A magyarság egyik legismertebb toposza a "kereszténység védőbástyája" (propugnaculum Christianitatis), amire manapság is büszkén gondolunk sokan, hiszen azon országok sorába tartozunk, akik elnyerték ezt a címet a Nyugattól, főleg a törökök ellen vívott harcok idején. Magyarország mellett természetesen más országok is elnyerték ezt a címet, például a Lengyel Királyság és Velence is. Az alábbiakban röviden szeretném bemutatni, hogy a pápai okiratokban és a pápai levelezésben hogyan fordult elő, és hogyan alakult ki ezen toposz, az első említéstől egészen a mohácsi csata koráig tárgyalnám ezt a kérdést.

A toposz kialakulásának kezdetei

A pápai okiratokban tűnik fel először a Magyar Királyság és a magyar királyok kereszténységet védelmező szerepe. Az első ilyen utalást egy 1238-as dokumentumban találjuk meg, amelyet IX. Gergely (ur. 1227-1241) IV. Béla magyar királynak (ur. 1235-1270) küldött, és ebben Bélát „fortis athleta Christinek” nevezi, ami annyit jelent, hogy „Krisztus bátor harcosa”.[1] 1253-ban maga IV. Béla nevezi a IV. Ince pápának (ur. 1243-1254) írott levelében a Magyar Királyságot az egész kereszténység „kapujának”, ahogy írja: „si possideretur a Thartharis, esset pro ipsis apertum hostium alias fidei catholice regiones" („Ha ezt a területet a tatárok birtokba vennék, ...kitárulna előttük a kapu más katolikus hitű vidékek felé.”).[2] Itt már egy fajta tárgyhoz, méghozzá a kapuhoz kötődik a Magyar Királyság szerepe, ráadásul ez egy igen beszélő kép, hiszen bár még nem fal, vagy pajzs, de a kapu alapvetően magában hordoz egy védelmi funkciót, a kapu esetleges megsemmisülése pedig pusztítással fenyegeti a kapu mögött levőket, jelen esetben a keresztény Európát.

IV. Béla király portréja a Thuróczy-krónikában

IX. Gergely pápa egy középkori krónikában

Az Anjou- kor és Luxemburgi Zsigmond - a toposz formát nyer

Az 1350-es években VI. Ince pápa (ur. 1352-1362) ezen szavakkal dicséri I. (Nagy) Lajos királyunkat: „pugil Christi, athleta Domini, miles fidei Christiane” („Krisztus ökölvivója, Isten bajnoka, a keresztény hit katonája”).[3] Ezen jelzők szintén rokoníthatóak a „kereszténység védőbástyája” szereppel, hiszen aki a „keresztény hit katonája”, az a keresztény hitet védelmezi. Maga a „kereszténység védőbástyája” kifejezés ekkor még nem született meg ilyen formában, de más formulákban, például a fent említett formákban már felsejlik a képe. A Magyar Királyság, pontosabban a magyar király először egy 1410-es levélben tűnik fel, mint védőpajzs, méghozzá egy XXIII. János pisai ellenpápa (ur. 1410-1415) által neki írott levélben, amelyben azt írja, hogy „Regiam serenitatem potissime, tanquam scutum atque murus inexpugnabilis nostreque et Christiane fidei fortitudinis brachium”.[4] A kiemelt rész a legfontosabb, ugyanis az ellenpápa azt írja, hogy „pajzsunk valamint bevehetetlen falunk és a keresztény hit erős karja”. Ezt Luxemburgi Zsigmond királyról írja az ellenpápa, és kétségtelenül ott áll a jelző „a kereszténység védőfala/védőpajzsa”. Magára a Magyar Királyságra tudomásunk szerint 1440-ben utal I. Ulászló király egy krakkói oklevelében, ráadásul ebben a Lengyel Királyság és a Magyar Királyság egyszerre tölti be ezt a szerepet.[5] Maga a szövegrészlet így szól: „praedicta regna, sibi confinancia et barbaris nationibus finitima, sunt murus et clipeus fidelium pro honore nominis diuini et defensione fidei catholice” („a hívők kőfala és pajzsa Isten nevének dicsőségére és a katolikus hit védelmére”).[6]

XXIII. János pisai ellenpápa

VI. Ince pápa

A Hunyadi-kor

IV. Jenő pápa nem sokkal ezután, 1442-ben illeti Szeben városát „az egész kereszténység mentsvára és védőbástyája” megtisztelő címmel, ami mutatja azt is, hogy a Magyar Királyság egyes városai vagy részei is megkaphatták azt a szerepet, amelyet az egész ország betöltött, Szeben mellett jó példa még erre a korban az egyik leghíresebb magyar erősség, Nándorfehérvár.[7] Három év múlva, 1445-ben Hunyadi János ír egy levelet IV. Jenőnek, melyben arra kéri őt, hogy indítson háborút a török veszedelem ellen. Ezen levélben írja azt, hogy „a hitet fenyegető veszedelmek ellen kell háborút viselnem”, amelyben ugyan nem szerepel a „védőbástya” kifejezés, a hitet védelmező szerep mégis előjön, sőt, maga Hunyadi tölti be ezt a szerepet.[8] 1447-ben V. Miklós pápa ír a Magyar Királyságról egy III. Frigyes német-római császárnak szóló békeközvetítő levélben, és a következőket írja: „et tanquam fidei scutum immobile se prebuit contra infidelis, et pro Christianorum defensione pugnavit” („hűséges pajzsnak mutatja magát a hitetlenek ellen és a kereszténység védelméért harcol”).[9] Ez a levél azért is érdekes, mert a pápa Magyarország védő szerepét érvként használja, miközben megkívánja győzni Frigyest, hogy ne fenyegesse a magyarokat, ne akarjon velük háborúzni, hiszen ők a kereszténységet védik. 1453 januárjában V. Lászlóhoz követek érkeznek XI. Kónsztantinosz Palaiologosz bizánci császártól (ő lényegében az utolsó), válaszlevelében pedig azt fogalmazza meg, hogy „De magunk is, kikre őseiktől a hitetlenek fegyvereivel való szembenállás gondja örökség gyanánt háramlott”[10], tehát aki magyar király, az örökségül kapja a hitetlenekkel való harcot, tehát a kereszténység védelmét. Érdekes elgondolás, hiszen már egyre inkább épül ki az a nézet, hogy a Magyar Királyság és a kereszténység védelme egybe tartozik, így aki örökli a Magyar Királyságot, az a törökkel való harcot és a védelmező szerepet is örökli. Ezt azért említettem meg itt a pápasággal foglalkozó résznél, mert ehhez köthető V. László király V. Miklós pápához intézett levele, melyben szintén hasonlóan fogalmaz („mivel tudatában vagyunk annak, hogy őseinktől nemcsak a királyságokat, hanem a fegyvereket is örökül kaptuk”)[11], illetve azt kéri a pápától, hogy nyújtson segítséget a szorongatott Bizáncnak. 1458-ban, két évvel a nándorfehérvári diadal után III. Callixtus pápa, akihez köthető a déli harangszó, Szilágyi Mihályt és Hunyadi Jánost ruházza fel a „a hit két védőbástyája” címmel („duo propugnacula fidei”), feltételezhetően a II. (Fatih=Hódító) Mehmed oszmán szultán vezette 1456-os támadás visszaverésének emlékére.[12] Mátyás királyról is többször találunk dicsérő jelzőket a pápai iratokban, én azonban csupán két példát emelnék ki. Az egyik, amit 1484-ben VIII. Ince pápa írt meg egy levelében Mátyásnak: „qui Christiane fidei propugnaculum et defensor existit acerrimus, et antemurale semper fuit et est” / „aki a keresztény hit pajzsa és védelmezője (…) „és mindig kőfala volt (és most is az)”. A másik pedig egy 1489-es pápai követi beszéd részlete, amely a követi aktákban maradt fent: „murus et antemurale Christiani nominis” („a keresztény név fala és kőfala”).[13] Maga Mátyás is használta ezen jelzőket saját diplomáciájában, sokszor mint propagandaszólamot.[14]

XI. Kónsztantinosz Palaiologosz, az utolsó bizánci császár

III. Kallixtusz pápa

Mátyás halála után - a "védőfal eleste"

Mátyás halála után a pápai iratokban kevesebb szerep jut a védőbástya szerepnek, bár azért elő-elő fordul, mégis inkább a mohácsi csata után jelenik meg újra erősen, erre jó rámutat egy 1526. szeptember 19-i pápai konzisztórium (a bíborosok tanácsa a pápa elnöklete alatt) jegyzőkönyve, amelyben többek között ezen dolgok hangzanak el: „igen nagy csata volt a török zsarnok és a magyarok között, melyben a magyarok királyukkal együtt teljes vereséget szenvedtek, a keresztény hit igen nagy kárára és veszedelmére (…) Félő, hogy Magyarország teljesen elvész, pedig a múltban ez az ország volt a kereszténység legbiztosabb védőbástyája az ellen a borzasztó faj (ti. törökök) ellen”.[15] A két általam kiemelt rész az igazán fontos, hiszen az első utal arra, hogy ha Magyarországot kár éri, akkor az az egész kereszténység „nagy kárára és veszedelmére” van, míg utána pedig használja a már ismert „védőfal” szerepet, azonban csak múltidőben, hiszen ne feledjük, az 1526-os mohácsi csata után vagyunk.

Allegorikus kép Magyarországról, mint védőfalról

Jegyzetek: 

[1] Lásd Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, In Egyetemes Philologiai Közlöny (szerk. Huszti József és Eckhardt Sándor) LX. évfolyam (1936), Budapesti Philologiai Társaság, Budapest, 1936., 307. oldal, illetve Száraz Orsolya: A kereszténység védőbástyája In Studia Litteraria 51. évfolyam/1-2. szám (2012), Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, Debrecen, 2012., 53. oldal. Megjegyzem, hogy bár lehetne arra gondolni, hogy a közelgő tatár fenyegetés miatt nevezi Krisztus bátor harcosának IX. Gergely IV. Bélát, a valóságban azonban a bolgárok elleni háborúra buzdító levelében írja le neki ezen szavakat.

[2] Berend Nóra: Magyarország a kereszténység kapuja: egy ideológia születése In Tatárjárás (szerk. Nagy Balázs), Osiris, Budapest, 2003., 614. oldal, illetve Száraz Orsolya: A kereszténység védőbástyája, 53. oldal és Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, 309-310. oldal. A levelet teljes egészében idézi Árpád-kori és Anjou-kori levelek (szerk. Makkai László, Mezey László), Gondolat Kiadó, Budapest, 1960., 156-159. oldal

[3] Hopp Lajos: Az „antemurale” és a „conformitas” humanista eszméje a magyar-lengyel hagyományban (Humanizmus és reformáció 19.), Balassi Kiadó, Budapest, 1992., 12. oldal

[4] Hopp Lajos: Az „antemurale” …, 14. oldal, illetve Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, 304. oldal

[5] Száraz Orsolya: A kereszténység védőbástyája, 54. oldal, illetve Hopp Lajos: Az „antemurale” …, 17. oldal

[6] Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, 301-302. oldal

[7] Száraz Orsolya: A kereszténység védőbástyája, 54. oldal

[8] A levelet közli Vitéz János levelei és politikai beszédei, Szépirodalmi Könyvkiadó, h. n., 1987., 61. oldal (4. levél)

[9] Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, 302. oldal

[10] Vitéz János levelei…, 230. oldal (Gyűjteményen kívüli levelek 6.), illetve megemlíti Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetése a római Szent-székkel II. kötet, Szent István Társulat Tud. és Irod. osztálya, Budapest, 1902., 91. oldal

[11] Vitéz János levelei…, 228. oldal (Gyűjteményen kívüli levelek 5.)

[12] Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, 304. oldal

[13] Ezen példákat idézi Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza, 303-304. oldal

[14] Száraz Orsolya: A kereszténység védőbástyája, 55. oldal

[15] Örök Mohács: Szövegek és értelmezések, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2020., 157. oldal