkedésre). Az „úgynevezett Dalimil” krónikája szerint Božena Ulrik egyetlen törvényes felesége volt, Pulkava pedig ezen elbeszélést veszi át kisebb változtatásokkal. Ezzel a törvénytelen származás lényegében feledésbe merült a XIV. századi krónikások keze nyomán. A cseh történettudomány egy időben felvetette, hogy Božena a valóságban soha nem is létezett, azonban Dušan Třeštík és Barbara Krzemieńská meggyőzően bizonyították, hogy a hölgyet mégis valós történelmi szereplőként kell számontartani – tette hozzá az előadó. Az előadás második részében Břetislav említett házasságáról volt szó, amiről a XII. századi Kozma úgy emlékezett meg, hogy Břetislav elrabolta Juditot a házasság előtt és ezen eseményt 1021-re datálta, valószínűleg a Prágai évkönyv alapján. Ez a korszakban ismert történetnek számított, például I. Ulászló dénárján is megjelent 1118-1120-ban. Hogyan lehet ezt az eseményt magyarázni? Az Ulrik által elűzött – és kiherélt - Jaromir ezen időszakban II. Henrik német-római császár udvarában tartózkodott, a Schweinfurtiak pedig valószínűleg jó szövetségesnek tűntek a csehek számára az esetleges császárral való konfliktus esetére. A dinasztikus házasságot viszont az „elrablás” megrendezésével titokban lehetett tartani és Kozma talán emiatt sem említi meg, hogy történt volna bosszú Judit apja, Ottó részéről. Dalimil és Pulkava teljesen eltérnek ezen leírástól, ugyanis számukra már nem volt érthető ezen politikai keret. Az előbbi leírása szerint – amelyet Pulkava is átvesz kisebb eltérésekkel – Schweinfurti Ottó bosszút esküdött lánya elrablása után, de végül Judit közbelépése miatt a két fél leült tárgyalni. Az előadó szerint – és ebben csak egyetérteni tudok – az egész történet elég logikátlannak tűnik, látszik, hogy a krónika szerzője igyekezett valahogy magyarázni a helyzetet, mert Kozma leírása számára nem volt értelmezhető. Konklúzióként az előadó azt vonta le, hogy Kozma történetei a XIV. században is ismertek voltak, de jelentéstartalmuk megváltozott. A két történet esetében nem mutatható ki radikális beavatkozás a korábbi tradícióba, azonban a XIV. századi kontextusban már nem érthető részeken egyértelműen alakítottak a kor szerzői, igyekeztek alternatív magyarázatokat gyártani a nehezen értelmezhető részekhez. A szekció utolsó előadójaként Vas Miklós tartotta meg előadását, melyben az „önpusztítók” megjelenését vizsgálta Dante poklában, tágabb összefüggésben azonban igyekezett egy átfogó képet adni a z öngyilkosság középkori megítéléséről is. Mint elmondta, az ókor és a reneszánsz között a középkor, mint egyfajta „fekete lyuk” jelenik meg ezen téma tekintetében. Egy historiográfiai áttekintés után rátért röviden a módszertani megfontolásokra, többek között arra, hogy meg lehet-e érteni egyáltalán az öngyilkosságot, illetve felvetette a fogalomtörténet esetleges bevonását is a kérdés feltárásába. Ami a forrásadottságokat illeti, az ezredforduló előttről viszonylag kevés forrás van az öngyilkosságra a középkorban, ami van azok közül is a legtöbb lényegében szimbolikus. Az ezredforduló után sem vagyunk sokkal szerencsésebb helyzetben, az öngyilkosság kellemetlenségét és megmagyarázhatatlanságát inkább tabusítással és elhallgatással övezték („whisper about the suicides”; Alexander Murray). Néhány oklevélben előkerül a téma említés szintjén, illetve különféle hagiográfiai művekben is van rá utalás, de ott is főleg szimbolikus szerepben. Ezt követően tért rá az előadó arra a képre, ami mégis kibogozható az öngyilkosság középkori megítéléséről. Ami az embernek egyből eszébe juthat, az az öngyilkos apostol és áruló, Júdás, aki megtestesítette azt a fajta reménytelenséget és kétségbeesést (desperatio), amelyet az „önpusztítás” cselekedetéhez kapcsoltak és amelyről azt is el tudták képzelni, hogy ördögi sugallatra történik (illetve az is felmerült, hogy Istennel szemben a legnagyobb bűn az lenne, hogy valaki minden reményét elveszíti?) Ami a teológiai gyökereket illeti, Szent Ágoston hatása megkerülhetetlen, aki az öngyilkosságot, mint emberölést értelmezte, illetve úgy, mint lelki gyengeséget. Ezen alapokra épített később Aquinói Szent Tamás is. Jogi szempontból szintén kényes dolognak számított az öngyilkosság, büntetőjogi értelemben bűnnek tartották és az öngyilkost inkább, mint elkövetőt, sem, mint áldozatot látták. Egyértelműen megállapítható egyfajta feszültség az öngyilkosság és a teljes középkori világkép között, melyet a fentebb említett tabusítással, elhomályosítással igyekezetek feloldani. Végül szó esett Dante Poklának önpusztítóiról, akiket Dante a XIII. énekben a Pokol VII. körének 2. alkörébe helyezett el. Ez az elhelyezés – mint kiderült – a skolasztika hatását tükrözi (hiszen az öngyilkosok ezen besorolás szerint az erőszaktevők csoportjához tartoznak). Már maga a helyszín is sejtelmes, egy sötét, riasztó erdőben vagyunk, ahol maguk a növények az emberek lelkei. Több kommentátor szerint is ez a Pokol legfeszültebb helye, az erdő leírása (sötét, tövises, sűrű…) is ezt mutatja és ezen az erdőből hallatszó jajveszékelés sem segít (ráadásul ezen sötét erdőben a remény színe, a zöld abszolút nem jelenik meg). Az énekben megismerkedünk Pier Della Vignával, II. (Hohenstauf) Frigyes szicíliai kancellárjával, aki maga is öngyilkos lett. Vergilius – Dante vezetője – mint mediátor lép fel, mintha Dante saját maga nem lenne képes kommunikálni az öngyilkos kancellárral, ez is ott rejtheti magában a téma tabusítását, homályosságát. Végül az ének egy ismeretlen firenzei öngyilkossal zárul, akinek a története azonban teljes homályban marad.

Besztercei Márk

Kováč Szilárd és a szekcióvezető, Novák Veronika

Vas Miklós

Egy ebédszünettel később folytatódott a konferencia a VI. szekcióval (Újkori magyar történelem II.; szekcióvezető: Tarafás Imre), melynek nyitányaként Hosszú Kristóf előadását hallhattuk a Deutsche Adelsgenossenschaft nemesi pozíciók megőrzésére irányuló kísérleteiről. A címben említett bonyolult elnevezés egy nemesi érdekvédelmi egyesületet jelölt, mely főleg az Elbán túli (főleg porosz és szász) nemességet tömörítette. 1883-tól adták ki folyóiratukat, a Deutsches Adelsblattot. Az előadó bemutatta a folyóirat címlapjainak fejlődését, amely kezdetben a nemesi önképet és erényeket hangsúlyozta, később azonban egyre inkább a keresztény értékek harcias védelmét jelenítette meg (a sárkányt kereszttel leszúró lovag képe például – Szent György, mint idea?). A folyóirat cikkeiben az idő előrehaladtával egyre inkább megjelent a nemesi múlt eszményítése, az idealizált középkor-kép és az idealizált keresztény lovagi ideál. Ezek mind úgy tűnik részei voltak az Obenbleiben programjának, amely maga volt a nemesség politikai, gazdasági, társadalmi, katonai pozícióiért folytatott küzdelem (tehát tekinthető egyfajta Obenbleibensmethod-nak). Ezzel egyidejűleg bontakozott ki egyre inkább az a keresztény-konzervatív értékrend, amely alapját képezte a Deutsches Adelsblatt ideológiájának is. Az előadás második részében főleg az egyre összetettebb ellenségképről hallhattunk, amely egyre-másra fellelhető a folyóirat különböző cikkeiben:

• 1884: liberálisok, szociáldemokraták, demokrácia, kapitalizmus
• 1894: a korábbiak + zsidóság és franciák
• 1903: a korábbiak + modern technika, női emancipációs mozgalmak

Olvashatunk például olyat, hogy a liberalizmus, a zsidóság, az ateizmus és a szociáldemokrácia szomorú szövetséget kötött egymással („vor traurigem Bunde von Atheismus und Liberalismus, Judentum und Sozialdemokratie”). A folyóirat azt is meghatározta, hogy ezen ellenségekkel szemben mi a nemesek feladata: egyrészt meggyógyítani a „beteg népet” a keresztény-konzervatív értékrenddel, másrészt összezárni és egymást támogatni (lásd pl. „Adelstag” [„Nemesnap]). Emellett igyekeztek kapcsolatokat fenntartani a német udvarokkal, a folyóiratnak külön volt rovata az udvari hírek számára (Hofnachrichten) és óva intették II. Vilmos német császárt a demokráciától, mondván, hogy a demokrácia egy „árnyékcsászárság”. Konklúzióként az előadó többek között azt vonta le, hogy a folyóirat ideológiájának a keresztény-konzervatív értékrend teremtette meg az alapját, ami azonban erőteljesen radikalizálódott az évek előrehaladtával. Másrészt az is megfigyelhető, hogy ezen radikalizálódás magával hozott egy egyre összetettebb ellenségképet is. A szekció második előadását Bajai Kende tartotta Vámbéry Ármin perzsiai útjáról írott beszámolójáról és a mardomhâ-ye Irâni, azaz az iráni népek ebben való megjelenítéséről. Az előadás elején a korabeli kontextus megértéséhez az előadó felvázolta Francis Galton „fajokról” alkotott elképzelését annak Hereditary Genius: An inquiry into its laws and consequences című műve alapján. Galton ezen munkában fektette le az eugenetikának lényegében az alapjait. Szerinte a legéletképesebb csoport (ez a darwini „természetes kiválasztódás” kontextusában értelmezendő) az attikai ógörög volt a Kr. e. V. században, ezt pedig részben az általa kiemelkedő teljesítményt nyújtó történelmi karakterek mennyisége alapján állapította meg, hosszan értekezve ezek statisztikai megjelenéséről és az ebből levonható faji különbözőségekről. Ezt követően egy Vámbéry Árminról szóló összefoglalást hallhattunk (például megtudtuk, hogy ezen perzsiai utat báró Eötvös József támogatta meg pénzügyileg), majd pedig az előadó rátért fő témájára, az iráni népek (mardomhâ-ye Irâni) megjelenítésére Vámbéry művében. Vámbéry több népcsoportról írt, zsidókról, cigányokról, örményekről, perzsákról, azonban azon népeknek, amelyekkel nem találkozott, maximum egy-két – elég általános – mondatot szentelt. A testi jellemzők mindig előkerülnek egy-egy népcsoport jellemzésénél, a perzsák esetében pedig Vámbéry külön megjegyezte, hogy szellemi teljesítőképességük akkora, hogy ők lehetnének „kelet franciái”. Emellett hozzáteszi azonban, hogy ugyan ők lennének a legalkalmasabbak a nyugati civilizációba való beilleszkedésre, mégis vannak olyan szokásaik, amik nem kompatibilisek ezzel a fajta „integrációval”. Az előadó következtetései között megjelent Vámbéry és Galton nézeteinek összevetése, például kiderült, hogy Vámbéry szerint vannak különbségek ugyan a fajok között, de ezek felszámolására semmit sem kell tenni. A civilizáció Vámbéry szerint egy eltanulható képesség. Emellett ő is úgy véli – és ebben korrelál Galton elképzelésével – hogy a művészeti alkotások mennyisége és (szubjektív) minősége jó kifejezője egy faj képességeinek. Az uralkodó réteget egy adott területen – jelen esetben Perzsiában – Vámbéry szerint az erősebb faj alkotja, azonban az hangsúlyozandó, hogy a „faj” kifejezés számára szinonima volt többek között a „nép” kifejezéssel. A harmadik előadást Ámik Ákos tartotta Szabolcs vármegye dualizmus kori közéletéről és politikusairól. Az előadás elején képet kaptunk Szabolcs vármegye korabeli társadalmi-politikai viszonyairól (német nemzetiség asszimilációja; megyei románság elmagyarosodása; több, mint 20 ezer fős zsidóság; vallási megoszlás…), majd pedig a főispánok és az alispánok vizsgálata került középpontba. Mint az előadó megállapította, a főispánok közigazgatási tapasztalatai nem feltétlenül voltak a megyéhez köthetők, de egy kivétellel minden főispán kötődött mégis valamilyen szinten Szabolcshoz hivatalok vagy ingatlanvagyon révén. Országos politikai szinten többen voltak képviselők, illetve részesei voltak az úgynevezett „közjogi ellenzékiségnek” (lévén Szabolcs a korabeli ellenzékiség egyik fellegvára volt). Emellett az is bizonyos, hogy a főispánok kinevezése és a kinevezendő személyek személyes kapcsolatai között is megfigyelhető bizonyos összefüggés. Az alispánok esetében ugyan várhatnánk, hogy a főispánok érvényesítik befolyásukat ezen személyek megválasztásában, azonban – mint a forrásokból kiderül – a főispánnak az adott megyében inkább csak reprezentációs szerepe volt, nem nagyon szólt bele a tisztviselők megválasztásába. Az alispánok kinevezésében inkább annak volt szerepe, hogy az adott személy végighaladt-e a megyei közigazgatás sajátos cursus honorumán, azaz korábban betöltött-e különféle tisztségeket. Konklúzió gyanánt az előadó elmondta, hogy a szabolcsi főispánok szolgálat idejét tekintve kinevezésük vagy felmentésük leköveti az országos politika változásait, illetve az aktuális főispánok mindig élvezték az aktuális kormányfő bizalmát (újra érdemes megemlíteni, hogy ez a vármegye volt az „ellenzékiség egyik központja”). Emellett az előadó azt az általános tendenciát is megemlítette zárszóként, hogy a dualizmus idejében a reformkori liberális elit lényegében visszatért a hatalomba. A szekció záró előadását Csepregi Janka tartotta a bosznia-hercegovinai megszállás első éveinek kolonizációs politikájáról. Az előadás elején Kállay Béni közös pénzügyminiszter kolonizációs politikájáról esett szó, amelynek elsődleges célja az annexióra való felkészítés és a nagyszerb nacionalizmus elszigetelése volt. Igyekeztek támogatni a modernizációt, illetve a külső és belső bevándorlást Bosznia-Hercegovina területén az 1890-es években, illetve a bosnyák nemzetteremtés kapcsán szóba hozható a jól bevált „divide et impera” elv is. Ezt követően azonban az előadó két lépéssel hátrébb ment és az előzményektől vizsgálta Bosznia-Hercegovina kolonizációjának kérdését. Leopold Hofmann minisztersége idején jóval visszafogottabb volt például a bevándorlás támogatása, egy Széchényi Imre berlini követ által írott levélben például ezt olvashatjuk: „el kell kerülni mindent, ami a boszniai kivándorlásra való bátorításnak tűnhet”. Ezzel párhuzamosan a német újságokban figyelmeztetések jelentek meg a boszniai kivándorlás veszélyeiről. A boszniai helyzetről jó képet fest az orasjei iskola épületének esete, amely épület tulajdonjogi helyzetének kiderítéséhez közel fél éves levéltári kutatás volt szükséges Szarajevóban és a Portán. 1880-1882 között Szlávy József minisztersége idején voltak áthidaló próbálkozások, egy 1880-as körlevélben (circulare) például felvetették egy kolonizációs törvény létrehozásának lehetőségét is a helyzet tisztázása érdekében. A Kállay-kormányzat első éveiben újfent változott a helyzet, ugyanis elkezdték támogatni a privát letelepedéseket az egyébként is kudarcos állami letelepítések helyett. Emellett ezen időszakban zajlott le a muszlim lakosság egy részének tömeges kivándorlása. Ami a bevándorlást illeti, a Kállay-kormányzat egy ideig támogatta a bevándorlást, például 1883-ban a tiroli árvízkárosultakat is tervezték letelepíteni, ez a döntés azonban erős kritikákat szült. Ezzel szemben a jászvásári „zsidó elemeket” nem engedték letelepedni, elutasították a keresetüket, ez a két eset önmagában jól rámutat a helyzet kettősségére. 1885-ben a kormányzat a „megváltozott körülményekre” való hivatkozással nem vállalta tovább a bevándorlás kapcsán való állandó közvetítést, az 1890-es években pedig végül beindult az állami kolonizáció. Végkövetkeztetésként az előadó elmondta, hogy a kormányzat viszonya a kolonizációs kérdéshez a tulajdonjogi kérdés függvényében változott, illetve további alakító tényezőként jelent meg például a muszlim lakosság kivándorlásának mértéke és az osztrák-magyar adminisztráció kiépülése is. A megszállás első éveinek kolonizációs tapasztalatai és kudarcai mind formálták az 1890-es évek Bosznia-politikáját.

Hosszú Kristóf és a "keresztény értékek harcias védelme"

Bajai Kende

Ámik Ákos

Csepregi Janka

A konferencia utolsó, VII. szekcióját (Jelenkori magyar történelem; szekcióvezető: Sipos Balázs) Szeibert-Erdős András Patrik előadása nyitotta a ceglédi Népakarat című lap által közvetített Tanácsköztársaság-képről. A témaválasztás indoklását, valamint a felhasznált források ismertetését követően röviden áttekintést kaptunk a ceglédi Tanácsköztársaságról. Érdemes megemlíteni, hogy Cegléd egy vidéki város volt kis számú munkássággal, a Tanácsköztársaság „urbánus” diktatúrájában ez lényegében kettős nyomást jelentett, egyszerre volt ugyanis iparcikk- és élelmiszerhiány. A Tanácsköztársaság képviselői Cegléden főleg a kétkezi munkásokból kerültek ki, kiegészülve néhány kommunista érzelmű értelmiségivel és „technokratákkal”, azaz olyanokkal, akik a korábbi „rendszerben” is szolgáltak és megmaradtak helyükön. A Népakarat című – egyébként viszonylag rövid, 4 oldalas – kétnapilap volt a ceglédi kommunista sajtó képviselője, írói nagyrészt névtelenek, a legtöbb beazonosítható cikket azonban Neményi Mátyás jegyezte, aki a lap szerkesztője is volt. Viszonylag széles volt a lap tematikájának repertoárja, riportoktól és publicisztikáktól kezdve egészen a pártügyekig mindent igyekezett felölelni. Az előadó ezt követően kitért a vezércikkekre, amelyek alapvetően a helyi – ritkábban az országos – ügyekre koncentráltak, propagálták a Tanácsköztársaságot és sokszor hangoztatták a világforradalom közeli győzelmét. Az előadó egy kis ízelítőt is adott a cikkek szellemiségéből, ennek egy részét idézem: „…igen sokan vannak sorainkban, akiket keserves, nehéz munkával, az oktatás minden izzó fáradságával, a rábeszélés minden módjával és eszközével sem lehetett és nem lehet felvilágosítani és meggyőzni: ezeknek a hájfejüeknek, ezeknek az okoskodó és gyenge jellemü embereknek éppen úgy kell a fegyver szigora, éppen úgy kell a diktatúra, mint ahogyan szükséges ez a burzsoa ellen…” Ezt követően szó esett a „Forradalmi törvénykezés” rovatról, amely a forradalmi törvényszék által tárgyalt ügyekről és az ezekkel kapcsolatban hozott ítéletekről számolt be, majd a „Kommunista kultúra” rovatról, amely elsősorban színikritikákat és könyvkritikákat jelentetett meg, bár ezzel kapcsolatban voltak ellenérzések magában a lap egyes cikkeiben is. A lapban a munkástanács természetesen úgy jelent meg, mint ami csupa oly emberből áll, aki kész fegyverrel meghalni a proletariátus világuralmáért. Érdekes azonban, hogy az ellátási problémákat sem hallgatták el, mint az egyik cikk írja: „Tény hogy nincs lisztünk, nincs zsírunk, nincs húsunk, nincs mit főznünk, de az is tény, hogy ezt a keserves és cudar állapotot tűrtük már akkor is, amikor a kapitalista háboru dúlt, tűrtük már akkor is, amikor marháinkat, búzánkat idegen rabszolgatartók kilopták a szánkból” Tehát a háborút teszik elsősorban felelőssé, ami természetesen „kapitalista háboru”. A lapban sokszor felszólaltak a szabotázs és az árdrágítás, valamint a hiány miatti demonstrációk ellen, az utóbbihoz szintén hozott az előadó egy nagyon szemléletes példát: „Az asszonyok [ti. akik zsírért tüntettek] legyenek türelemmel […] ha nem akarják, hogy a proletártenyér tapassza be a legjobban kiabálók száját.” Végül összefoglalásképpen az előadó elmondta, hogy a Népakarat lényegében egy tipikus tanácsköztársasági lapnak tűnik mind a pozitív hangsúlyok (például a világforradalom közelségének várása), mind a negatív hangsúlyok (például a rossz közellátás), mind a militáns hangnem tekintetében. Ami különlegesebbé teszi a lapot, az Neményi Mátyás szerkesztő személyéből fakad és leginkább kulturális tekintetben mutat eltérést a korabeli átlag sajtótól. A szekció második előadását Taschek Zoltán tartotta a politikai katolicizmus belső törésvonalairól a bethleni konszolidáció kezdeti időszakában. A témát négy fontos személyén, a századforduló katolikus megújulásának kiemelkedő alakjain, Giesswein Sándoron, Prohászka Ottokáron, Bangha Bélán és Vass Józsefen keresztül mutatta be az előadó. Az előadás első felében felvázolta ezen négy személy életrajzát, majd ezt követően tért rá nézeteikre. Fontos megjegyezni, hogy ezen személyek mind szereplői voltak a „nagypolitikának” az ellenforradalmi időszakban, 1921-22-ben azonban elkezdett kiéleződni közöttük a konfliktus, amely a különféle nézeteik különbözőségéből eredet. Giesswein alapvetően baloldali ellenzéki volt, míg Prohászka és Bangha jobboldaliként fogalmazták meg kormánykritikájukat. Vass József kakukktojásnak tekinthető, hiszen ő 1922-ben kormánytag maradt (korábban is az volt), mint a Bethlen-kormány népjóléti és munkaügyi minisztere. Ami nézeteiket illeti, Giesswein és Prohászka, valamint Bangha és Vass két különböző generációt képviseltek, az előbbiek az 1850-es években születtek, míg az utóbbiak az 1870-es/80-as években. Giesswein és Prohászka inkább egyfajta demokratikus, szociális irányt képviseltek és erre alapozva fogalmaztak meg kormánykritikát, míg Bangha nézeteit erőteljesen befolyásolta az osztrák irányzat hatása, Vass Józsefet pedig a német irányzaté, ami egyfajta pragmatizmust eredményezett az ő esetében, Bangha esetében pedig szintén egyfajta kormánykritikát figyelhetünk meg. Ami ezen személyek politikai helyzetéről elmondható az 1920-as években, az az, hogy Giessweint a baloldali pártok számára jelentett úgymond támogatót, míg Prohászka az ellenforradalmi erők szemében emelkedett valamiféle „szimbólummá”. Bangha és Vass a legitimista és konzervatív csoportok számára volt szimpatikus, utóbbi főleg a mérsékelt keresztényszocialisták „megszerzésében” tűnt hasznosnak, avagy felhasználhatónak. Ezen tekintetben azt is fontos hangsúlyozni, hogy Vass a többiekkel ellentétben tudatosan, jó politikai érzékkel élt a "felhasználhatósága" által kínált lehetőséggel, ami későbbi miniszteri tevékenysége megértéséhez is fontos szempont. Konklúzióként az előadó azt vonta le, hogy a különféle politikai és ideológiai kategóriák ezen személyek esetében nehezen alkalmazhatóak, de egészében nézve magának a politikai katolicizmus irányzatainak meghatározásánál sem feltétlen használhatóak egyszerűen. Fontos figyelembe venni generációs különbségeket és a különböző személyiségi tényezőket, valamint érdemes feltárni a korabeli politikai élet nemzetközi kontextusát is. A szekció – és ezzel a konferencia – utolsó előadását Selmeczi Péter tartotta az Eötvös József Collegium első világháború alatti működéséről. A kutatás alapját képező forrásbázis felvázolása után az előadó röviden ismertette a Collegium létrejöttének és első világháború előtti működésének körülményeit, majd pedig rátért a világháború kitörésének hatására. Mint kiderült, a hallgatók jelentős része vállalt a világháború idején katonai szolgálatot, az 1915 júliusában a felsőbb évfolyamba lépő 76 kollégistából 57 teljesített szolgálatot, 1916 nyarán ez az arány pedig a collegisták összességét beleszámítva már 100-ból 77 volt. Négy, ekkor Franciaországban lévő hallgatót – mint ellenséges ország polgárait – pedig internáltak a francia hatóságok. Természetesen a tanári kar sem maradt érintetlen a háborútól, a Collegiumban működő francia lektorok pedig nem tudták folytatni tevékenységüket. A háború az egész felsőoktatásra rányomta a bélyegét, csökkent a hallgatók száma, viszont melkedett az egyetemre járó nők aránya, és a Collegium szemináriumain is megjelentek női bejáró hallgatók. A Collegium maga is megszenvedte a háborús éveket: több takarékossági intézkedést is be kellett vezetni, az épület egy részében pedig ideiglenes kórházat rendeztek be. Akadozott a szénellátás, az étkezés minősége és mennyisége pedig szintén többször gondot jelentett, olyan nagyszerű étkek kerültek a tányérra ezen időszakban, mint például rohadt, megbarnult savanyított káposzta, benne egy-két árpaszemmel, illetve dohos kukoricakása, benne főtt, de penészes aszalt szilvával, de ugyanezen időszak konyhájához tartozott a hús nélküli, zöldségekből készült "B. G. úr-féle erőleves" is. A fronton harcoló collegistákról az igazgató, Bartoniek Géza igyekezett információkat szerezni, de sokszor nehézkes volt az információáramlás, többek sorsáról nem sikerült semmi érdemlegest sem megtudni. A háborús vereséget követően a Collegium egyes hallgatói ugyan szimpatizáltak a Tanácsköztársasággal vagy részt is vettek tevékenyen annak működésében, de többségében passzivitás volt jellemző. 1919 júliusában döntöttek arról, hogy a Collegiumot összevonják a Középiskolai Tanítóképző Intézettel, azonban a Tanácsköztársaság bukása miatt ez nem valósult meg. Az ellenforradalmi rendszer és a jobbra tolódó közéleti diskurzus szintén meglátta az ellenséget a Collegium szervezetében, amikor azonban 1920-ban Teleki Pál lett a Collegium curatora, tekintélye megvédte az intézményt a további támadásoktól. Az előadó végül a lehetséges további kutatási irányok, lehetőségek felvázolásával zárta előadását. Ezt követően befejezésképpen Fazekas István műhelyvezető úr rekesztette be a konferenciát záró szavaival.

Szeibert-Erdős András Patrik és a szekcióvezető, Sipos Balázs

Taschek Zoltán

Selmeczi Péter

Fazekas István műhelyvezető zárszavával méltatta, majd búcsúztatta a résztvevőket

Zárásképpen

Úgy vélem ezen hosszú beszámolóm talán érzékeltette, hogy milyen izgalmas és sokszínű, de egyúttal milyen hosszú is volt ez a konferencia. Kevés az olyan konferencia, amelyre teljesen őszintén azt tudom mondani, hogy minden előadás remek volt, viszont szerencsére Clio műhelyének most sikerült egy ilyet összehoznia. Köszönöm ezúton is minden kedves szervezőnek a sok munkát, illetve az össze collegának, aki előadott az idei műhelykonferencián, nagyszerű élmény volt számomra az elejétől a végéig és mindenkitől rengeteget tanultam. Bízom benne, hogy eme nagyszerű közösség a jövőben is ugyanilyen színvonalon és ugyanilyen lelkesen fogja tudni folytatni tudományos tevékenységét…, in saecula saeculorum, Amen!

Külön köszönettel tartozom előadótársaimnak, nota bene kollégáimnak még azért is, hogy mindenki átnézte az előadásáról írt részt, köszönöm a javításokat és javaslatokat utólag is! Emellett köszönöm Kováč Szilárd barátomnak azon előadások jegyzeteit, amelyeket jómagam nem jegyzeteltem végig! Végül, de nem utolsósorban köszönöm Kovács Fanninak, aki quasi "első olvasóként" átnézte a kész szöveget és Marsi Attilának, aki a képeket biztosította, színesítve ezzel a hosszú beszámolót!