772. február 1-én választották pápává I. Adorjánt (más adatok szerint február 9-én választották meg, az előző pápa halálának időpontja is kétséges amihez kötni lehetne a megválasztást), aki egészen 795-ig betöltötte ezen pozíciót. Pápasága alatt több fontos dolog is történt, Róma a longobárdok és a frankok szorítása közt vergődött, de Adorján idején sikerült leszámolni a longobárdokkal, uralkodása elején Keleten még tombolt a képrombolás, de Adorján uralkodása alatt sikerült, legalábbis Keleten rendezni ezen ügyet. A következőkben tehát ezen fontos pápa uralkodását beszélnénk át röviden.

I. Adorján pápa portréja

Pontifikátusának kezdete

Születési idejét nem ismerjük, apját Theodornak hívták. 772-ben III. (más számozás szerint IV.) István pápa halála után teljes egyetértésben választották meg pápává szinte azonnal, erről így ír a Liber pontificalis:

„amikor István pápa úr elhagyta ezen életet, ez a kiváló és szent ember, Adorján, az Isten szolgája, akit a római nép égő vonzalommal szeretett, lett azonnal megválasztva a pontifikátus szent csúcsára” (saját fordítás az angol nyelvű kiadásból).

Adorján első intézkedése az volt, hogy szabadon engedett több fogságba vetettet, akiket még a 771-es lázadások során zárattak börtönbe (ekkor Rómában két párt, a frankokkal szimpatizáló párt, és a longobárdokkal szövetséges párt csapott össze, az előbbit Sergius és Christophorus, az utóbbit Paulus Afiarta vezette, aki végül győzelmet aratott, Sergiust és Christophorust elfogták és megvakították). Adorján nem kívánt egyik párthoz sem csatlakozni, igyekezett reálpolitikusként fellépni.

A longobárdok és a frankok között

Tárgyalt a longobárdokkal a szövetség esetleges megújításáról, követségbe küldte Páviába Paulus Afiartát. Desiderius longobárd uralkodó azonban igyekezett nyomást gyakorolni a pápára, így több területet is elfoglalt (Faenzát, Ferrara dukátusát stb.), Ravennát pedig körülzárta, el akarta érni, hogy a pápa személyesen találkozzon vele és célja volt, hogy Karlmann (a későbbi Nagy jelzőt megszerző Károly testvére, aki 771-ben elhunyt) fiait a pápa kenje fel frank királyokká (Karlmann felesége Desiderius lánya, Gerberga volt, így nem véletlen, hogy Karlmann halála után Gerberga és fiai Desideriushoz menekültek Károly elől). Adorján válaszút elé került: longobárdok, vagy frankok, Desiderius vagy Károly. Adorján elrendelte, hogy vizsgálják ki a fentebb említett Sergius ügyét, a vizsgálat során pedig kiderült, hogy Paulus Afiarta keverte úgy a kártyákat, hogy Sergiusnak bűnhődnie kellett, így Adorján meghagyta híveinek, hogy ha Paulus visszatér Rómába, fogják el, illetve levelet írt Leó ravennai érseknek, hogy ha Paulus Páviából hazajövet betérne Ravennába, akkor fogassa el és küldesse el Rómába. Leó érsek azonban kivégeztette Paulus Afiartát. Desiderius ezt hallva sereggel Róma ellen vonult 773-ban és követelte Adorjántól, hogy Karlmann fiait kenje fel frank uralkodókká. Adorján szorult helyzetében követeket küldött tengeren Károlyhoz, a frankok királyához, és segítséget kért tőle. Károly 773 márciusában találkozott a pápa követeivel Diedenhofen városában, 773 nyarának végén pedig átkelt seregével az Alpokon és körülzárta a Longobárd Királyság központját, Páviát.

A longobárd király, Desiderius 9 hónapig tartotta magát, de végül kénytelen volt letenni a fegyvert és egy kolostorba száműzték (Károly pedig felvette a langobárdok királya (Rex Langobardorum) címet). Károly győzelmének hírére több kisebb hercegség és város meghódolt a pápának, többek között a Spoletói Hercegség is, akik még egy új herceget is választottak a pápával való jó viszony érdekében (Hildebrand). Károly Rómába vonult, ahol találkozott a pápával és együtt ünnepelték meg a húsvétot, emellett megújították a quierzy-i egyezményt, amelyben a frank uralkodó szavatolta a pápa sérthetetlenségét (ezt még Kis Pippin kötötte meg 754-ben az akkori pápával, II. Istvánnal).

Nagy Károly és I. Adorján pápa találkozása

Nagy Károly portréja

A II. niceai zsinat és a nyugati reakció

Ha kicsit átugrunk Keletre, akkor éppen ezen időszakban, 775-ben halt meg V. Kónsztantinosz császár, akinek uralma alatt az egyik legkeményebb időszaka volt a bizánci képrombolásnak (ikonoklaszmosz). Utódja IV. Leó 780-ban halt meg, ötéves regnálása alatt nem történt túl sok minden, utódja, VI. Kónsztantinosz pedig kisgyermek volt ekkor még, régensként az anyja, Eiréné kormányzott, aki jó kapcsolatokat épített ki Adorján pápával. 787-ben összeült Keleten a II. niceai (azaz VII. egyetemes) zsinat, amely elítélte a képrombolást (kis érdekesség, hogy a zsinat eredetileg Konstantinápolyban ült össze 786-ban a Szent Apostolok templomában, azonban a képrombolás pártján álló katonaság betört a templomba és feloszlatta a zsinatot, ezért ültek össze inkább Niceában). Károly frank király nehezményezte, hogy a hetedik egyetemes zsinatra nem hívták meg a frank egyház képviselőit, kiadta Libri Carolini nevű iratát, amely kétségbe vonta a II. niceai zsinat döntéseit, ezt erősítette meg majd később a 794-es frankfurti zsinat. Adorján ezen vitában végül a császárt támogatta, ez pedig azt is jelezte, hogy a pápaság Kelettől egyre inkább Nyugatra fordult ilyen „teológiai” kérdésekben is.

A II. niceai (VII. egyetemes) zsinat

Egyéb hozzá köthető cselekedetek

Adorján pápához köthető a római vízvezetékek nagyobb részének felújítása, gondoskodott a szegényekről és gabonát is osztott többször. Emellett 787-ben megalapította Angliában a lichfieldi érsekséget, ekkor adott palliumot Hygeberth püspöknek.

Végszó

Adorján 795. december 25/26-án hunyt el, az addigi egyháztörténetben ő volt a leghosszabb ideig pontifikáló pápa. Uralma megágyazott a IX. századi egyháztörténeti eseményeknek illetve Nagy Károly megkoronázásának, így már csak emiatt is nagyon fontos a személye a római egyház történetében.

Források:

• Gergely Jenő: A pápaság története, Kossuth Kiadó, Budapest, 1982.
• Roger Collins: Keepers of the Keys of Heaven, Basic Books, New York, 2009.
• Peter Classen - Cremonai Liutprand: A Nyugat és Bizánc a 8-10. században, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2005.
• Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe, Szent István Társulat, Budapest, 1998.
• The Lives of Eighth-Century Popes (Liber pontificalis) (ford. Raymond Davis), Liverpool University Press, Liverpool, 1992.